„Félresiklott könyvkritika” – Berend Nóra válasza és kollégánk megjegyzése a Szent István-kérdésről
Berend Nóra, a cambridge-i egyetem történésze olvasói levelet juttatott el szerkesztőségünkhöz, mert szerinte a Szent István-könyvéről közölt kritikánk „mindenáron, félreértve és torzítva, azt szeretné bizonyítani, hogy gyalázkodom, keményen elferdített, másodkézből átvett és meg nem értett állítások tömegével”. Írása és a cikket szerző Borbás Barna viszonválasza alább olvasható.
Soha nem fogom és nem is akarom megszokni a hangnemet, ahogy ma Magyarországon kritikának álcázott, lejáratónak szánt támadásokat írnak. Aljas indulatok keltése – bár nagyon egyszerű – nem érv semmilyen vitában. A cikken szereplő szerző Borbás Barna, a cikk szellemi atyja azonban evidens módon Thoroczkay Gábor, lévén hogy a cikk legnagyobb része feltűnően egyezik a könyvbemutatón elmondott véleményével (amelyet a cikkhez hasonló minősíthetetlen stílusban adott elő). Habár ez nem derül ki Borbás cikkéből, könyvem tudományos monográfia, több mint 1300 lábjegyzettel. Nem „állítok”, „csúcsra járatok” stb., hanem részletes bizonyítékokkal szolgálva fejtem ki a források értelmezését. Természetesen lehet ezekkel az értelmezésekkel vitázni, azokat elutasítani, de az, hogy valójában mit mondok, nemigen derül ki Borbás írásából.
Kezdjük ott, hogy a cikkben nekem tulajdonított „meredek állítások” egy része szakmai körökben evidencia, és ráadásul nem is képezik könyvem tárgyát. Könyvem rövid bevezetőjéből ugyanis több mondattal, félmondattal perbe száll, anélkül, hogy jelezné, ezek egyszerűen háttérinformációk a kötetben, létező tudományos vélemények összefoglalásai, nem elemzésem tárgyai. Az, hogy az Intelmek szerzője nem István, régóta tudott, még csak nem is az ő „szellemi terméke”, mivel ő „diktálta”, ahogy Borbás állítja. Itt csak Thoroczkay Gábort idézném ezügyben:
Magam a többszerzős elméletet elvetve csak a korábbi eredményeket tudom visszhangozni: a művet, az időben utolsó Karoling mintájú királytükröt egy a Karoling-kor tudásanyagát konzervatív módon őrző Ottó-korban felnevelkedett, lotaringiai vagy német klerikusnak, főpapnak tulajdoníthatjuk. Ez a személy egy ottani könyvtárban fiatalabb korában hozzájuthatott a királytükrök nem egy darabjához, emlékezetében vagy írásos feljegyzéseiben megőrizte ezek jó pár fordulatát, jellegzetes szóhasználatát, és mindezeket alkotó módon felhasználta az István király által igényelt mű elkészítésekor. (Thoroczkay Gábor, A középkori Magyarország (Állam és ideológiák), Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, Budapest 2020, 73-74)
Borbás kifogásolja a „so-called Admonitions” (úgynevezett Intelmek) megfogalmazást is, valamiféle gonosz István-ellenességet keresve a kifejezésben, külön kiemelve, hogy „a kötetben végig” így említem. Valójában egyrészt háromszor fordul elő az “Admonitions” a kötetben, kétszer a so-called formában, másrészt a „so-called” azt jelzi, s ez szakmai körökben világos, hogy az Admonitions (Intelmek) nem a mű eredeti címe. Idézném az ELTE Sermones c. lapjáról az idevágó információt: „Intelmek” (Admonitiones) cím Szent István király Nagy legendájából van kölcsönözve. A legendaíró tudósít arról, hogy Szent István erkölcstanító könyvecskét (libellum de institutione morum) szerzett fia számára, melyben „verbis eum admonitionis spiritualis alloquitur”. Ami pedig a so-called használatát illeti, itt egy példamondat egy újságcikkből: „Sven-Goran Eriksson became the first foreign manager of the England men’s football team in 2001, coaching the so-called »golden generation« of players including David Beckham, Steven Gerrard, and Wayne Rooney.” Amennyiben nem feltételezzük, hogy a cikk írója érthetetlen okból dehonesztáló megjegyzést akart tenni az angol focistákra, akkor látható, hogy esetleg Borbás Barna nem feltétlenül érti az angol szakszöveget.
