„Magányosabb az angyaloknál” – egy tanítvány emlékezése Jelenits Istvánra
„Az irodalom, és a hit abban, amiről az irodalom szól, erőt ad az élethez.” Sajó Tamás művészettörténész, a Wang folyó versei szerkesztőjének emlékezése néhai mesteréről, Jelenits Istvánról. A szeptember végén elhunyt piarista szerzetest kedden helyezték örök nyugalomra a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben.
Ceci n’est pas une nécrologie.
Ez nem egy nekrológ. Főleg azért nem, mert nem egy halottról szól, hanem egy túlélőről, rólam, és egy másik túlélőről, aki ha meghalt is, valamilyen módon bennem él tovább, amíg csak én élek, és arról, hogy mindez hogyan történt.
„A tibeti hegyek között ért a hír, hogy 92 éves korában meghalt Jelenits István, aki, mint sokaknak, nekem is meghatározó tanárom volt a pesti piarista gimnáziumban. Még a kézírásom is az övé. Isten vele.”
Ezt a rövid posztomat találta meg a Válasz Online, s arra kértek, írjam meg, hogyan is lett a kézírása az enyém.
Amikor előadást tartott, szabadon, szellemesen, töprengve, „meg-megállva”, mintha akkor és számunkra fogalmazná meg először, időnként a táblára jegyezte a kulcsszavakat, elegáns folyamatábrában szétosztva az anyagot, nyilakkal, hullámvonalakkal és más viszonyjelekkel jelölve a kapcsolatokat, szinte egyfolytában elemezve saját szövegét, posztmodern módon a szabad előadással párhuzamosan feltárva annak logikai struktúráját. Ebből tanultam meg jegyzetelni, logikusan szintetizálni tartalmakat, annyira, hogy jegyzetfüzeteimet más tanáraim később mindig el akarták kérni, hogy ők maguk is jobban értsék, mit mondtak, s egyetemi művészettörténeti vizsgáimra készített jegyzeteimet az egész évfolyam másolta, sőt később megdöbbenve láttam, hogy a következő generációk fénymásolt könyvet állítottak össze belőlük, amelyet éveken át sokszorosítottak.
Nyomtatott kisbetűkkel írt, de ezeket mégis többnyire összekötötte, csak másként, mint az iskolás láncbetűket. Ahogy írta, láttam, hogyan görbíti, milyen eredeti megoldásokkal él a betűk megformálásában, hogy mindegyik illeszkedjék az írás duktusába, de mindegyiknek meglegyen a maga apró, szabad, improvizatív kifutása is; milyen váratlan és szellemes módon kapcsolja őket, milyen ligatúrákat hoz létre belőlük, mintha egy csak betűkből álló Menő Manó futott volna végig a táblán. Ez a kreativitás, a rendnek és a kalligrafikus szabadságnak az együttese nyűgözött le benne, miközben a táblát a füzetembe másoltam, addig-addig, hogy a kézírása a kezembe ment. Nem a puszta utánzás révén, hanem inkább, ahogy a jegyzetelésnél, a kreatív elv megértése vezetett hasonló eredményre.
Az anyaghoz is hasonló kreativitással viszonyult. A közvélekedéssel, közhelyekkel szemben mindig felszólalt,
minden helyzetben látva és bemutatva az árnyaltságot, hogy mennyire nem fekete-fehér, mennyire sokféle szempontot figyelembe kell venni,
legalább eggyel – egy igen fontossal – többet, mint amire gondolni szokás. Ilyenkor jobb – vagy jelentős kérdésben mindkét – kezét tenyérrel lefelé fordítva, kicsit szétterjesztett ujjakkal ide-oda ingatta, mintha azt jelezné, hogy necces a dolog, ingatag a helyzet, lassan a testtel, s aztán felvetett egy olyan szempontot, amelynek figyelembevételével már egészen másként nézett ki minden. Ez is sajátommá vált, hogy a túl egyértelmű és lapos közmegegyezést automatikusan egy új szemponttal akarjam oldalba döfni, s eközben nekem is lefelé fordul a kezem és széttárulnak az ujjaim.
Eklatáns példája volt ennek, hogy egyháztörténetben – mert azt is tanított nekünk az irodalom mellett – az Ószövetségen végigmenve a legmodernebb bibliakutatás eredményeit osztotta meg velünk, amelyek enyhén szólva sem a szó szerinti értelmezést preferálták, hanem azt latolgatták, milyen mítoszképző mechanizmusoknak, milyen irodalmi formák sémáinak és társadalmi elvárásoknak engedelmeskedve alakultak ki az egyes bibliai történetek, valahogy úgy, ahogy Thomas Mann elemzi a József és testvérei bevezetőjében, vagy Stefan Heym a Dávid király krónikájában. Hagyományos hitű anyám csak hüledezett, amikor hazavittem neki ezeket a magyarázatokat, pláne hogy nem egy ateista pártfunkcionárius, hanem a katolikus gimnázium tekintélyes tanára terjesztette őket.
