Köszönjék Kínának! – így lett világsiker A sógun című japán sorozat
A sógun című japán sorozat régen látott elismerésben részesült, az idei Emmy-gálán négy díjat is besöpört. Yanagisawa H. Gyöngyi Tokióban élő japanológus, az Ablak Japánra podcast készítője a japán sajtó alapján azt állítja: a sorozat amerikai megítélésében az Egyesült Államok távol-keleti, többek között Kína felé megnyilvánuló politikai irányváltása is szerepet játszik. Peking az amerikai filmiparral való együttműködésben átlépett a vörös vonalon, Hollywood ezért keres új egzotikus történeteket és piacot. A nyertes a néző, aki a cseresznyeszirom-esőben való lovaglás helyett a valódi Japánt ismerheti meg.
A sógunt a megjelenése utáni első hat napban 9 millióan nézték meg világszerte a Hulu, a Disney+ és a Star+ oldalakon. A dráma James Clavell 1975-ös regényének megfilmesítése, vagy inkább remake-je, hiszen a magyar közönség a ’80-as években egy már láthatta egy korábbi tévés feldolgozását. Bár a sorozatot egy évadra tervezték, a siker hatására a japán producer és főszereplő, Szanada Hirojuki már alá is írt egy szerződést két újabb produkcióra. Az idei Emmyn A sógunt 4 díjjal jutalmazták, ez volt a 18-adik filmdíj, amit hazavihetett.
Az elismerés nem kizárólag A sógunnak szól
A történet a japonizmussal kezdődik, amely akkor vett nagy lendületet, amikor 1873-ban a bécsi világkiállításon Japán bemutatkozott – ez volt az első olyan nemzetközi kiállítás, amelyen a modern japán kormány hivatalosan részt vett. A japonizmus hatása különösen erőteljes volt az európai festészetre, iparművészetre, építészetre, textilművészetre, de még a kerámiákra is – gondoljunk csak a Zsolnay-porcelánokra. A folyamat visszahatott a japán kultúrára. Az 1950-es, 1960-as években a japán filmipar két vonalon dolgozott: a belföldi közönség számára és a japános egzotikumokat felvonultató külföldi nagyközönség számára. Az utóbbi filmekben mindig szerepelt zöld teás jelenet, és a szereplők mögött feltűnt a Fudzsi hegy, vagy a virágzó cseresznyefák adták a hátteret. Gondoljunk csak a Tom Cruise-zal fémjelzett Az utolsó szamuráj című film egyik képsorára, amikor Vatanabe Ken és – mit ad Isten éppen A sógun egyik főszereplője – Szanada Hirojuki ülnek egymás mellett a nyeregben a mindent eldöntő harc előtt, és az élet tovatűnő rövidségén elmélkednek a csatamezőn, miközben a környező cseresznyefákról az arcukba peregnek a lehulló rózsaszínű szirmok…
Egy japán ember számára nincs ennél giccsesebb, és Szanada Hirojuki már akkor is felvetette az amerikai készítőknek, hogy – sok más fura sztereotípiával együtt – ezt ki kellene hagyni a filmből. Ám akkor még csak színészi minőségben volt jelen, nem producerként. Mostanra megérett az idő arra, hogy Japán a legnagyobb tőkével, tehetségekkel és piaccal büszkélkedő Hollywooddal közösen, egyenrangú partnerként gyártson filmeket.
Az utóbbi évek sikertermései is erről tanúskodnak. Olvasóink számára a Tokyo Vice című sorozat lehet a legemlékezetesebb ezek közül. Japán és hollywoodi közös produkcióként forgattak, a főbb szerepekben neves japán színészekkel, például Az utolsó szamurájban még a cseresznyeszirmok között lovagló Vatanabe Kennel. A könnyebb műfajból említhetnénk a Monarch: A szörnyek hagyatéka című Apple-sorozatot szintén ázsiai színészekkel és Az utolsó nindzsaklánt a Netflixtől, ami Kaku Kento ötlete alapján és társproducersége mellett készült.
Adódik tehát a kérdés: miért fektet be Hollywood éppen most hatalmas összegeket a japán témájú filmekbe?
A japán médiában megjelent írások politikai okot is látnak a háttérben. Amerika Kínát kiáltotta ki stratégiai ellenfelének, és ez nem csupán a kereskedelmi és biztonságpolitikai érdekekre terjed ki, hanem a kultúrára is.
