Így múlik el a ’90-es évek: végleg kisöpörték a posztmodernt a Nyugati McDonald’s-ból
A Nyugati Meki a rendszerváltás korszakának ikonikus helye volt, egy egész nemzedék számára jelentette a Nyugatot a 20. század végén. A mostani felújítás végleg eltüntette az akkori posztmodern átalakítás nyomait. Hűvös, kissé személytelen belső tér jött létre, ami a McDonald’s új globális imidzséhez illeszkedik, de az egykori pályaudvari étterem térélményét is jobban visszaadja. Előrelépés, de ha műemléki szempontból nézzük, ez még mindig nagyon messze van az ideálisnak tekinthető, építéskori állapottól.
Így múlik el, ha nem is a világ dicsősége, de egy nemzedék életének meghatározó tinédzserkori helyszíne: teljes átalakításon esett át a Nyugati McDonald’s. A gyorsétkezdét januárban zárták be, és augusztus 15-én nyitott újra alapos, 1,8 milliárd forintba kerülő átépítés után. Az éttermet rendre szerepeltetik a világ legszebb McDonald’s éttermeit felsoroló válogatásokban, bár a listák első helyén azért általában egy régi nagykávéházból kialakított portói meki szerepel. De tagadhatatlan, hogy a Nyugati pályaudvari Meki a Föld szinte minden országában jelenlévő gyorsétteremlánc egyik zászlóshajója, amit – hasonlóan portói vetélytársához – annak köszönhet, ami egyáltalán nem McDonald’s-szerű benne: az oldalfalak és a mennyezet megőrzött, historizáló architektúrájának, a hatalmas, sokszorosan osztott ablakoknak, a nagyvonalú térnek. Mindannak, ami az egykori pályaudvari étteremből megmaradt, és amit a helyére költöző hamburgeres megtartott.
McDonald’sként az épület történelmi múltja teszi az éttermet egyedivé, de van egy egész nemzedék, amely számára egészen más okokból fontos hely, mint az idelátogató turistának. Azoknak, akik a 90-es években voltak tinédzserek,
a Nyugati Meki a rendszerváltás ikonikus szimbóluma, sokkal inkább, mint bármilyen politikai esemény helyszíne.
Nem ez volt az első, hanem az 1988. április 29-én megnyílt Régiposta utcai, de az 1990. április 13-án másodikként átadott Nyugati pályaudvari étterem jobban szem előtt volt, és kezdettől sokkal nagyobb forgalmat bonyolított le.
A miniszterelnök azon a napon még Németh Miklós volt, de már csak bő egy hónapig, mert az első szabad választást megnyerte az ellenzéki MDF. Az utcákon még szinte csak keleti autók jártak, és a külső homlokzaton az utcanévtábla Lenin nevét hirdette: csak június 19-én döntött úgy a fővárosi tanács, hogy a Nagykörútnak ez a szakasza visszakapja a háború előtti Teréz körút nevet. A létező szocializmus Magyarországa ránézésre szinte még érintetlennek tűnt, a boltok, kirakatok, vendéglátóhelyek mind az előző négy évtizedben kialakult, sajátos kelet-európai világ jelenségei voltak. A rendszerváltás politikai értelemben már megtörtént a megnyitó napjára, de társadalmi, gazdasági és hétköznapi értelemben még éppen csak elkezdődött.
