Táguló horizont: egy Kádár-kori magyar építész fényképes kalandozásai Nyugaton
Csaba László a 20. század második felének egyik legkiválóbb magyar építésze volt. Cserépváraljai modern templomának díjnyertes helyreállítása tavaly ráirányította a figyelmet munkásságára, aminek most egy másik oldalát ismerhetjük meg: Csaba Lászlót, a fotóst. Az építész ugyanis lelkes amatőr fotós volt, aki olyan helyekre is eljutott, ahova más akkoriban nem, például Brazília frissen elkészült, semmi közepén felépített új fővárosába. Csaba László képeiből örököseinek köszönhetően felkerült egy gazdag válogatás a Fortepanra. Izgalmas időutazás a 20. századi Európa és Dél-Amerika különös világába.
A Válasz Online olvasói tudhatják, hogy Csaba László építésznek a fényképezéshez is volt tehetsége. Tavaly ősszel számoltunk be róla, hogy a Média Építészeti Díját egy 60-as évekbeli falusi templom gondos helyreállítása nyerte. A cserépváraljai templom ezzel talán elfoglalhatta a helyét a magyar építészettörténetben, mint a korszak egyik legfontosabb alkotása. Ez a kivételes szépségű kis templom annak idején kézműves módszerekkel épült egy bükkaljai faluban, nagyon sajátos, szűkös helyi körülmények között, de tervezője a korszak legfontosabb nemzetközi mestereivel folytatott párbeszédet.
Csaba László mindenekelőtt templomépítészként ismert. Első egyházi munkája a cserépváraljai templom volt, amely 1960-61-ben épült. Csabának ismertséget hozott a korszakban még mindig kissé kockázatosnak számító megbízás. A cserépváraljai volt az első olyan modern templom a szocializmusban, amit a hivatalos építészeti folyóirat, a Magyar Építőművészet bemutatott. A kommunista hatalomátvételt követő közel másfél évtizedben zajlottak ugyan templomépítések, de erős korlátozások között, és szinte fű alatt, a korabeli kultúrpolitika nem vett tudomást róluk. A templomépítés emelkedő rangját (és az egyház fokozatos beilleszkedését a Kádár-rendszerbe) mutatja, hogy Csaba következő munkáját, a hollóházi templomot már állami megbízásból építette. Ez is ez első volt a maga nemében: addig csak egyházi beruházások készültek.
A megbízást Csaba 1963-ban kapta, a templomot 1967-ben szentelték fel. A hollóházi porcelángyárat ebben az időben jelentősen bővítették, és a falu által használt kis kápolnát emiatt lebontották. Ezért adott az állami Finomkerámia Művek másfél millió forintot új templom építésére.
Hollóháza ikonikus alkotás lett, összemérhető a 20. század közepi modern vasbetonépítészet legjobb külföldi munkáival.
Már nem rejtőzködő szépség, mint Cserépváralja, hanem öntudatos és merész épület, amely a korabeli állami és egyházi reprezentációban is szerepet kapott. Címlapra került 1968-ban a Magyar Építőművészetben, és a nyugati folyóiratok elismerő beszámolókat közöltek róla. Azóta is biztos helye van az útikönyvekben és az építészettörténeti monográfiákban.
Csaba László ismertségét elsősorban Hollóházának köszönheti, de építészi pályájának következő mérföldkövei is templomok: a hodászi 1973-77-ben, a nyírderzsi 1980-84-ben, a békásmegyeri 1983-88-ban, a kaposvári Szent József-templom 1984-86-ban. Egyre nagyobb, egyre impozánsabb épületek, látványos belső terekkel, rangos egyházművészeti alkotásokkal. Hollóháza és Cserépváralja mívességét, a modernitás és a lokális hagyomány kivételes összhangját azonban hiába keressük bennük: ez a 60-as évek különös kegyelmi állapota volt az építészetben, az az évtized, amit a modern érzékeny korszakának nevezhetünk.
