A vita eldőlt – kimutatható veszteséget okozott az egyházaknak a kegyelmi botrány

Nemcsak a református, hanem a katolikus egyház is megszenvedte a kegyelmi botrányt, amelynek egyik főszereplője Balog Zoltán, a református zsinat volt elnöke, a Dunamelléki Egyházkerület püspöke – állítja Zalatnay István református lelkész, teológus az egyszázalékos felajánlások adatsorait elemezve. 2020 és 2023 között minden évben öt százalékkal többen ajánlották fel adójuk egy százalékát a történelmi felekezeteknek. Ehhez képest idén a református felajánlások száma majd’ hét, a katolikusoké három százalékkal csökkent. A számokból kiolvasható az is, hogy elsősorban a jobban kereső értelmiségi rétegek fordítottak hátat a református egyháznak.

Az előző év őszén váltak hozzáférhetővé a 2022-es népszámlálás vallási adatai, amelyek azt mutatják, hogy a magukat a történelmi keresztény egyházak (katolikus, református, evangélikus) valamelyikéhez tartozónak vallók száma drasztikusan, 20 év alatt több, mint 40 százalékkal csökkent. Bár az adatok drámaiak, részben van létjogosultsága az arra való utalásnak, hogy nem a magukat nem vallásosnak nyilvánítók száma nőtt érdemlegesen, hanem azoké, akik egyáltalán nem válaszoltak a kérdésre; ez pedig jelentős részt alighanem a mindenféle adatszolgáltatással szembeni általános bizalmatlanságból fakad. Azonban minden bizonnyal sok más ok is meghúzódik ezek mögött a számok mögött. Kibogozásukhoz komoly szociológiai kutatásokra lenne szükség, amelyeket megrendelni – tegyük hozzá – az egyházaknak lenne leginkább érdeke.

Más a helyzet most, amikor a nyilvánossá váltak a személyi jövedelemadó (szja) egy százalékára vonatkozó 2024-es rendelkezések adatai. Ezek első ránézésre nem olyan drámaiak, mint a népszámlálási adatok – valójában még inkább és egyértelműbben azok.

A legfontosabb kérdés az volt, hogy kimutatható lesz-e a hatása a kegyelmi botránynak, Balog Zoltán abban játszott szerepének, illetve, hogy az ügy csak a református egyházat érinti-e vagy a többit is.

(Mivel az adózás május vége előtt lezárul, az az utáni időszak egyházakat megrázó eseményei ezeket a számokat még nem érintették.) Olyan skandalumról van-e szó, amely az egyházon belül inkább csak egy vékony értelmiségi réteget és néhány forrófejű lelkészt foglalkoztat vagy emiatt tömegesen rendült meg emberek bizalma az egyház(ak)ban?  Voltak viták arról, milyen következményekkel jártak ezek az események az egyház életére nézve, befolyásolták-e a templomlátogatást, keresztelések, esküvők, hittanra beiratkozók számát. A véleményeket óhatatlanul egyedi tapasztalatok szubjektív benyomások határozták meg. A nemrég nyilvánosságra került adatok azonban eldöntötték ezt a vitát. Világossá vált, hogy az elmúlt évtizedek legnagyobb egyházi botránya valóban súlyosan károsította a felekezeteket, és ahogy sejteni lehetett, elsősorban a reformátust, de érezhetően a többit is.

Konkrétan ez azt jelenti, hogy azoknak a száma, akik a református egyház javára rendelkeztek adójuk egy százalékáról 2023-ról 2024-re 350 ezerről 330 ezerre (6,7 százalékkal) csökkent, a katolikusoké 806 ezerről 778 ezerre (3,4 százalékkal) egyedül az evangélikusoké nőtt 93 ezerről 94 ezer főre, vagyis 1 százalékkal. Ezek a számok első ránézésre is aggasztók. Alaposabb elemzés azonban még sötétebb képet fest. Először is a népszámlálási adatokkal szemben itt egyik évről a másikra bekövetkezett változásról van szó. Másrészt, a törvény értelmében az egyházi egy százalék esetében nem kell minden évben külön nyilatkozni, hanem a rendelkezések automatikusan érvényesek a következő évben is.  Változás csak akkor történik, ha valaki úgy dönt, hogy visszavonja a rendelkezését, illetve, ha kiesik az adózók köréből, utóbbi nyilván leginkább akkor fordul elő, amikor nyugdíjba megy valaki. Mivel a kieső korosztály helyébe új lép, még akkor is, ha az kevésbé vallásos lévén kisebb arányban rendelkezik valamelyik egyház javára, ez legfeljebb néhány tized százalékos csökkenéssel járhatna.