Ebből a világból belépni a Nyugati Mekijébe olyan volt, mintha egyenesen Amerikába lépnénk át. Egy elképzelt Amerikába persze, amit a magyarok nagy többsége legfeljebb filmekből ismert. A dizájn, a villámgyors kiszolgálás, a rengeteg csomagolás, a gépesített konyha, az egyenruhás fiatalok a pult mögött, az azóta furcsa popkulturális okok miatt nyugdíjba küldött Ronald McDonald bohóc mind újszerűnek és menőnek tűntek a megszokott szürkeséghez képest. Legalábbis egy tinédzsernek biztosan, mert a szülők között akadtak olyanok, akik az első pillanattól kezdve egészségtelennek tartották a Mekit, így könyörögni kellett egy-egy beugrásért. Ami a McDonald’s meglátogatását még inkább ünnepi alkalommá tette. Az ételek is teljesen mások voltak: az édes buciba rakott, csalamádés magyar hamburgerek után a Meki szendvicseit valódi amerikai hamburgernek vélhettük, sajtburgert 1988-ig senki nem evett Magyarországon, de talán nem is hallott róla, hogy ilyen étel lehetséges, a gejl karamellöntetes fagyi pedig olyan volt, mintha egyenesen a Nyugatot kanalaznánk.
Hogy több mint harminc év távlatából mindez cikinek tűnik? Persze. Mégis kitörölhetetlen nemzedéki élmény, ami miatt ez a hely az akkori fiatalok, a mai középkorúak számára többet jelent egy átlagos Mekinél. Azokban az években még mindig nagy dolog volt kimenni Bécsbe, a Nyugati McDonald’s viszont amerikai sziget volt Budapest közepén.
A vonzerőhöz szorosan hozzátartozott az étterem dizájnja, amit a Finta József irodájában belsőépítészként dolgozó Herrer-y M. Caesar tervezett. A korszak egyik legmenőbb dizájnerének számított, ő tervezte sok más mellett a Budapest Kongresszusi Központ, a Hotel Novotel valamint a bécsi Hotel Hungaria belső tereit. A 24.hu nemrég megszólaltatta az átépítés másik főszereplőjét, Wágner Attila műszaki vezetőt, aki sok érdekességet mesélt arról, hogyan küzdöttek meg a műemlékes kikötésekkel, az amerikai elvárásokkal és az építkezés közbeni nehézségekkel.
Az eredmény akkor meggyőzőnek látszott: az éttermi csarnok stukkódíszes falainak megőrzése, valamint az eredetit idéző, hatalmas csillár és falikarok, a boxok tetejére rögzített, régies négykarú lámpák, a bőrbevonatú padok és az ívelt hátú székek, a rézgombos, X-rácsú korlátok mind a történelmi helyszínnek tett gesztusnak látszottak. A mából visszanézve erre a mostanra teljesen eltűnt belső térre két dolog világosan látszik:
a hazai posztmodern dizájn egyik legjobb alkotása volt, ugyanakkor az átalakítás az egykori pályaudvari éttermet meglehetősen tönkrevágta.
Márpedig a Nyugati pályaudvar az egyik legfontosabb magyar műemlék, akkoriban is annak számított, vagyis az elsődleges cél az eredeti enteriőr minél teljesebb megőrzése, helyreállítása kellett volna legyen. Mint ahogy manapság is.
Herrer-y M. Caesar posztmodern belsőépítészete két lépésben cserélődött le teljesen. 2010-ben sor került egy kisebb felújításra, ami nem nyúlt hozzá a térszerkezethez, de kissé felfrissítette az addigra már fáradtnak tűnő bútorzatot és belső kialakítást.
Ahogy a felső képen látszik, a beavatkozás minimális volt, mégis eléggé megváltoztatta az összképet. Az oldalfalak és a mennyezet pasztellszíneket kaptak a 90-es évekre annyira jellemző liláskék árnyalat és a tagozatokat kiemelő kontrasztos kifestés helyett, a pilaszterekre megpróbálták visszahozni a korábban eltüntetett márványozást. Az 1990-es színezés egyáltalán nem illett a historizáló architektúrához, a 2010-es ezen a hibán valamennyit korrigált. A zöld-fehér csíkos csempe helyett szürke járólapok kerültek a padlóra, a falikarokat és a csillárt eltávolították, a pilaszterekre spotlámpákat erősítettek, kicserélték a bútorokat, a négykarú historizáló lámpák helyett belógatott, ernyős lámpák készültek.
