Babilónt látni kell – és ez most végre Budapesten is lehetséges
Az ókor egyik legfontosabb kultúrájának bemutatkozása a Szépművészeti Múzeumban az idei év kihagyhatatlan kulturális eseménye. És kihagyhatatlan azért is, mert egy olyan civilizáció alkotásait hozza testközelbe, amelynek helyszíneire ellátogatni az átlagember számára szinte lehetetlen. A Szépművészetitől már megszokott, a nagy nyugati múzeumokhoz méltó színvonalú tárlat ez, ahol monumentális, közönségvonzó, ikonikus műalkotások is megjelennek a babilóni Istár-kapuról és az asszír palotákból.
Az ember azon töpreng, hogy lehet ez. Hogy lehet, hogy szinte sosem volt még Magyarországon az ókori Mezopotámia művészetét bemutató, reprezentatív tárlat. Hiszen Mezopotámia nem valami elfelejtett, marginális régi civilizáció, amely csak pár szakembert érdekel, hanem az ókor nagy, meghatározó kultúráinak egyike. És Mezopotámia nélkül a saját kultúránk sem képzelhető el. Ott van a Biblia révén a közös DNS-ünkben: Ábrahám és az özönvíz, Bábel tornya és az írás a falon – még a mondásainkban is ott rejtőzik.
De jobban belegondolva, hányan lehetünk, akik babilóni vagy asszír tárgyakat kizárólag fényképen vagy valamelyik nagy külföldi múzeum néhány termén átrohanva láttunk. Mezopotámia emlékezetét meghatározza, hogy maga a helyszín gyakorlatilag elérhetetlen. Egyiptommal ellentétben Irak a 80-as évek vége óta az átlagember számára a világ egyik leginkább megközelíthetetlen országa. Aki kalandvágyó, persze megkockáztathatja az odautazást, de azért erre kevesen vállalkoznak. Nagy különbség van vonzerő tekintetében is: a monumentális egyiptomi kőépítményekkel ellentétben egy jórészt agyagtéglából épült civilizáció sokkal szerényebb romokat hagy maga után.
És ezeken a szerény maradványokon is rendre átgázolt a véres 20-21. század történelme: az iraki háború, az amerikai megszállás, a szektás polgárháborúk és mindenekelőtt a szándékos rombolásban élenjáró Iszlám Állam. 2003-ban az Irak Múzeum kifosztását nézhettük a híradóban, tíz évvel később a ninivei asszír műemlékek szétverését. Maradnak tehát az ismerkedésre nagy nyugati múzeumok, ahol viszont már csak az Európába áthozott tárgyakkal találkozhatunk. Kivéve egyet: a berlini Vorderasiatisches Museum a babilóni Istár-kapu monumentális rekonstrukciójával a jelenleg lehetséges legvalóságosabb illúzióját kínálja egy babilóni utazásnak. A Vorderasiatisches azonban 2023-ban átfogó felújítás miatt bezárt, egy részének újranyitását 2027-re, az Istár-kaput is tartalmazó déli szárnyét 2037-re (!) ígérik.
A magyar múzeumok közül a mezopotámiai művészet emlékeinek gyűjtése hagyományosan a Szépművészeti feladata. Hasonlóan az egyiptomi művészethez – csakhogy míg az önálló Egyiptomi Gyűjtemény mindig is a múzeum büszkeségei közé tartozott, és a régióban az egyik leggazdagabb, „Mezopotámiai Gyűjtemény” nincs. Néhány tucat kisebb tárgy van mindössze az Egyiptomi Gyűjtemény leltárában. A múzeum 2018-as újranyitása óta az újrarendezett egyiptomi kiállításon lehet látni ezekből egy ízelítőt abban az oldalsó szobában, amely egyébként a magyar egyiptológia nagy alakjainak munkásságát idézi meg. A négy szekcióból álló vitrinben agyagtáblák, agyagszögek, feliratos téglák és pecséthengerek sorakoznak (valamint a Borosjenői Kádár István által adományozott urartui bronzok). Valljuk be, nem valami impozáns gyűjtemény, mindössze két téma, az ékírás és az agyagszöges dekoráció bemutatására alkalmas. De legalább megjelenik vele Mezopotámia az állandó kiállításon, ahol évtizedekig semmilyen innen származó tárgy nem volt.
