Franciaország legrosszabbul őrzött titka – így lett kormányfő Michel Barnier
Emmanuel Macron jobboldali politikust nevezett ki miniszterelnöknek, aki mögött azonban nem áll parlamenti többség. A csiki-csukit furcsa politikai alku oldhatja fel: a nemrég még Franciaország unióból való távozását propagáló Marine Le Pen hallgatólagosan támogatja a brit kilépést az EU részéről levezénylő Michel Barnier még várhatóan a héten bejelentett kormányát. Az ok az instabilitástól való félelem és a miniszterelnök migrációs irányváltása: az elkötelezett EU-pártiként ismert kormányfő az elmúlt években éles kritikusa lett a francia és európai bevándorlási politikának. Kinevezése Németországra is érvényes európai trendet jelez: a centrumerőknek muszáj választ adni a bevándorlás és a közszolgáltatások leépülése miatt dühös választóknak.
„Tudják, a statisztikák szerint minél inkább távolabb lakik valaki egy vasútállomástól, annál inkább hajlamos a Nemzeti Tömörülésre szavazni. A közszolgáltatások leépülése elkeseríti az embereket” – a francia vidék magárahagyottságáról szól eszmefuttatás váratlan személytől és váratlan helyen érkezett. Hat és fél évvel ezelőtt a legforróbb összeurópai téma a brexit volt, amelynek következményeivel akkortájt erőteljesen birkózott az Európai Unió. Egy veterán francia politikust, Michel Barnier-t bíztak meg a tagállamok a britekkel való tárgyalások levezénylésével és ő közmegelégedésre látta el feladatát. Energiájából még arra is futotta, hogy elvállalja a francia Államigazgatási Főiskola felsőfokú európai tanulmányokkal foglalkozó egyéves tanfolyamának védnökségét. Ebben a pozíciójában adott elő 2018 májusában Brüsszelben a tanfolyam résztvevőinek, köztük e sorok írójának. Egy hosszú munkanap végén az Európai Bizottság szinte üres épületében ültük körül az akkor is kifogástalanul elegáns Barnier-t, aki a fáradtság legkisebb jele nélkül, türelmesen mondta el a tárgyalások állásával kapcsolatos alapvetéseket. Valószínűleg századjára.
Amikor aztán a brexit okai felé kanyarodott, hirtelen felélénkült. Arról beszélt: akárcsak Nagy-Britanniában, Franciaországban is érezhető a társadalom jelentős részének elégedetlensége. A vidéken élők alapélménye, hogy bezár a posta, a csendőrőrs, az orvosi rendelő, a busz is egyre ritkábban fordul. Ha pedig még a vasútállomás is távol van, a munkába-, iskolába járás, a nagyvárosokba való eljutás elképzelhetetlen autó nélkül. A benzin viszont egyre drágább.
Meglepődve hallgattam, hogy a kétszeres európai biztos és négyszeres miniszter a hatalom sztratoszféráiban évtizedeket eltöltőktől szokatlan aggodalommal beszélt hazája közállapotairól, pedig meggyőzendő választó és kamera sem volt a közelben.
Borúlátása gyorsan beigazolódott: 2018 novemberében Franciaországot megbénította a sárgamellényesek vidékről indult tiltakozása, amelyet az üzemanyagárak emelkedése váltott ki.
Azóta kísértem figyelemmel Barnier pályafutását, amely a vége felé tartott – legalábbis így tűnt szeptember ötödikéig. Általános meglepetésre ekkor nevezte ki őt miniszterelnöknek Emmanuel Macron köztársasági elnök. A pártja által elveszített június 9-i európai parlamenti voksolás után az államfő váratlan húzással feloszlatta a Nemzetgyűlést és előrehozott választásokat írt ki. Új lendületet akart venni, ehelyett magára robbantotta a házat. Pártja majd’ 100 képviselői helyett veszített és csak harmadik lett a baloldali blokk, illetve Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése mögött. Utóbbi győzelmét csak úgy sikerült megakadályozni, hogy a július 7-i második fordulóban a centrumpártok jelöltjeinek jelentős része visszalépett a lepenistával szemben állva maradt esélyesebb induló javára. (A francia választási rendszer az egyéni körzetekre alapul, nincsenek pártlisták.)
A Charles de Gaulle alapította V. Köztársaság történetében még nem látott, töredezett parlament jött így létre, ahol a szélsőségesektől a zöldekig tartó baloldali koalíció, a centrista Macron-erő és Le Pen pártja is messze elmarad a többséghez szükséges 289 mandátumtól. Nem is beszélve a szebb napokat látott jobbközép Republikánusokról, akiknek mindössze 47 képviselője került be. Ugyan miért nevezett ki Macron egy olyan politikust miniszterelnöknek, aki a mára liliputivá zsugorodott jobbközép párt tagja?
