„Naiv voltam, ma már aggódom” – megszólal Palkovics egykori MTA-ügyi tanácsadója
Kvázi plakátarca volt a kormány törekvéseinek, amikor központilag leválasztották a Magyar Tudományos Akadémiáról (MTA) annak országos kutatóhálózatát. A magyar–amerikai fizikus Grüner György Palkovics László akkori miniszter tanácsadójaként cikkekben és vitában érvelt a kormányálláspont mellett, lapunk hasábjain például Szathmáry Eörs evolúcióbiológussal csapott össze kutatásfinanszírozás és innováció témájában. Azóta több mint öt év telt el. A Kaliforniai Egyetem (UCLA) professzorával, az MTA-kültag Grüner Györggyel most újra asztalhoz ültük, hogy megtudjuk, mi valósult meg egykori javaslataiból – főleg, hogy évekig az akadémiáról leválasztott kutatóhálózat irányító testületében is helyet foglalt. Mint mondja: végül kénytelen volt megérteni, hogy itthon valójában senkinek sem fontos az innováció – ennek belátásához elég a politikusainkra, oligarcháinkra vagy a kockázati tőkéseinkre tekintünk. „Attól tartok, az ország sajnos döcöghet a vesztesek oldalára.” Interjú.
– Mi járatban újra Budapesten?
– Temetésre jöttem.
– Azt hittük, megint tanácsot ad miniszternek, kormánynak.
– Egy lényegtelen, formális megbízáson túl már rég nincs semmilyen kapcsolatom a politikával.
– Öt éve azért kvázi plakátarca volt a kutatóhálózatot a Magyar Tudományos Akadémiáról leválasztó kormány törekvéseinek…
– Tanácsadója voltam Palkovics miniszternek, ilyen minőségemben formáltam véleményt, vagy éppen vitáztam az önök hasábjain Szathmáry Eörs professzorral az innovációs szemlélet fontosságáról a kutatóhálózaton belül és kívül. Úgy véltem, hogy egy kutatóhálózatot profi módszerekkel kellene irányítani – mondjuk úgy, mint egy középvállalatot. Mindenki tiltakozott.
– A kutatóhálózat irányító testületének is tagja lett, de a neve másfél éve eltűnt a névsorból. Mi történt?
– Honnan tudjam? Új miniszter jött, Csák János, aki Gulyás Balázs professzorban meg is találta a hálózat új irányítóját. Az ő első dolga volt megszüntetni az irányító testületet és saját ismerőseit hozni be.
– Akkor rá nyilván haragszik.
– Dehogy haragszom. Jó mulatság volt, ha szabad így fogalmaznom. Nekem ez nem volt létkérdés. Persze jó lenne látni, a jelenlegi irányító testület hogyan értelmezi az innovációt. Van-e mondjuk egy erre vonatkozó irányelv.
– Hol vannak az öt éve ön által is beígért magyar szabadalmak, az innovációs előretörés? Már azokat kellene látnunk, nem irányelveket.
– Ezt mástól kellene megkérdezni: a döntéshozóktól, pénzosztóktól, tudósoktól, befektetőktől. Én javasoltam, mit lehetne tenni, ígérni nem ígérhettem semmit – a szemléletváltás szükségességéről beszéltem akkor is. Ma persze szerte a világon mindenki az innovációról beszél. Aztán vannak azok, akik csinálják is. Csoportok, államok, ahol ez jól működik. Ahogy működik a „similis simili gaudet” elve is: az innováció innovációt vonz. Kialakulnak innováló gócok, csoportok, városok, országok. Mellettük, jóval mögöttük lesznek a nem-innovátorok. Az innováció ugyanis olyan, mint amikor valaki állapotos. Vagy az, vagy nem. Nem lehet egy rendszer félig, háromnegyedig innoválós.
– Tehát ön sem látja, hogy bekövetkezett volna a nagy innovációs fordulat az öt évvel ezelőtti tervek óta?
– Tény, hogy sajnos továbbra sem tartozunk a jól innováló országok közé. Az aggodalmam pedig az, hogy 25-30 év múlva sem fogunk.
– Önnek akkor ez az öt éve indult kaland egyértelmű kudarc, vagy megkapta a tanácsadói pénzét, úgyhogy végül is minden rendben?
– Ennyire azért nem vagyok cinikus. Tényleg érdekelt, hogy Magyarország merre mozdul el. Amit nehéz volt megértenem, de végül kénytelen voltam, az az, hogy
Magyarországnak most láthatóan nem fontos az innováció.