Csaba László mindig is nyitott volt az építészeti trendekre, ezért a munkássága jól leköveti a későmodernitás alakváltozásait: Hodász és Nyírderzs brutalista, mégpedig ennek a sokat szidott és tényleg nehezen szerethető periódusnak a karakteresebb művei közé tartoznak, bár a két nyírségi község eldugottsága miatt nem sokan ismerik őket. Békásmegyer és Kaposvár már a 80-as évek emberközpontú, új utakat kereső – voltaképpen a posztmodern felé nyitó – modernjéhez tartozik.
Az életmű ennél persze sokszínűbb, más műfajok is fontos szerepet játszanak benne, kiemelten a nyaralók és az ipari-mezőgazdasági épületek. Csaba László monográfiáján Kovács Dániel művészettörténész dolgozik, aki kutatói blogot is vezet erről az izgalmas tudományos nyomozásról. Ennek elválaszthatatlan részét alkotja Csaba László felesége, Juhász Sára munkássága. 1950-ben kötöttek házasságot, és Juhász Sára maga is építész volt, elsősorban a nyaralókon, kisebb munkákon mindvégig közösen dolgoztak.
A hagyaték feldolgozásán évek óta dolgozó Kovács az Építészfórumon közölt két cikket, amelyben már megvillantotta, hogy Csaba László fényképeire szintén érdemes odafigyelni. Az egyikben Csaba 1962-es brazíliai utazásának hátterét világította meg, a másikban a balatongyöröki Urbanek-nyaraló példás megújításáról számolt be. Mindkét cikket Csaba László fényképeivel illusztrálta. Tavaly cserépváraljai cikkünkben mi is közöltünk négy fényképet a templom építéséről, illetve az elkészült épületről. Az archív képek nemcsak az egykori, mára már nagyon átalakult falu világát örökítették meg, hanem azt is megmutatták, hogy ez a nagyon modern, letisztultan elegáns épület még a falusiak keze munkájával, kalákában épült: kalapos férfiak, népviseletet hordó asszonyok rakták a kőfalakat, mintha egy középkori templom építését látnánk. Az archív fotók a templom műemléki felújítását tervező Major Zoltán és Müllner Péter (Partizan Architecture) számára is fontos forrást jelentettek az eredeti állapot megismeréséhez, mert az átadást követő évtizedekben az egykori letisztult, eredetileg két kiemelkedő modern műalkotást is rejtő enteriőrt meglehetősen tönkretették.
Már ezekből a szórványos közlésekből látszott: Csaba László fotóhagyatéka olyan érték, aminek a nagyközönség számára hozzáférhetővé kellene válnia. Szerencsére ezt az örökösök is így gondolták, és lehetőséget adtak Tamási Miklósnak, a Fortepan szerkesztőjének, hogy válogasson ebből a több ezer fotóból és diából álló gyűjteményből. Végül 910 kép került fel nemrég a Fortepanra, érdemes az anyagot végigböngészni, mert kivételes élmény:
egy érzékeny és jószemű építész tekintetén keresztül ismerkedhetünk meg a 20. század második felének világával.
Csaba László mindenestül ehhez a korszakhoz tartozott. 1924-ben született budapesti polgári családból, egyházi gimnáziumba járt, a háborús években fiatalemberként a Műegyetemre járt. A frontszolgálatot egyetemistaként elkerülte, a malenkij robotot viszont éppen csak megúszta: a szovjetek elvitték, de négy nap múlva elengedték, mert papírja volt róla, hogy frissen gyógyult hastífuszból (talán tartottak a súlyosan fertőző betegségtől). 1947-ben lediplomázott, és pont akkor lett pályakezdő építész, amikor Magyarországon gyökeres átalakulás kezdődött: nemcsak a demokrácia és a magántulajdonra alapozott gazdaság szűnt meg egy-két éven belül, de az építészetben is lezajlott a sztálini fordulat. Csaba még pont eltöltött egy rövid gyakorlatot nagybátyja építészirodájában, mielőtt a magáncégeket mind államosították. Tényleges pályáját már az ekkor felálló nagy állami tervezőintézeteknél futotta be. Első jelentősebb munkahelye a MEZŐTERV volt 1949 és 1953 között, amit az IPARTERV követett 1954 és 1964 között, majd a TÍPUSTERV 1988-as nyugdíjba vonulásáig.