Az elmúlt 15 évben Amerika figyelmét a feljövő Kína kötötte le, Japán a perifériára szorult. Hollywood csillogó glitterrel szórta meg a kínai színészeket, a kínai népet mindig pozitív beállításban mutatta be, hogy Kína egyfajta világmegmentő szerepben tetszeleghessen. Bolygónk jövője számára a zálog Kína – harsogták az akciófilmek. A South Park című amerikai gag anime egyik epizódjának a címe: Everyone Wants To Do Business In China azaz Mindenki Kínával akar üzletelni – szatirikus példa a túlzó Kína felé fordulásra. A nagy ragaszkodás persze érthető, hiszen miután Kína 2001-ben csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez, nagyszabású tengerentúli befektetéseket hajtott végre. Öntötte a dollármilliárdokat az amerikai iparba és persze Hollywoodba is, elsőrangú stúdiókat és filmparkokat emelt Kínában, hogy rangos helyszínt biztosítson az amerikai filmek forgatásainak. Mindennek következménye az lett, hogy Kína vette a bátorságot, és beleszólt a filmek tartalmába, kizáratott produkciókból olyan amerikai világsztárokat, mint Richard Gere, aki elítélte Kína tibeti politikáját.
A japán Mijagava Eriko – aki A sógunnak is társproducere – 2005 és 2008 között Pekingben élt, s úgy emlékszik vissza erre az időszakra, mint a kínai film aranykorára. Nagyszerű alkotások születtek a gazdag és változatos természeti adottságokkal rendelkező kínai helyszíneken és a technikailag kifogástalanul felszerelt stúdiókban. Kína azonban az elmúlt években kiesett a pixisből. A 2016-ban Matt Damon főszereplésével bemutatott kínai-amerikai fantázia-akciófilm, A nagy fal volt az utolsó példa a jelentős kínai-amerikai filmipari együttműködésre.
Amerika arra számított, hogy a keleti barátság hozzájárul az amerikai típusú demokrácia exportjához, de rá kellett döbbennie arra, hogy balul sült el a terv. Éppenséggel a kínai kommunista párt „ette be” magát Amerikába, és próbálta a saját elgondolása szerint befolyásolni. Egymás után akadtak fenn a kínai cenzúrán az amerikai filmek, holott az USA éppen a hatalmas kínai piacra készítette az alkotások legnagyobb részét, ilyen volt a Hét év Tibetben Brad Pitt-tel, de említhetjük a Z világháború vagy a Volt egyszer egy Hollywood című filmeket is.
A kínai kommunista párt 70 éves fennállásának apropójából 2019-től Hszi Csin-ping még szorosabbra húzta azt a bizonyos övet. A keményvonalas magatartás túllépett a kultúra határain, és immár a külpolitikai kapcsolatokat is meghatározza. A 2021-es mianmari puccs idején Kína fegyveres támogatást nyújtott a katonai diktatúrának, majd a 2022-ben kirobbant ukrajnai háborúban Oroszország oldalára állt – mindezek egyértelműen szélesítették a szakadékot Kína és az USA között, nem beszélve a gázai válságról, ahol Kína közvetetten a Hamászt támogatja. Ma egyértelműen Kína jelenti a legnagyobb stratégiai jellegű biztonsági kihívást az Egyesült Államok számára.
Hollywood számára a kaput az tette be, amikor Kína betiltotta a filmpiacán a kínai szupersztárokat felvonultató Marvel-filmeket.
A Marvel Stúdió 2021-ben készítette el a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája című produkciót, főhőséül egy kínai színészt választva, majd az Örökkévalók (Eternals) című mozit már egy kínai rendezővel forgatták. A kínai cenzúra azonban egyiket sem engedte bemutatni, mert úgy ítélte meg, hogy félreérthető utalásokat tartalmaznak a kínai kormányra. A filmipar terén Amerika tanult a leckéből: akárhány kínai sztárt vonultat fel, az Pekingnek nem jelent semmit, mert a kiszámíthatatlan és autoriter kínai vezetés mondvacsinált okokra hivatkozva bármikor félredobhatja az elkészült alkotásokat, ami egyet jelent a kínai piacról való kitiltással.
Az Egyesült Államok számára kifizetődőbb a demokratikus és több szempontból is megbízható Japán, még annak ellenére is, hogy döcög a gazdasága, és már csak a negyedik legerősebb ipari óriás a világon. Pozitívnak mondható viszont, hogy a zsugorodó japán népesség még mindig a harmadik legnagyobb filmpiac Észak-Amerika és Kína után. Ezért is jelennek meg japán témájú tartalmak olyan vezető streaming oldalokon, mint az Apple TV+, Netflix és a Disney+.
Az előzmények: Godzilla és Marie Kondo
Japán a Meidzsi-restauráció (1868) révén kezdte meg az integrálódást a nyugati világhoz. Felismerte, hogy a modernizáció, az iparosodás, a társadalom megreformálása adhat módot arra, hogy Japán és a nyugati hatalmak ugyanannál a tárgyalóasztalnál foglaljanak helyet. Számos ismert és ismeretlen európai és amerikai „hős” vett részt ebben a japán átalakulásban. (Az utolsó szamuráj című alkotásban Tom Cruise is valós történet főszereplőjét, egy francia parancsnokot testesít meg.) Japán nem vált a hódítók gyarmatává, éppen ellenkezőleg: ablak lett a Nyugat számára, amely ezen az ablakon keresztül ismerhette meg a Távol-Keletet. A sógun valamivel korábban, a modernizációt megelőző hadakozó fejedelmek korában (1467–1615) játszódik, szintén egy valós személy, egy angol hajós, William Adams (a filmben Blackthorne néven említik) történetét meséli el, aki megjelenésével fordított a japán történelem kerekén.