De van egy még lényegesebb tényező. Nevezetesen az, hogy a történelmi egyházak javára adakozók száma évről évre folyamatosan nő. Ennek oka nem a vallásosság erősödése, hanem az, hogy az adó kétszer egy százalékáról való rendelkezés bevezetésekor az emberek nagy része nem volt tisztában azzal, hogy ehhez mit kell tennie; a legtöbben, ha lehet, az elkerülhetetlen mennyiségen túl nem foglalkoznak adóüggyel. Ezért az egyházak mindig nagy kampányt folytatnak azért, hogy megértessék e rendelkezések fontosságát, és technikailag segítsék a rendelkezések megszületését. Ennek eredményeként a rendelkezések száma évről évre mindhárom egyház esetében egyenletesen nőtt. 2020 és 2023 között ez minden évben öt százaléka körül volt, a reformátusoknál egy kicsit még magasabb százalékaránnyal, mint a másik két felekezetnél. Teljes joggal lehetett volna azzal számolni, hogy ez 2023-ról 2024-re is folytatódik. Különösen is, ha figyelembe vesszük, hogy miképpen alakultak ezek a számok a többi egyháznál, vallási közösségnél. A többi keresztény egyház esetében – a hamarosan említendő két kivételtől eltekintve – gyakorlatilag stagnáltak a számok. A nem keresztény (legnagyobbrészt buddhista) közösségek esetében pedig a korábbiakhoz hasonlóan dinamikusan, közel tíz százalékkal nőttek. A keresztény egyházak esetében a két kivétel a jelentősen csökkenő Hit Gyülekezete, akiknél azonban ez évek óta tartó folyamat, valamint az Evangéliumi Testvérgyülekezet, amely támogatóinak száma több mint negyedével nőtt. Ez utóbbi oka minden bizonnyal elsősorban az Iványi Gáborék körüli drámai események, a velük és intézményeikkel szembeni széles körű társadalmi szolidaritás.

Ezeket figyelembe véve joggal számolhatunk úgy, hogy a kegyelmi botrány nélkül az elmúlt évekhez hasonlóan nőtt volna az egyházak javára rendelkezők száma. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor a várható számhoz képest a tényleges még nagyobb mínuszt mutat, mint a nominális csökkenés. A református egyház esetében ez körülbelül 40 ezer fő, közel -11 százalék, a katolikus esetében több, mint 60 ezer, több, mint -7 százalék. De még az evangélikus egyház is veszített e számítás szerint több, mint háromezer rendelkezőt, ami körülbelül ugyanennyi százalékot jelent. Egészében így a veszteség legalább kétszerese annak, mint ami nominálisan is látható.

Az „elmaradt rendelkezők” nagyobb része valószínűsíthetően olyan, aki e közéleti botrány nélkül új rendelkezőként jelent volna meg, de emiatt mégis máshogy döntött.

Feltehetőleg azonban olyanok is voltak, akik a botrány ellenére most rendelkeztek először valamelyik történelmi egyház javára, tehát ténylegesen növelték a felajánlások számát. Ezt azonban lenullázták, sőt negatívba fordították azok, akik rendelkezésüket visszavonták. Emiatt azok száma, akik visszavonták korábbi rendelkezésüket, a számszerű csökkenésnél minden bizonnyal nagyobb. Az is látható, hogy a keresztény egyházak „szavazatvesztésével” párhuzamosan jelentősen, 20 ezer fővel nőtt azok száma, akik az egyházak alternatívájaként támogatható Nemzeti Tehetség Programnak adták egy százalékukat. Feltételezhető, hogy azon hasonló számú rendelkező között is, akik korábban nem, de ebben az évben az Evangélium Testvérgyülekezet javára rendelkeztek, sokan korábban a történelmi egyházak támogatói voltak.