„Thoroczkay Gábor történész szerint ugyanakkor a szerző konkrét tartalmi hibát követ el, amikor interpolált, vagyis utólag módosított, betoldott szövegként hivatkozik Szent István törvényeire.” Mivel csak a bevezetőben utalok erre, elég furcsa, hogy hirtelen mint fontos elem kerül ez be Borbás szövegébe. („Stephen also issued legislation, which survives in later, interpolated copies in collections of law-books that were most probably compiled after Stephen’s death.” Ezután ismertetem a törvények tartalmát röviden, 6. oldal.) Jánosi Monika egyébként nem bizonyította, csak érvelt, Bónis György és mások ellenében, hogy nem interpoláltak a fennmaradt szövegek. Engem nem győzött meg. Erről lehet vitatkozni, de nem „tartalmi hiba”, hanem véleménykülönbség. Ha nincs igazam, a könyvem szempontjából teljesen mindegy, mivel többé elő se fordul.
Ezzel szemben azt, hogy „István király nagy államszervező mivolta bizonyíthatatlan”, nem állítottam, ennél jóval árnyaltabb és komplikáltabb, amit valójában írtam, ami nagyon röviden összefoglalva az, hogy István apja Géza, és a trónon őt követő királyok, valamint István egyházi és világi környezete elég sokat tettek, nem István egyedül hozta létre a magyar államot. (“It is also clear that Stephen did not establish the Hungarian state or church single-handedly; immigrant nobles and ecclesiastics played a crucial role during his reign, as did his successors in developing, changing, and refining political and ecclesiastical structures. 7. oldal; Géza szerepéről pedig a 6. oldalon van szó.) Ezzel sem mondok semmi forradalmit, például Thoroczkay Gábor, aki pedig István szerepét akarja kiemelni, mégis, egyik cikkében összefoglalja, hogy az egyházmegyék közül melyek István utódainak alapításai (Szent István egyházmegyéi – Szent István püspökei, in: Szent István és az államalapítás, szerk. Veszprémy László, Bp., 2002, 482—494). Az hogy „nem létezett magyar állam” teljesen kontextusából kiragadott idézet, és ezért ferdítés. Arról volt szó az interjúban, hogy a korai magyar királyság még egészen más politikai egység volt, mint a későbbi magyar állam. (Az idézet helyesen: „Abban az időben a mai értelemben véve nem létezett Magyarország és magyar állam. István, miután átvette a hatalmat, folyamatosan terjeszkedett, de annak a területnek, amit a középkorban később Magyarországnak hívtak, csak egy része tartozott a fennhatósága alá.” Népszava, 2021. augusztus 21). Egyébként a szakirodalomban nagy viták folytak az állam (state) szó használata körül, az egyik nézet az, hogy a dinasztikus uralom (lordship) nem egyenlő az állammal.
