„Súlyuk harmadával potyogtak ki a fészkekből” – madármentő a szélsőséges klíma hatásairól
Sokkoló posztot tett ki az idei rekordmeleg nyár végén egy civil madármentő az egyik közösségi oldalra. A videón végletekig kiéhezett, csont és bőr kabasólyom-fióka látható, amely már menthetetlen állapotban érkezett a mentőállomásra. Hogy tisztán lássuk, milyen károkat okoz a madárvilágban az egyre szélsőségesebbé váló klíma, autóba ültünk és felkerestük a BirdMania Madárparkot, ahonnan a segélykiáltásnak beillő poszt útjára indult. Az ott töltött idő alatt megértettük: dominószerűen dől össze mindaz, amit gyerekként, de akár még csak egy évtizede is természetesnek vettünk. Unokáink például lehet, hogy sosem fognak fecskét látni. És ez még csak a bajok legkisebbike.
Dömösig kanyargunk a fakuló szeptemberi erdőn át, amelyből kiérve az út jobb partján az apadó Duna, bal partján az áradás által hátrahagyott víz festői tükröződései várnak. És egy takaros porta, amelynek udvarán lábadozó gólyák röpdéi és négy vaddisznó kifutója közt, nagyjából derékmagasságban egy erre tervezett fém szerkezeten terebélyes gólyafészek áll. Alatta kacsa hűsöl, mellette pedig Maca, a fészek tulajdonosa feszít, egy lábon. – Maca fiú, de erre csak a névadás után derült fény – meséli Márton Vlad András mosolyogva, miután betessékel minket a kertbe. A mentett gólyafiú fajtársai közül az egyetlen, amely szabadon sétálgathat, mivel annak idején sörétes puskával úgy megsebesítették, hogy azóta képtelen repülni. A többiek ugyan rácsok mögött, viszont a szabadulás bizonyosságával várhatják ki itt a tavaszt. Ellentétben a négy vaddisznóval, amelyek már nemigen élnék túl önállóan a vadonban. A BirdMania Madárpark és Természetvédelmi-mentőközpont tulajdonképpen egy házaspárt takar: András és Jutka ketten gondoskodnak a bent időzőkről. Ápolják a beérkezőket és ha kell, ők teszik infúzióra a végletekig legyengülteket is, legyen szó gólyáról, fecskéről, őzről vagy borzról. Próbálták megmenteni azt a kabasólyom fiókát is, amelynek szomorú történetét most már legalább 246 ezer ember ismeri – a róla szóló filmet legalábbis ennyien nézték meg eddig.
Nem perverz katasztrófaturizmus ez, egyszerűen arról van szó, hogy egy-egy ilyen videó sokakat képes felrázni a vakság, a nemtörődömség vagy épp a tudatlanság okozta passzivitásból. – A kis sólyomfióka, amelynek az éhezéstől már leállt az emésztése, letapadtak a belei, a gyomrot védő nyálkahártyát kikezdte a gyomorsav, amely ilyenkor többszörös perforációt csinál, nagyon éhes volt, de hiába etetgettük óvatosan, ürüléket nem adott. Mivel menthetetlen volt, levettük az infúzióról, egyszer még jóllakattuk, aztán örökre elaludt – meséli András, aki a 350 helyett 120 grammot nyomó állat teteme felett érzett elkeseredését öntötte szavakba akkor.
– Ennek a két hónapnyi csapadékmentes időszaknak köszönhetően még az olyan madarak is elkezdtek elhullani, mint a cinke, hiszen egy idő után már nem volt elég rovar sem.
Mivel nincs eső, nincsenek giliszták sem. Ráadásul sok helyen megszüntették a közterületi ivókutakat, így a városi madaraknak inni sincs lehetőségük – kezdi András, aki arról mesél, a madarak jobb híján a légkondicionálók kondenzvizét isszák, ami viszont lágy víz, tehát sokkal hamarabb poshad és minden létező baktérium Petri-csészének tekinti. Ha beletapicskol egy fertőzött galamb, azzal az összes arra járó énekesmadár is megfertőződik. Így tűnik el a trichomonasnak köszönhetően a zöldikeállomány.