Vajon mi az oka ennek a mellőzöttségnek Egyiptom gazdag reprezentációjához képest? A magyar assziriológia hagyományosan erős, gyökerei a Kelet-kutatás 19. századi hőskorába nyúlnak vissza. A tudományegyetemen a tárgyat már a 20. század első évtizedétől kezdve oktatták, bár önálló tanszékként az ELTÉ-n csak 1989-ben jött létre Komoróczy Gézának köszönhetően (ahogy az önálló egyiptológia is csak pár évvel korábban, 1982-ben). A fő különbség a két terület fejlődése között az, hogy a magyar egyiptológusok már az 1960-as évektől
jelentős régészeti feltárásokat végezhettek Egyiptomban, és onnan értékes leletanyagot hoztak haza, Irakban viszont ilyen lehetőségek nem nyíltak,
bár a szocializmusban a két ország viszonya baráti volt. Ezt jelezte, hogy 1968-ban az Irak Múzeum Budapesten is szerepelt egy sok műtárgyat felvonultató vándorkiállítással (ez a Műcsarnokban kapott helyet). A magyar helyszíni szerepvállalásra azonban 2016-ig várni kellett: ekkor indíthatott az ELTE egy régészeti expedíciót az iraki Kurdisztán területén lévő Grd-i Tle nevű tell feltárására. Míg tehát a 20. században az ókori Kelet egyik nagy civilizációjából lassanként nemzetközi rangú gyűjtemény állt össze a Szépművészeti Múzeumban, a másikból a tárgyanyag továbbra is belefér egyetlen vitrinbe.
Egy rövid kitérőt érdemes tenni azzal kapcsolatban is, hogy ez a kevés tárgy honnan került a múzeumba. A válasz az, hogy a nagyobb részének az eredete ismeretlen. Döntően magánszemélyektől kerültek be vétel vagy ajándékozás útján, de hogy milyen lelőhelyről, milyen kontextusból származnak, ez a lényeges információ mára elveszett. 1938-ban egy négy évvel korábbi törvény folyományaként a Magyar Történeti Múzeumból tizenöt darab előázsiai vésett pecséthenger érkezett. A következő évben vétel és ajándékozás útján újabb pecséthengerekkel gyarapodott a gyűjtemény, így ebből a tárgytípusból akkor már harminc darab volt (ma is ennyi van: 29 darab). A tíz ékírásos királyfelirat közül egynek a háttere ismert, pont annak az égetett téglának, ami most a nagy Mezopotámia-kiállításon is szerepel: ezen az Istár-kapu építtetőjének, II. Nabú-kudurrí-uszur babilóni királynak az építési felirata látható. Az egyszerű szöveg mindössze annyi információt tartalmaz, hogy a király ellátta javakkal az Eszagila és az Ezida templomokat, és apja pedig Nabú-apal-uszur babilóni király volt.
Ezt a téglát három darabban Böckh Hugó magyar geológus hozta haza a Közel-Keletről, ahol az 1920-as években az Anglo-Persian Oil Company tanácsadójaként dolgozott kőolajkutatóként. Böckh a téglát dekorációként befalazta Alvinci úti villájának falába, ahol az időjárástól a következő évtizedekben megrongálódott, ezért 1958-ban akkori tulajdonosa letétbe helyezte a múzeumban. Az intézmény öt évvel később megvásárolta. A kis történet valószínűleg tipikus: ilyen szórványként, utazó magyarok által elhozott (vagy a műkereskedelemben vett) darabokról lehet szó.
Ezzel a háttérrel elég nehéz nemzetközi rangú kiállítást összehozni, hiszen saját anyagot a Szépművészeti szinte nem tudott a tárlathoz hozzátenni. Bár a keveset is meg kell becsülni – a pecséthengerek között vannak szép darabok, érdemes például megkeresni azt, amelynek ábráján a szarvkoronás Samas napisten a kíséretével áthalad két sziklaszirt között a keleti égbolt kapuján: igazán szép szimbóluma a Zagrosz-hegység fölött felkelő Napnak. De a látogató, ha már most először Mezopotámia-kiállítást láthat Budapesten, akkor lélegzetelállító, nagyszerű tárgyakra vágyik. Megnézi persze a pecséthengerek vésett mitológiai ábráit, állatokkal és fantasztikus keveréklényekkel küzdő héroszait is, de
ezeknek az aprócska csodáknak a tanulmányozása elmélyedést, közelhajolást kíván.