Borbás úgy gondolja, jól odamond nekem, mivel, Zsoldos Attilát idézve, „az államalapítót szívós kitartás, következetesség és jó helyzetfelismerés jellemezte. A fenti források alapján és az elért eredményekből (40 évig egyhuzamban uralkodott, egyetlen csatát sem vesztett, egyház- és államszervezési eredményei túlélték őt) visszafelé következtetve ennyi a minimum, amit elmondhatunk az első magyar király Berend Nóra által hiányolt jellemvonásairól.” Ez az eszmefuttatás remek példája annak, hogy hogyan ne vonjunk le következtetéseket, mert a módszer nem történeti ismeretekhez vezet, csak fantáziaképekhez. Ugyanis a „következtetés” Istvánról nem tényeken nyugszik, hanem egy tény (40 évig uralkodott), egy valójában nem ellenőrizhető elképzelés ténnyé avatása (egyetlen csatát sem vesztett), és egy felnagyított, dekontextualizált, körkörös érv (egyház- és államszervezési eredményei túlélték őt) keverékéből. (Lévén, hogy a magyar királyság nem szűnt meg, persze hogy „túlélték”, viszont ez nem István érdeme, hanem a későbbi történelmi fejlődés ténye). Egy kis összehasonlításból az is kiderül, miért problémás történészi szemmel mindebből az a konkrét következtetés, amire Borbás jut. I. Konrád (937-993) burgundiai királyra mindaz elmondható, ami Istvánra (sőt, 56 évig uralkodott); hallottak róla a kedves olvasók, mint kimagasló államférfiúról? I. Jakab (Jaime/Jaume, 1208-1276) Aragon királya nemcsak 62 évig uralkodott, de jelentősen megnövelte királysága területét. Sokkal jobb és bőségesebb forrásokkal rendelkezünk róla, mint Istvánról, így tudjuk, hogy mennyi törvényt hozott, sőt, hogy kiemelkedő szerepe volt a tengeri kereskedelem szabályozásában; hogy felvirágoztatta a montpellier-i egyetemet; hogy katalán nyelvű műveket írt; hogy ifjú korában nemesi felkelést vert le; hogy nagy sikerrel harcolt a muzulmánok ellen az Ibériai-félszigeten. Még mumifikálódott is a teste. Vajon szívós kitartás, következetesség és jó helyzetfelismerés jellemezte? Nem tudom, de nőzött, illegitim gyerekeket nemzett, és önéletrajzából ítélve (mert azt is írt) beképzelt alak volt.
Sehol nem állítom hogy „semmit sem tudunk”, hanem azt, hogy nagyon kevés a biztos tudásunk Istvánról. Borbás tendenciózusan torzít, mivel persze könnyebb egy torzképet kritizálni. A kevés tudás felvázolása a kiindulópont könyvemhez, és ez sem saját találmányom; Veszprémy László „Invented 11th century” („Kitalált XI. század”) c. cikkét idézem (14. oldal), aki kifejtette, hogy miért alakult úgy, hogy a késő XI. és XII. századi források határozzák meg az István-képet. (László Veszprémy, „The invented 11th century of Hungary”, in The Neighbours of Poland in the 11th Century, ed. Przemysław Urbanczyk (Warsaw: DIG, 2002), 137–54).
„Holott igazából néhány alapvető életrajzi adatot leszámítva nem tudunk róla semmit” helyett azt írtam, hogy “Our historical information itself is meagre. Sources are few, fragmentary, and difficult to interpret. This basic impediment determines our ignorance, extending to even the most elementary biographical data.” (2. oldal) Vagyis kiemelem, hogy kevés adat van, a források is elég szűken maradtak ránk, és ami van, azt is nehéz értelmezni, továbbá nem ismerjük István születési évét.
A vád, hogy én azt állítom, a „kora középkorral foglalkozó magyar medievisztika is jórészt légnemű dolgokon nyugszik”, igen súlyos torzítás, ugyanis valójában ezt írtam: „The emplotment of Stephen’s role became so entrenched, such bedrock of Hungarian history, that historians have only recently started to challenge it seriously – to drill holes into that substratum, to find the edifice is built on air.” (15. oldal) Konkrét dologról van szó, visszautalok az előző oldalakra, ahol kifejtem, hogyan betonozódott be az István-kép, és ahogy ehhez a történészek elkezdtek komolyan hozzányúlni, derült ki, mennyire légvárról van szó. (Ennek egy konkrét példája Veszprémy László munkája István felövezéséről, miszerint ez csak későbbi történet, nem valóság; „Szent István felövezéséről”, Hadtörténelmi Közlemények, 102 (1989): 3–13).