A kérdés megválaszolása a francia közéleten bőven túlmutató tanulságokkal szolgál, s jelzi az európai politika elmozdulását. A radikális politikai erők növekvő támogatottsága a centrumot is befolyásolja, a közszolgáltatások leépülése miatti elégedetlenség és a sokak által kontroll nélkülinek érzett migráció határozott cselekvést követel. (Mint látni fogjuk, az européer profilú Barnier ebben is igen határozott fordulatot vett pár évvel ezelőtt.) Franciaországhoz hasonló úton jár Németország is, ahol a solingeni iszlamista terrortámadás és a jobboldali radikális AfD kelet-németországi tartományi előretörése után a rekordnépszerűtlenséggel küszködő szociáldemokrata–zöld–liberális koalíció a határellenőrzés bevezetését, a kitoloncolások felgyorsítását, a menedékjog megadásának szigorítását javasolta.
Barnier kinevezésének másik oka az Emmanuel Macron által 2017-es megválasztása óta hirdetett új politika kudarca.
Az elnök ugyan felrobbantotta a hagyományos jobb- és baloldal dominálta francia politikát, de képtelen volt helyette a társadalom többsége számára értelmezhető ajánlatot adni.
A „Macron-fáradtság” világosan látszik pártja gyenge választási eredményén. Még korábbi támogatói közül is sokan elfordultak a hiperaktívnak, önteltnek és kiszámíthatatlannak tartott államfőtől. Az utolsó csepp a pohárban az előrehozott választás volt, amely éppen az olimpia megkezdése előtt bénította meg az ország döntéshozatalát. A hagyományos pártok eljelentéktelenedésével keletkezett űrbe benyomult a szalonképessé vált radikális jobb. Macron kormányzása idején egyre csak nőtt Le Pen támogatottsága, s az előrehozott nemzetgyűlési választás második fordulójában a franciák 37 százaléka szavazott a Nemzeti Tömörülés jelöltjére. Miután 2017-ben Macront elnökké választották, a nemzetgyűlési voksoláson még csak nyolc lepenista képviselő szerzett mandátumot, 2022-ben 89, idén nyáron pedig szövetségeseivel együtt már 142.
Van valami jelképes abban, hogy Macron előző miniszterelnöke, protezsáltja, Gabriel Attal mindössze 34 évesen lett az V. köztársaság legfiatalabb kormányfője. Utódja, Barnier 73 évesen pedig a legidősebb. Ő annak az ancien régime-nek a képviselője, amellyel szemben annak idején Macron meghatározta magát. Az államfő még nem volt egyéves, amikor 1978-ban Barnier-t először nemzetgyűlési képviselőnek választották. Világéletében az elnök által leginkább múzeumba valónak tartott jobboldali, gaulle-ista pártokban politizált.
Kicsoda hát Michel Barnier? Fél évszázadra visszanyúló közéleti pályájának háttere sok mindent megmagyaráz. Az Alpokból, Savoya régióból származik, márpedig az égbenyúló csúcsok alatti völgyekben a francia közvélekedés szerint elszánt és kitartó emberek teremnek. Dolgozott a megyei közgyűlés tagjaként, elnökeként, képviselőként és szenátorként, részt vett az 1992-es albertville-i téli olimpiai játékok megszervezésében. 1995 és 2009 között jobboldali kormányokban volt mezőgazdasági, Európa-ügyi, környezetvédelmi tárcavezető, illetve külügyminiszter. A gaulle-ista főáramtól vállalt Európa-pártisága különböztette meg, kétszer is dolgozott európai biztosként. Először 1999 és 2004 között a regionális politikáért, majd 2010 és 2014 között a belső piacért felelt. Soha nem számított igazán első vonalbeli politikusnak, tapasztalatát és visszafogottságát azonban mindenki elismerte – más szempontból unalmasnak, merevnek tűnt. Nem az a fajta politikus, aki kisgyerekeket puszilgat és TikTok-videókban táncol. Inkább az volt a róla kialakult közvélekedés, hogy utoljára az óvodában látták nyakkendő nélkül.
Ezért is keltett némi meglepetést, hogy amikor 2021-ben elindult a Republikánusok elnökjelölti előválasztásán, övé volt migrációs kérdésben a legjobboldalibb program. Három-ötéves bevándorlási moratóriumot, a családegyesítés szabályainak szigorítását, a tanulmányi vízumok számának radikális csökkentését javasolta. Meglepetésre még az általa jól ismert uniós rendszernek is nekiment. Franciaország „jogi szuverenitásáról” beszélve meglebegtette bizonyos nemzetközi egyezmények és uniós szabályok alkalmazásának felfüggesztését, hogy az általa kívánatosnak tartott nemzetállami döntéseket ne írhassa felül az Európai Unió Bírósága vagy az Emberi Jogok Európai Bírósága. Pártja előválasztását nem nyerte meg (harmadik lett), ráadásul európai hálózatainak egy részét elveszítette. Párizsban és Brüsszelben sokan értetlenül fogadták az EU-s intézmények éles bírálatát olyasvalaki részéről, aki olyan otthonosan mozog az uniós irodaházak szürkepadlószőnyeges világában.
