A létige rendhagyó alakja – Márai Sándor halálának 35. évfordulóján
A hétvégén, október 12-én nyílt kiállítás a párizsi Liszt Intézetben Márai Sándor tiszteletére. Noha az utolsó polgári magyar író halálának évfordulója valójában februárban volt, s a 35 sem túl kerek szám, a rá való emlékezés mindig indokolt. Főleg, ha olyan szöveg születik, amilyet Babiczky Tibor, a kiállítást megnyitó költő írt és mondott el a helyszínen. Ezt közöljük most.
Minden emberi sztenderden túlmutató nagyság ellentmondásokat hordoz magában, és szinte kivétel nélkül csak paradoxonok révén közelíthető meg. Gondolhatunk itt Istenre, a szerelemre, a bouillabaisse-re – vagy akár Márai Sándorra.
Füveskönyvének legrövidebb bejegyzése Az öltözködésről címet viseli, és így szól: „Az öltözködéssel egyáltalán nem kell foglalkozni”.
Ha ezt a mondatot Villon vagy Rimbaud írja le, senki sem kapja fel a fejét, hiszen evidencia. A mindig kifogástalanul elegáns Máraitól viszont bon-mot. Merthogy egy bon-mot esetében különösen fontos, kitől származik. Mennyire máshogy hangzik a „Tanulni, tanulni, tanulni”, ha édesanyánk – egy rosszul sikerült iskolai felelés után – a hajunkat játékosan összeborzolva mondja nekünk, mintha ugyanezt Lenin elvtárstól halljuk, ami legfeljebb az idegeinket borzolja. „A kocka el van vetve” is eltérő hangsúlyt és jelentést kap egy krupié szájából, mint Caesaréból.
Elképzelem, ahogyan Márai egy könnyed és lusta májusi reggelen leírja a fent idézett mondatot, majd megmosakszik, és puccba vágja magát, ahogyan életének minden egyes napján.
Ez az ellentmondás is ő: egyszer szigorú és kérlelhetetlen, máskor hanyag dandy módjára odavág egy bon-mot-t.
Van egy zen történet, amely talán képes megvilágítani ennek az egyszerű mondatnak a mélységét: Egy tanítvány megkérdezi a mestert: – Mester, hogy tudjuk meghaladni azt, hogy öltözködnünk és ennünk kell? A mester így válaszol: – Hát úgy, hogy öltözködünk és eszünk. Majd látván a tanítvány értetlen tekintetét, hozzáteszi: – Ha ezt nem érted, akkor öltözz fel és egyél.
Meggyőződésem, hogy Márai képes volt úgy öltözködni kifogástalanul, hogy nem foglalkozott vele.
***
Polgárnak lenni, bizonyos tekintetben, azt jelenti: úgy foglalkozunk valamivel, hogy közben nem foglalkozunk vele. Az egyetemen volt egy tanárom, huszadik század eleji magyar irodalmat tanított, régi polgárcsaládból származott (tehát hivatalosan nem létezett), aki hangsúlyozottan felhívta a figyelmünket arra, hogy Európában az ember nem nevezheti magát értelmiséginek, ha nem tudja kiejteni a francia szavakat. És aztán órákon keresztül gyakoroltatta velünk. A legjobb persze, mondta, ha az ember megtanul franciául (is), de amennyiben erre nincs lehetősége, legalább a fonetikát sajátítsa el.
És valóban: végiggondolva, a magyarban hagyományosan nem fordítjuk le a francia helyneveket. A Sacré Coeur nem Szent Szív, hanem Sacré Coeur. A rue de Seine nem a Szajna utcája, hanem marad rue de Seine. Míg például a római Szent Péter-bazilikát vagy a kölni dómot, vagy éppen a Fehér Házat lefordítjuk. Hogy ez miért alakult, ne kérdezzék, logikus válasz nincs rá – talán a varázslat miatt.