Magukon a néhány centis kőhengereken az ábrázolásokat nem is lehet kivenni, hiszen ezeket a hengereket nem arra készítették, hogy nagyítóval nézegessük őket. Bőrkeménységű sík agyagfelületre nyomva görgették végig a hengert, és így kapták meg a rájuk vésett negatív kép, az intaglio pozitív lenyomatát. A régi mezopotámiaiak háromezer éven keresztül használták a hengereket dokumentumok hitelesítésére, vagy szállításra használt tárgyak, helyiségek lezárására pecsétként, de időnként a nyakukban viselve amulettként is. Óriási számban maradtak fent, csak az újasszír és az újbabilóni korból legalább 5500 darab ismert, és egyedülálló képi dokumentumai a mezopotámiai civilizáció hitvilágának, vallási képzeteinek.
Ahhoz, hogy ábráikat kiállításon be lehessen mutatni, minden hengerről modern lenyomatot kellett készíteni, ami önmagában is óriási munka. A lenyomatokat régebben agyagból, ma már a jobb megtartású égethető gyurmából készítik, emellett magukat a hengereket megfotózzák, a fontosabb ábrákról felnagyított közeli képeket készítenek, és ezeket át is rajzolják. A kiállításon mindegyik reprodukciós módszert megtaláljuk. A Magyar Természettudományi Múzeumtól kölcsönzött ásványok szemléltetik a hengerek rendkívül változatos kőanyagát: az egyszerű bazalttól az olyan ritka és drága kövekig, mint a hegyikristály, az achát és a hematit minden előfordul. A mezopotámiai lapályon ezek nem voltak megtalálhatók, az asszír és babilóni mesterek bizonyára a kereskedelemből jutottak hozzá a nyersanyaghoz.
A tárlat egyik kurátora, Niederreiter Zoltán elsősorban a pecséthengerek kutatására nyújtott be ötéves tudományos pályázatot az MTA Lendület programjára 2020-ban. Ennek keretében végezhetett kutatásokat az apró tárgyakból különösen gazdag gyűjteményt őrző párizsi Bibliothèque nationale de France-ban, ahonnan most a budapesti tárlatra is jelentős anyag érkezett. Az asszír és babilóni istenvilág címet viselő kutatási projektnek kezdettől része volt egy kiállítás is, de először csak egy kisebb kamaratárlat volt a terv. Baán László főigazgató azonban bíztatta a kurátorokat (Niederreiterhez belsős munkatársként Roboz Erika csatlakozott), hogy merjenek nagyban gondolkodni: ha tudnak közönségvonzó, ikonikus tárgyakat szerezni, akkor lehet ebből nagyszabású, reprezentatív tárlat is. Tudtak:
a kurátorok kapcsolatrendszerének és a múzeum jó reputációjának köszönhetően a legjelentősebb európai múzeumok adtak kölcsön műalkotásokat,
többek közt a Louvre, a Vorderasiatisches Museum, a bécsi Kunsthistorisches Museum és a koppenhágai Dán Nemzeti Múzeum. A kiállítás nemzetközi rangját a kapcsolódó kötet szerzőgárdája is jelzi: ebbe a magyar kutatók mellett a legnevesebb nemzetközi szakértők írtak tanulmányokat.
A kölcsönzött műtárgyak között olyanok is vannak, amelyek még sosem hagyták el az intézményüket. Például három darab porlékony nyersagyagból készült bajelhárító (apotropaikus) alapítási szobrocska Dúr-Sarrukínból, II. Sarrukín asszír király palotájából, amelyeket még a palota első feltárója, a francia Paul-Émil Botta fedezett fel 1843-44-ben a palota alapozásához készített kis, négyszögletes árkokban az épület különböző udvarainak bejáratainál. E szobrocskák természetfeletti lényeket, isteni segítőket vagy jó szándékú démonokat ábrázolnak, vagyis ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a jóval híresebb faldomborművek bajelhárító alakjai.
