1984 a popkulturális felszínességen túl – 75 éves Orwell remekműve
„Magam is benne ragadtam a könnyű és kézenfekvő megközelítésben, hogy az 1984 csupán azért érdemes a figyelmünkre, mert ez a nagybetűs antitotalitárius könyv, melynek révén a XX. század modern diktatúrái leírhatók. Szerencsére igen nagyot tévedtem” – fogalmaz Papp István történész, aki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által a minap rendezett konferencián (1984 – A képzelet vagy a kontroll éve?) mondott bevezetőt George Orwell 75 éve megjelent művéről. Ennek szövegét közöljük most.
Szerb Antal, a magyar irodalom szerelmese fogalmazta meg találóan a kötelező iskolai olvasmányok előnyeit és árnyoldalait. A Goriot apó vagy a Beszterce ostroma gimnáziumi megismerése révén kialakul a közös műveltség alapanyaga, amelyre bátran lehet támaszkodni. Ugyanakkor a kötelező olvasmányokat felnőttként senki nem veszi már a kezébe, s ezzel bizonyos értelemben agyonütjük vagy jelképes kalodába zárjuk a Csongor és Tündét éppen úgy, mint A Pál utcai fiúkat. Hasonlóképpen vélekedtem a XX. századdal foglalkozó történészek egyik kötelező olvasmányról, George Orwell mai konferenciánknak címet adó regényéről is. Az éppen 75 évvel ezelőtt megjelent disztópiát alapvetően a totalitárius diktatúrák világát bemutató, részben megelőlegző alkotásként szokás értelmezni. Jól ismertek és sokszor elhangzottak azok a találó fogalmak és nyelvi lelemények („Nagy Testvér”, „gyűlölet két perce”, „újbeszél”, „gondolatrendőrség”), amelyek révén a jeles angol író bekerült a popkulturális felszínesség birodalmába, hogy textiltáskák és hűtőmágnesek arca legyen. Magam is benne ragadtam a könnyű és kézenfekvő, bár kétségkívül nem alap nélkül való megközelítésben, hogy az 1984 csupán azért érdemes a figyelmünkre, mert ez a nagybetűs antitotalitárius könyv, melynek révén a XX. század modern diktatúrái leírhatók. Szerencsére igen nagyot tévedtem.
Orwell lényegesen elevenebb és élesebb eszű író volt annál, hogy megrekedjen a korhoz kötöttség csapdájában, s csupán azért kelljen ismerni, hogy általa a hitleri vagy a sztálini hatalomgyakorlást illusztráljuk. Hiszen ahogy az 1984-ben olvashatjuk:
„A legjobb könyvek, értette meg, azok, amelyek azt mondják el az embernek, amit már tud.”
S ahogy faltam a fejezeteket, valóban csupa olyan jelenség tárult elém, amelyek napjainkban is léteznek, sőt igen virulensek. Nem ostoba analógiákra gondolok, hanem az emberi társadalom mély átalakulására, amely láthatatlanul, mindenféle hatalmi szándék, előre megtervezett központi akarat nélkül formálja át gondolkodásunkat. Orwell nem volt sztálinista, ám baloldali igen: a társadalmi folyamatokat tartotta elsődlegesnek, úgy vélte, csak ezek alapos tanulmányozásával és megvilágításával érhetjük meg jelenvaló világunkat.
A regény legfontosabb mondata, amely számomra szemet szúrt, a következő:
„Nyomot hagyni a papíron: döntő cselekedet.”
