Madách in Hollywood – Coppola utoljára a mindenségről akart szólni
Csütörtökön mutatják be a magyar mozikban Francis Ford Coppola új, és valószínűleg utolsó nagyjátékfilmjét, a Megalopolist. A Keresztapa és az Apokalipszis most rendezője már elmúlt 85 éves, amikor a cannes-i filmfesztiválon a nagyközönségnek elsőként megmutatta. A kritikusok többsége húzta a száját, kisebbik része viszont ünnepelt, és a filmművészet meghatározó munkájaként értékelte. Egy biztos: igen ambiciózus alkotás.
Ezt a filmet már az 1970-es évek végén elkezdte írni Coppola, és mindig is élete legnagyobb vállalkozásaként tekintett rá. A 80-as években arról beszélt, hogy négyrészes lesz, egymást követő estéken akarja vetíteni a világ legnagyobb, e film kedvéért épített vetítővásznára, egy stadionban. Legalább háromszor osztotta ki a szerepeket az aktuális időszak legnagyobb sztárjaira. Egyszer már elutazott Olaszországba, hogy előkészítse a forgatást, de végül inkább elvállalta a Keresztapa III-at. Sok száz oldalt írt tele a hosszú évek alatt, újságokból vagdosott ki címeket és képeket inspirációnak. Sosem engedte el tehát a tervet, hogy készítsen egy sci-fit, amelyben az ókori Rómát és a közeljövő Amerikáját keveri össze.
Miért? Hát hogy figyelmeztesse hazáját: a legnagyobb birodalom is összeomolhat, ha csak a kapzsiság és az élvhajhászat vezeti az elit cselekedeteit.
2019-ben egy fogyókúra alkalmával döntötte el, hogy most már tényleg leforgatja ezt a filmet, kerül amibe kerül. Utóbbit szó szerint kell érteni, mert nem akarta, hogy stúdiók és producerek korlátozzák, így a saját pénzéből, 120 millió dollárjából forgatott. El is adta kaliforniai borászatát a hozzá tartozó szőlőkkel, hogy legyen elég pénze a filmre.
A művek befogadásának örök kérdése, hogy az alkotás körülményeit, az alkotó élettörténetét, korábbi műveit kell-e ismerni ahhoz, hogy élvezni lehessen az eredményt. A Megalopolis esetében biztos, hogy a kontextus ismerete könnyebbé teszi a befogadást. Akit az érdekel, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb élő zsenije hogyan próbálta lezárni az életművét, annak sokkal jobb szórakozás lesz ez a film, mint aki ezekre nem gondolva csak úgy nézne valamit. A Megalopolis ugyanis megalomániás őrület lett, aminek egyik fő problémája, hogy minden extravaganciája ellenére is túl közel engedte magát a közhelyek kliséihez, és több évtized felkészülés ellenére is tele van esetlegességgel, túlságosan sok irányba nyúló elágazásokkal. Még így is elég érdekes és vibráló ahhoz, hogy a 2 óra 19 percből legalább 2 órán át lekösse a nézőt. Főleg, ha a néző tudja, hogy kinek az alkotását bámulja néha meglepetten, néha lelkesen, néha pedig elnézően.
Coppola mindent el akart mondani. Részben innen e cikk címében az utalás Madách Imrére, illetve remekművére, Az ember tragédiájára, amit rettenetesen nehéz színpadra állítani, mert inkább verses esszé a létezés értelméről, mintsem igazi dráma, hiszen történeti parabolákon keresztül mutat be dilemmákat. Nem emberekről, hanem az emberiségről szól. A Megalopolisnak sincsenek igazi személyiséggel megáldott szereplői, csak karakterei, akik önmagukon túlmutató allegóriák, típusok. Részben a politika világának alapfiguráit testesítik meg, részben pedig a dráma- és filmtörténet nagy alakításait idézik fel.
Ha azzal a céllal megyünk a moziba, hogy próbáljuk összeszedni, hány klasszikus filmjelenetre, amerikai politikusra, ikonikus sajtófotóra találunk utalást, akkor garantált a jó szórakozás. Egész biztos, hogy a világpremier után pár nappal már tele lesz az internet katalógusokkal, lábjegyzetekkel és a megfejtéseken vitázó kommentelők háborúival. Csak szeptember 27-től játsszák a mozik világszerte, de máris van cikk, amely hosszan kitér arra, hogy a film egyik Marcus Aurelius-idézete valószínűleg nem is a császártól származik, hanem azt csak Lev Tolsztoj adta a szájába.