– Már hogy a magyar döntéshozóknak?
– Azoknak sem, de megkockáztatom, talán úgy igazán a tudóstársadalomnak sem. Miközben az ország jelenleg a feltörekvő kis országok csapdájában vergődik. Gazdaságát a manuális bedolgozás, a legkevesebb innovációt tartalmazó tevékenység dominálja. A hozzáadott érték mosolygörbéjének legalján tanyázunk.
– Nekünk is feltűnt, hogy állami segédlettel orrba-szájba építenek nálunk akkugyárakat: kínaiak…
– Azokban pedig nincs sok magyar innováció. Persze
a gyárak most jönnek, a rákos megbetegedések meg csak a választások után…
De ez már más tészta.
– És ön tudja, hogyan legyen belőlünk rendkívül innovatív ázsiai kis tigris?
– Senki sem tudja, ugyanis az út, amelyet az ázsiai kis tigrisek bejártak, Magyarország számára járhatatlan. Tajvan, Hongkong azért lett sikeres, mert ott volt Kína ellenpólusként, ezért aztán hozzájuk ömlött az amerikai pénz. Dél-Korea ugyanez, velük Észak-Koreát kellett ellensúlyozni. Szingapúr remek kikötő volt nagyon jó helyen, ráadásul Ázsia Svájca lett, nem ami a hegyeket, hanem ami a bankokat illeti, e kettő pedig kiemelte a környezetéből. Magyarország sajnos a fent említett tulajdonságok egyikével sem rendelkezik. A szingapúri NTU egyetemen – amely most Gulyás professzor munkahelye – húsz éve voltam a rektor innovációs tanácsadója, diákok jártak hozzám, csoportot vezettem ott. Volt fogadókészség és volt rá pénz.
– Itt dúlnak az oroszok a szomszédunkban. Volna mit ellensúlyozni errefelé is!
– A balti államok és Lengyelország képeznek ellenpólust Oroszországgal szemben, nem Magyarország.
Oda, hozzájuk fog áramlani a pénz, a támogatás. Nem ide.
– Ezek szerint jól mérte fel a kormány: hogy mivel esélytelen az innovációs kitörés, az összeszerelő üzemek létesítése az egyetlen megoldás.
– A kétkezi helyett a szellemi bedolgozáson alapuló gazdaság rövid távon még megoldás lehet, vagy legalábbis sebtapasz. Ez ma is létezik, az Nvidia vagy a Bosch is dolgozik magyar mérnökökkel. Innen azonban nem várható elmozdulás. Ha csupán választási ciklusokban gondolkodnunk, akkor egy termelő Nvidia-mérnök nyereségként a bevételi oldalon, egy saját ötleteit pátyolgató tudós veszteségként, a kiadási oldalon jelenik meg. Ha csupán néhány éves távlatokban gondolkodunk, tényleg nem lehet megindokolni, miért menjen pénz itthon kutatásra. A gond az, hogy az ország hosszú távú érdeke ezzel szemben egészen mást diktálna.
– Ön is arról beszélt öt éve a miniszterrel egy követ fújva, hogy az anyagi hasznot nem hajtó kutatókat nem kell támogatni. Mi ez a pálfordulás?
– Kőfúvásügyben hadd idézzem Yuval Noah Harari történészt! Ő is leírta, hogy a tudósok gyakran naivan azt hiszik, hogy akik a pénzt adják, jótékonyságból adják. Tévedés.
A politika, a gazdaság, a vallás mindig azért ad pénzt, hogy a saját céljaira használja a tudományt.
Ezzel a tudósoknak szembe kellene nézniük. A politikának viszont azt kellene felismerni, hogy – lehet, hosszabb távon, de – a tudomány: hasznos. Ahol én élek, dolgozom, ott állandó, kiterjedt kommunikáció van tudomány és politika között. Hogy mennyi pénz van és hogy mire menjen, azt hosszú tanácskozások előzik meg. A kutatók először tervekkel állnak elő, a politika aztán jelzi, mire van szüksége, mit tud támogatni: energia, mesterséges intelligencia és így tovább. A folyamat vége olyan működőképes rendszer, amely hosszútávon eredményeket hoz.
– Ez a kommunikáció itthon annyira nincs meg, hogy a kutatóhálózat elnöke eddig a saját intézményvezetőivel sem volt hajlandó leülni beszélni. Talán majd most, október közepén.
– Érdekes. Szinte hihetetlen.