Barnier-t ez láthatóan kevéssé hatotta meg, újra és újra lenyilatkozta: ha nincs változás a migrációs politikában, Franciaországra is brexit vár.
Habár az uniós kilépés nincs napirenden, Le Pen előretörése mégis tekinthető a Barnier által jósolt sokknak. Immár a közvélemény-kutatások szerint is teljesen reálisnak tűnik, hogy 2027-ben, amikor Macron nem indulhat újabb ciklusért, Marine Le Pen megnyeri az elnökválasztást. Paradox módon Barnier-t miniszterelnöki kinevezésében az segítette, ami annak idején saját pártja előválasztásán elégtelen volt a sikerhez: a migráció ügyében képviselt álláspontja. Franciaország legrosszabbul őrzött titka: Barnier Marine Le Pen nélkül nem lehetett volna miniszterelnök.
Macronnak ugyanis Le Pen informálisan jelezte: nem nyújtanak be a Barnier-kormány ellen azonnal bizalmatlansági indítványt. (Franciaországban ugyanis a képviselők nem szavaznak az új kormányról, de a képviselők egyszerű többsége megbuktathatja a kabinetet.) Így elkezdődhetett a kormány összeszervezése, a minisztereket várhatóan e hét végéig meg is nevezik. Barnier mögött azonban nem lesz stabil kormánytöbbség. Támogatja őt a macronista frakció (166 fő), hiszen mégiscsak az elnök nevezte ki őt miniszterelnöknek, amiképpen a 47 republikánus is támogatja a saját soraiból kikerülő kormányfőt. Mögötte áll még egy kis centrista frakció 22 képviselője. A 235 fő messze van még az abszolút többségtől, így Barnier-nak Le Pen képviselőinek legalább egy részére szüksége lesz ahhoz, hogy ne döntsék meg azonnal egy bizalmatlansági indítvánnyal és a törvényjavaslatokat el tudja fogadni. A baloldal ugyanis korábban jelezte, hogy Barnier számukra elfogadhatatlan, az ő 199 és Le Pen 144 képviselője pedig bőven elegendő lenne a kormány megdöntéséhez. (Ettől függetlenül nem kizárt egyes baloldali képviselők támogatása, különösen, ha lesznek abból a táborból származó miniszterek).
Kötéltáncosi egyensúlymutatvány lesz szükséges tehát a jelentősen eltérő politikai igények kielégítéséhez.
Barnier mindenesetre jó érzékkel megtalálta a közös nevezőt, az egészségügyet, amelynek feljavításával Franciaországban is mindenki egyetért. Első hivatalos útja egy nagy párizsi kórházba vezetett, ahol arról beszélt, hogy kormányának az egészségügy „prioritás lesz vidéken és városon egyaránt” – azaz politikájának középpontjában a közszolgáltatások állnak majd.
Noha most királycsináló helyzetbe került, középtávon Marine Le Pen sincs egyszerű helyzetben. Amennyiben gyorsan megbuktatja a kormányt, úgy ő lesz az instabilitás okozója. Ha viszont konzekvensen támogatja, osztozik a kormányzás felelősségében és az esetleges népszerűtlenségben, miközben pozíciói és valódi hatalma nincs. Az elnöki hivatalt célzó politikus kivárásra játszik, azt nyilatkozta, látni akarják a kormány által beterjesztett költségvetést, s annak fényében döntik el a továbbiakat. Márpedig a büdzsé kevéssé lesz népszerű, hiszen csökkenteni kell az államháztartási hiányt. Ezt várja az államot finanszírozó pénzpiac és a Franciaországot túlzottdeficit-eljárás alá vonó Európai Bizottság is. Beavatkozás nélkül a hiány 5,6 százalék lesz, miközben 5,1 az elvárás – a kettő közötti különbség 16 milliárd eurót tesz ki. Az idő pedig sürget: hamarosan be kell mutatni az új költségvetés tervezetét a Nemzetgyűlésnek, amelynek meg is kell azt szavaznia.
Ha a konfliktusok elporlasztják a még meg sem alakult kormány mögött álló instabil többséget, Franciaország végképp politikai fekete lyukba kerül. Márpedig a legutolsó dolog, amire szüksége van az országnak, egy újabb politikai válság.
Nyitókép: Emmanuel Macron és Michel Barnier (akkor még Brexit-főtárgyalóként) a párizsi Élysée-palotában 2020. január 31-én (fotó: AFP/Ludovic Marin)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
