A gyomrunk görcsbe rándul, annyira igaz – a Fekete pont megmutatja, mi velünk a baj
Szimler Bálint első nagyjátékfilmjét különleges érdeklődés övezi. A Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválról rögtön három díjat hozott el vele (köztük a független kritikusok zsűrije által kiosztott legjobb rendezőnek járót), itthon pedig a nézők kézről kézre adják: hetek óta vezeti a nézettségi listát, és szeptember 19. óta máris közel 27 ezren látták. A Fekete pont a tétlenségünkkel szembesít, azzal a kézmozdulattal, amivel hosszú évtizedek óta milliók legyintenek a felettünk álló hatalommal való szembeszállásra – legyen az egy tanár, egy főnök, egy tankerületi igazgató, egy miniszter vagy egy egész rezsim. Kritika.
A Fekete pont – az utóbbi idők sok fontos magyar mozgóképéhez hasonlóan – az elmúlt évtizedben keletkezett új alkotói műfaj, a semmiből született filmek kategóriájában indult hódító útjára. Ahogy az első snitt előtt feltűnő felirat hirdeti, ez az alkotás (is) csak a filmszakma széleskörű összefogásának köszönheti létrejöttét. Pedig ebben nincs is rendszerkritika. Jobban mondva van benne, de a célkeresztjében mégsem az aktuális rezsim, hanem valami sokkal átfogóbb rendszer áll, amely, mint egy pókháló, hozzátapad mindenünkhöz és bár ezer helyen szakad, ha szabadulni próbálunk alóla, csak még jobban beleragadunk.
A fiatal rendező alkotása legalább három generációhoz szól. Felráz. Arcon csap. Elkeserít. És közben sokszor, újra és újra megnevettet. Kínjában, félig-meddig sírásra görbült szájjal kacag a nézőközönség, fogja a fejét, eltakarja a szemét, mint amikor tudja, hogy ezen tulajdonképpen nincs mit nevetni, de mert annyira banális, annyira ismerős és annyira groteszk, nem állja meg, hogy fel ne röhögjön. A film nagy erénye, a legmarkánsabb nézői élmény, hogy a vásznon végig a saját életünket látjuk. Minden ismerős és ez nem a díszleteknek köszönhető. A Szomszédok-hangulatú tanári kar, az időtlen iskolaépület a panelok között, az évnyitón elájuló gyerekek, a gusztustalan menzakaja, a feleltetés, a büntetések, a felettünk álló erők által egyoldalúan irányított helyzetek, amelyekben – legyenek azok tanórák vagy iskolai megemlékezések – kezdenünk kell valamit az unalmunkkal. Gondolkodnunk nem, viszont tűrnünk és legfőképp: viselkednünk kell. A hatás eléréséhez egyszerű trükköt használt a rendező: valódi tanárok közt rendezett castingot. A beszélgetések spontánnak, természetesnek hatnak a pedagógusok közt épp úgy, mint a gyerekszereplők között. Nincs, ami megakassza az impressziót, hogy itthon vagyunk.
Időtlen miliőben méghozzá. Akárhogy is szeretnénk behatárolni ugyanis a kort, amelyben a film játszódik, a lényeget tekintve nincs, ami igazán leszűkítse a lehetőségeket. Az egyetlen támpont, ami jelzi, hogy a rendszerváltáson túl vagyunk már: az évnyitón egy papi személy is ül a pódiumon. Az iskolai hangulatot, a tanóra menetét, a pedagógiai mentalitást illetően egyébként akár a hetvenes-nyolcvanas években is lehetnénk, de könnyen lehet, hogy még nagyobb intervallumot ölel fel ez az időtlenség. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének ma már ennél modernebb iskolák, modernebb oktatási módszerekkel, tény azonban, hogy az állami iskolarendszer ma is őrzi azokat a meghatározó jegyeket, amelyek a 30-as, 40-es, 50-es korosztálynak gyerekkorából ismerősek.
Szimler Bálint formába öntötte a választ arra az elmúlt években gyakran feltett kérdésre: miért nem fog össze a pedagógustársadalom és miért nem áll ki egy emberként magáért?