A modern assziriológia története tulajdonképpen Bottával kezdődik, aki francia alkonzulként érkezett 1840-ben az Oszmán Birodalomhoz tartozó Moszulba. Azt addig is tudták, hogy a bibliai Ninive a Moszul melletti dombokkal lehet azonos, de a felszínen semmi nem látszott belőle. Ahogyan más asszír és babilóni városokból sem: a mindig is megcsodálható, monumentális egyiptomi emlékekkel ellentétben az ókori Mezopotámiáról egészen addig csak a bibliai leírások tanúskodtak. A régiségek iránt érdeklődő Botta hivatalos engedély nélkül kezdett kutatni 1842-ben, majd a következő évben Horszábád falu mellett folytatta a munkát: és itt hamarosan meg is találta az első kődomborművekkel díszített palotát, Dúr-Sarrukínt. A bibliai történet valósága bebizonyosodott.
Botta 1849-50-ben reprezentatív, gyönyörű metszetekkel díszített, ötkötetes albumban jelentette meg eredményeit. Ez az alig 300 példányban készült album, a Monument de Ninive a régészet hőskorának egyik legszebb kiadványa. A kiállításon ebből is megtekinthető több lap, mivel az ELTE Egyetemi Könyvtára rendelkezik egy példánnyal.
A méretre kisebb, de jelentőségre egyáltalán nem kicsi sztártárgyak közül érdemes megemlíteni a Babilóni teremtéseposz (Enúma elis) első táblájának darabjait Assurból, amely a világ keletkezésének mítoszát tartalmazza. A mezopotámiai civilizációban több teremtéstörténetet is meséltek, de ez a leghíresebb és a legteljesebb. A szöveg azt írja le, hogy a világ két ősprincípium, az édes földalatti vizekben megtestesülő Apszú (a nemző) és a sós vízben megtestesülő Tiamat (az ősanya) összevegyüléséből keletkezett. Az értelmezés szerint az édes és a sós vizek összekeveredésének helye földrajzilag meghatározható: a két nagy folyó, a Tigris és az Eufrátesz deltája a Perzsa-öbölnél, Dél-Mezopotámia mocsárvidékén. A teremtéstörténet az istenek fiatalabb generációjának lázadásával, és az ősprincípiumok legyőzésével folytatódik: így születik meg a rendezett világ, aminek főistene aztán Marduk, Babilón patrónusa (vagy az asszír változatokban Assur) lesz.
Megrendítő ezt a bibliai Genezisnél régebbi teremtéstörténetet
egy olyan agyagtáblán leírva látni, amit akkád nyelven valamikor az Kr. e. 9-7. században jegyeztek le az Asszír Birodalom vallási központjában,
abban az időszakban, amikor nagyjából az izraeli és júdai királyok uralkodtak. Nem a most Budapesten látható assuri tábla az egyetlen fennmaradt példány, mert a teremtéseposz szövegét hét táblára vésték fel, és a táblákból több példány is előkerült különböző mezopotámiai lelőhelyeken. A 20. század első éveiben német régészek által felfedezett, és a berlini múzeumba került assuri táblák közül a kiállításon az I. tábla látható, amely a híres szövegkezdetet tartalmazza:
„Midőn fent az Egeknek nem volt nevük, / lent az Alvilág sem volt nevén nevezve, / a legelső Apszú, az elődük, / s az életadó Tiamat, mindannyiuk szülője, / vizeiket egybevegyítették. / A rét nincs megművelve, a nádas sincs kialakítva, / ekkoriban még egyik isten sem tűnt elő, / egy név sincs kimondva, a sorsok sincsenek / meghatározva, / de a belsejükben az istenek megteremtettek.” (Niederreiter Zoltán fordítása)
Museum)
De legyen szó arról is, amiért a legtöbben majd útra kelnek a Szépművészeti felé: igen, tényleg vannak asszír palotadomborművek, nem is akármilyenek, és tényleg itt vannak a babilóni Istár-kapu világhírű mázas reliefjei. A domborművek a kalhui Északnyugati és Központi palotából, valamint a ninivei Északi palotából származnak, és magasan kiemelkedik közülük az méretre és művészi kidolgozottságra egyaránt lenyűgöző palotadombormű, amely két stilizált fa között álló, ragadozómadárfejű apkallut (vagyis áldó szellemet) ábrázol. Ez a hatalmas, 216 x 213 centis alabástromrelief még soha nem hagyta el a drezdai Staatliche Kunstsammlungen szoborgyűjteményét, ami nem csoda, mert a szállítása önmagában is logisztikai kihívás. A dombormű Drezdában is raktárban van, így tényleg kivételes élmény, hogy most Budapesten megcsodálhatjuk.