– Szóval öt év alatt, a kutatóhálózat akadémiától való elvétele óta nem történt semmi azon túl, hogy háromszor átnevezték azt?
– És nem tudom hányadszor: átvilágították. Lehet persze, hogy emögött jól kidolgozott tervek vannak, de azokkal, akiknek ezeket meg kellene valósítaniuk, esetleg közölni is kellene ezeket.
– Most úgy fest, kipaterolnák magáncégekbe a kutatókat.
– Nem tudom, ez mit jelentene. Az még nem baj, ha a gazdaság is meg tud jelenni ebben a képletben: ha a magyar tudóstársadalom tapasztalata, technikai felkészültsége bevételt hozna a kutatóknak. Az úgy nem megy, hogy a politikának nem fontos a tudomány, a tudománynak pedig fontos a politika, mind pénzosztó… Teljesen aszimmetrikus felállás.
Így nem lehet tárgyalni. Így kéregetni lehet.
Tárgyalni akkor lehet, ha minden fél elismeri, hogy fontos, amit a másik csinál. Itt ilyet nem látok.
– Ha máshol ez működik, itthon miért nem?
– Meg kell nézni, hol és milyen szinten van képviselve az innováció. Hadd mondjak egy példát. Húsz éve egy cégem meghívást kapott a Világgazdasági Fórumra…
– A tanácsadó cége?
– Dehogy! Olyan kisvállalatokat hívtak meg, amelyek valamilyen világmegváltó ötlettel álltak elő. 25 céget választottak ki, én az egyiknek voltam a vezetője. Ültem ott a Microsoft, a Google embereit hallgatva, a jövőről, technológiákról beszéltek. Egyszer csak az egyik résztvevő mellettem remek kérdések sorát tette fel kapacitásokról, trendekről, technológiákról. Gratuláltam neki a valóban lényeget érintő kérdésekhez. Annyit mondott: ez a szakmám, ez a feladatom. Azt hittem, valamelyik nagy techvállalat vezére, rákérdeztem hát, hol dolgozik. „Gazdasági miniszter vagyok Szingapúrban.” De elég, ha megnézi, hogyan képviselteti magát az innovációs szemlélet a nagytőkések körében Kaliforniában és itthon. Ott „oligarcha” Bill Gates, Mark Zuckerberg, Sheryl Sandberg, Elon Musk vagy Jensen Huang, az Nvidia alapítója. Mind kitaláltak valami újat, építettek egy technológiafókuszú céget, volt egy ötletük, innováltak…
– Igaz, itthon az új oligarchák inkább miniszterelnöki családtagok meg cimborák, de azt nem vehetjük el tőlük, hogy közpénzek és EU-források lehívásában sokáig rendkívül innovatívak voltak.
– Ehhez nincs kedvem hozzászólni, inkább megyek tovább: a kockázati tőkealapok vezetői Amerikában szinte kivétel nélkül mérnökök, biológusok, innovátorok, akik egyetemeken, majd technológiai vállalatoknál tanulták a szakmát. Magyarországon egyet sem láttam, amelyben a technológiai kompetencia jelen lenne. Hogy fogják ezek az emberek eldönteni, hogy mi a jövő technológiája, honnan fogják tudni, hogy milyen kisvállalatokat és hogyan kellene segíteniük?
– Elvileg még dedikált intézménye is van a magyar innovációnak: a Bay Zoltán Kutatóintézet. Az akkor mire jó?
– Harminc évvel ezelőtt Magyarországnak a tudomány nagyon fontos volt. Akkor sem a szépséges tudományszeretet volt ennek a mélyén, hanem az, hogy a Szovjetunió versenyezni akart Amerikával ezen a területen is. A keleti blokkban ezért megbecsülték a tudósokat – utazhattunk külföldre, speciális boltokban vásárolhattunk, meg lakáshoz is juthattunk. Nem csoda, hogy akkoriban mindenki fizikus szeretett volna lenni. Most meg senki nem akar. De amire ki akarok lyukadni: megvolt a Bay Zoltán Kutatóintézet már akkor is, de másodrangú helynek számított. Hogy ma pontosan mit, és miért csinálnak, azzal nem vagyok tisztában. Remélem, az ott dolgozók igen.
– Önnek öt éve át kellett tekintenie a magyar innovációs infrastruktúrát ahhoz, hogy tanácsot adhasson a megreformálására. És nem nézte meg, mit csinálnak?
