„Jó érzés oroszokat ölni a saját területükön, de…” – feljegyzések a frontról
Nyitott koporsó a folyóparton. Gyertyafény a sötétben. Esküvő és gyász. Katonavallomások. Orosz fenyegetésben ürülő város. Közben rossz hírek mindenhonnan. Ungvár–Kijev–Krasznohrad–Pokrovszk. Oda-vissza 3000 kilométer. Végigjártuk 11 nap alatt. Feljegyzések kitörölhetetlen emlékekről, még a kurszki orosz ellentámadás előttről.
Megtanultam a légiriadók alatt aludni. Már ha ezt egyáltalán tanulni kell. Ki van zárva, hogy a fél éjszakát az óvóhely és a szobám közt ingázzam, Telegram-csatornákat meg a Trivoha applikációt bújva, hogy visszamehetek-e aludni. Mi az esélye annak, hogy pont a szállásomat éri csapás? Könnyen belátható: minimális. Akkor meg? A nihilizmus ragályos. Vagy az épeszűség záloga. Mert a riadók Kijevben és balparti Ukrajnában olyanok már, mint a levegővétel. A hiányuk tűnik fel inkább. Kárpátalján nem ez a helyzet. A megyére az elmúlt 30 hónapban egyetlen találat esett, az is még 2022 májusában – egy volóci transzformátorállomásra. Nem sokon múlt, hogy ez most megváltozzon.
Csendes utcákon
Augusztus 26-án érek Ungvárra. Oroszország aznap hajtja végre a teljes léptékű háború legnagyobb drón- és rakétatámadását Ukrajna ellen. Kijevben megsérül a várostól északra fekvő gigantikus vízi erőmű és gátrendszer. Ha átszakadna, az történne a fővárossal – de legalábbis lapályos keleti felével –, mint Herszonnal a Kahovka-gát felrobbantása után. Jobb nem elképzelni. Kijeven kívül a támadás tizennégy megyét érint. Találatok, halottak.
Kárpátalja megint megússza. A 650. légvédelmi géppuskás zászlóalj leszed egy Lviv felől érkező orosz cirkálórakétát. Mikita megyei kormányzó büszkén teszi ki az erről szóló videót, hálával a hőstettért. A masszív támadás elhárítására nem mindenhol elég egy pickupplatóra szerelt géppuska: riasztják a nemrég kapott F-16-osokat is. Három nappal később kiderül: elvesztettek egyet. A pilótát, a 30 éves Olekszij Lesz alezredest ugyanaznap temetik Hmelnickij megyei szülővárosában, Sepetivkában. Zelenszkij elnök két nappal később kirúgja a légierő parancsnokát, Mikola Olescsuk altábornagyot.
Minderről Ungváron még persze fogalmam sincs. Egyébként is zombiként közlekedem, mert olyan légiriadó volt az éjjel, amilyet csak a front közelében hallani: kellemes szirénazaj helyett egy hangon kitartott tülkölés, hosszú perceken át, figyelmeztető szöveggel kísérve. Az éjjel többször. Azt még nem tudom, ezt hogyan lehet átaludni.
Még van pár óra a kijevi gyorsig, a Függetlenség rakparton a kiszáradás közeli Ungot bámulom. A holodomor-emlékműhöz közeledve
fekete ruhák úsznak a látómezőbe. Meg egy nyitott koporsó. Katonatemetés van, Miroszlav Popadinecé. Az ungvári katona 30 hónapot húzott le a fronton, ahová sérülése után is visszament. Augusztus 20-án esett el.
Ennek körülményeit és hogy melyik egységben szolgált, a szokásokkal ellentétben nem hozzák nyilvánosságra. A koporsót mindig a bajtársak zárják le, a rokonságnak talán olyankor a legnehezebb. A halottaskocsiba rakják – ettől pár méterre fiatal lány bérel elektromos rollert –, majd a menet elindul az ilyenkor szokásos útvonalon, vigyázzban álló vagy térdeplő helyiek között.