Borbás azt állítja, „Berend úgy tesz, mintha a 20. század forrásbőségéből kérdezné fel a kora középkort, majd felemelt mutatóujjal megállapítja, hogy ezt sem tudjuk, azt sem tudjuk”, majd kioktat, hogyan kell középkori történelmet írni. Az utóbbiról van valamelyes fogalmam, mint több könyvem bizonyítja, szemben Borbással, aki ismereteim szerint nem középkorász. Éppen hogy nem teszek úgy, mintha a 20. századi forrásmennyiséget kérném számon; nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen kevés a forrás sok más korabeli személyről (mellékesen, ezeknek egy része szintén mitizálódott az évszázadok alatt, és középkorászok mostanra szépen lebontották a mítoszokat). A relatív forrásmennyiséggel is teljesen tisztában vagyok, erről szerzőtársakkal írtunk is a Christianization and the rise of Christian monarchy c. összehasonlító kötetben.
A valódi gond, és ismét Thoroczkay Gábort, a vele készült Válasz Online-interjút idézem, hogy „és abba is bele kell nyugodni, ha valamit éppenséggel nem tudunk. Engel Pál történész mindig azt mondogatta, hogy mi, középkorászok egy hatalmas puzzle-t próbálunk kirakni, úgy, hogy az elemek egy része nincs a dobozban.” Ebből Borbás csak a puzzle kirakást veszi át, mozaikká alakítva. Azonban épp az az egyik probléma, amiről könyvemben írok, hogy a történészek sokszor vonakodnak belenyugodni abba, hogy mit nem tudunk, és inkább fantáziával pótolják azt, anélkül, hogy ezt világosan megmondanák (könyvemben erre rengeteg konkrét példa van, még arra is, hogy ugyanaz a történész ugyanazon darabocskák alapján két különböző művében két egész más képet rak ki, és valóságnak hívja).
A másik pedig, ami központi szerepet kap a könyvemben (de véletlenül vagy direkt kimaradt ebből a „kritikából”) az az, hogy mennyiféleképpen lehet kirakni a kis darabokat, milyen metodológiai problémák adódnak ebből. Soha nem állítom, hogy István története egyedüli példája lenne ennek, de nagyon tanulságos példája. A középkori források értelmezési problémájának egy példája, hogy a Nagylegenda és Hartvik szerint István alig nevetett; Szekfű Gyula ezt István reális jellemzésének tartotta, de tudjuk, hogy középkori toposz volt a Biblia Jézus-jellemzése alapján.
Azt sem állítom, hogy a középkori szerzők notórius hazudozók lettek volna, hanem azt, hogy sokkal jobban oda kell figyelni a szövegre mint szövegre, a kompozíció céljaira – ezzel sem mondok önmagában újat, ennek következetes alkalmazása és a konkrét példák részletes felfejtése az, ami új. Például Thoroczkay Gábor szerint (Hartvik István legendájáról van szó): „A munkát szerzője Kálmán király parancsára készítette el. Az uralkodói szándékot legjobban a legendaíró püspök önálló fogalmazatú szövegei tükrözhetik vissza. Ezekben Hartvik megkísérelte a pápák által elvitatott uralkodói egyházkormányzói jogokat koholt történeteivel [kiemelés tőlem] Szent István királyra visszavezetni, valamint a Szentszéktől való származásukat bebizonyítani”. („Szent István legendái”, in: István a szent király (Tanulmánykötet és kiállítási katalógus), Szent István tiszteletéről halálának 975. évfordulóján, szerk. Kerny Terézia – Smohay András, Székesfehérvár, 2013, 28–35.)
Miután a „kritika” nagy része könyvem bevezetőjének néhány oldalára összpontosít, Borbás nem sok helyet szentel könyvem érdemi több mint 200 oldalának. Amit ír, azt mutatja, hogy nem olvasta vagy nem érti a fejezeteket. Szerintem célszerű megérteni (nem másodkézből így-úgy félreértve átvenni) a szerző érveit, mielőtt megtámadjuk azokat.