A főszereplő, Winston Smith elhatározta, hogy kézzel írott naplót vezet, hogy megörökítse gondolatait és elkerülje a figyelő szemeket, az ellenőrzés és a felügyelet technikáit. Kell-e ennél fontosabb üzenet? Manapság szinte minden titkunkat önként kifecsegjük. A közösséginek mondott médiumok világában ezer és ezer könnyen azonosítható és egyszersmind könnyen elillanó nyomot hagyunk magunk után. A virtuális és digitális világ uralkodóvá válásával egyszerre valósult meg egy különös paradoxon: miközben életünk egyre kevésbé marad rejtve, egyre kevesebb az intim és szuverén tér, akárcsak a régiséggyűjtő emeleti szobája a regényben, ugyanakkor egyre kevésbé törekszünk arra, hogy maradandó nyomot hagyjunk utódaink számára. A múlt napról napra lényegtelenebbé válik, egyre inkább a jelenben élünk, s nem azért, mert egy rejtett központban valakik így döntöttek, hanem mi magunk követjük el mindezt az emlékezésről való lemondással. Záchor! Emlékezz! Így szólt a judaizmus talán legfontosabb parancsa. S ennek révén maradt meg a világban szétszórt zsidóság, hosszú-hosszú századokon át állam nélkül. Ám emlékeztek a hagyományra, s ahogy egy jeles cionista gondolkodó, Ahad Haam fogalmazott: „Nem mi tartottuk meg a szombatot, hanem az tartott meg minket.” Voltaképpen ugyanez történt a három részre osztott, több mint 120 éven át nem államként létező római katolikus Lengyelországban is, ahol a Wavelben nyugvó királyok kultusza, a zarándokhelyek és a lengyel szentek tisztelete megtartotta a nemzetet a cári kancsuka és a porosz vasmarok ellenére is.
Manapság egyre inkább azt érhetjük tetten, amit Orwell így fogalmazott meg:
„A történelmet megszüntették.”
Még egyszer aláhúzom: nem rejtélyes, háttérben működő sötét összeesküvők, hanem mi magunk azzal, hogy nem akarunk már emlékezni. Hiszen az emlékezés három dolgot kíván: rendszerességet, tartós figyelmet és hűséget. Három olyan fogalmat, amely az eszeveszett módon gyorsuló, változó és egyre pontatlanabb, a technikai újítások és az információk áradatában felhíguló világban egyre kényelmetlenebb. Az ünnepek megtartása, a versek olvasása és a hagyományból következő cselekvés egyre lehetetlenebbnek, sőt értelmetlenebbnek látszik. Szintén az 1984 szerzője fogalmazta meg, hogy napjaink tudósa vagy a pszichológus, aki rendkívüli alapossággal tanulmányozza az emberi betegségek tüneteit, vagy a természettudós, aki végső soron az élet elpusztítására alkalmas fegyvereken dolgozik. Igen, a filozófus, a teológus, a történész egyre inkább anakronisztikus figurává válik. Hiszen mi az, amit a világnak adhat? A nagy eszmék kora lejárt, így azután azok is ki fognak kopni, el fognak tűnni, akik ilyesmikkel bíbelődnek. Legfeljebb szórakoztató, izgalmas történetekre vagy az emlékezetpolitikai bűvészmutatványok segéderőire van szükség.
E keserű látlelet ellenére mégsem tudom földre tenni a zászlót. Ahogyan Winston Smith hitt benne, én sem tudom elfogadni, hogy fölösleges lenne az emlékezés. Példának okáért a regény újbóli elolvasása révén értettem meg a diktatúrák egyik legfontosabb titkát:
az emberi test és az erotika uralásának szándékát.
„Ha szeretkezünk, energiát használunk el; utána boldognak érezzük magunkat, és senkinek sem akarunk ártani. Ezek nem tudják elviselni, hogy ilyen érzésünk legyen. Azt akarják, hogy állandóan fűtsön az energia. Ez az egész ide-oda menetelés, éljenzés és zászlólobogtatás mind csak besavanyodott szexualitás.” Más nézőpontból, ám ugyanerre a következtetésre jutott Margaret Atwood is, A szolgálólány meséje című nevezetes regényében, mely erős szellemi rokonságban áll az 1984-gyel. A szerelem az öröm forrása, s ezért szabályozhatatlan tere az életnek. Ha ebbe bármely szándékból belenyúl a politika, annak csak ártó következménye lehet.
Boldog gyerekek csak szerelemből születhetnek, nem családpolitikai intézkedések nyomán.