Van viszont egy kiemelt hely a magyar irodalomban, ahol magyarul szólal meg egy francia utcanév. Mégpedig Ady Endre egyik versében – aki mindenhol máshol franciásan írta a francia helyneveket –, a Párisban járt az ősz-ben Szent Mihály útja szerepel a boulevard Saint-Michel helyett. Apró adalék, hogy Szent Mihály a szifiliszesek védőszentje is, és Ady aznap értesült a betegségéről, amikor e verset írta. Ezzel az elegáns (és korántsem megszokott) finomsággal, a párizsi utcanév magyarításával jelezte, mi is áll pontosan sorainak hátterében.
***
Nyár derekán egy este Trieszt és Duino között, Grignanóban ültünk egy tenger fölé nyúló teraszon a feleségemmel, és vacsorához készülődtünk. A karsztról csodálatos kilátás nyílt a Trieszti-öbölre, kelet felé pedig a Miramare kiszögellése látszott. A hely nem trattoria volt, nem is osteria, már kijárt neki a ristorante titulus, de azok között, úgymond, átlagosnak volt mondható. Elsőként a hangulatra figyeltünk fel. Ültek körülöttünk németek, amerikaiak, olaszok és angolok is a szellősen kihelyezett asztaloknál. Ismeretlen, mégis titokzatosan ismerős áramok telítették a levegőt. Pár percbe telt, mire rájöttünk: a polgárság étkezik itt, egy polgári vendéglőben. Kelletlen magabiztossággal nyúlnak a halkés után, ismerik a borok évjáratait, sosem töltik tele a vizes poharat és magától értetődő természetességgel fektetik a combjukra a damasztszalvétát. Nem az elit, hanem a polgárság.
Itt, Párizsban nem kell magyarázni önöknek a polgári attitűdöt, lévén természetes. Azt viszont magyarázni kell, milyen érzés találkozni a polgári lét évszázadok alatt szervesült és telítődött atmoszférájával egy olyan országból érkezvén, ahol a polgárságot eltörölték a föld színéről bő hetven évvel ezelőtt.
1948 után Magyarországon a polgárság ugyanis megszűnt, az arisztokráciával együtt.
Ez a „megszűnt” egyébként jó, kövér eufemizmus: mondjuk ki, módszeresen felszámolták és megsemmisítették a kommunisták. (Esterházy Péter jegyezte meg a rendszerváltás környékén: „A magyarok zavarba jönnek egy tisztességesen megterített asztaltól.” – Nem lekicsinylően írta, hanem sajnálkozva és tényszerűen. Ő, a grófi sarj, már csak tudta, miről beszél. Harmonia Caelestis című könyvének második, családtörténeti része így kezdődik: „ – Kegyelmes asszony, úgy mondanám, kérem tisztelettel, itt lennének a kommunisták. (…) Ijedtséggel és kommunistákkal kezdődik itt minden, s mintha evvel is fogna végződni.”) És 1948 volt az az év, amikor Márai emigrált Magyarországról.
Nemcsak egy ember, egy író távozott a személyében, de egy hagyomány, egy szemlélet és egy létforma is.
Ő volt az utolsó polgári magyar író (ahogy Esterházy az utolsó arisztokrata), kelletlen magabiztossággal látott és ítélt és írt, elegánsan, de sosem fölényeskedve – még megsemmisítő kritikái is mintha csak mellékes megjegyzések volnának. Az örök emberivel szemben alázatos volt, a talmival, az efemerrel szemben viszont kérlelhetetlen. Nem tudom, kiről lehetne még kijelenteni rajta kívül, hogy sértett volt ugyan, de még ez is jól állt neki.
„Gyémántsugara volt szemének, áthatolt minden puha emberi anyagon. Mindent tudott, mindent látott, mindent megértett. Éppen ezért, semmit nem bocsátott meg. Csak a rossz költők, az álírók bocsátanak meg szünetlen a világnak. Ő csak látott és megállapított. De aztán örökre.” Habár ezt Kosztolányi Dezsőről írja Márai, de – feltételezvén, hogy saját magát sem a rossz költők, sem az álírók táborába nem sorolta – egyúttal ars poetica-szerű önjellemzésként is megállja a helyét.