Coppola a római köztársaság bukását idézi, hogy napjaink Amerikájának populizmusáról, korrupciójáról és kapzsiságáról beszéljen, de közben szólni kívánt a Megváltóról is, aki ráébreszti a világot arra, hogy a szeretet a legfontosabb. Mindezt pedig olyan vizuális kavalkáddal keveri, amiben a Ben Hurtól kezdve rengeteg filmes utalás villan fel, nem is beszélve a Grimm-meséktől a Shakespeare-drámákig terjedő hol teljesen direkt, hol pedig rejtettebb idézetekig.
A Megalopolis a világtörténelem, a drámatörténet és a filmtörténet nagy pillanataival magyarázza a világ lényegét, de közben prófétaként figyelmeztet is, hogy miért ne szavazzon a nép Trumpra.
A sok idézettől a posztmodern paradigma kiáltványaként is értelmezhetnénk, már persze ha esztétika szakra írnánk beadandót újságcikk helyett.
Ennyi ambíció egyetlen műben ritkán szorul össze, de sajnos ez így a jól eltalált pillanatok ellenére is túl soknak bizonyul ahhoz, hogy igazán nagy mű jöjjön létre. Az egész világot elmagyarázni csak akkor lehet katartikusan, ha az mértéktartással és nagyon okos koncepcióval készül, Coppola pedig egyikre sem volt igazán képes most. Lars von Trier Dogville-je csupasz látványvilágával többet mond el a társadalom és a politika rosszra való hajlamáról; Tarantino Aljas nyolcasa pedig az órákig tartó locsogásával az amerikai társadalomról, mint ez a film, hogy az utóbbi évtizedek két másik világmagyarázó szándékkal készült, parabolaszerű alkotásához hasonlítsuk.
A forgatásról szóló beszámolók alapján nem is meglepő az egyenetlen végeredmény. Miközben évtizedekig formálódott a film terve Coppola fejében és jegyzetfüzeteiben, a forgatás tele volt improvizációval. Volt olyan nap, amikor a rendező mindent leállított, visszavonult füvet szívni, és hosszú órák után egy teljesen új koncepcióval futott neki a jelenetnek. A forgatás felénél lecserélte a látványért felelős csapatot, miközben a film hangsúlyosan épít a bizarr kellékekre és effektekre. Az is látszik sajnos, különösen a film utolsó részén, hogy nem maradt elég pénz vagy kreativitás megvalósítani azt a nagyszabású vizuális élményt, amelyet Coppola elképzelhetett egy grandiózus fináléhoz.
Egyszerre vulgáris és ájtatos tehát a Megalopolis. Utóbbi szál lett sokkal gyengébb, vizuálisan silányabb, hollywoodiasan közhelyes. Pont amikor emelkedni, meghatódni, megérteni kellene. A pokoli, alpári világ bemutatása sokkal erősebb lett, és ettől a nagy tanulság korántsem olyan erőteljes, mint egy ekkora szándékkal készült alkotáshoz illene. A nagy monológokként előadott, néha verses beszédek nem mindig követhetők, és a párbeszédek is inkább csak illusztrációi az elvontabb üzeneteknek, nem hús-vér emberek valóságos interakciói. Amikor a példázatokat videoklipszerű, képi idézetekkel teletűzdelt forgatag illusztrálja, akkor a legerősebb a film, ettől néhány jelenete lenyűgöző, még több pedig érdekes. De
a megtorpanások, illetve a didaktikus, képi világában elnagyolt végkifejlet ráül a sok sziporkára, túlságosan is elfedi azokat.
Pedig a színészek kitesznek magukért, amennyire kétdimenziósra írt karakterük engedi. Különösen a főhőst alakító Adam Driver, és az egyik főgonoszt játszó Aubrey Plaza erősek. A többieknek leginkább annyi jut, hogy tisztán vagy mocskosul, meghatódva vagy gonoszul nézzenek.
Minden gyengesége és hullámzása ellenére a Megalopolis erőteljes film, élményt és szellemi izgalmat, játékot is nyújt, és látszik, hogy rengeteg ötlet és filmes tudás sűrűsödik benne. Csak sajnos Coppola olyan hatalmasat markolt vele, hogy a végén kicsit keveset fogott.
Nyitókép: Aubrey Plaza Wow Platinum szerepében a Megalopolisban (fotó: a Lionsgate jóvoltából)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