És most, tizennégy évvel később itt a következő fázis. Az átalakítás illeszkedik ahhoz a globális imázsformálási kampányhoz, amit a McDonald’s a Landini Associates nevű ausztrál dizájnügynökséggel együtt indított, hogy megnyerje magának a hamburgeres gyorséttermekre egyre inkább szkeptikusan tekintő millenniumi generációt. A cégalapító Ray Kroc-ról Project Ray-nek keresztelt projektet 2015-ben indították el a hongkongi Admirality Station mekijének átszabásával, és azóta a globális lánc üzleteit világszerte ehhez a vizuális világhoz adaptálják. A Nyugati esetében Sass Géza magyar belsőépítész végezte el ezt a munkát.
Mielőtt továbbmennénk, érdemes tenni egy kitérőt a múltba, mert az átalakítás minőségét megítélni valójában csak úgy lehet, ha megértjük, hogyan alakult ki ez a tér. Sok más nevezetes épülethez hasonlóan a Nyugati pályaudvar éttermének történetét is csak hézagosan ismerjük. Mint annyiszor, ezúttal is szembesülhetünk azzal: régen semmi nem egészen úgy volt, mint ahogy gondolhatnánk.
A később Nyugati pályaudvarnak elnevezett, nagyszabású állomásépületet a cs. kir. szab. osztrák Államvaspálya Társaság (ÁVT) építette a fővárossal kötött megállapodás alapján 1874 és 1877 között. Megépítését az tette szükségessé, hogy az Országgyűlés 1871-ben törvényt hozott a Nagykörút létesítéséről, és a régi pesti indóház belelógott az új főútvonal kijelölt nyomvonalába. Ahhoz, hogy a körutat megépíthessék, új pályaudvart kellett felhúzni a régi bontása után kissé hátrahúzva. Az építtető – nevével ellentétben – egy bécsi székhelyű vasúti magáncég volt, amely a korabeli Magyarország legfontosabb vonalait üzemeltette. Az ÁVT sokáig a MÁV vetélytársának számított, és csak 1891-ben államosították. A pályaudvar ekkor kapta a Nyugati nevet, addig az államvaspálya társaság indóházának nevezték.
Az épület fennmaradt engedélyes tervei, részletes korabeli műszaki leírása mellett az eredeti állapotot egy remek fotósorozat is dokumentálja, amit Klösz György készített 1877-78-ban. A tervező személyéről a művészettörténészek régóta vitatkoznak. Az építészeti programtervet ugyanis az ÁVT bécsi építési igazgatóságán (Bau-Direction) készítették el, amit akkoriban Auguste W. de Serres vezetett. Ez valószínűleg vázlattervi szinten meghatározta az épület alaprajzát és megjelenését, de a végleges engedélyes terveket a pályázaton kiválasztott fővállalkozó, a francia Eiffel-cég készítette el, és a nagycsarnok vasszerkezetét is ők szállították. A főépülethez kapcsolódó három különálló szárnyat, az éttermi, a posta- és az udvari pavilon tervezését viszont a Bau-Direction teljes egészében megtartotta magának, így nem kérdés, hogy az étterem tervezőjének Auguste de Serres bécsi építészt tekinthetjük. Mivel az építtető és a tervező is külföldi volt, vigyáztak rá, hogy legalább az alvállalkozó kivitelezők magyarok legyenek: a hazafias közvéleményben akkoriban már erős ellenszenv uralkodott a külföldi gazdasági dominanciával szemben.
A pályaudvart ma már egészen másként használjuk, mint akkoriban. Az eredeti koncepció szerint az indulási és az érkezési oldal teljesen elkülönült. Az épület jobb oldalán lévő indulási oldal volt a lényegesebb, itt helyezkedett el a nagy pénztárcsarnok, valamint az osztályok szerint elkülönített várótermek. Erre az oldalra került az éttermi és a postapavilon is, de a főépülettől szinte teljesen különálló, ahhoz csak nyaktaggal kapcsolódó szárnyakba. Ezek a főépülettel együtt U-alakban egy parkosított díszudvart fogtak közre, amit díszes kovácsoltvas kerítés választott el a Teréz körúttól. Az éttermi pavilon a körúttal párhuzamosan épült fel. Ahogy a fenti keresztmetszeten látszik, kétszintes pince rejtőzött alatta, aminek felső szintje az angolakna segítségével természetes fényt kapott (az aknát a díszes kerítés folytatása választotta el a körúti járdától, ez részben máig megvan).