Ami Csaba Lászlóban építészként maradandó, azt jórészt nem ezeken a munkahelyeken, hanem ezek ellenére hozta létre. A templomok és a nyaralók is privát megbízások voltak, a MEZŐTERV-ben és az IPARTVERV-ben hűtőházakat, zsírsav desztilláló üzemet, raktárakat, magtisztítót tervezett, a TÍPUSTERV-ben a nagyüzemi, paneles építkezés problémáival foglalkozott. A szakembereket érdekelhetik persze ezek is, de a laikusból túl sok izgalmat nem váltanak ki, legfeljebb egy-két olyan tervezőintézeti munkája van, amit a valódi építészet körébe sorolhatunk. Ilyen volt a legelső megvalósult alkotás, a Hofherr-Schrantz traktorgyár iskolája (Üllői út 303.), amelyet 1948-ban kezdtek építeni. Cserépváraljához hasonlóan az egész folyamat végigkövethető Csaba fotóin, mert a fiatal építész minden állomását dokumentálta.
Csaba László fényképes hagyatékában jelentős részt tesznek ki azok a fotók, amelyek saját munkái építését örökítették meg,
és ezeken a képeken nagyon jól látható, hogy az áramvonalas, modern alkotások milyen hagyományos anyagokból és építési módszerekkel, tulajdonképpen egy meglehetősen archaikus társadalomban születtek meg. Ha megnézzük az elkészült traktorgyári iskola fényképét, menő, letisztult Bauhaus épületet látunk, lehetne akár Dessauban vagy Berlinben is. Az építkezés közben készült fotókat elnézve viszont meg nem mondanánk, hogy nem évtizedekkel korábban járunk, valamikor a századelőn: a végtelen, kopár külső-Üllői út macskakövei, a fapalánkok, gyárak, lovaskocsik még bőven a régi Budapestet mutatják.
A traktorgyári iskola ma is megvan, de ma már senki nem figyelne fel rá, hogy építészeti érték, mert az 1990-es években egy szintráépítéssel teljesen kivetkőztették eredeti formájából. Csaba László művei közül jó néhánynak jutott ilyen sors, és nemcsak a funkciójuk miatt hamar átalakuló ipari és mezőgazdasági épületeknek. A traktorgyári iskolán látszik, hogy egyetemi mesterei mellett a fiatal tervező kitanulta a nemzetközi modern stílus formajegyeit, és biztos kézzel tudta alkalmazni őket. A modern (Bauhaus) építészet utolsó alkotásai pont ezekben az években készültek el Magyarországon, ugyanis a sztálinista rendszer hamarosan teljes szakítást hirdetett meg a Nyugattal ezen a téren is.
Csaba a szovjet jellegű szocreált megúszta, mégpedig pont munkahelyei jellegének köszönhetően: magtisztítókat és üzemi raktárakat még az 50-es években is lehetett modern formákkal tervezni. Persze igazi építészeti értéket létrehozni sem nagyon lehetett, azzal várni kellett az újabb irányváltásig, ami 1960 körül következett be. Az új periódusban születik meg Cserépváralja és Hollóháza meg a gyönyörű balatongyöröki nyaraló, a fénykorát élő „balatoni modern” egyik leginkább szeretetreméltó példája. Emberléptékű, érzékeny, lokális alkotások, de Csaba László ismert először nem ezekkel lett, hanem egy sokkal drabálisabb épülettel: a miskolci hűtőházzal. Ezt a hatalmas ipari épületet az 50-es években tervezte, de csak 1960-ban épült fel. Csaba László 1959-ben Ybl-díjat kapott, az indoklásban három épület szerepelt: a miskolci és a békéscsabai hűtőház, valamint a mezőtúri magtisztító.