– A meleg és a szárazság miatt egy ponton túl a vegetáció is megcsappan, mi pedig még megküldtük ezt a folyamatot a jó kis deltametrines szúnyogirtásokkal, így gyakorlatilag kilyukadt a tápláléklánc és az egész építmény dőlni kezdett – magyarázza a madármentő, hozzátéve, hogy a kirepült kabasólyom fióka nagy sáskákat és szitakötőt fogyaszt, ám most azok sem igen akadtak. A szitakötő például (amelynek lárvája majdnem egy éven át falja a szúnyoglárvákat a vízben, ezért az egyik leghatékonyabb biológiai szúnyogirtó) nagyon érzékeny a deltametrin nevű irtószerre, amelyről már sok szemléltető videón bemutatták, mekkora pusztítást végez: a kivégzettek közül százból alig egy-kettő a szúnyog, viszont harminc védett rovar.
– Az ismétlődő szárazság, a klímaváltozás okozta csapadék-átrendeződés és az ebből adódó nyári táplálékhiány mérhető következménye, hogy bár 2000 környékén a feketerigó még március végén, áprilisban, a tavasz indulásával kezdett költeni, most már január végén megkezdik a fészkelést és az első egy-két költést április végéig letudják. Utána már esélyük sincs arra, hogy fölneveljenek egy fészekaljat. Ennek az egyik oka az, hogy a fiókák egyik legfőbb tápláléka a giliszta és ha beszárad a föld, a fiókák éhen halnak – magyarázza Márton Vlad András, aki szerint a legszomorúbb látvány, amikor a feketerigó kimegy a műfüves focipályára és ott keresgél. A másik oka a korai költésnek az, amit a bekamerázott fészkeknél látni is lehet: hogy az odúban, amelyekben a cinkék, harkályok költenek, a forróság beálltával egyszerűen „megfőnek” a fiókák.
– A cinkének három-négy alkalommal kéne költenie ahhoz, hogy az állománya szinten maradjon, de a mostani viszonyok között maximum két fészekalja fér bele az idejébe – mondja az ornitológus, majd hozzáteszi:
– Sokan panaszkodnak rá, hogy míg régen tele volt a kert madárral, ma nagy a csend. Az erdőben is ezt tapasztalom.
András azt állítja, a gólyák is nagyon megsínylették az aszályt, jóllehet, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület arról számolt be, hogy számukra egyáltalán nem volt rossz az idei év. Sőt, hosszú idő óta az egyik legmagasabb átlagos fészkenkénti fiókaszámot hozta: 2000 óta végre először nőtt újra a gólyaállomány. Amikor erről kérdezzük, azt mondja, a statisztikák így is, úgy is forgathatók. – Az MME szakemberei ezt a következtetést nyilván a gyűrűzési tapasztalatokból vonták le. Gyűrűzni a 4-6 hetes gólyát szokás, akkor még tényleg megvoltak a fiókák, mivel a gólyák az utólagos családtervezési modellt alkalmazzák: megcsinálják az elérhető maximális gólyaszámot, aztán ha van étel mind az ötnek, akkor felnevelik mindet, ha csak háromnak, akkor kettőt kidobnak a fészekből – fogalmaz, majd arról mesél, itthon idén nagyon jól indult a tavasz, még a már-már bevett húsvéti hóesés is elmaradt.
Amikor nálunk kikeltek a kisgólyák, a németeknél özönvíz volt, aminek következtében ott az idei gólyafióka-állomány körülbelül 80 százaléka elpusztult. A rommá ázott fészek ugyanis akkora hideget ad, amit a szülő már képtelen ellensúlyozni. Magyarországon ezzel szemben ekkor még nagyon sok volt a 3-4-5 fiókás fészek, idén el is értük volna a 3-3,5-es kirepülést. Nagyon jó lett volna, mert az elmúlt években, például a 2022-es aszálynál katasztrofális volt az elhullási arány.
Normál esetben a jó és rossz évek kiegyenlítik egymást, mostanra azonban úgy tűnik, ebben egyre kevésbé reménykedhetünk. Rossz évet rossz év követ.
– Júliustól szeptemberig lényegében egy gramm eső nem esett, ilyen napsütés mellett pedig egy hét alatt kiszárad minden. A pockok lemennek a föld alá a víz után, akár egy méter húsz centi mélyre is, és csak éjjel jönnek föl, amikor viszont a gólya már nem vadászik – magyarázza az ornitológus, aki hozzáteszi: a kölök gólyákat egyébként is csak olyan apró falatokkal lehet etetni, amiket egyben le tudnak nyelni, hiszen a csőrük, lábuk alkalmatlan a tépésre. A szülők az ebihalakat és a növendék békákat, gilisztákat szedik össze számukra, ám ha nincs csapadék, nincsenek pocsolyák és nincsenek békák sem.