Az asszír királyi paloták termeit, folyosóit díszítő domborművek közül az egyik tipikus csoportot az apkallu ábrázolások jelentik. Ezek az áldó szellemek a kívülről érkező bajoktól, támadásoktól védték a királyt és udvarát. Három típusuk jelenik meg a domborműveken: szárnyas emberek, madárfejű lények és hal-apkalluk. A drezdai gyűjteményben összesen négy ilyen hatalmas domborművet őriznek, amelyeket a múzeum 1862-ben vásárolt meg George Percy Badgertől, egy anglikán lelkésztől, aki a kalhui (nimrudi) palotát elsőként felfedező brit régész, Austen Henry Layard segítője volt az ásatásokon. Layard majdnem teljesen párhuzamosan dolgozott a francia Bottával, a kalhui palotát 1845-ben kezdte feltárni. A Drezdába került reliefeken a kalhui palotát építtető, sikeres és kegyetlen asszír király, II. Assur-nászir-apli (Kr. e. 879-859) uralkodói felirata olvasható. Eredetileg az uralkodó magánlakosztályához tartozó egyik termet díszítették.
A kalhui domborművek az asszír művészet csúcsteljesítményei. Már az anyaguk is különleges: a moszuli márványnak nevezett szürke alabástrom enyhén áttetsző hatású, rendkívül kemény, és ettől finoman, kontúros élességgel faragható. A reliefek eredetileg festettek voltak, de a festésből mára csak minimális nyomok maradtak. A többi drezdai domborművön ember alakú apkalluk jelennek meg, de a Budapestre érkezett reliefen a maga fenséges bizarrságában látható egy kidolgozottan izmos testű, keselyűfejű, díszes tunikát és ékszereket viselő lény. Egyik kezében tobozszerű tárggyal, a másikban II. Erzsébet királynő kistáskájára emlékeztető vödörrel. A kutatók szerint az ilyen barátságos lények tisztító rítusokat hajtanak végre: a tobozzal vizet hintenek az előttük elhaladókra. Kétségtelen, hogy a lény barátságosan mosolyog, mármint csőrét enyhén mosolyszerűen szétnyitja. Amikor az ember szembetalálja magát egy ilyen alkotással,
átélhetővé válik, hogy ez mégis csak egy nagyon idegen, nagyon ősi, nagyon más kultúra.
A kalhui madárfejű apkallu a meglepetés erejével hat a látogatóra, az Istár-kapu mázas paneljei viszont a ráismerés élményét nyújtják. Ezek a mezopotámiai művészet ikonjai, éppen olyan alapvető remekművei az egyetemes művészettörténetnek, mint a Mona Lisa vagy Van Gogh Napraforgói. Az Istár-kapu minden bibliai témájú képeskönyvben szerepel a babilóni fogság illusztrációjánál. Ezeket a türkizkék alapon vonuló oroszlánokat, bikákat és sárkánykígyókat nincs, aki ne ismerné fel első pillantásra.
Budapestre most egy oroszlán érkezett a Felvonulási út reliefjei közül és egy sárkánykígyó magáról a kapuról. Az előbbit a bécsi Kunsthistorisches Museum, az utóbbit a koppenhágai Ny Carlsberg Glyptotek küldte. Berlinből viszont egy pazar modell érkezett, amelyet 2010-ben készítettek (egy 1930-as festett gipszmodell után), és ami a Felvonulási út és az Istár-kapu együttesének rekonstrukcióját mutatja. Megmutatja a két panel eredeti elhelyezkedését a kompozícióban, és annak is érdemes megnézni, aki látta Berlinben a megépített rekonstrukciót, mert az nem valós méretben és arányokban idézi meg az elpusztult építészeti alkotást. Az Istár-kapu jóval összetettebb és monumentálisabb volt annál, hogy elférjen egy múzeumi beltérben, ezért amikor 1930-ban a Vorderasiatisches Museum megépítette a rekonstrukciót, eleve csak az előkaput készítették el, a kettős fal magasabb hátsó kapuját elhagyták. Még az előkapu tornyainak magasságát is csökkenteni kellett (nyolc állatalakos reliefsor helyett ötre). A kapuhoz vezető Felvonulási út is háromszor olyan széles volt a valóságban, és nem oldalanként 12, hanem 60-60 oroszlános panel díszítette. A berlini rekonstrukció tehát maga is inkább egy – nem pontos, de jó nagy – makett.