Végül ő tette fel a kérdést, amelyet a félév végén felállva én szegeztem neki Jelenitsnek, noha az osztály reakcióját látva mindannyian fel akarták volna tenni neki, aminthogy biztosan odahaza is feltették nekik: hát akkor az egész Biblia csak egy irodalmi termék? Szépen összecsiszolt mitologémák kollekciója? Hol van benne a történelmi igazság? Az isteni terv? Azt felelte, ezúttal nem a szokásos tenyéringatással, hanem egy másik, ritkán használt és ijesztően határozott gesztusával, amellyel ugyanezzel a szétnyitott tenyerével erőteljes mozdulattal tíz centivel lejjebb nyomott egy tenyérnyi keresztmetszetű levegőoszlopot: nézzék, az a helyzet, hogy a Kr.e. 7. században, ameddig ezekkel a történetekkel eljutottunk, az asszírok és babiloniak az ókori Kelet minden kis népét elhurcolták, és ezek ott, a babiloni fogságban mind beolvadtak, megszűntek létezni. Miért? Mert nem voltak ilyen történeteik. A zsidóknak voltak, mesélték ezeket, sőt továbbszőtték őket a fogság idején, s ezek adtak nekik olyan identitást, amit a fogság végéig meg tudtak őrizni, és azzal együtt hazamenni.
Az irodalom, és a hit abban, amiről az irodalom szól, erőt ad az élethez, vonta össze emblematikus tömörséggel két tárgyát.
A nem-konvencionálishoz való vonzódása miatt olvastuk irodalmi fakultáción egy féléven át a szomszéd országok két világháború közötti irodalmát, hogy ne oláhozzuk, tótozzuk őket, hanem lássuk, milyen problémáik voltak, hogyan írták meg azokat, s hogy végső soron ugyanazzal küszködtek, mint mi.
A kitartás, az önálló megközelítésben és minden másban, abban is megmutatkozott, ahogy a – piaristáknál gyakori – bicikli- és vitorlástúrákon előttünk járt és teljesítményre ösztönzött. Időnként kipróbáltuk súlyos Csepel kerékpárját, alig tudtuk hajtani. Amikor világútlevelet kaptunk, lebiciklizett Rómába húsz fiúval, ahonnét húsz másik, vonattal érkezettel jött vissza. Ő oda-vissza ezzel a kerékpárral hajtott, s este még energiával tele és viccelődve vezette a sátorverést és a tűzrakást az esti teához.
A kitartás. Amikor előfelvételisként besoroztak, az első hónap végén neki írtam levelet azzal a tépelődésemmel, hogy az akkori törvények szerint egy családból maximum öt fiúnak kell katonáskodnia, mi pedig hatan vagyunk, tehát kérhetném a felmentésemet, vagy legalább az áthelyezésemet a határszélről valami otthon-közeli posztra. Csak az tart vissza, hogy az alapkiképzés kemény hónapja alatt végig támogattuk egymást néhány fiúval, akiket nem akarnék magukra hagyni, mert fontosak lettünk egymásnak. Röviden válaszolt, hogy választhatom a könnyebb utat, de ha van erőm a nehezebbet választani, akkor tegyem azt, egyszer még kifizetődik. Így is lett.
Egy ilyen visszaemlékezéstől egy boldog viszony leírását várja az olvasó, olyanfajta hagiográfia megduplázását, amit Jelenitsről és Esterházy Péterről szokás mesélni. De nem tudok ezzel szolgálni. Jelenits minden figyelmessége és csöndes, ravasz vidámsága ellenére nagyon meghúzta a belső határait, érzelmileg rendkívül távolságtartó volt. Közülünk sokan szerelmesek voltak belé – csak az egyház jelenlegi áldatlan viszonyai miatt kell hangsúlyoznom, ami amúgy minden normális embernek nyilvánvaló volna, hogy ez egy metafora –, de ez a szerelem viszonzatlan maradt. Nem tudom, tudott-e egyáltalán szeretni, volt-e olyan diákja, aki elmondhatta, hogy Jelenits szerette őt. Ha felmentünk hozzá egy problémánkkal, a kamaszok szokásos lelki problémáival, mondott néhány új szempontot, de azt sugallta, hogy ezt végső soron nekünk kell megoldanunk, s aztán kitessékelt a szobából.
Nem lelkizett, nem vállalt érzelmi közösséget, nem adott magából. Sokunknak, másokról is tudom, ez nagy csalódás volt.
De talán így volt számára becsületesebb. Pilinszky Fabuláját elemezve – „Élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál” – megkérdezte, mit gondolunk, miért magányosak Pilinszky szerint az angyalok. Amikor senki nem tudta, Jézust idézte: „A feltámadás után nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint az angyalok.” Bármilyen szép angyalnak és szerzetesnek lenni, vele jár ez a tudatosan vállalt magányosság, az érzelmi kötődés elutasítása, s úgy tűnik, ezt éppolyan kitartóan gyakorolta, mint minden mást.
Nagyjából az egyetem utántól nem volt vele kapcsolatom. Amit kaphattam tőle, megkaptam, amit nem kaphattam, elengedtem. Majdnem negyven éve már, és mégis benne él minden félre nem csúszott jegyzetemben, el nem vétett kötőszavamban, és ahogy a kezem az ő kezével kíséri a mondandómat és írja le, amit leírnom érdemes.
Nyitókép: Vörös Szabolcs / Válasz Online
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