Thoroczkay Gáborral szemben én nem tartom perdöntőnek a somogyi tized kérdését Koppány létére, hogy miért, azt kifejtem a könyvben (31-32. oldal): a pannonhalmi alapítólevél nagyon zűrös forrás (Thoroczkay Gábor csak a kutatástörténetéről 25 oldalas cikket írt, amelyben „vitatott hitelű” oklevélként szerepel), nem maradt fenn eredetiben, csak későbbi másolatban (ami így lehet interpolált; maga Thoroczkay így fogalmaz: „A 20. század történészi állásfoglalásai alapján tényként kezelhetjük, hogy az eredeti példány helyett csak annak interpolált másolata maradt ránk”, Thoroczkay G., „Szent István pannonhalmi oklevelének kutatástörténete”, in: Szent István és az államalapítás, szerk. Veszprémy László, Bp., 2002, 237-263, 256-257. oldalon.). Éppen a király egyes szám első személyben előadott része, ahol Somogy lázadásáról szó van, sokak szerint későbbi betoldás, a pápai dokumentum szintén későbbi és nem István korabeli, és ráadásul nem ugyanazt írja, s végül Pannonhalma épp 1215-ben peres ügyben használta fel az oklevelet, jogai védelmében. Ezen kívül egy valódi könyvismertetés kellene, hogy szenteljen néhány mondatot egy több mint 40 oldalas könyvfejezet részletes érvelésének.
Az, hogy István szentté avatása politikailag motivált volt (a középkorban természetesen vallás és politika nem vált szét úgy, mint a modern korban, ennek részletes kifejtésére itt most nincs hely), már régen közismert és korántsem különlegesen magyar sajátosság (lásd Klaniczay Gábor, Az uralkodók szentsége a középkorban c. könyvét). Borbás verhetetlen érve, miszerint „kicsi a valószínűsége, hogy László király a saját, pápai vagy európai léptékben kicsinyes érdekét így keresztülnyomhatta volna a 11. századi egyházon” nem áll meg, hiszen rengeteg király „nyomta át” érdekeit (odáig, hogy pl. az egyházi tizedet is megkapták a pápától az Ibériai-félszigeten), arról már nem beszélve, hogy László kizárólag a magyar egyházon kellett, hogy „átnyomja” az érdekeit (amik egybeeshettek a magyar egyházi érdekekkel).
A kézereklyéről nem állítom hogy „a raguzai szervkereskedelem tetszőleges darabja” (ilyen egyébként nem is létezett), ezzel szemben világosan kifejtem, hogy a három szentéletrajzból csak a harmadikban bukkan fel, tehát László uralmának végén, vagy Kálmán uralkodásának elején találták; Hartvik története nem egy lopást próbál leplezni (a középkorban az ereklyelopást korántsem próbálták elrejteni, elég volt azt a szent akaratának beállítani), hanem arra hivatott, hogy megindokolja, hogyan lehet, hogy évekkel később egyszercsak előkerül egy kéz, jó messze a temetési helytől, és mégis Istváné. A liturgiából egyébként úgy tűnik, Fehérváron el se fogadták jó ideig az új ereklyét. Ezenkívül például bemutatom az ötlet lehetséges forrásait, így I. László apósának kézereklye-kultuszát. Sem a mumifikálás, sem a késői történet nem bizonyítja, hogy István jobb keze az, ami a mai ereklye. Az, hogy az orvosok nem fogalmaztak meg kételyeket, teljesen irreleváns, hiszen honnan tudna egy orvos megkülönböztetni két középkori kezet?