A miskolci hűtőházat 1961-ben a rangos nemzetközi Interbuild magazin is bemutatta, elsősorban azt értékelték benne, hogy az épület napellenzői és a földszintet övező betonbaldachin-tető elősegítik a természetes hűtést. Csaba László közéleti pályafutásának erős lökést adott az elismerés. Noha nem párttag, és mint tudjuk, hivatalos állami munkája mellett templomot is tervez a cserépváraljaiaknak, 1961-ben a Magyar Építőművészek Szövetsége főtitkárrá választja, és a következő évben ő utazhat ki Brazíliába az Union internationale des architectes (UIA) II. Ipari Építészeti Szemináriumára. A modern magyar építészgeneráció képviselőjeként és az ipari tervezés szakértőjeként mehet tehát Nyugatra, egy olyan országba, ami építész szemmel akkoriban kivételesen izgalmas hely volt. Ennek az utazásnak köszönhetjük a fotóhagyaték talán legkülönlegesebb részét.
Csaba László fiatal korától lelkes utazó volt. Az első utak természetesen még Magyarországon belüli kirándulások voltak, de már 1955-ben eljut Prágába, 1960-ban pedig kimehet a nyári olimpiára Rómába. A római utazás az első nyugati kiruccanás, de a következő három évtizedben Csaba László meglepően sok helyre jut el: Brazília után Argentínába, a keleti blokk országai közül többször Csehszlovákiába, Romániába, Bulgáriába, Lengyelországba, Jugoszláviába és az NDK-ba, a vasfüggöny túloldalán pedig Svédországba, Franciaországba, többször Olaszországba, Hollandiába, Ausztriába és Finnországba.
És mindenhol fotózik. Részben persze ugyanazt, amit bármelyik érdeklődő utazó: műemlékeket, utcai hangulatokat, tájakat. Már ez is nagy érték, hiszen a Fortepan gyűjteményében jelentős hiányt fed le például, hogy Csaba az 1980-as években Burgenland több települését megörökíti. Az osztrák tartomány ugyan ott van a határ túloldalán, de archív képek mindeddig alig voltak erről a területről. Értékesek Csaba 1950-es évekbeli városképei is a Felvidékről (Lőcse, Eperjes, Kassa) és az erdélyi műemlékeket megörökítő fotók (például a prázsmári, szászhermányi erődtemplomok), mivel ezek még a nagy szocializmus kori felújítások, szanálások, városrendezések előtti állapotot dokumentálnak, tulajdonképpen a két háború közötti időszak mai szemmel romantikusabb, régimódi világát.
Csaba Lászlónak mindig is volt szeme a múlt értékeire. Pályája legelején rövid ideig ő is dolgozott a Budai Vár megsérült lakóházainak helyreállításán, és amatőr fotósként láthatóan értékelte a műemlékeket. Tervezőként elkötelezett modernista volt, de művelt, a hagyományokat tisztelő ember – az építészeti szépséget minden formájában megbecsülte.
Számunkra azonban ennél sokkal érdekesebb, hogy Csaba László minden utazását tanulmányútnak tekintette, és mindenhol igyekezett megnézni a korabeli kortárs építészet szenzációs, világhírű alkotásait. Meg azokat az átlagos modern városképeket, lakótelepeket, hoteleket, bevásárlóközpontokat is, amelyek ekkoriban gyökeresen átformálták az emberiség épített környezetét. Csaba László kamerájával a 20. század második felében megszülető modern világ dokumentálója volt, és
a Fortepanon most egy olyan gazdag válogatást láthatunk tőle ebben a témában, ami még nemzetközi szinten is figyelemreméltó.
A közösségi archívumra feltöltött képek jelentős részénél még azonosításra vár a helyszín. Hatalmas munka lesz ez, de nem reménytelen, a legtöbb fényképnél meg lehet határozni, hogy mit ábrázol, még ha nehezebb is a feladat annál, mint ami a magyarországi képek esetében megszokott. Ettől válik majd ez a gyűjtemény igazán értékes építészeti, urbanisztikai archívummá.