A különös elrendezés magyarázata, hogy a pavilonba csak az első és a másodosztályú étterem vendégtere került, minden szükséges kiszolgáló funkciót a föld alá rejtettek. A korabeli alaprajzot tanulmányozva kiderül, hogy az alagsori szinten volt a konyha, a mosókonyha, a kamrák, a jégverem, valamint az egész indulási oldal – akkoriban nagyon korszerűnek számító – forróvizes központi fűtésének kazánhelyisége. Ugyanitt kapott helyet négy szolgálati helyiség is a pályaudvari személyzet részére, valamint egy söntés (Schanklocale), amit megközelíteni ugyancsak ezen a szinten, de nem a pavilon, hanem a főépület alatt lévő, harmadosztályú étterem felől lehetett. A főépület jobb oldali kiugró részének földszintjén volt a harmadosztályú váróterem, az említett étterembe innen lépcsőn lehetett lemenni.
Két dolog tűnhet fel ezt az elrendezést látva:
mennyire komótos világ lehetett az, ahol egy pályaudvari étterem konyháját a föld alá rejtik a reprezentatív megjelenés érdekében,
mit sem törődve azzal, hogy ez mennyire lassítja az ételek asztalra juttatását, és hogy milyen szigorúan elválasztották az utasokat társadalmi státus szerint. Az első- és másodosztályú jegyek birtokosai nem keveredtek a harmadosztályú utasokkal, sem a várótermekben, sem az éttermekben; a harmadosztályú éttermet egyszerűen a pincébe száműzték.
A konyha problémája végigkíséri az épület egész modern kori történetét. Az egykori harmadosztályú étterem a főépület alatti pincében a két háború között már sörözőként működött, az 1950-es években pedig külön zenés-táncos vendéglátóhely lett Hangulat étterem néven. 1959-ben szűnt meg, utána a helyiséget KISZ klubbá alakították. Ez a sokáig meglévő vendéglátóhely a magyarázat arra, hogy a források jó ideig a Nyugati pályaudvar éttermeiről beszélnek – többes számban.
A fenti fotókon látszik, hogy kívülről nem sok minden változott, bár pár apró különbséget azért felfedezhetünk, például hiányzik a díszműbádog tetőablakok fele, és eltűnt a főépület sarkáról a magas kémény is, ami a központi fűtés kazánjához tartozott. A díszes kerítés nem zárja kalodába a pavilont, mint most, hanem végig a Teréz körút mentén fut, innen pilléres kapun lehetett belépni a pályaudvar indulási díszudvarára. Természetesen hiányzik a sarokról a nagy McDonald’s oszlop is, ami valójában egy 1990-ben állított szellőzőkürtő.
Annál izgalmasabb a másik fotó, ami a beltér eredeti állapotát mutatja. Merre nézünk? Elsőre azt hihetnénk, hogy ugyanúgy mint most, vagyis belépünk a pályaudvari oldalfolyosó felől, és szemben van a pult. Ez azonban tévedés:
az étterem tájolása pont fordított volt. Itt mindent a reprezentációnak rendeltek alá.