Mindannak okán, ami ebben a filmben benne van. Ha – bár adja magát – nem követjük el azt a hibát, hogy a szereplőket azonosítjuk a való életbeli önmagukkal, kimondhatjuk: amit a filmbeli tanári karban látunk, az maga a megtestesült kontraszelekció. Sok rossz dolgot lehet sorolni róluk: unott, kiégett tanárok, akik ellubickolnak a langyosban, mindnek megvan már a kialakult módszere arra, hogyan tartsa féken a diákjait, ami pedig azon kívül van, nem igazán érdekli. Megy a small talk, na meg a pletykák, amikor viszont valódi pedagógiai kihívásra kellene megoldást keresni, a legegyszerűbben ütik el a problémát: „Csak ne magadat hibáztasd, ez nagyon fontos. Nem te vagy a hibás, ezek a gyerekek azok.”
A felszínes beszélgetések mentén kirajzolódó, kezdetben barátinak tűnő légkör idővel árnyalódik, de ez közel sem jelenti azt, hogy mindenki ellenszenvessé válik. Azt viszont igen, hogy a többség jól elvan ebben a lábvízben, az a néhány ember pedig, aki kilóg pozitív illetve negatív irányba, hamar kinyírja egymást. Jobban mondva a rosszabb a jobbat. A közeg legfőbb vonása a megalkuvás, a betagozódás kényszere és vágya, a beletörődés abba, hogy meg kell felelni a (gyakran köztudottan fals) elvárásoknak, a felsőbb irányításnak. Az, hogy
a szekérnek mennie kell, és aki a küllők közé botot akaszt – mindegy, hogy szakmai vagy emberi okokból teszi –, azt a rendszer kiveti magából.
A film végére mindenki, aki másképp akart jót, egyedül marad. Palkó is, a főszereplő kisfiú, aki a német iskolarendszerből került át a hazaiba, amelybe képtelen beilleszkedni. Mivel nem tudja, nem akarja elfogadni az értelmetlen szabályokat, fokozatosan elmagányosodik. Amikor deklarálja magányosságát és Arkhimédész módjára kört von maga köré a homokban, társai még ellene is fordulnak. Abban a rendszerben, amelyet Szimler Bálint kritikával illet, nincs helye annak, aki kilóg a sorból, még ha csak azért teszi is, mert (másképp) gondolkodik. Ezt bizonyítja a Mészöly Anna által csodálatosan alakított fiatal tanárnő esete is, aki a józan ész és pedagógusösztönei mentén a maga módszereivel próbál átjutni a gyerekek tanulással szemben feltartott pajzsain. Erre rímel a másik humánus tanárfigura alakja is, akit indoklás nélkül, azonnali hatállyal rúgnak ki és aki paradox módon külsőre éppen a nagy tanárhóhérra, Pintér Sándor oktatásért is felelős belügyminiszterre emlékezteti a nézőt.
A Fekete pontban egyébként is gyakoriak a jóleső utalások, irányított asszociációk. A film csúcspontján kibontakozó dilemma például (kiállni-e az erőssel szemben a gyengébb mellett, vállalva ezzel a számkivetettséget – vagy hallgatni, betagozódni?) Cervantes Numantia bukása című tragédiájának gyerekek általi előadása által verbalizálódik. A fára felkapaszkodó, elnémult kisfiúról pedig, aki szerint már semminek semmi értelme, Janne Teller Semmijének főhőse jut az eszünkbe.
Nem könnyű ezt a filmet pusztán műalkotásként vizsgálni, hiszen a személyes kapcsolódás miatt elemi erővel hatnak a nézőre egyes jelenetek. Nehéz elvonatkoztatni az érzelmi reakcióktól –
a szinte végig jelenlévő, szorongató gyomorgörcstől, a sarokba szorítottság, az alárendeltség érzésétől –, amelyek egyetlen gombnyomásra egy vulkánkitörés lendületével törnek fel a múltba vezető csatornákból.
Összességében mégis levonható néhány, szerkezetre vonatkozó tanulság. Hiába érezzük így is nagyon igazinak a filmet, a valóság ettől függetlenül mindig több árnyalatot tartalmaz az ábrázoltnál. Legyen szó tanári karról, osztálynyi méretű szülői vagy gyerekközösségről, általában nem egy vagy két ember áll csak a józan ész oldalán. Az elhivatott tanárok aránya sem ennyire alacsony. Az ábrázolt arányokkal és az azokból fakadó szorongás érzésével nem lesz könnyű megküzdenie a nézőnek, aki mondjuk másnap is be kell eressze az iskolába a gyerekét. „Rég váltott ki belőlem film ilyen gyilkos indulatokat, vele együtt a gyomorgörcs, a déja vu-érzés, a nem tudom megvédeni a gyerekemet a portás és a tanárok kisszerű hatalmától” – olvasható egy kommentben a film közösségi oldalán. Sok baj van a hazai tanárállománnyal és a bajt pontosan fogalmazza meg a Fekete pontban Szimler Bálint, de vajon gondolt-e közben arra, hogy a néző az alkotása nyomán hogyan általánosít majd? Az ösztönös dinamikával felépített film magával ragad és ilyen vagy olyan módon biztosan hatással van a nézőre. A célját tehát eléri, de a bátrabb ellenpontozás mit sem vont volna le ebből. Sőt.