Dovzsenka utca–Zsupanatszka tér–Tiha (Csendes) utca–Kálvária temető. A terebélyes katonai parcella déli fertályán Popadinec sírgödre. Mielőtt leeresztik a koporsót, özvegye a szokások szerint összehajtott nemzeti lobogót kap a rangidős tiszttől. Díszsortűz. A földelés a görögkatolikus pap és a zokogó asszony első mozdulatai után gyorsan megy. Mire a koszorúkat elhelyezik a hant körül, a gyászsereg oszlani kezd, a bajtársak pedig, köztük számos sérülttel, csoportképhez állnak össze. Ungvár megyeszékhely. Ha a pusztítás nem is akkora, mint más nagyvárosokban, abban, hogy egy kedd délutánon az ilyen jelenetek már senkit nem lepnek meg, osztozik a többivel.
Ilovajszk 10
Kijev, megmagyarázhatatlan okból, a háborúban megszokotthoz képest is nyomasztó. Kevesen vannak az utcán, a Függetlenség terén, az áldozatokra emlékező zászlóerdőnél alig lézengenek. A generátorok zajától olyan a belváros, mint egy traktorjavító. Áram eddig is kevés volt, most még kevesebb. A folyamatos orosz támadás alatt álló rendszer – a termelésből kiiktatott erőműveket nélkülözve – most ennyit bír. Nem tudni, mi lesz télen; egyelőre a hőséget kell túlélni.
Alkonyat a Mihajlivszka téri elesett védők falánál. Előeste van. Emlékező rokonok és veteránok gyújtanak gyertyát, emlékezve arra, amit tíz évvel ezelőtt Ukrajna leghalálosabb napjaként emlegettek: a 2014. augusztus 29-i visszavonulást az ilovajszki csatából. A Donyeck megyei várost körülvevő szeparatista erők és feltehetően az orosz hadsereg erői humanitárius folyosóról egyeztek meg az ukránokkal, ám a visszavonuló katonákat tűz alá vették. Többszázan meghaltak, a hivatalos ukrán adatok szerint a tizenkilenc nappal korábban kezdődött csatában összesen 366-an. Kijevben Ilovajszk után vált világossá: Oroszország nyílt katonai beavatkozásra is kész, hogy fenntartsa a kelet-ukrajnai szeparatizmust. A nem sokkal később aláírt minszki fegyverszüneti megállapodással pedig az is egyértelmű lett, hogy az akkori konfliktus katonai erővel megoldhatatlan. Hősi halottakat nem illik relativizálni, de
az ilovajszki áldozatok száma 2022 februárja óta néhány közepesen tragikus nap statisztikái.
A fal előtti villanyoszlopokra nemzeti szimbólummá lett napraforgókat kötöznek, közben a nemzeti gárda díszegyenruhásai gyakorolják a másnapi koreográfiát. A gyertyát gyújtó veteránok mögött a szüleiket kísérő gyerekek nem sokat értenek az egészből. Ránézésre kisiskolások lehetnek: amikor megszülettek, már évek óta tartott a háború. Akkor még csak Kelet-Ukrajnában. Ez, ami most van – valami egész más. Ahogy beesteledik, a mécsesek maradnak fényforrásnak. Az egész város vaksötét.
Édes a keserűbe
Ukrajnában is aszály van. Tízkilométereken át hasít úgy a kramatorszki gyors, hogy mellettünk ég a tarló. A napraforgótáblák elszáradva mind. Kijevtől bő 400 kilométerre, a Harkiv megyei Krasznohradban szállok le. Önkéntesek gyűjtését jöttem figyelni a városban és környékén, hogy pár nappal később beüljek a donbaszi frontra tartó adományszállító autójukba.
Utunk legnagyobb részében azt térképeztük fel, hogyan segítik a civilek a hadsereget. Arra voltunk kíváncsiak, az országszerte tapasztalható adakozásoknak, gyűjtéseknek milyen félintézményesült formái vannak egy 20 ezres vidéki városban: Krasznohradban. Kiderült: elég sok és szerteágazó. A háborúban méltatlanul alulkezelt önkéntes-ökoszisztémával kapcsolatos tapasztalásainkkal külön anyagban, de más Válasz-platformon találkozhatnak a közeljövőben. E helyütt néhány másféle epizódot elevenítünk fel.
Előtte többnapos vidékjárás a porzó-égő szántók mentén Natalija Valentinyivna Sveccel, a városi múzeum igazgatójával, egyszersmind a helyi önkéntesek legismertebb szervezőjével. Beágyazottsága kincset ér. Másképp nem kötné a lelkünkre Olena Duhova, a közeli Zacsepilivka kultúrházának vezetője a nagy hírt: délután lakodalom van Zaricsne falucskában, ráadásul ő lesz a dj, saját maga varrta ruhákban!