A pavilont valóban az oldalfolyosó felől lehetett megközelíteni, bár nem a középső nyíláson, hanem az egyik szélsőn keresztül. Belépve pazar, hatalmas ablakokkal megvilágított, fényben úszó, díszes tér tárult fel, amit semmi nem tört meg (hátul, a mai galéria helyén volt két kisebb szeparé, de ezeket csak alacsony fa paravánok választották le). A pult ezzel szemben a bejárat felőli falra került, egy díszes, historizáló faépítménybe, amelynek oromzatán óra mutatta az időt. A pult két oldalán ajtók nyíltak, az egyik az említett ki- és bejárat volt („Kimenet” felirattal), a másik bevezetett a pult mögött rejtőző keskeny pakolótérbe („Tilos a belépés” felirattal); a fotón látszanak is a felhalmozott edények az asztalon. Innen ment le a lépcső az alagsori konyhába…
Az egykori nagyvonalú térhatást szépen adja vissza egy 1930-as években kiadott képeslap, amely a vendégtér szinte egészét megmutatja. Ezen látszik a kerthelyiségbe kivezető ajtó tölgyfából ácsolt szélfogója is, ami ma már ugyanúgy nincs meg, mint a díszes középső pult. A kerthelyiség kezdettől fogva hozzátartozott az étteremhez, a két háború között rengeteg csenevész fácska alatt, kisebb csalitosban álltak az asztalok. A két fotó közötti időben lecserélték a csillárt és a falikarokat, ami bizonyára azzal függ össze, hogy az eredeti gázvilágításról áttértek az elektromosságra. A Klösz-fotón még látszik, hogy a mennyezetet az építéskor neoreneszánsz díszítőfestéssel látták el; a pályaudvaron egyedül itt alkalmaztak ilyen dekorációt, és ez volt az egyetlen tér, ami többszínű festést kapott. A két háború közötti időszakban a Scholtz Róbert által készített díszítőfestés már hiányzott, a teret akkoriban nagy majolika állóvázákkal és szobapálmákkal díszítették. A padlóburkolat szürke, mintás cementlapokból készült.
Ez tehát az az állapot, amihez minden későbbi átalakítást mérni lehet: rendkívül elegáns, egységes, nagyvonalú, historizáló belső tér, amely méltó volt a főváros egyik legjobb étterméhez. Mert
a Nyugati pályaudvar étterme mindig is vezető szerepet töltött be Budapest gasztronómiájában. Ide nem azért tértek be az utasok, hogy bekapjanak egy szendvicset, hanem komoly, nehéz, több fogásos étkezésekre;
vendégei között bőven lehettek olyanok is, akik nem utaztak sehova, hanem városi étteremként használták.
A vasúttársaság kezdettől fogva bérlőknek adta ki az üzemeltetést: az első bérlő, Mayer Lajos 1880-ban öngyilkos lett. Nagy megdöbbenésre, mert rendezett életet élt, és sem családi, sem anyagi gondjairól nem tudtak. 1895-től két évtizeden át ifj. Schuster Ernő lett a bérlő, akit fia, Hugó követett a háborús krízis miatt 1917-ben bekövetkezett csődjéig. A pályaudvari étterem jellegét jól mutatja, hogy az 1911-es húsipari kiállításon ifj. Schuster Ernő balatoni kecsegét és süllőt mutatott be, „melyeknek elkészítése a nyugati pályaudvar konyhájának speczialitásai közé tartozik.” A háború után az éttermet Kolossa Viktor állította talpra, aki 1921 és 1923 között vitte az üzletet, majd 1924 márciusától Démusz János vette át.