Hogy Borbás honnan szedi, hogy a külföldi közönség számára a rockopera fejezet a legnagyobb újdonság, nem tudom, saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a könyv egésze az. Mindenesetre itt is olyasmikbe köt bele, amik nem stimmelnek. Kifogásolja az István–Koppány páros Kádár–Nagy áthallását. „Berend tehát megengedi, hogy legyen a rockoperának egy ilyen szándékoltan rejtett értelmezése is. Ám közben feltehetően nem olvasta a Heti Válasz 2008-as interjúját a Szörényi–Bródy szerzőpárossal”, ami cáfolja ezt. Hasonló interjút többet is adtak, sokat idézek belőlük és Bródy Jánossal magam is interjút készítettem. Maguk a szerzők sem egészen ugyanazt mondták a különböző interjúkban. A Népszabadság 1998. augusztus. 19-i számában Szörényi hasonló megfogalmazásban nyilatkozott, mint a Heti Válaszban („Nem sokkal utána pedig a Köztársaság térről kihírlett, hogy ők úgy gondolták: István az ő figurájuk, Koppány pedig egy Nagy Imre-féle elbukott figura, aki adott történelmi helyzetben rosszul döntött”), idézem a könyvben (88. oldalon), ám ott azt is hozzátette: „E várakozásuk majdnem visszájára fordult, mert a közönség mégiscsak megértette a konfliktus lényegét.” Másrészt több korabeli szerzőt idézek, akik nagyonis a Kádár – Nagy értelmezést látták a darabban. Ahogy a könyvben írom, mindegy, hogy a szerzők szándéka szerint, vagy ettől függetlenül (“Whether an intentional message or not, elements of the 1956 uprising can be certainly recognized in the rock opera”, 88. oldal), ez az áthallás a rockopera első előadásától kezdve az egyik értelmezés volt, vagyis Borbás ismét torzítva adja vissza, amit írok.
Beleköt a szóhasználatomba is, mély (negatív) értelmet tulajdonítva annak, hogy az „uprising” és nem a „revolution” szót használom 1956-ra, mivel szerinte az „előbbit inkább marginális helyeken használják (a forradalom megvalósulását tagadók, illetve a szélsőjobboldali David Irving), míg utóbbi konszenzuális”. Sajnos elkerülte Borbás figyelmét, hogy a két szót akár szinonimaként is használják (az Encyclopaedia Britannica, és a Wikipedia szócikk angolul például mindkettőt megadja 1956-ra, a BBC History File sorozatban pedig Uprising-nak nevezi), de a precízebb szóhasználatban a revolution szó a szervezett vezetéssel rendelkező, az uprising szó a spontán kitörő felkelést jelzi. Felesleges David Irving hatását keresni hát, amúgy is jó lenne, ha a szerző eldöntené, mit próbál inszinuálni, hogy kommunista vagyok, vagy hogy szélsőjobboldali? (A bemutatón Thoroczkay Gábor dühödten megvádolt, hogy Kádár-imádatomban Moldova Györgyhöz hasonlítok; utóbb, felteszem, felfedezte, hogy egyáltalán nem Kádár-párti a rockopera fejezet, ezért ez kimaradt a cikkből, de valamivel muszáj sározni.)
Hogy Apámnak mi köze a könyvkritikához, nem tudom, az elmúlt évtizedekben megszámlálhatatlanul sok könyvkritikát írtam, sosem említettem a szerző felmenőit. No, persze, tudom, a személy besározása a mű elemzése helyett menő dolog lett. Azt is tegyük tehát hozzá, hogy apám nem volt „MSZMP-s politikus” ahogy Borbás állítja, hanem tudományos karrierje mellett 1988-89-ben egy bizottság vezetőjeként, mely a piacgazdaságra való átállást készítette elő Kádár távozása után, volt a Központi Bizottság tagja. Ha Borbás szándéka azt sugallni, hogy kommunista vagyok, akkor téved, mivel még csak KISZ tag se voltam soha.
Az egy, amit eltalált, hogy nacionalista se vagyok. Viszont történész vagyok, aki számára fontos, hogy megpróbálja megérteni a világot, a középkorit és a mait is, precízen elemezve a forrásokat. Úgy látszik a szerző szemében nincs nagyobb „leleplezés”, mint princetoni és oxfordi professzorokkal egy lapon említtetni ezügyben, talán furcsa, de nem szégyenkezem emiatt.