Pár órával később a negyedik kör házi citruslikőrt nyelem az örömapával, de a hangulatfelelős keverőpultjából előmászó melódiákba színjózanon is Nótár Mary meg a 3+2 együttes hibridjét hallucinálnám. A násznép csűrdöngöl. Csillogó-flitteres dresszében Olena a sátor alatti 50 fokban folytatja, szót ad az ifjú pár jókívánóinak. A monológok közt felhangzik a rigmus: hirko-hirko! Azaz: keserű. Hogy miért ez a „csókot-csókot” helyi megfelelője? A keserűséget a csók teszi édessé. Van is mit azzá tenni. Az ünneplők közt néhány fekete ruhás férfi. A vőlegény, Szerjozsa olyan helyen erdészkedik Kupjanszknál, ahol az ukrán 43. gépesített dandár harcol az oroszokkal. Ennél az egységnél szolgál a tanúja, innen valók a gyászruhás bajtársak is. De most örülni jöttek, késő éjjelig – „a hlubinkára úgysem jön senki a kijárási tilalom miatt”.
Szerjozsa és a dnyiprói sportakadémiát végzett Hanna esküvője nem csak a falujukban nagy dolog. A háború előtt 2,6 milliós Harkiv megyében 2023-ban 10 977 házasságot kötöttek. Hogy ez mennyire kevés? A 9,7 milliós Magyarországon a tavalyi 50 150 nyolcéves mélypont volt. A háború így is hat az életre. Meg Harkivra is. A lakodalom előtt pár órával rakétatalálat éri a megyeszékhelyt. Az oroszok eltalálnak egy Indusztrialna kerületi tizenkét emeletes lakóházat. Nyolcan meghalnak, köztük egy játszótéren hintázó gyerek. Meg a 18 éves művész, Veronika Kozsusko, aki a halála előtti órákban a költő-katona Szerhij Zsadannak küldött versillusztrációt. Augusztus 30. Harkivscsinában: öröm- és bánatkönnyek.
Natalija Valentinyivna másik barátnőjét, a hozzá hasonlóan aktív Szvitlana Volosinát a Krasznohrad melletti Kehicsivkában látogatjuk. A kistérségi központ tele iskolással, évnyitójuk volt. Azt megtartották élőben, de ahol nincs megfelelő védelem, ott vissza kell térni az online világba. A járvánnyal együtt ötödik éve.
Volosina a helyi kulturális és önkéntes körök motorja. Van ideje: férje a kurszki orosz területeket elfoglaló 22. dandárnál szolgál. Híradós anyagot mutat, amelyben nyilatkozik, de a büszkeséget könnyek váltják fel.
Közben ebéddel kínál. A borscs is mennyei, de fél szemmel a varenyikire pillantok. Nem csalódok: „Ilyen jót még sehol nem ettem, pedig jópár helyen próbáltam már” – tör fel a vigasznak szánt dicséret. Szerencsére hat.
Volosina büszkén mutatja az éppen próbáló helyi népi zenekart, akiknek dalaira két légiriadó közt andalgunk. Utánuk a hromada (kistérség) legjobbjaiból verbuvált banda játszik, de Pavlo Ticsina Haji sumljaty (A ligetek susognak) című versének zenés előadása közben elmegy az áram. Sírjunk vagy nevessünk? Ők nevetnek. Pedig előtte egy nappal még sírtak.
20:80
Teli csomagtartóval indulunk a frontra. A krasznohradi múzeumigazgató pontos menetrend szerint halad: Szlavjanszkban az Azov dandárnak, Kosztyantyinivkában a 23. és a 24. dandárnak viszik a segítséget. Drónalkatrészek, tabletek, élelem, egyéb felszerelés. A 24-esekkel azért is lesz jó beszélni, mert az ő újoncaik kiképzését néztük meg júliusban ugyanitt, a donbaszi fronton.
A Harkiv–Csuhujiv–Izjum útvonal szinte már rutin, de Donyeck megye határán átkattan az ember agya. Pár kilométer múlva minden hallatszik. A szlavjanszki buszállomáson várjuk az azovosokat, amikor Natalija Valentinyivnának könnybe lábad a szeme: egy krasznohradi ismerőse, hívójelén Balu, akivel aznap találkoztunk volna, elesett. Az ismeretlen számról a katona édesanyja telefonál, hogy közölje a hírt. „Ez a háború” – közlik lakonikusan a megérkező azovosok, miközben átveszik az önkéntesek szállítmányát.