A fiatal gólyák között hatalmas a mortalitás. Az ornitológus elmondása szerint az ivarérett (három éves) kort százból körülbelül nyolc éri csak meg, ezért is fogy dinamikusan a populáció. Magyarországon a II. világháború előtt körülbelül 30 000 gólya volt, most ez a szám 5000 körül van. A klímaváltozás mellett a mezőgazdasági művelés terjeszkedésével, a monokulturális gazdasággal, a mindent lecsapoló, vizeket elvezető attitűddel mi, emberek is nagyban csökkentjük a túlélési esélyeiket.
Mivel a táplálékszerzési nehézségekhez az ember is hozzájárul, Márton Vlad András úgy véli, nem bűn etetni és itatni a madarakat. A gólyáknak nyáron apró halat, csirkenyakat lehet kitenni, a madáritatóba pedig jó minden liter vízhez egy teáskanálnyi almaecetet önteni, hogy a fertőzéseket elkerüljük.
– A nyári, csapadékmentes időszakban az ötfiókás fészakaljak elkezdtek csúnyán visszaolvadni. Ilyenkor, a kirepülés előtt két-három héttel már majdnem anyányiak a gólyák. A kirepülési súlyuk három-három és fél kiló körül kell legyen, ehhez képest a legszárazabb területeken, Békés megyében, Csongrádban szakmányban szedték össze a kollégák az egy kilós, egy kiló húsz dekás fiókákat – mondja András.
A legtöbb madárfiókának be kell érnie a szülei által hozott táplálék folyadéktartalmával, a gólya azonban azon kevés madár közé tartozik, amely itatja a fiókáit. A torokzacskójában, amelyben körülbelül nyolcvan deka ennivalót tud eltárolni, nagyjából egy liter vizet képes szállítani. Ezzel hűti is a tűző napnak kitett fiókákat, amelyek hihetetlen mennyiségű állati fehérjét emésztenek el, mire a kezdeti 70 grammról elérik az ideális kirepülési, 3000 grammos súlyukat. Az aszály miatt egyre messzebbről tudták csak hordani a szülők a vizet, ami igencsak igénybe vette őket, és nyilván kevesebbszer tudtak fordulni, mint normál esetben. Öt fióka felneveléséhez két hónap alatt 250 kg élelmet kell a fészekbe hordaniuk a szülőknek, plusz ideális esetben ők maguk is napi 250-300 grammot fogyasztanak.
– Amikor egy ekkora gólyafióka éhezik, inkább kiugrik a fészekből, lenavigál a földre és ott keresgél élelem és víz után.
A kis gólyák közül sok elpusztult a fészekben, sok a földön, amelyik pedig menthető volt, jó esetben bekerült a madármentőkhöz. Létezik azonban egy olyan kiéhezettségi szint, amelyet ha elérnek, már itt sem tudunk segíteni rajtuk – teszi hozzá a szakember, aki annak idején hobbiból lett díszmadártenyésztő. Eredeti szakmája közgazdász, a felesége pedig könyvelő. András mindig rajongott az állatokért, de diplomata szülők gyerekeként állandóan úton volt, így ezt a rajongást soha nem élhette ki igazán. – Egy nap, amikor valamelyik bíróságról tért éppen haza, egyik kezében egy aktatáskát, másikban egy varjúfiókákkal teli fészket hozott. Azt mondta, kivágták a fát, nem tehetett mást. Akkor még semmit nem tudtunk a madarakról, elmélyültünk hát a tanulmányozásukban – emlékszik vissza a feleség, Jandó Judit arra, hogyan kezdtek madarakkal foglalkozni.
– Ahhoz, hogy a madarakat szaporítani tudd, mesterségesen meg kell teremtened azokat a körülményeket, amelyek közt az állatok a természetben párzanak. Ismerned kell az adott faj összes sajátosságát, tudnod kell, milyen hőmérsékleten mit csinál, milyen páratartalomnál mit eszik, mi a kulcsinger a szaporodásához. Mi azért lettünk sikeresek a tenyésztésben, mert innen, tulajdonképpen józan paraszti ésszel közelítettük meg a dolgot – magyarázza az asszony. A hobbiból űzött madártenyésztés a házaspár szenvedélyévé vált.
András néhány év múlva ornitológus világbajnok, Jutka magyar bajnok lett.