Babilónt az asszír városoknál később, csak 1899-től kezdve tárták fel, noha a Bagdadhoz közeli helyszín ismert volt. A terep azonban a magas talajvízszint és az áradások által lerakott rendkívül vastag hordalékréteg miatt jóval nehezebb volt, a felszínen szinte semmilyen ókori maradvány nem látszott. Pedig itt voltak az ókori Mezopotámia valóban legendás, már a görög történetírók által is csodaként emlegetett építményei: Szemiramisz függőkertjei. Meg persze Bábel tornya, az emberiség a Biblia szerint legelső – balsorsú – óriásépítménye. Babilónt végül az 1898-ban alapított Deutsche Orient-Gesellschaft ásta ki. A németek a franciáknál és a briteknél fél évszázaddal később érkeztek a régióba, mint ahogy a német nagyhatalom is fiatal volt, de helyet követelt magának a nap alatt: a régészeti ásatások ebben az időben a nyugati birodalmi expanzió soft power jellegű megnyilvánulásai voltak. Egy olyan nagy és gazdag kultúrnemzetnek, mint a német, fel kellett tárnia valamit Keleten.
Alkalmas helyszíneket keresve döntöttek Babilón mellett, de több más projektet is elindítottak az Oszmán Birodalom és Egyiptom területén. A babilóni ásatásokat egy rutinos, korszerű tudományos módszereket alkalmazó régész, Robert Koldewey vezette. Ez volt a korszak talán legnagyobb régészeti projektje, amelyben körülbelül kétszáz munkás dolgozott folyamatosan, és akkora földtömeget mozgattak meg, hogy ahhoz teherszállító kisvasutat kellett építeni. A kiállításon is megjelenő ásatási fotók alapján képet alkothatunk a munka léptékéről. Koldewey tizennyolc évig kitartóan dolgozott, még az első világháború kitörése után is, csak a brit hadsereg Bagdadba érkezésekor menekült el 1917-ben a helyszínről.
Koldewey úgy vélte, hogy megtalálta a keresett csodák közül a függőkerteket, bár ezt máig vitatják. Amit viszont biztosan megtalált, az az Istár-kapu és a Felvonulási út impozáns épületegyüttese volt, mivel ebből a vastag feltöltésrétegek alatt több méter magasan álló falak maradtak meg. A város díszes főkapuját II. Nabú-kudurrí-uszur király (Kr. e. 604-562) égetett téglából építette meg, ami jobban megmaradt az építkezésekhez általában használt napon szárított agyagtéglánál. Bár a helyi lakosok évszázadokon át hordták el az anyagot az építkezéseikhez, az épületegyüttes eredeti formája többé-kevésbé rekonstruálható volt.
Azonban az, hogy ma ismerjük az Istár-kapu és a Felvonulási út türkizmázas, csodás reliefjeit, mégis csak annak köszönhető, hogy Koldewey és kollégája, Walter Andrae már modern módszerekkel és németes alapossággal dolgozott. A kapunak ugyanis három különböző építési fázisa volt. Mindhárom II. Nabú-kudurrí-uszur királyhoz köthető, aki egyik feliratában el is mondja, hogy a város főútvonalának szintemelése és a magas talajvíz miatt kényszerült az újjáépítésekre.