– Nem volt nehéz átnézni, magyar innovációs infrastruktúra ugyanis nem volt. Belenéztem természetesen, de szerződésem volt – hogy mit gondoltam az intézetről, arról nem beszélhetek.
– Azért ha olyan remekül működne az az intézet, azt csak elmondhatná…
– Azt nyilván elmondhatnám. De a mostani helyzetet tényleg nem ismerem.
– Rendben, értjük.
– Azt is érteni kell ugyanakkor, hogy általában nehezen működhet ma itt az innováció. Egyszerűen nincs meg az emberanyag, nem tisztázott a döntéshozatal módja, nem tisztázott, mennyi pénz milyen teendőket céloz meg. Meg kellene nézni, melyek a húzóágazatok – mindig az igény a döntő tényező –, amelyek be tudnak fogadni innovációt…
– A gazdasági hasznot hozó alkalmazott kutatás hab a tortán, a viták viszont az alapkutatás körül dúlnak. Utóbbinak márpedig nem dolga pénzt termelni.
– Azért ez nem teljesen így van. Ha megnézi a National Science Foundationt, amely a kutatások ötödét fedezi az Egyesült Államokban, láthatja azokat a célzott programokat, amelyekre pénzt adnak. Az évi majd’ tízmilliárd dollárból kifejezetten olyan kutatásokra, amelyektől azt remélik, hogy tíz év múlva hasznot fognak hajtani. Alternatív energiák, funkcionális, tervezett anyagok, kvantumelektronika, szenzorok, kommunikációs eszközök, 6G: a jövő technológiái.
– Mégis hogyan támogassa az állam vagy a gazdaság célirányosan az alapkutatást végző elméleti matematikust, aki még maga sem tudja, mire fog rájönni és az mire lesz jó?
– Ez egy agyonbeszélt téma, nem érdemes újra, ugyanúgy folytatni.
Az alapkutatásokat, továbbra is úgy gondolom, az egyetemeken kellene végezni.
Ott vannak diákok, akik megtanulnak közben logikusan gondolkodni, kiértékelni, berendezést építeni… Az ugyanis igaz, hogy alapvetően különbözik az ipari innováció, az abba való bedolgozás és a hazai intézeti-egyetemi invenciókból kinövő. Utóbbinak kezdeti stádiumában ipari behatások nélkül kell folynia. Az én egyetememről Kaliforniában lényegében ki vannak tiltva a vállalatok innovációs megrendelőként: az egyetem jobban jár a saját szabadalmai hasznosításával.
– A német Max Planck Intézet központi költségvetési pénzből működik, kifejezetten alapkutatást végez, ráadásul minden évben fixen nő a támogatása, kiszámítható a kutatók jövője, és nem szól bele senki, mit és hogyan kutassanak. A németek tán önsorsrontók?
– Nem. A Max Planck Intézet a külpolitika részét képezi. Magam is megtapasztaltam ezt – kaptam tőlük valamilyen díjat, ott dolgoztam egy évig, két diákomat odavittem, utána posztdokok jöttek hozzám. Ma ők professzorok Németországban. És nekem jó véleményem lett Németországról. Másoknak is.
– A Maróth Miklós elnöksége alatt éppen Eötvös Loránd Kutatási Hálózatnak hívott intézmény irányító testületében mit tett azért, hogy Magyarország híre is jó legyen?
– Nem beszélhetek a részletekről, titkosítva lettek, de volt pár el nem fogadott javaslatom. Azaz egyet elfogadtak: hogy ha valakinek van egy ötlete, szeretné azt innoválva tovább vinni, akkor az ötlet korai fejlesztésére legyen pénz. Valami minimálisat adtak erre, de mára már azt is megszüntették, ha jól tudom. Volt egy másik, szerintem fontos javaslatom, amiből viszont semmi sem lett.
– Mi volt az?
– Marissa Mayer, a Google egyik első alkalmazottja mondta, hogy ami fontos, azt mérni lehet. Azóta ebből vezérelv lett. Meg lehetne és meg is kellene mérni, itthon kinek, milyen csoportnak hány alkalmazásreleváns publikációja van, hány hivatkozása, kinek hány elfogadott szabadalma, ki csinált technológiai fejlesztést, meddig jutott, ki dolgozott kkv-ban, ki volt alapítója innovatív cégnek.
Meg lehet mérni tehát, kinek mekkora az innovációs kapacitása.
– Akinek nem túl nagy, mert a középkori magyar történelem kutatója, nem fejlesztőmérnök, az ne kapjon semmit? Rá talán nincs szükség?