Kiköltöztek a fővárosból a Dunakanyarba és fokozatosan átadták az életüket – és élettereiket – az állatoknak. Olykor a szobában szaladgálnak a mentett gólyák, ott vár vizsgálatára a sebzett őz, ott repkednek a tenyésztett énekesmadarak is, amíg el nem készül nekik a röptető a kertben. Két héttel ezelőtt ott melengették a Boris ciklon elől bemenekített fecskéket is. Ami utóbbiak sorsát illeti, András osztja azt a véleményt, hogy a fecskék hamarosan ki fognak pusztulni. – Sok sebből vérzik ez a történet. A kémiai szúnyogirtás mellett a szélsőséges időjárási jelenségek és a klímaváltozás is nehezíti a dolgukat. Egyre hosszabb a vonulási útjuk, mivel Észak-Afrika sivatagosodása miatt egyre szélesebb az a sivatagos terület, amin keresztül kell repülniük. Ezeknél a kistestű, 20 grammos madaraknál, amelyek 5-6000 kilométeres utakat kell megtegyenek, egyébként is borzasztó nagy a mortalitás. Egy populáció akkor működik, ha tartja a számát vagy lassan növekszik. A fecskék fennmaradásához az kellene, hogy egy nyáron háromszor négy fiókát fel tudjanak nevelni a párok. Ha tizenkét fióka kirepül egy évben, a tizennégy madárból normál esetben egy költőpár éri meg a következő nyarat – magyarázza az ornitológus, aki rámutat: európai szinten körülbelül egyharmadára esett vissza az összrovarállomány. Ez sem könnyíti meg a fecskék dolgát.
– Az már eljutott az emberek tudatáig, hogy ha nem lesz méhecske, mind éhen halunk, de beporzó szerepe nem csak a méheknek van, hanem az összes többi repülő rovarnak is, amit kiirtunk annak érdekében, hogy ne csípjenek agyon minket a szúnyogok. Pedig elég lenne figyelembe venni, melyik az az egy óra, amikor rajzanak, azelőtt és azután nyugodtan üldögélhet mindenki az úszómedencéje mellett a nyári estében – véli András, aki szomorú tényeket közöl a hazai darázsállományról is. Annak csökkenését szerinte jól mutatja, hogy a táplálékspecifikus darázsölyvből ma már csak ötven pár él Magyarországon.
Az Európai Unió közelmúltban elfogadott ökológiai helyreállítási törvénye ugyan reményt jelenthetne a természet rendjének rekonstrukcióját illetően, ám a civil állatmentők meglehetősen szkeptikusak, hogy mit várhat az ország egy olyan kormánytól, amely a törvény ellen szavazott és amelynek 2010-ben az egyik első dolga volt megszüntetni a környezetvédelmi minisztériumot.
– A magyar állam a vadon élő állatokkal szemben gyakorolja a tulajdonnal járó jogait, ám az azzal járó kötelezettségeit nem teljesíti
– véli András, aki civil állatmentőként nap mint nap állami feladatot végez el, amikor kimegy a helyszínre egy kiéhezett gólyáért (sőt, gólyaszállító eszközt terveztet és gyártat), amikor összeszedi és eltemeti az áramütéstől elhullott egyedeket, röntgenre viszi a kis őzikét, vagy éppen Isztambulba utazik, hogy gondoskodjon egy általa felnevelt, áramütést kapott gólya orvosi ellátásáról és hazaszállításáról. Akkor is állam helyett dolgozik, amikor százával menti a denevéreket, amelyek szintén fontos és veszélyeztetett láncszemei a természet kiegyensúlyozott működésének. És amelyekről rendkívül érdekes dolgokat mesél.
Abban, hogy nagy veszélyben van a hazai denevérállomány, amely az elmúlt öt évben lényegében lefeleződött, szintén a klímaváltozásnak van szerepe. Azok az állatok, amelyek télire hibernálódnak, általában augusztusban párzanak. Ilyenkor gyakorlatilag minden nőstény vemhes lesz, elindul a méhében a pete osztódása, ám ez négy-öt osztódás után megáll és hibernálódik a magzat. Októbertől, ahogy elfogynak a repülő rovarok, az anya behúzódik valami jó meleg helyre és téli álomba merül. Az előtte felgyűjtött zsírkészlettel márciusig-áprilisig normál esetben simán kibekkelné. Csakhogy: amikor januárban hirtelen 20-25 fok lesz, felébred és kirepül. Hamar rájön, hogy melegnek meleg van ugyan, de repülő rovarok még nincsenek, tehát nincs mit enni. Eközben a percenkénti négyről négyszázra ugrik a pulzusa, amivel azt a zsírtartalékot, ami márciusig ki kellene, hogy tartson, pillanatok alatt elégeti. Még ennél is nagyobb baj, hogy a meleg hatására elindul benne az embrió növekedése.