***
Definíciós kísérlet: Az ember olyan időbe vetett lény, amelyben a déli tájak az időtlenség érzetét keltik. Itt és most, Párizsban, kijelenthetjük, hogy 18 óra 32 perc van. Antibes-ban vagy Nizzában még szintén ott van az idő, de már nem azt mondjuk, hogy „18 óra 32 perc”, hanem azt, hogy „kérek egy aperitifet”. Nápolyban – és tőle délre – viszont megszűnik az idő. Aki járt arra, minden bizonnyal érezte ezt.
Az irodalomban „Nápolytól délre” a költészet található. Amely azonban nem csupán az időt, de a teret is feloldja – minden nagy vers az örök és egyetemes töredékességben villantja fel a teljességet, nincs tér, nincs idő, ott találjuk magunkat egyszerre minden valaha volt, most élő, és még meg sem született emberi lény szívének centrumában. Úgy is mondhatnám: ott találjuk magunkat Isten tenyerén. (Az vajon egy hely? Maradjunk annyiban, hogy metafora. Egy metafora mindig megállja a helyét.)
Márai írja: „Én az életben a legtöbbet és legszebbet nem a tájaknak és városoknak, nem a pénznek, nem az asztal örömeinek, nem is a nők kegyének, még csak nem is a férfiak barátságának köszönhetem. A legtöbbet és legnemesebbet az életben a költőknek köszönhetem. Ők adták azt, néha, egy sorban, egy villanásra, amit hiába kerestem a tengeren és a hegyek között, az emberek társaságában és a nők karjai között, ők adták azt a lelkesedést és feledkezést, azt a szívdobbanást és könnyes gyönyörűséget, amiért érdemes volt élni és embernek lenni.”
Ez önmagában is költői, mint ahogyan a prózaíró Márai – aki, ne feledjük, költő is volt – minden egyes mondata az.
Stílusának éppen a költészettel való szoros rokonsága emeli ki a regényírók sorából, történetei onnan szólnak, nyelve onnan ered, ahonnan a versek is indulnak, épp emiatt nem fog Márai könyvein az idő.
***
Ha idő és tér képes is feloldódni, egyvalami makacsul tartja magát, tekintve hogy születése egybeesik a világ keletkezésével, ez pedig: a létige. Jelentőségét egyedül majd a világ pusztulását követően veszítheti el, de még akkor sem feltétlenül. (Lehetséges létezést képzelni egy nemlétező világba?)
Magyar igéből, nagy általánosságban, úgy képzünk főnévi igenevet, hogy hozzáragasztjuk a „ni” képzőt. Ír: írni, repül: repülni, és így tovább. Magyarul a létige úgy hangzik, hogy: van. A főnévi igeneve azonban úgy, hogy: lenni. Tudomásom szerint egyetlen esetben lehetséges a „vanni” alak: amikor egy kérdésre adott válaszban megismételjük a létigét főnévi igenévként is. „Van tej a hűtőben?” „Vanni van, de nem sok.” Fontos eleme még ennek a szerkezetnek, hogy csak ellentétes mellérendelői összetételben működik – kell hozzá a „de”.
Ha Márai Sándort magyar szóként képzelem el, ő ez a „vanni”: magányos, rendhagyó alak, ősi és logikus, a létezést hordozza magában, és vele az ellentmondás szellemét is.
Kevéssé valószínű, de azért megeshet, hogy a következő hetekben valaki önöknek szegezi a kérdést: „Van most Márai-kiállítás Párizsban?” Most már tudják a választ: „Vanni van.” És hogy teljesen rendhagyó legyen az egész, nem is kell utána a „de”.
Nyitókép: Márai Sándor portréja (fotó: AFP/Effigie/Leemage)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