Hiányos történetként maradhat meg a nézőben a kirúgott pedagógus esete, amely kissé sután lóg a levegőben. Nem tudjuk meg, pontosan miért és ami a fő, kinek a közbenjárására történik vele mindez. A film nagy erénye viszont Rév Marcell mesteri operatőri munkája és a szerepválasztások. A főszereplő kisfiút, Palkót alakító Paul Mátis kifejező, beszédes, nagy, barna szemeivel telitalálat, ahogy a már emlegetett Mészöly Anna is, aki érzékeny játékával elnyerte az idei Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál legjobb színészének járó díjat. A tanárok egytől egyig kitűnő karakterek, köztük sok valódi pedagógussal. Elnézve őket felvetődik a nézőben a kérdés: vajon más szemüvegen át nézi-e a filmet egy tanár? Vajon náluk működik-e a szembesítés? Lesz-e, aki magára ismer ebben az egyáltalán nem görbe tükörben és ha igen, felismeri-e a groteszk vonásokat? Hoz-e szembenézést, netán megtisztulást ez a film akár csak a titkon levont, egyéni következtetések terén? És ha nem a tanárokat, ki mindenki mást akar még szembesíteni hibáival?
A Fekete pont sok kínos percet szerez a nézőnek. Az értelmetlen szabályokkal küzdő, a tekintélyelvű rendszer által egyaránt sarokba szorított tanárokkal és diákokkal, a nyomorúsággal birkózó anya kifakadásával, a tankerület közömbösségével szembesülő szerencsétlen technikatanárral, a szülő által megalázott pedagógussal nem lehet nem együttérezni. Ahogy nézzük, hallgatjuk őket, a mi mellünkre is ránehezedik a szörny, ami az övéken ül.
És ha felfejtjük, végső soron miből fakad az a nyomás, amely végül az ő mellkasukat – és rajtuk keresztül a miénket is – összepréseli, szembe kell néznünk a ténnyel: az értelmetlen ellen való lázadás képességének hiányából. Abból a fásult egyetértésből, amivel változtathatatlannak fogadunk el köztudottan rosszul működő rendszereket, legyen szó a személyes munkát érintő kérdésről, a tankerület fennhatósága alá tartozó problémáról vagy országos, állami struktúrákról.
Sokat emlegetett tény, hogy a Kádár-rendszer kiölte a magyarokból a szolidaritás érzését. Megszoktuk, hogy mindenki a maga egyre szűkülő köreiben való boldogulásért küzd, a többire csak legyint, mondván, azon úgysem tud változtatni. A filmben el is hangzik ez a mondat, igaz, csak a tanári karra vonatkozóan. Szimler Bálint filmje, bár saját, igaz történetén alapul, messze túlmutat a személyes gyerekkori traumán. Túl a tanárik zárt világán, sőt, a megkövesedett oktatási és politikai rendszer kritikáján is.
A tétlenségünkkel szembesít, azzal a kézmozdulattal, amivel hosszú évtizedek óta milliók legyintenek a felettünk álló hatalommal való szembeszállásra – legyen az egy tanár, egy főnök, egy tankerületi igazgató, egy miniszter vagy egy egész rezsim.
Holott a változtatás lehetősége ott van a legkisebbek kezében is.
A Fekete pont túlzásának tudhatja be a néző, hogy tökéletesen kilátástalanul ér véget. A film valóban nem nyújt reményt (ahogy Szimler Bálint fogalmazott, arról szól, miért nem örült annak, hogy gyerekként haza kellett költöznie Amerikából és hogy miért gondolkodik ma azon, hogy el kéne mennie innen). A moziból ugyan tényleg tökéletesen kilátástalanul távozunk, de a reményt, ha nem is szándékosan, mégiscsak odabiggyesztette a végére a rendező.
Mert lám, mi lett a kis, dacos Palkóból a való életben? Egy remek arányérzékkel megáldott rendező, aki megtalálta a módját annak, hogy az egész világnak elmondja, mi a gond azzal, ahogy élünk.
Nyitókép: a Mozinet jóvoltából
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