Csaba László már 1960-as első római útján megnézte Pier Luigi Nervi abban az évben átadott Palazzetto dello Sport-ját, a 20. század közepi modern vasbetonépítészet gyorsan ikonikussá váló alkotását, és járt az olimpiai falu bejáratánál is. Későbbi útjai során felkereste Le Corbusier ronchamp-i kápolnáját, 1978-ban járt az akkor nemrég átadott párizsi Pompidou Központnál, és alig három évvel az átadása után, 1977-ben végigfotózta Stockholm új modern főterét, a Sergels torgot, közepén Edvin Öhrström 37 méter magas, égbetörő üvegobeliszkjével. Az építész értő szeme különbözteti meg ezeket a fotókat az átlagos turistafényképektől: Csaba László inspirációt keresett ezekben a nyugati városképekben, és amit a vasfüggönyön túl látott, az néhány év késéssel aztán a kádári Magyarországon is megjelent. Még ha szegényesebb, kevésbé nagyvonalú formában is.
Az építészettörténet szempontjából talán ennél is érdekesebb az, amit a környező országokban dokumentált: a román, bolgár, csehszlovák szocmodern szállodáit, éttermeit, lakótelepeit. Ezeknek a helyszíneknek az azonosítása valószínűleg nehezebb lesz, és talán nem is mindig lehetséges.
Az utazási fotók közül kiemelkedik a brazíliai út képanyaga, ez megérdemelné, hogy idővel a maga teljességében elérhető legyen, nem csak válogatásban. Brazília fontos inspirációt jelentett a magyar építészek számára. 1943-ban a New York-i Metropolitan Museum of Art Brazil Builds címen kiállítást rendezett a gyorsan fejlődő dél-amerikai ország építészetéről, és ennek katalógusa Magyarországra is eljutott. Kovács Dániel hívja fel rá a figyelmet említett cikkében, hogy 1946-ban a New York-i kiállítás képeit használva a Tér és Forma magazin terjedelmes írást közölt Kozma Lajostól „Brazília építészete és az új formanyelv” címmel. Ezek Csaba László pályakezdő évei, amikor fiatal építészként a legfogékonyabb lehetett az új hatásokra, és amikor saját egyéni formanyelvét kereste.
Közel húsz évvel később olyan lehetett számára ez a brazíliai utazás, mint egy építészeti zarándokút az addig csak könyvben, fotón látott művekhez, például a Le Corbusier közreműködésével tervezett riói Nevelésügyi Minisztériumhoz. Feleségének 1962. november 5-én hazaküldött leveléből kiderül, hogy ez nem is okozott számára csalódást: nagyon nagy és nagyon szép, állapítja meg.
Brazíliában az épületek egyébként is nagyon nagyok voltak,
a Kelet-Európából érkező építész olyan modern városképeket látott és fotózott itt, amelyek teli voltak számára szokatlanul monumentális épületekkel.
Ha Csaba László az Egyesült Államokba ment volna, akkor persze látott volna ennél is sokkal modernebb dolgokat, de oda soha nem jutott el, 1962-ben pedig az európai városok jórészt még őrizték évszázados, történelmi összképüket. Toronyházat, felhőkarcolót Csaba László valószínűleg először Brazíliában látott. Rómában két évvel korábban nem nagyon, Magyarországon pedig biztosan nem, hiszen a szocializmus első toronyházai majd csak a 70-es években épülnek fel.
A brazil városok, Rio és São Paulo, sőt még a közepes Belo Horizonte is már ekkor teli vannak magasházakkal, igaz, minden városépítészeti koncepció nélkül elszórva. Ezek a brazil városok éppen gyors, amerikai tempójú átalakuláson mennek át: sorra bontják le a régi, vakolatdíszes, európai jellegű házakat, helyükre sokemeletes tornyokat húznak fel, de még járnak a zsúfolt kis öreg villamosok, a fekete dinnyeárus fakordéról kínálja kiabálva a dinnyeszeleteket, és a központ körüli dombokon gombamódra nőnek ki a földből a hamarosan hírhedtté váló nyomornegyedek, a favelák.