„Berend Nórának nem (vagy nem csak) a Szent István-mítoszokkal van baja, hanem a modern nacionalizmussal, célja pedig az, hogy annak középkori alapjait bizonytalanítsa el.” Borbás – avagy forrása – úgy tűnik, nem vette észre, hogy azt írtam, semmi illúzióm nincs arról, hogy régi és új nacionalisták ne folytatnák a mitizált történelem öncélú felhasználását, de azok számára, akiket érdekel, hogy hogyan szőtték a történeteket a középkortól máig, érdekesebb ezek feltárása, mint a hamis bizonyosságok („I am under no illusion that this knowledge will prevent old and new nationalisms from exploiting mythistory. But perhaps we can show those who care to listen that it is infinitely more interesting to look at how and why the stories were woven in the first place, instead of perpetuating fake certainties.” 237. oldal).
Végül Borbás riadtan vagy fenyegetően, ahogy vesszük, kijelenti, „nem mindegy, ki és hogyan tájékoztatja a világnyelven olvasó közönséget”. Borbás Barna úgy tűnik nem jött rá arra, hogy a nacionalista értelmezések csak az adott nacionalizmus híveit győzik meg; azon kívül legjobb esetben értetlenséget és érdektelenséget, rosszabb esetben ellen-nacionalizmust váltanak ki. Nyugodtan lehet publikálni világnyelven István-dicsőítő nacionalista mítoszokat, sem a világ közönsége, sem a szakma nem a magyar nacionalizmus mérlegével mér.
Borbás mindenáron, félreértve és torzítva, azt szeretné bizonyítani, hogy gyalázkodom, keményen elferdített, másodkézből átvett és meg nem értett állítások tömegével. A cikk címe szerint könyvkritika, ám célszerűbb lett volna előbb elolvasni és megérteni a könyvet, mielőtt „kritikát” ír róla a szerző. Ez az első lépés láthatóan elmaradt.
Berend Nóra
Válasz Berend Nórának
Professzor asszony felvetésére, olvasóink megnyugtatása végett is jelzem: természetesen olvastam a Stephen I című könyvét, emellett a Koszta László-kötet vonatkozó tanulmányát, az összes Szent István-témájú interjúját, az ELTE-s előadásairól szóló Újkor-beszámolókat. Pusztán a szerzői corpus áttekintése miatt felütöttem az Arcanum mélyén muzeális folyóiratcikkeket – gyűjtők kedvéért: vita a korai Japán fejlődéséről, Aetas, 1988 –, valamint a Népszabadságban és a Népszavában közölt több politikai publicisztikát. Nem tudom, van-e még újságíró, aki ennyit foglalkozott Berend Nóra írásaival. Ez szerintem értelmezhető a tisztelet jeleként.
Cikkünk műfajának tagadását, többszörös idézőjelbe tételét azonban nehéz értelmeznem. Mióta sajtó létezik, a legklasszikusabb dolog megjelent művekről véleményt közölni. A Válasz Online-on rendszeresen adunk közre könyvkritikákat, hol elismerő, hol bíráló tónusban. A kifogásolt „hangnem” ebben az esetben annyira szubjektív, mint maga a műfaj, ám hogy cikkem „lejáratónak szánt”, „fenyegető” kijelentésekkel operáló „támadás”, melynek célja „aljas indulatok keltése”, az egyszerűen nem felel meg a valóságnak.
Professzor asszony levelében úgy tálalja könyvkritikánkat, mint valamiféle konspiráció eredményét, melynek „szellemi atyja” van, amiből „véletlenül vagy direkt” kimaradtak dolgok. Ezzel szemben hajszálpontosan az történt, amit a cikkben leírtam: elmentem a könyvbemutatóra, meghallgattam az ismertetést és a bírálatot, ezt követően elolvastam a kötetet a kapcsolódó irodalommal együtt, majd ezekből létrejött egy írás. Az egyértelműség kedvéért jeleztem, hogy ez a kritika nem a „részletes történészvita megfelelő szakfolyóiratokban”, mert az minden bizonnyal majd később jön, pusztán négy – jóllehet, szerintem alapvető – szempont szemügyre vétele.
Annak, hogy Thoroczkay Gábor történész meglátásaiból került több a cikkbe, egyszerű oka van: a kötetbemutatón ő vállalkozott értékelésre, és Szent István egyik legavatottabb kutatójaként szakmai kompetenciáját nincs okom kétségbe vonni. Mindazonáltal idéztem Veszprémy László több megjegyzését, illetve korábbról Bácsatyai Dániel és Szabados György vitatkozó mondatait is.