„Nagyon fontosak számunkra az ilyen emberek. Már vagy másfél éve segítenek minket. Télen főleg jól jött a segítségük. Élelem van elég a hadseregtől, de nem ilyen: az ő főztjük olyan, mintha otthon lennénk. Fontos maga a találkozás is és az érzés, hogy számíthatunk rájuk – mondja egyikük, a nyitóképünkön szereplő 24 éves főhadnagy, Afganisztan. – Barátoknak csak Afgan, az fér fel a felvarróra.” Kurszkról kérdezzük, elmosolyodik: „Nagyon jó érzés oroszokat ölni a saját területükön, de mi nem oroszok vagyunk, civileket nem ölünk.” Azt mondja, az oroszországi akció rajtuk nem segített, felelősségi területükön, a kreminnai erdőben továbbra is nehéz a helyzet. És Donyeck megyében van más akadály is:
„Nem egyszerű az emberek gondolkodása: van, aki támogat minket, és van, aki még mindig ellenséges. Hat a hosszú ideje tartó orosz propaganda. Nem értük harcolok, hanem a srácaimért, a családomért.
Olyanokért, akik fontosak számomra. Akik értik, miért harcolunk. Ukrajnában ma kétfelé mennek az emberek: vagy az ukrán ügy felé, vagy pedig birkák. 20:80 körüli az arányuk. Ukrán hazafiként a 20 százalékért harcolok.
Ha most visszaadnám a fegyverem és hazamennék, egy idő múlva a saját otthonom előtt hallanám a megszállók jelszavait: »Novorosszija, Putyin-vodka, balalajka!« Nem akarom, hogy ez megtörténjen, nem akarom, hogy az oroszok elvegyék az otthonom, és megmondják, hogyan éljek. Nem akarok rubellel fizetni a kávézóban és Putyin ostoba fejét bámulni. Mindent megteszek, amit lehet és kell – de nem a birkákért. Azt akarom, hogy újra két oldala legyen a határnak, és mi ezen az oldalán hadd fejlődjünk úgy, ahogy szeretnénk: inkább Európával és nem azokkal a barbárokkal barátságban!” Katonát ilyen nyíltan még nem hallottunk beszélni, de Afgan nem kivétel.
Kosztyantyinivkában a 23. dandártól Marszik (Marslakó) tizedes fakad ki, miközben társai átveszik a krasznohradi segítséget az utolsó, még nyitva tartó benzinkút parkolójában. Marszik Dnyipropetrovszk megyei; 2023 januárjában mozgósították. MaxxPro-sofőr, két hónap alatt képezték ki az amerikai technikára. Június óta az a dolga, hogy a front legdurvább szakaszaira, a benzinkúttól 15 kilométerre lévő Csasziv Jar-i 0-ás ponthoz szállítsa a felszerelést – erre az alkonyat az ideális, amikor a nappali drónok már nem, az éjjellátók pedig még nem jelentenek veszélyt –, visszaúton pedig sebesülteket szállít, ha kell. Szállása egy közeli erdő, fekhelye a járműve. „Miért ők – köztük a nők – kell, hogy támogassanak minket egy 10 éve tartó háborúban? Egy hónapnyi – esetleg egy évnyi – magyarázkodást még el tudnék fogadni, de ennyit… Gyakran a két kezünkkel ásunk árkot, és markoló is van, hogy az önkéntesektől jön!
Minden nap azon gondolkodom, mitől félek… Leginkább attól, hogy elfeledkeznek a családomról, ha meghalok. Tudom, hogy meghalhatok, és félek, hogy itt marad a testem, nem viszik haza.
Hallottam már ilyen esetről. De nekem még könnyebb: a gyerekeim 16 és 14 évesek, de sokaknak kisgyerekeik vannak. Sokan meghaltak vagy megsérültek közülünk” – mondja Marszik.
Felocsúdni sincs időnk, Kosztyantyinivka másik felében, egy falusi portán várnak minket a 24. dandár katonái. Köztük Visnya (meggy), az 1. lövészzászlóalj 43 éves hadnagya. A zászlóalj kommunikációjáért felel. Rádió, internet – minden rajta és az emberein áll. Ha valami elromlik, ők mennek ki megjavítani, ők látják el az alegységeket rádiókkal, cserélik a titkosítási kódokat. Hatórás váltásokban dolgoznak, de állandó készültségben vannak; ha az állásban elromlik valami, azonnal menni kell: „Nincs olyan, hogy vasárnap, néha nem tudom, milyen nap van.”