Csaba Lászlót lenyűgözi az impozáns modern építészet, de képei arról tanúskodnak, hogy észrevette ennek a kaotikus, szabályozatlan városfejlődésnek az árnyoldalait is: „Rio szép város, de főleg természeti adottságai miatt szép. Benne hihetetlen keveredéssel vannak az épületek, jók-rosszak, luxus villák és szállodák, meg a dombokon – a város szívében – a nyomortanyák, ahová még a rendőrség se szeret felmenni. Rettenetes” – írta ugyanebben a levélben feleségének. „Belo Horizonte egy tipikus amerikai város. Olyan mint egy felnagyított Teleki tér, piszokkal, szeméttel, lármával, rozoga viskók között hatalmas és valóban jó épületekkel. Szinte hihetelen. Most már nagyon kíváncsi vagyok Brazíliára, mert az eddig látottak nem voltak teljesen meggyőzőek. Összességükben.”
Brazília lehetett az a hely, ahol Csaba László először szembesülhetett azzal, hogy a modern építészet nemcsak tiszta, higiénikus és vonzó környezetet tud teremteni, mint a rendezett Nyugat-Európában, hanem újfajta poklot is. Fotói között akad olyan, ami arról tanúskodik, hogy ezt észrevette, de valószínűleg betudta az európaitól eltérő dél-amerikai viszonyoknak.
Ami viszont egyértelműen nagy és pozitív hatást tett rá, az Brazília új ékessége volt: a semmi közepén felhúzott, vadonatúj főváros. A gyorsan fejlődő ország elnöke Juscelino Kubitschek 1956-ban döntötte el, hogy a zsúfolt Rio helyett korszerű fővárost építenek a szárazföld belsejében, ahova akkoriban még út sem vezetett. Négy évvel később Brazíliavárost hivatalosan át is adták, impozáns középületei közül a legfontosabbak elkészültek, de ahhoz, hogy tényleg lakható várossá váljon, valójában még szükség volt egy-két évtizedre. A repülőgép formájú, széles sugárutakkal tagolt, Le Corbusier urbanisztikai elveit a gyakorlatba átültető Brazíliaváros a 20. század közepi modern építészet talán legnagyobb vállalkozása volt. Igazi betonba öntött utópia, annak a féktelen optimizmusnak és a fejlődésbe vetett kritikátlan hitnek a nagyszerű kifejeződése, ami erre a korszakra annyira jellemző volt. A modern diadalának útjában itt nem állt semmilyen akadály, a múlt semmilyen maradékával nem kellett kompromisszumot kötni.
Csaba László brazíliai képei közül a legjobbak, az építészeti előadásokra összeállított diasorozatok egy szerencsétlen véletlen folytán elvesztek, hazaérkezése után egy-két évvel a szemétbe kerültek. Az a kevés, ami megvan, óriási érték, hiszen az új fővárost a magyar építész még egészen frissnek, félkésznek, belakatlannak láthatta.
E cikk nyitóképének egy olyan fotót választottunk, amely Brazíliaváros rendkívül széles főútján, az Esplanada dos Ministérioson készült. A fényképész háttal áll a Nemzeti Kongresszus épületének, előtte az új minisztériumi épületek betonhasábjaival szegélyezett, széles sugárút enyhén emelkedik. A városban még alig vannak autók, és azok is nagyrészt régimódi járgányok, egy részük szabálytalanul parkol a széles, füves eszplanád szélén. A járdán és az úton gyalogosok mennek felfelé, a horizontot lezáró póznák sora irányába. Ebből a szögből mintha nem lenne más a domb mögött, csak a tiszta, derűs, kék ég. Mintha egyenesen egy másik dimenzióba, nem is ebben a földi szférában megvalósuló szebb jövőbe bandukolnának.
Köszönöm Kovács Dániel művészettörténésznek, hogy készülő monográfiáját e cikk megírásához felhasználhattam!
Nyitókép: az Esplanada dos Ministérios üres sugárútja Brazíliavárosban (fotó: Fortepan 288060 / Csaba László örökösei)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