Ami Berend T. Iván említését illeti: noha célom csupán az olvasó informálása volt a könyv szerzőjével kapcsolatban, hogy el tudja helyezni őt a magyar közélet térképén (amely térképen Berend Nóra önszántából volt jelen Népszava-interjúkkal, publicisztikákkal), s a felmenő említését is a szerző profilozásához igyekeztem használni, utóbbi valóban nem volt szükséges és félreérthető is, ezért Berend Nórát megkövetem.
A Válasz Online-nak nem dolga filológiai, oklevéltani vitákat tovább fűzni, ezt szakkutatók megtehetik, ha akarják. És mivel az érvelés nem mennyiségi kérdés, a kritikus mondatok ismételgetésének sincs értelme. Ezért csak néhány dolog: a „so-called” használata messze nem ennyire következetes az angol szakszövegekben; a „raguzai szervkereskedelem tetszőleges darabja” megfogalmazás – talán az olvasó számára közérthetően – poén; a Szent Jobb eddigi vizsgálataiban nem csak orvosok vettek részt; az Encyclopaedia Britannica és a Wikipedia is elsősorban a revolutiont írja 1956-ra, emellett megengedi az uprisingot, mely magyar olvasói közegben („felkelés”) marginális. Az elmúlt hetekben Magyarországon sokakból felszakadt elementáris igény éppen arról szólt, hogy ha valamiről, hát az 1956-os forradalomról jó lenne konszenzus e lángoktól ölelt hazában. Ez nyelvi kérdés is.
A somogyi tizedek, a hartviki legendaértelmezés és más szakproblémák helyett végül a legfontosabb dologról.
Berend Nóra azt mondja: az a történelmi tudás, hogy Szent István nem vesztett csatát „valójában egy nem ellenőrizhető elképzelés ténnyé avatása”, az a ténymegállapítás pedig, hogy egyház- és államszervezési eredményei túlélték őt, „egy felnagyított, dekontextualizált, körkörös érv”.
Határozottan „ellenőrizhető elképzelés” viszont, hogy ezer évvel ezelőtt az európai keresztény királyság alapjai születtek meg a deserta avarorum helyén, és a Kárpát-medence elkezdett kultúrtájjá alakulni. Ennek az átalakulásnak a formális kereteit három dolog jelentette: megyék, püspökségek, törvények. Mármost lehet, hogy nem minden megyét és püspökséget alapított István – de az biztos, hogy az elsőket tényleg ő. Törvényeiről lehet filológiai vitát folytatni – de az biztos, hogy az első törvényeket ő hozta. Lehet mérlegelni, hogy „a nép” körében mennyire volt eredményes a térítés – de az biztos, hogy István (Géza nyomán is) a nyugati kereszténység felé fordult.
Végső soron tehát nem az számít, hogy Szent Istvánnak volt-e Koppány nevű kihívója. Hanem hogy létrejöttek a fundamentumok, melyeken a későbbi Magyarország áll. Talán túlzás azt állítani, hogy pusztán ez garantálta, hogy a magyarság nem tűnt el a történelem színpadáról. De hogy enélkül eltűnhetett volna, arra ellenpéldaként ott van az avar vagy a besenyő „történelem”.
Ha nem állíthatjuk, hogy István „egyház- és államszervezési eredményei túlélték őt”, akkor mit állíthatunk? Hogy nem élték túl? Ha nem állíthatjuk, hogy „nem vesztett csatát”, akkor mit állíthatunk? Hogy vesztett? Ha igen, melyiket? Ha nem állíthatjuk, hogy az államalapítót „szívós kitartás, következetesség és jó helyzetfelismerés jellemezte”, akkor mi jellemezte?
Posztmodern válasz, hogy egyik se. Hogy nem állíthatunk jóformán semmit. Semmiből viszont nem épül nemzeti történelem.
Borbás Barna
Nyitókép: Szent István szobra a budai Várban (fotó: AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
