A bor filozófiájától a pálinka országáig
„Számomra mindaz, amit manapság átélünk: a forróságban megfúló gyümölcsfák, a hirtelen lecsapó viharos orkánok, a meglepetésszerű lehűlések annak a világnak az elmúltát jelzik, amelyet oly nagyon szeretek, s amely ember és természet azonosságán alapul.” Papp István történész Válasz Online-nak küldött esszéje ember és természet kapcsolatáról, meg a pálinka több arcáról.
Az emberi kultúra a mezőgazdaságon nyugszik. Ünnepeink, szokásaik, rítusaink számos esetben arra az időszakra vezethetők vissza, amikor ember és természet még nem vált el egymástól. Mostani korunk számos zavara abból származik, hogy egyre inkább csak képzeteink, nem pedig tapasztalataink vannak a világ dolgairól. Igaz ez az egyik legnépszerűbb magyar gyümölcsre, a szilvára, és a belőle főzött pálinkára. Milyen tanulságok vonhatók le mindebből? Az alábbi írás erre keresi a választ.
×××
Az újlaki katolikus templom oldalában várakozom. Az egyre szaporábban verdeső esőben a ferde járda szélén bidergek, abban bízva, hogy nem csorog a nyakamba a tetőről lezúduló víz. Hamarosan begördül a fehér kisteherautó, melyet úgy harmadáig raktak ládákkal. A magyar Svájcból, a Kecskemét melletti Helvéciáról jött a szilva, amiből tíz kilót vettünk. Hajdanán a honi gyümölcs- és zöldségtermesztés arany háromszöge volt a Duna és Tisza köze, manapság csöpögtető öntözéssel óvják és nevelik ezt a kiváló szilvát. Fanyar, savanykás ízt érzek a számban, ahogy ketté harapok egy szemet. A húsa szikkadt és száraz, inkább zöldes, mint sárgás, bőven nyeli majd a cukrot.
Egy katolikus gyülekezeti tagok által szervezett egyesület révén találkozom a gazdával, a második és harmadik kerület határán. Ahogy a közgazdasági tankönyvek megírják: a fogyasztók és termelők jönnek össze Budapest különböző pontjain, jellemzően plébániák szomszédságában. Sonkát és szalonnát éppen úgy lehet itt kapni, mint málnát és barackot, Nagykörűtől kezdve Varsányon át Drégelypalánkig kelnek fel kora reggel, hogy friss árut szedjenek le, és hozzanak el nekünk.
Ahogy visszafele ballagok az immár derekasan szakadó esőben, furcsa jelenségre figyelek fel. Jó néhány ismerőssel, kollégával, szomszéddal találkozom, s mindenki azt tudakolja a hatalmas, gombócnak óriási szilvákra bökve: pálinka lesz belőle? A sokadik véleménynél már kicsit ráncolom a homlokom; hát ennyire erős az égetett szesz vonzása? Vagy ennyire nincs ötletünk, hogy mit kezdhetünk e csodálatos gyümölccsel? Hiszen lehetne belőle lekvár, befőtt, kompót, vagy csak nyersen elfogyasztott eledel, meg persze gombóc alapanyaga, mégis mintha a többség számára valamiféle evidencia lenne: ha szilva, akkor abból csak pálinka születhet.
Ennek nyomán kezdtem el töprengeni: miért e vonzalom a különös ital iránt, ami mintha több lenne, mint egy az alkoholos nedűk közül? Egyáltalán, érdemes ez a kérdés arra, hogy egy könnyed esszé ügyeként szolgáljon? Azt hiszem, a pálinka éppen olyan fogalom, mint a föld, az erdő, a tenger, a hegyek – vagyis az élet sok-sok jelensége, melyhez képzetek sora tapad. S talán jobban megérhetjük a magyarság jellegét – vagy másképpen fogalmazva: az uralkodó közfelfogást – , ha számba vesszük, miért több a pálinka, mint egyéb italok, milyen hitek és feltételezések tapadnak hozzá. Aligha túlzás, hogy két szélsőséges, párbeszédre aligha képes vélemény létezik. Az első szerint a pálinka – főként az otthon főzött, de még a főzdében saját alapanyagból főzetett is – valamiféle olyan tartozéka a vidéki életnek, mint az ingnek a gomb vagy háznak a tető. A második szerint viszont a rendszeres pálinkafogyasztás súlyos addiktológiai probléma, ami sok-sok ember halálát vagy éppen súlyos megbetegedését okozza.