A számok önmagukban is nagyon nagyok egyetlen év alatt. Még inkább azok, ha figyelembe vesszük, hogy tízezrek esetében nem egyszerűen az történt, hogy nem tettek meg valamit (azaz nem rendelkeztek), hanem ellenkezőleg: úgy rendelkeztek, hogy visszavonják korábbi rendelkezésüket.

Aktív cselekvést kellett végrehajtaniuk ahhoz, hogy elvágják a szálat, amely az egyházhoz kötötte őket.

Sokaknál már korábban elszakadt egymástól az, hogy melyik egyházban kereszteltek meg (s ezt esetleg még népszámláláskor bejelölte) – és az, hogy melyik vallási közösséget támogatják adójuk egy százalékával. Ezt mutatja a keleti vallások javára történt rendelkezések igen nagy száma. Miközben a nem keresztény vagy zsidó felekezetűek a népszámlálás szerint összesen 30 ezren vannak, a javukra rendelkezők száma a kétszázezret közelíti. Vagyis már korábban is igen jelentős számban voltak olyanok, akiknek nem volt igazán erős kötődésük ezekhez a nem-keresztény közösségekhez, mégis inkább azokat támogatták; azaz nem annyira azok vonzereje, hanem a keresztény egyházakkal szembeni bizalom hiánya miatt döntenek adójukról. Ez a bizalomvesztés idén számokban is kimutathatóan tovább növekedett. Ez pedig még aggasztóbb lehet az egyházak számára, mint az, hogy a népszámlálásnál az emberek harmada egyáltalán nem akar válaszolni a vallására vonatkozó kérdésre.

Még egy fontos változás olvasható ki az adatokból. Tudva azt, hogy egy adott egyház javára hányan rendelkeznek és ez összesen mekkora összeget jelent, könnyen kiszámolható, hogy az adott egyház támogatói átlagban mennyi adót fizetnek. Ezeknek tanulmányozása rendkívül érdekes következtetések levonását teszi lehetővé. Nem meglepő például, hogy a különösen értelmiségiek számára vonzó vagy legalábbis érdekes buddhista közösségek és a zsidó közösségek esetében a támogatók az átlagnál magasabb jövedelműek. Az sem meglepő, hogy a jehovistáknál éppen ellenkező a helyzet. Az már elgondolkoztató, hogy a jehovisták mellett miért a Hit Gyülekezetének támogatóinál a legalacsonyabb az átlagos adóbefizetés. A történelmi keresztény egyházaknál, az adó kétszer egy százalékáról történő rendelkezési lehetőség bevezetése óta a képlet egyértelmű. A katolikus átlagnál egy kicsivel, körülbelül egy százalékkal magasabb volt mindig a református átlag, annál pedig még jó néhány százalékkal magasabb az evangélikus. Ezek a számok jól magyarázhatók társadalom- és gazdaságtörténeti okokkal. Idén azonban változás történt. Most először a reformátusok esetében az átlag a katolikusoké alá ment. Aligha véletlenül. Jó okkal lehet következtetni arra, ami érzékelhető volt a kegyelmi botrány utáni vitákban: az események hatására a jobban képzett, értelmiségi, diplomás réteg kezdett el kivonulni az egyházból. S mivel a távozók aránya magasabb volt a reformátusoknál, mint a katolikusoknál, ez okozta a jelzett változást.

A folyamatokat még mélyebben elemezhetnénk, amennyiben az egyházak nyilvánosságra hoznák az adatokat megyei bontásban is. A megyék szerinti bontást azonban csak az érintett egyház kérheti ki a NAV-tól. Csupán remélhetjük, hogy az egyházak nem a titkolózást választják…

Nyitókép: Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke igét hirdet 2023. december 25-én.
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>