Mindhárom fázis díszítése hasonló volt. A bikák, a sárkánykígyók és az oroszlánok bajelhárító szerepet töltöttek be, és egy-egy fontos istent jelképeztek. Az oroszlán a szexualitás és a harc istennőjének, Istárnak a szent állata volt, a bika Adad viharistenhez, a sárkánkígyó pedig Marduk főistenhez kötődött. (A babilóni sárkány nem az európai mítoszok sárkányára hasonlít, hanem jellegzetesen mezopotámiai keveréklény: feje és nyaka szarvas vipera, teste és mellső lába oroszlán, hátsó lába ragadozómadár.) Az első fázisban az állatok máz nélküli reliefes domborműveken jelentek meg, ebből egész magas álló faldarabok maradtak. Egy ilyen égetett tégla sárkánykígyófej töredékével a kiállításon is megcsodálható. Ezek a maradványok Irakban vannak, jórészt ezek láthatók a kapuból ma a helyszínen. A második fázisból csak az egyik falpillér tetején látszott nagyon kevés: mázas, de sima égetett téglákból készült, és csak egy bika lábai, valamint a díszítőfríz maradványai őrződtek meg.
A harmadik fázisban Nabú-kudurrí-uszur mesterei egyesítették a két koncepciót: mázas-reliefes téglákból építették meg. Ez az, amit ma az egész világ Istár-kapuként ismer, de ahogy Koldeweyék megtalálták, abban nem sok köszönet volt. Csak az apró darabokra tört állatfigurák darabjai kerültek elő a romok közül. Ezt a rengeteg törmeléket a német régészek gondosan összegyűjtötték, majd nekiálltak az óriási puzzle kirakásának. A munka léptékéről fogalmat alkothatunk, ha megnézzük Walter Andrae kiállított, precíz rajzait. Az 1902-ben készült, nagy méretű akvarellek már 1:1 arányú elméleti rekonstrukciók voltak.
A reliefek rekonstrukciójára viszont csak jóval később került sor. A törmelék jelentős része a németek sietős távozása után Babilónban maradt, és csak jóval a háború után, az 1920-as években jutott dűlőre a Deutsche Orient-Gesellschaft az új Iraki Királysággal arról, hogy a ládákat Berlinbe szállíthatják, ahogy azt korábban az oszmán hatóságok megígérték. Koldewey addigra már nem élt, a Vorderasiatisches Museumot Andrae vezette, aki 1928-ban kapott meg Irakból körülbelül 400 ládát. A már korábban Berlinbe vitt ládák anyagával együtt újra megkezdhette az óriás puzzle kirakását, bár a töredékeket előbb még alapos áztatással sótalanítani is kellett. Ebből a munkából született meg 1930-ra az Istár-kapu berlini rekonstrukciója, és az a két gyönyörű panel is, amelyeket most Budapesten láthatunk (ezek múzeumok közötti együttműködés keretében kerültek Bécsbe, illetve Koppenhágába).
Hogy az Istár-kapu pontosan mikor és milyen körülmények között pusztult el, nem lehet tudni, de Babilón szimbóluma, az Etemenanki, Marduk szentélykörzetének óriási zikkurátja, a bibliai Bábel tornya a források szerint Nagy Sándor becsvágyának esett áldozatul. A görög uralkodó ugyanis a Perzsa Birodalom megdöntése után Babilónt választotta székhelyéül, és úgy döntött, hogy az addigra már valószínűleg elég rossz állapotú templomot lebontja, és helyette újat emel. Itt, Babilónban halt meg Kr. e. 323. június 10-én, anélkül, hogy az új templom építését megkezdhette volna. A kiállítás elbeszélése az alapokig visszabontott Etemenanki makettjével zárul, valamint a bibliai tornyot ábrázoló németalföldi és modern magyar festményekkel. Egy apró hozzátétel azonban ehhez a szekcióhoz is került hazai gyűjteményből: két ezüst tetradrachma a Magyar Nemzeti Múzeumból, amelyeket Nagy Sándor rövid uralkodása idején vertek Babilónban. Olyan gondosan összerakott, lenyűgöző tárlat ez, ahol az ilyen apróságokra éppen annyira érdemes odafigyelni, mint az életben valószínűleg csak egyszer látható, ikonikus műalkotásokra.
Köszönjük a Szépművészeti Múzeum és a kiállítás kurátorainak, Niederreiter Zoltánnak és Roboz Erikának a segítségét a cikk megírásához. Az „Istenek és démonok királysága. Mezopotámia Kr. e. 1000–500” tárlat 2025. február 2-ig tekinthető meg.
Nyitókép: a babilóni Istár-kapu egyik eredeti oroszlános reliefje a kiállításon (fotó: Szépművészeti Múzeum / Szabadi Flóra)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