Valahol a két vélemény között ingadozom, bár jóval közelebb a másodikhoz, ugyanakkor értem az első álláspont híveit is. Ilyenkor szeptember táján, amikor a szezonalitás jegyében újból napirendre kerül a pálinkafőzés ügye, tanulságos mindkét oldal érveit sorra vennünk. Mintha ebben is két Magyarország lenne. Amúgy a sokat emlegetett éghajlatváltozás és természetátalakulás egyik legszomorúbb következménye számomra a szezonalitás elvesztése, tehát a zöldségek és gyümölcsök kiszámítható érési idejének megszűnése. Persze a globális élelmiszerláncok révén januárban is lehet kapni görögdinnyét és szőlőt, de nem csak erről van szó. A friss zöldségnek és gyümölcsnek nincs párja, s mivel alapvetően
elpárolgott az a tudás, hogy ezek mind a föld ajándékai, az egyre jobban technicizált és pragmatikus viszonyok között nem is értjük, mit veszítünk.
No, de térjünk vissza a szilvához, s a két oldal érveihez. A címben Hamvas Béla egyik klasszikus esszéjére tettem utalást, de el kell keserítenem a jeles gondolkodó tisztelőit: a történelmi borvidékektől távol nőttem fel, s bár nagyapám telepített néhány sor szőlőt – főként saszlát, csabagyöngyét és othellót, no meg az értéktelen novát – de ettől még nem lettem sem a borok tudója, sem igazán kedvelője. Leginkább az maradt meg, hogy nálunk, a Sárrét, a Nagykunság és a Körös-völgye találkozásánál nem veres, hanem piros bort ittak, de azt is csak ritkán: sokkal inkább kevertet vagy szilvát, barackot, netán körtét, minek kicsinyke üvegcséit bárki összeszedhette a környékbeli boltok előtti járdákat vagy árkokat kutatva. (Miután eladtam a házunkat, az új tulajdonos első dolga volt kivágni a szőlőt. Helyére fűmagot vetett, s a gyepre kerti törpe került meg fehérre festett ódon talicska, benne muskátlival.)
Maradandó gyerekkori élményem a számos alkoholista, aki a pálinka rabja maradt. Példának okáért nagymamám egyik bátyját, Laci bácsit, aki Szarvasról néha felénk került, főként némi pénzt kérni, csak részegen láttam, attól függően ordítozva, mennyit hörpintett fel. De akadt olyan májbeteg is, akit Pestről még hazahoztak volta Mezőtúrra meghalni, de a négyes úton csak Abonyig bírta. Szegény Lajosnak szétdurrant a mája, ahogy egyik komája mesélte. S akadtak persze részeg böllérek, akik elfűszerezték a húst, addig kóstolgatták a pálinkát, meg pityókos kőművesek, kik ferdén rakták a falat, meg persze olyan rokonom is, aki a gyár kerítésén mászott ki, dacolva az őrrel és a szögesdróttal, csakhogy marassa a gégéjét. Találkoztam vőféllyel, akit már este tízre legyűrt az 50 fokos ital, meg lakodalmi szakáccsal, aki a túl sok pálesztől a birkapörköltből levest kotyvasztott. S ők még nem is voltak per definitionem alkoholbetegek, csak hát alkalom szülte a tolvajt. Lehet, hogy csak úgy éltek, mint egyetemi cimborám cipész édesapja, aki minden reggel egy stampedli szilvával indított. Ez függőség vagy csupán megszokás?