A hadnagy szinte az első naptól harcol: miután Harkivból a háború elején Lvivbe menekítette a családot, ment a hadkiegészítőre. Most Csasziv Jarnál vannak. Nem annyian, mint kellene. Hogy mennyire van a zászlóalj a teljes feltöltöttségtől, minősített információ, de már korábban sem volt 100 százalékos, amikor a közeli Torecknél harcoltak. „Ott könnyebb volt, mert mi rohamoztunk. Most meg ők. Rövidebb szakaszt védünk, mint Torecknél, de intenzívebb, és elit orosz erők, a VDV légi deszantosai rohamozzák. BMP-kkel és MT-LB-kkel a lehető legközelebb hozzák a katonákat, akik megpróbálják elfoglalni az állásokat. Kis csoportokban, összeszokottan, módszeresen: támad a tüzérség meg a drónjaik, majd az előrevont gyalogság arra vár, hogy a katonáink elmozogjanak, mert nincs már fedezékük. Ha pedig sikerül az árkokba jutniuk, gránátokkal és kézifegyverrel tisztítják meg. De ásunk tovább: tartjuk a pozíciót.”
Az általunk is látott friss mozgósítottakról azt mondja, néhány hét, amíg az első vonalakba lehet őket küldeni, de addig is folyamatos a kiképzésük. Először a hangokhoz kell hozzászokniuk, megtanulni, melyiknél mit kell csinálni; utána lehet csak őket lassanként közelíteni a 0-ás ponthoz.
Nem volt még elég? – kérdezzük Visnyát.
„De. Fáradt vagyok. Vár a feleségem, a két gyerekem meg a kutya. De ettől nem akarom, hogy lecseréljenek.
Az elején azt mondtam a feleségemnek: 1 év. Hogy most mit gondolok, meddig tarthat? Ukrajna külső segítség nélkül nem tudja tartani magát, de az oroszok is fáradnak. Legalábbis szeretném azt hinni. Tervek, ha mindennek vége? 70 nap szabadságom halmozódott fel a munkahelyen. Elmegyek a családommal egy hosszú nyaralásra.”
Záróra
A Kosztyantyinivka–Pokrovszk főúton már nem lehet közlekedni. Egyes szakaszaitól 1,5-2 kilométerre vannak az oroszok. Mesterlövész-távolság. Kerülni északnyugat felől, Dobropillján át kell. Pokrovszkon csak átrohanunk. Az ágyúzás hangja már folyamatos, az oroszok a déli határától 5-6 kilométerre lehetnek, és folyamatosan haladnak előre. Különböző becslések léteznek, mennyien lehetnek még az eredetileg 60 ezres városban – talán a lakosság szűk fele. Az evakuációs vonatok mind elmentek már, menekülni busszal vagy autóval lehet még.
A belváros apokaliptikus. Néptelen minden, az emberek utánfutóra pakolt hűtőszekrényekkel és bútorokkal hajtanak el. Megerősített rendőri jelenlét véd a fosztogatók ellen.
Egy kebabos (errefelé: shawarmás) az orrunk előtt deszkázza be az üzletét, és pakol el minden mozdíthatót. A magasabb épületek romokban. Az egyikre emlékszem: 2023 januárjában innen indultunk egy tüzéregységgel Donyeck felé. Most Nyugat felé indulunk, haza.
Előbb Pavlohradon és Novomoszkovszkon át vissza Krasznohradba, onnan Poltaván át Kijevbe. Poltavát az utazás reggelén éri találat. 58 halott, több mint 300 sérült. A pályaudvar előtti vasúti átjárót pickupos-géppuskás légvédelmisek őrzik. Aztán egy nap múlva el a sötét Kijevből is, a Lvivet ért, hét halottas rakétacsapás másnapján. A lvivi pályaudvarra már úgy gördül be éjszaka a munkácsi gyors, hogy kiderült: a hét áldozatból négy – egy anyuka és három lánya – egy családból valók voltak. A Csap–Záhony–Budapest úton Debrecen körül járhatok, amikor temetik őket.
***
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
***
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