Ha ilyen erősen tanúskodott George Orwell az emlékezés és a szerelem által teremtett szabadság mellett, gondoltam nézzük meg mit mondott minderről a magyar irodalom 1984-ben. A hivatalos irodalom- és kiadói politika reprezentatív kiadványa, a Szép versek meglepően keveset. Bár sok jeles poéta költeményét válogatták be a szerzők, ám ismét átolvasva és végig böngészve a kötetet, alig-alig bukkantam olyan sorokra, amelyek visszaadtak valamit 1984 magyar közérzetéből. S ez önmagában sokat mondó. A hivatalos irodalom ekkorra bizony a konzervatív állagőrző politika része lett, nem sok izgalmat tartogatott már, elveszett az irodalom rangja és tétje. Ahogyan ezt szellemesen megfogalmazta Bella István: „El hulla! Virág! El iram! Lik az élet!” Persze a klasszikussá nemesedett nagyok, mint Juhász Ferenc is érzékelte a zavart: „Támadják a költészetet? A struktúrák felől? A politikai absztrakciók felől? A negativizmus felől? A mínusz felől?” A költő szavai felteszem őszinték voltak, de az MSZMP kongresszusainak díszvendégeként nem lehetett téttel bíró verseket írni. A hatalom ölelése megfojtja a múzsákat s erre jól ráérzett Ladányi Mihály is, aki afféle bökversben összegezte a kor hangulatát: „1983 évvel ezelőtt / egy kisgyermek született, / akit három évtized múlva kivégeztek. // Pilátus ekkor prémiumot kapott, / Júdás harminc ezüstöt, / a halandók meg örökélet-hitelt. // Vagyis, / a gazdasági mutatókat tekintve / szinte mindenki jól járt.” Akadtak hangulatos és szép költemények Csoóri Sándor, Tandori Dezső vagy Weöres Sándor tollából, de alapjában véve a hivatalos és engedélyezett irodalom uralkodó hangneme a tekintélyelvű konzervativizmus volt, akár formai, akár tartalmi vonatkozásban. Erről árulkodik, hogy 20-25 verset szenteltek az 1983-ban elhunyt Illyés Gyulának és a 100. születésnapját „ünneplő” Babits Mihálynak! Közülük az első 1941-ben vette át a másodiktól jelképesen a Nyugat stafétáját. Két fontos, klasszikus, de 1984 hangulatát aligha reprezentáló költő.
Ha szeretnénk megtudni valami lényegeset 1984 Magyarországáról, a sokat emlegetett közérzetről, akkor
a tiltott alkotókhoz kell fordulni.
Nem sokan voltak, s ez önmagában sokat elárul a komfortot kedvelő magyar értelmiség korabeli helyzetéről. A kevesek egyike volt Petri György, akinek egy olyan versét szeretném idézni, amelyben nem a szexualitás vagy a diktatúra tabuit döntögette, hanem a kiúttalanság érzetét örökítette meg: „Negyvenéves vagyok. Nem tudom, hogy mi lesz. / Enyhe a tél. Nem hóra, / rideg udvar durva, / törekes sarára, / mint elvágott vénából / a csak-fogyó idő spriccel.” Ilyen volt akkoriban a Fekete karácsony. Egyre inkább a múltba kapaszkodó, a jelenkori hitét nem igen kereső Magyarország létezett 1984-ben. „Mi így vonulunk be a történelembe” – fogalmazták meg az Európa Kiadó szövegírói, ugyanebben az évben.
Ám eddig csupán az elitről esett szó, a prolikról, akik sem a Belső, sem a Külső Pártnak nem tagjai, s Orwell szerint a társadalom 85%-át alkotják, s egyszer talán kirobbantanak valami nagy felkelést, még nem beszéltünk. Ők általában hallgatnak. Ha visszagondolok arra a világra, amelyben felnőttem, jórészt az is hallgatott, nem emlékezett. Életem első töredékes pillanatai 1984-ből valók, amikor egy szép téli reggelen szánkón húzott nagymamám a közeli futballpálya melletti lankás részen, a mázsaház szomszédságában. Nem tudom, miért, de rémlik a Jugoszlávia szó, holott semmit sem tudtam az éppen zajló szarajevói olimpiáról. Anyukám egy mezőgazdasági gépszerelő üzemben dolgozott, mint titkárnő, s hónapról hónapra kuporgatott, hogy rendes kerítésünk legyen, s ne csupán felhajtható drótháló, ami alatt ki tudtam bújni. S közben nagymamám, aki özvegyasszonyként még nem érte el a nyugdíjkorhatárt, ötven disznót nevelt, hogy az állami felvásárlás révén némi pénzre tegyen szert. Emellett művelte a kertet, a piacon tojást, tyúkot és gyümölcsöt árult. S egyszer csak lett annyi pénzünk, hogy elkészült a betonalapba fektetett sok-sok oszlop, melyek megtartották a kihúzott drótot. Ennek örültünk mi, hárman, 1984-ben.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