Így azután nem igazán szerettem bele a pálinkába, s akkor még finoman fejezem ki magam. Meg aztán láttam, hogyan is készül, s mi minden kerül bele a kék műanyag hordókba, amikbe augusztus közepétől gyűjtögettük a cefre alapját. Számos vidéki ház udvarán állt, a górék mellett, használaton kívüli ólakban, pókhálós garázsokban, a szőlők tövében a hordó, amely mindent elnyelt: a szilva mellett földet, levelet, apró gallyakat, kavicsokat, bogarakat, ami éppen akadt, s amit a gyűjtés közben beledobáltak. Ebből aztán nem igen lehetett nemes italt főzni, hanem olyat, amilyet éppen sikerült.
Ugyanakkor azt is láttam, hogy a pálinka nem csak erről szól. Valahol a mélyen a csalódottság, a reménytelenség elleni dacos kiállás utolsó eszköze, a függetlenség illúziójának foszladozó maradéka.
Igen, a saját pálinkám, amit a saját gyümölcsömből főztem vagy főzettem, valamiképpen egy sziget vagy egy erőd, ahová a külvilág viszontagságai elől húzódhatok.
Hiszen mindig az a kérdés: miért iszik valaki? S ebben a világban, minden visszássága és káros vonása ellenére, mégis maradt valami emberi. Sosem feledem el Pályi Jóskát, apám katonatársát, aki nagy bajunkban kisegített minket édesanyám halálakor, s levágta a disznónkat. Mielőtt hozzáfogtunk volna kaparni a megperzselt jószágot, töltött egy-egy pohárba, s földre löttyintett egy kicsit: Pösziért, tette hozzá. Manapság, amikor alig akad már valami, ami a saját kezünk munkája, amikor már nem ismerjük a szerszámokat, az alkotás örömét és eredményét, akkor a pálinkafőzés az egyik utolsó maradványa a teremtő embernek. Ha érteni akarjuk ezt a világot, akkor sosem szabad felednünk e fontos szempontot.
Persze ettől még a szilva csodálatos alapanyag marad, s jobban szeretem a lekváros papucs vagy a derelye töltelékeként, mint a torkomat égető szesz formájában. Ez az a csoda, amelyről így írt Radnóti Miklós az Erőltetett menet gyönyörű soraiban: „egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár”. Azt hiszem, életem legszabadabb és legderűsebb pillanatai közé tartozik, amikor nem oly régen még a simogató szeptemberi fényben, a szabad ég alatt, pattogó fahasábok melegítette üstben órákon át kavargattam a fortyogó gyümölcshúst, míg végül lekvárra érett. Amikor a kavarófával meghúztam a közepébe a szépen kirajzolódó M-betűt, akkor tudtam, hogy készen van. Számomra mindaz, amit manapság átélünk: a forróságban megfúló gyümölcsfák, a hirtelen lecsapó viharos orkánok, a meglepetésszerű lehűlések annak a világnak az elmúltát jelzik, amelyet oly nagyon szeretek, s amely ember és természet azonosságán alapul.
Gondoljunk arra, ha valamikor pálinkát iszunk: ez önmagában nem a férfiasság szimbóluma, vagy nemcsak egy súlyos népegészségügyi probléma kiindulópontja, hanem csupán egy lehetséges módja, ahogyan egy nagyszerű gyümölcsöt hasznosíthatunk. Próbáljunk meg egyszer kimozdulni a szigorúan lecövekelt álláspontunkból, s kísérletezzünk valami más felhasználási móddal. S így még egy harmadik emeleti lakótelepi lakásban is megtalálhatjuk az öröm forrását. Merthogy a tíz kiló szilvából főzött lekvárt a túri vásárban vett szilkékbe töltöttem.
Így lehetne összebékíteni a két oldalt: a szabadság és függetlenség érzését és a friss gyümölcsből készített egészséges terméket. Kicsiny dolog ez, de lehet olyan fontos, mint a nagy közpolitikai viták. Mert itt legalább van választásunk.
Nyitókép: Fortepan / Mohl József
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