Japán újjászületése és új identitása a második világháború után számos, Nyugaton is ismertté vált műalkotásnak adott témát. A hirosimai és nagaszaki atomtámadások által a szigetországnak olyan tragédiában volt része, amilyenben a világon egyetlen másik államnak sem, és éppen ebből a mérhetetlen szenvedésből és fájdalomból született meg egy új szubkultúra olyan világhódító ikonokkal, mint Tezuka Oszamu Astro Boy mangája (1952) vagy Kajama Sigeru Godzillája (1954). A háború utáni gazdasági növekedés Japánban is kikényszerítette az atomerőművek üzembe helyezését. A hidegháborús atomfenyegetés árnyékában a Godzilla egy megállíthatatlan szörny képében metaforaként jeleníti meg az atomenergia pusztító erejét.
A Nyugat szemében Hirosima és Nagaszaki városainak újjáépítése Japán háború utáni újjászületésének szimbóluma lett. A szigetország a háború után demokratizálódott, csatlakozott a nemzetközi szervezetekhez, betartva azok szabályait, és aktívan részt vett a fejlődő országok gazdaságának segítésében és fejlesztésében. Ez az attitűd napjainkig előmozdítja a japán soft power világszintű térhódítását. Példaként említsük meg az Alejandro González Iñárritu által rendezett, Arany Glóbusz díjjal kitüntetett Bábel című filmet (2006), vagy az Az életed rendberakásának misztériuma című műsort, melyben Kondo Marie tanítja a japán minimalizmuson alapuló rendrakás művészetének fortélyait.
Japán előtt most kinyílt egy ajtó
Kínával ellentétben tehát a világ Japánra mint szabálykövető, megbízható partnerre tekint, ami hozzájárul a stabilitáshoz, a békéhez és a prosperáló fejlődéshez.
Az ország szerepét jelenleg Hollywoodban az ABC = Anything But China mozaikszóval (Bármi, csak ne Kína) írják le.
Az Emmy-díjas A sógun meg is tette az első lépéseket, hogy ezt a popkulturális lehetőséget megragadja – hívja fel a figyelmet Nakagava Júszuke író és főszerkesztő az Aszahi Simbun nevű japán napilapban: a filmnek mintegy 70 százaléka japán nyelvű, amit a néző felirattal olvas. Szanada Hirojuki producerként aggódott, hogy a feliratozáshoz kevésbé szokott amerikai közönség vajon nem kapcsol-e át egy másik csatornára. A félelmei azonban nem igazolódtak be.
A sógunban a néző már nem a Japánba tévedt angol hajós szemszögéből éli át az eseményeket. A japán narratíva, vagyis Japán helye és kapcsolata az akkori világgal, korabeli politikai útkeresése a meghatározó. Vagyis a nézőt arra buzdítják a készítők, hogy lépjen ki a saját buborékából, gondolkodjon el a világ sokszínűségén és a változó érdekviszonyokon.
A távol-keleti filmgyártás nagy nyertese az elmúlt évtizedekben Dél-Korea volt. Az Élősködők című film nyitotta meg utat az ázsiai filmek eredeti nyelven való forgalmazásához, és jól teljesített: kiderült, hogy az amerikai közönség egyre nyitottabb erre. A terepet a nagy rivális már előkészítette, viszont a dél-koreai kormány felülvizsgálta a jelenlegi kulturális stratégiáját: eddig a mozik bevételének három százalékát fordította a filmgyártásra és a tengerentúli promóció támogatására. A világjárvány azonban keményen megtépázta a filmfejlesztési alap bevételeit, és a kormány ezentúl más források bevonásával kíván folyamatos és stabil pénzforrást pumpálni a filmgyártásba.
Japán nem ülhet ölbe tett kézzel, Kína háttérbeszorulását az előnyére kell fordítania, a Dél-Koreával szemben pedig úgy maradhat csak versenyben, ha egyedi, Japánra jellemző filmeket gyárt. Közben pedig együttműködik Hollywooddal. Amely, úgy tűnik, nyitott rá, hogy a közös munka nyugati történetbe ágyazva bár, de immár valódi japán narratíva alapján folyjon.
Nyitókép: A sógun címszerepét alakító Szanada Hirojuki a sorozat Los Angeles-i premierjére érkezik 2024. február 13-án (fotó: AFP/Getty Images/Matt Winkelmeyer)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