Démusz pályaudvari éttermei – még mindig kettő volt belőlük – legendás vendéglátóhelyek voltak a két háború közötti Budapesten, és a magyar irodalomtörténetbe is bekerültek, ugyanis Németh László író a vendéglős lányát, Ellát vette feleségül 1925-ben. Az üzlet annyira jól ment, hogy Démusz vett magának egy birtokot az Esztergom melletti Sátorkőpusztán, ahol mintagazdaságot hozott létre. Németh Lászlónak kezdetben rossz volt a viszonya a kapitalista szemléletű apóssal, aki élhetetlennek tartotta a vejét, de 1930-tól kezdve békét kötöttek, és az író az évtized végéig többször is nyaralt a sátorkői családi kúriában. A pályaudvari Démusz étterem alatti labirintust A másik mester című 1941-es regényében örökítette meg. Vas István Azután – Nehéz szerelem című visszaemlékezésében ír arról, hogy egy Füst Milán lakásán végigéhezett, rossz légkörű vendégeskedés után társaságával a Démuszba rohantak:
„De melyik vendéglő van még nyitva ilyenkor? Csak a pályaudvaroké. Sikerült két taxit fognunk, és nemsokára bevonultunk a Nyugati restijébe, a maga nemében híres Démusz vendéglőbe, ahol mohón estünk neki a marha- vagy disznópörköltünknek, és egymás után hajtottuk le a korsó sörünket, de nem annyira a sörtől rúgtunk be, inkább attól a fölemelő érzéstől, hogy magunk között vagyunk.”
A Démuszt 1949-ben az Utasellátó Nemzeti Vállalat vette át, és egészen a szocializmus végéig üzemeltette. Az étterem ebben az időben elvesztette eredeti értékeinek egy részét, az impozáns régi központi pult helyén például egy 1955-ben készült fotón már modernebb szerkezetet látunk, és a lámpákat is lecserélték. Az Utasellátó azonban mindig is zászlóshajónak tekintette a pályaudvari éttermeket, ezért egyáltalán nem volt rájuk jellemző az állami vendéglátást eluraló igénytelenség. 1958-ban és 1966-ban is felújították a teret; az 1958-as felújítás eredményét Bauer Sándor fenti képén láthatjuk: elegáns, fehér abroszos étterem, modern pult és faparaván a szokásos helyen a bejárati fal előtt, három pazar, késő szocreál csillár, amelyekhez – a teret más szögből mutató fotókról tudjuk – hasonló stílusú falikarok tartoztak a pilasztereken. Az étteremben rendszeresen tartottak szakácsversenyeket, vasutasnapi eseményeket, fogadásokat. A térszerkezet alapvetően változatlan maradt, bár ismeretlen időpontban nyitottak egy új bejáratot közvetlenül a Körút felől az egyik ablak helyén, ami a 60-as évek közepéig használatban maradt.
A pályaudvari étterem sorsát a Nyugati 1978-ban elindított nagy felújítása pecsételte meg. Addigra a tér kopott és elhanyagolt lett, végül 1984-ben bezárták. McDonald’s-ról akkor persze még nem volt szó, csak felújításról, de mire eljutott odáig a pályaudvaron folyó munka, nagyot változott a világ. A sajtóban 1989 márciusában jelent meg a hír, hogy az akkor már öt éve zárva tartó étterem az amerikai hamburgerlánc beruházásában nyílik újra.
A vendéglő történetén végigtekintve látszik, hogy az 1990-es átépítés a legnagyobb kárt azzal okozta, hogy a tér egységét megtörve három eltérő szintet hozott létre. Az alagsori konyhát felnyitotta a vendégtér felé, így a bejáraton belépve lépcsősor vezetett le a mélyebben fekvő kiszolgálópulthoz. Fölé galéria került, ahova két oldalról lépcsők vezettek fel, később itt kapott helyet a McCafé pavilonja. Az oldalsó emelvényekkel, a mosdólejárókkal és a rengeteg korláttal együtt egy többszöri szinteltolásos, zegzugos, nehezen áttekinthető tér jött létre – pont az ellentéte annak, amilyen az eredeti volt. A tervezői motiváció persze érthető: az alagsori konyha problémájára kerestek megoldást. Már az 1960-as években panaszkodtak a sajtóban a Nyugati Utasellátó éttermének lassú kiszolgálására, mivel a pincéreknek minden fogást a pincéből kellett felhozni, ahova 41 lépcsőfok vezetett le. Egy gyorsétteremben ez végképp elképzelhetetlen működés lett volna. Mégis: nagy kár volt az 1980-as évekig lényegében változatlan formájában fennmaradt térszerkezetért.