Ezután már hiába hibernál vissza az anyaállat, a kis denevér gyakorlatilag belülről megeszi.
Ez a probléma olyan szintet ért el mára, hogy a hazai rőt koraidenevér-állomány a felére esett vissza. Ha pedig nincs denevér, még több lesz a szúnyog, ami, mondanunk sem kell, tovább gerjeszti a természetre káros irtási folyamatokat.
– A denevérállományra az időjárás-változáson kívül az is masszívan hat, hogy urbanizálódott, mert nincs hol laknia. Az ipari erdőgazdálkodás miatt alig akad odvas fa. Ha azt akarjuk, hogy az erdőben legyen harkály, odúkat kell kihelyeznünk. Van olyan ismerősöm, aki egész télen odúkat gyárt, amelyeket kora tavasszal százas nagyságrendben telepít ki – magyarázza András, aki szerint a denevérek ugyanezért keresnek szállást az odvas fák helyett a panelházak réseiből kikopott szigetelőanyag közt, és ezért történhetett meg az is néhány éve, hogy amikor elkezdték ezeket a házakat külső szigeteléssel ellátni, százával szabadultak be egy esztergomi iskola épületébe a résekben telelő állatok.
– Rengeteg példány került hozzánk akkor. Egy szülő például azzal hozott hozzánk egy kartondoboznyit, hogy a gyerek titokban mentette haza őket az iskolából, mert az igazgatónő parancsba adta, hogy a talált állatokat söpörjék össze és dobják a kukába – emlékszik vissza András, aki gondozásuk közben még ma is rengeteget tanul a kezelt állatokról. – A babadenevért a legkisebb gyerektől elcsent, legapróbb ecset hegyéről, cseppenként kell etetni az anyatejpótlóval. Ha jóllakott, felakasztja magát az ember ujjára és ringatni kell – meséli az ornitológus, aki beszéd közben nagy, vaskos tenyerén mutatja, milyen apró jószágot képzeljünk el.
Az összes elbeszéléséből, minden állatok felé tett gesztusából süt az irántuk érzett szeretet és a tisztelet. András és Jutka egy olyan civil réteg képviselője, amelyről méltatlanul kevés szó esik, és amely mögött – hála a közösségi média erejének és az olyan új adományozási platformoknak, mint például a MOHU üvegvisszaváltó rendszer – egyre nagyobb társadalmi támogatottság áll. Gondolhatnánk, hogy ez természetes, hiszen a vak is látja, hogy jót tesznek, jó célt szolgálnak. A civil állatmentők szakmán belüli megítélése azonban mégsem ilyen egyértelmű.
– A Duna–Ipoly Nemzeti Park új igazgatójától, Selmeczi-Kovács Ádámtól megkaptuk, hogy az összes civilt ki fogják penderíteni a természetvédelemből, mert amit csinálunk, az fölösleges, csak az élőhelyvédelemnek van értelme és így tovább. Van igazság ebben, hiszen az, hogy például a két héttel ezelőtti fecskearmageddon alatt három-négyezer madarat megmentettek a madármentők, miközben meghalt kétszázezer, populációs szinten valóban nem oszt, nem szoroz – mondja Márton Vlad András. A madármentő szerint azonban az emberek ingerküszöbét mégis ez éri el, és csak a természettel való személyes kapcsolaton keresztül lehet eljutni odáig, hogy a társadalom egyáltalán tudjon arról, mi felé tartunk.
– Ha nem fektetünk energiát abba, hogy tudatosítsuk, mi a jelentősége a munkánknak, akkor attól sem fog kitörni a népharag, ha egyszer majd azt mondja a magyar állam, hogy nincs szükség a nemzeti parkokra.
Senki nem fogja őket megvédeni, ha a társadalom nincs tudatában annak, mit veszíthet el egy ilyen döntéssel – fogalmaz a szakember.
Kevés olyan területe van az életnek, amelynél valóban van súlya az online térben felzárkózó követők számának. A BirdMania Madárpark és Természetvédelmi-mentőközpont a maga 19 ezer követőjével egy azon civil erők közül, amelyek sokat tehetnek azért, hogy tisztábban lássunk és józanabbul hozzunk döntéseket a hétköznapokban a környezetünket is érintő kérdésekben. András és Jutka a borzecset végéről cseppenként adagolt anyatejpótlékkal együtt empátiát is csepegtet azokba, akik figyelemmel kísérik és támogatják a munkájukat. A személyes meggyőződést hitelesen átadni pedig csak szenvedéllyel lehet. Náluk abban sincs hiány.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt.