– Gazdaságilag értelmezhető kutatásokra a társadalomtudományok területén is van lehetőség. Nézzék csak meg: a Metánál és a Google-nél is tömegével alkalmaznak pszichológusokat, társadalomtudósokat.
– Van valami személyes ellentéte egy titokzatos humán alapkutatóval, vagy honnan ez a gazdaságfetisiszta szemlélet?
– Senkivel az ég világon! Csupán azt mondom, hogy a társadalomtudományoknak is van társadalmilag hasznos szerepe. Amikor rámutatnak okokra, amelyek meghatározzák a születésszámot, például. Persze fontos a tihanyi kripta is, a mohácsi vész is, a múlt is: abból lehet megtanulni, hogyan formáljuk a jövőt. És hogyan ne. De a humán kutatóknak kell megmondaniuk, megindokolniuk, miért legyenek támogatva, nem nekem. Jobban tudják, mint én.
– Krausz Ferenc 75 milliárdot kap a saját molekulárisujjlenyomat-projektjére, többet, mint a teljes, országos kutatási pályázati összeg – amelyet viszont részben ő oszthat el. Elég indok lehet erre a kétségtelenül tiszteletre méltó Nobel-díj?
– Előre megjegyzem, hogy Krausz professzor úr teljesítménye csodálatra méltó: épített egy olyan berendezést, amilyet más nem tudott. Az ő molekulárisujjlenyomat-projektje nyilván nagyon gondosan át lett világítva minden – tudományos, technikai, hasznossági, üzleti – szempontból, mielőtt megkapta a támogatást.
– Nem tudunk ilyen átvilágításról.
– Meg vagyok győződve róla, hogy volt ilyen, csak nem teszik közzé. Ha nem volt – az ugyanis nagy gond lenne. Egyrészt technológiai, üzleti oldalról, másrészt az Krausz professzor urat függő helyzetbe hozná – ha nem kemény kiértékelésen alapul a támogatás, akkor amit adtak, el is vehetik. Ezt ő nem engedheti meg magának. Hogy Krausz professzor úr a hazai pénzelosztást is kontrollálja, ő világítja át a jelölteket, pályázókat? Átvilágítás nélkül kapni, de átvilágítással adni – ilyen nyilván nem létezhet. Bizonyára tehát volt átvilágítás az ő esetében is.
– A szegedi lézerközpont, az ELI esetében talán volt?
– Remélem, itt nem hasonlóról van szó, az ELI ugyanis tényleg egy kis ország kisebbrendűségi érzéséből fakadó nagy projektje. Nem kérdeztük meg, hogy ha annyira ígéretes, ugyan miért nem építették fel a németek, az angolok. És a franciák, akik az intézet lézereit gyártották nekünk. Mert ott nem magyar technológiáról van szó. Miért a partvonalról nézték, mire költjük a pénzt? Én egyébként javasoltam a technológiai profilszélesítést, hogy a lehetséges alkalmazások körét megteremtsük. Vannak kiváló, optikával foglalkozó tudósok Magyarországon, például Kamarás Katalin akadémikus. Olyan tapasztalattal, reputációval, amilyennel az ELI munkatársai nem rendelkeznek: nemzetközi együttműködéssel külföldön, tapasztalattal az Egyesült Államokban. Épp most publikált az egyik vezető tudományos lapban egy optikai alkalmazásról, széles nemzetközi kollaboráció tagjaként. Rá kellene bízni, hogyan lehetne az intézetet hasznossá tenni.
– Szathmáry Eörsnek mindenesetre van egy naugyéje önnel szemben.
– Hogyhogy?
– „Önnek is keserves lesz látni, hogyan lehet egy jó ötletet így elrontani. Olyan szerencsétlenül kezdődött ez a folyamat, hogy immunreakciót váltott ki a tudóstársadalomban. Adott esetben professzor úr jó tanácsait is rossz taktikával használják tehát.” Ezt mondta önnek öt éve, a vitájuk alatt.
– Immunológiában nem vagyok járatos. Ha azt kérdezi, öt éve naiv voltam-e…
– Akkor azt. Naiv volt?
– Igen, naiv voltam. Úgy gondoltam, hogy az ország hosszú távú jövőjét biztosító innováció túl fontos ahhoz, hogy ne vegyük komolyan. Ma már aggódom, hogy azok a dolgok, amelyek kihoznák a csávából a magyar tudományt, nem lesznek végrehajtva.