Ebből következik, hogy
a mostani átépítés legnagyobb pozitívuma a lelépcsőzés megszüntetése, az eredeti padlószint visszaállítása. Ez olyan eredmény, amihez képest lényegtelen, hogy milyen a bútorok elrendezése, vagy stílusa.
A mostani dizájn nyilván csak egy-két évtizedre szól, semlegessége, jó minőségű sterilitása a korszellemet tükrözi, akár csak az érintőképernyős rendelési lehetőség középpontba helyezése. Nyilván ez utóbbinak köszönhetően ma már nem kell olyan sok ember a kiszolgálópult mögé, és nem kígyózik előtte olyan sor, mint régen, az emberek jobban eloszlanak a térben. A változó szokások miatt az egységes tér újra praktikusabb megoldássá vált, mint a szinteltolásokkal tagolt, a közepét vissza lehetett adni az asztaloknak.
Az konyha ennek köszönhetően eltűnt a vendégek szeme elől, de a tervezők mégis szerették volna ezt az elemet hatásában visszacsempészni, ezért beépítettek egy ételszállító szalagot, ami felviszi a termékeket a galériaszintre, majd onnan lehozza a földszinti kiadópulthoz. Ha a Meki csodálatos hidegtálakat, gasztronómiai élményeket nyújtó ételkölteményeket kínálba, az ötlet jó is lenne – egy-egy tenyérnyi sajtburger, csoffadt wrap látványa a szalagon azonban inkább lehangoló, mint étvágygerjesztő. Az ételszállító szalag lesz az első látványelem, amit ki lehet dobni a következő felújításkor.
Ugyanez sajnos nem mondható el a kétszintes galériáról, amely a terem teljes hátsó részét elfoglalja: itt van ugyanis a 180 ülőhely többsége, és nem is nagyon képzelhető el olyan megoldás, ami ezt felszámolná, és nem járna az asztalok számának jelentős csökkenésével. Tudomásul kell venni: ameddig ez Meki, addig nincs mód az eredeti, reprezentatív tér teljes helyreállítására. Alapvető különbség, hogy a régi étterem exkluzív, elegáns vendéglő volt, a tömegétkeztetést a szocializmus időszakában is a pályaudvar más területein bonyolították le, most viszont minden ide van zsúfolva. Esetleg akkor lehet ezen változtatni, ha a főépület felújítása során a funkciókat az egész házban az alapoktól újragondolják, és itt esetleg csak egy csendesebb McCafé marad. Ez azonban a közeljövőben nem várható.
Az átalakítás hozott még néhány kisebb műemléki nyereséget, például a pilaszterek az eredeti színvilághoz igazodó, jó minőségű márványozást kaptak, az új falikarok pedig igazodnak a történeti vakolatarchitektúrához, legalább elhelyezésükben. Arra viszont nincs mentség, hogy a műemléki hatóság nem írta elő a Klösz-fotón látható, Scholtz-féle mennyezeti díszítőfestés rekonstrukcióját. Noha a falkutatás során ennek állítólag nem bukkantak a nyomára, a fotó bőven elég alapot adott volna a visszaállításához, és akkor a stukkókeretezések sem tűnnének ilyen értelmetlen rátéteknek, mint most. Felmerülhetett volna legalább az eredeti csillár és a falikarok rekonstrukciója is, ami a New York kávéház helyreállításakor például megtörtént – ennek a térnek a fényét is jobban emelné, mint az ipari jellegű, keretre rögzített, spotlámpás világítás.
Összességében azonban a Nyugati McDonald’s átépítése inkább javított, mint a rontott a pazar terem összképén, és azt biztosan nem veszélyezteti, hogy továbbra is a világ legszebb Mekijeinek egyikeként csodálják a turisták. A 90-es évek posztmodernjét úgyis csak a nosztalgia szépíti meg.
Nyitókép: Zsuppán András / Válasz Online
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