– Ne legyünk ilyen pesszimisták! Ha azt nézzük, mennyi pénzt költ az ország kutatásra, forintarányosan kifejezetten jól teljesít a szektor!
– Persze. Eszerint, ha feleennyit költene, még jobban állnánk, ha negyedennyit, még jobban – egészen addig, amíg a kutatók konkrétan éhen nem halnának. Ez így elég rossz logika.
Tízszer annyit kellene költeni kutatásra, amennyit az ország ma költ.
Ha jól tudom, kutatásra-fejlesztésre a GDP nagyjából 1 százalékát költjük. Az amerikai 3 százalék helyett. Ötös a szorzó az egy főre jutó GDP terén, ez így nagyságrendi különbség. A Kaliforniai Egyetem, ahol dolgozom, közepes méretű egyetem. Az ELTE-hez mérhető. Másfél milliárd dollárt fordít kutatásra évente. Ez, ha jól számolom, a duplája annak, amennyit a teljes magyar tudományra fordítunk itthon. A teljes kutatóhálózatra, mindenre. Nem véletlen, hogy egyetemeink közül az igazán mértékadó Shanghai Rankingben csupán az ELTE van a legjobb ötszáz között.
– Nem minden a rangsor!
– De, majdnem. Az alapján döntik el a diákok, hova mennek tanulni. Ráadásul most egyetlen európai, fiatalokat, pályakezdőket megcélzó Starting Grantre sem bizonyultunk érdemesnek. 2016 előtt átlagban évi három ilyen pályázatot nyertünk. Azóta szinte semmit.
– Ha alapítványi a hely, mint az MCC, ott nem gond közpénzből jól megfizetni a kétes tudományos hátterű tanárt sem. Az ELTE-s tanárt viszont, amely egyetem pedig az államé, az állam nem hajlandó megfizetni. Fáj?
– Persze, hiszen ha jól tudom, már fűteni sem lehet az alma materemben. Pedig a tudomány nem olyan, mint a mezőgazdaság: az, hogy „nyáron a laborban mérünk, télen otthon kiértékelünk”, nem opció. Egyébként a jó biotech-startupok az ELTE-n vannak, csak azokról senki nem tud, azokat senki nem támogatja.
– Hátha jönnek majd új Széchenyik!
– Ahogy hallom, egyelőre csak a földesurak adottak.
Az innovációt támogató magánalapítványok még nem.
– Vannak egyáltalán, akikre rá lehetne bízni a feladatot?
– Vannak azért. Egy magyar volt még, aki Technology Pioneer-díjat kapott a Világgazdasági Fórumon: Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója. Ő például tudja, mi az innováció, felépített valamit, ami működik technológiai és gazdasági szempontból egyaránt. Mégsem volt benne a kutatóhálózat irányító testületében, és most sincs. Amikor öt éve én tag lettem ott, egyetlen olyan ember volt még a 13 tagú testületben, akinek volt saját innovációs tapasztalata: Mezei Ferenc fizikus. Neutronberendezéseket talált fel, megkapta a legnagyobb európai díjat harmincévesen, volt felfedezése, találmánya, a Nobel-díjról kicsivel csúszott le, mert nem kapott elég támogatást Magyarországról, most pedig van egy találmányaira alapuló, jól működő kisvállalata itthon. Ő volt még tehát abban a gárdában, aki tudta, mi az innováció. És persze ő volt, akire nem volt tovább szükség. Az indok ráadásul az elbocsátó levélben az irányító testület innovációs kompetenciájának erősítése volt. Nem, nem viccelek. De ott van Lovász László is: a Microsoft kutatólaborjában dolgozott, szabadalommal is rendelkezik, évekig élt Amerikában, dolgozott a világ egyik legjobb egyetemén. A megszületett innováció hasznosságig való elvezetése olyan, mint a gyereknevelés.
Aki nem csinálta, ne beszéljen róla.
Hogy most mégsem olyanok szabnak irányt neki, akik csinálták, annak politikai, társadalmi és tudóstársadalmi okai is vannak. Attól tartok, az ország sajnos döcöghet a vesztesek oldalára, eltelhet még harminc év, amíg senki sem mondja meg, miért fontos igazán a tudomány és az innováció.
– Most ön megmondta, nem?
– Meg is kapom majd, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar. Hogy a távolból könnyű. De csak azért szólok, mert talán még nem késő. Nem gyászbeszédnek szánom – nem a magyar tudomány, hanem egy rokonom temetésére érkeztem most Budapestre.
Nyitókép: Válasz Online/Mudra László
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
