Szemben a szovjet tankokkal: eddig sosem látott fotók 56-ról
Elsőként most, a Válasz Online-on láthatók Fóti István 1956-os fényképei. A forradalom idején teherautósofőrként dolgozó fiatalember sebesülteket szállított a városban, és közben végig fotózott. Halottak, felborogatott villamosok, lángoló szovjet páncélozott járművek, majd novemberben már a menekülés képei: a mentőautóval Nyugatra, mielőtt lezárul a határ. Az eddig a családi könyvespolcon lapuló, pedánsan lefűzött negatívokat Fóti soha nem hozta nyilvánosságra, most azonban özvegye engedélyével megmutathatunk egy válogatást.
Sok mindent nem mondott róla. Sőt, inkább semmit. Még évtizedekkel később sem. „Mindig faggatni kellett” – ahogy özvegye emlékszik. Egy legenda tartotta magát konokul a családban: hogy az ő teherautójához erősítették a drótkötelet, amellyel a tömeg ledöntötte Joszif Sztálin szobrát az akkori Sztálin téren (a mai Ötvenhatosok terén) 1956. október 23-án.
Az 1926-ban született Fóti István sok mindent megélt 30 éves korára. Hogy az egymást követő magyarországi autokráciák nem voltak számára komfortosak – enyhe kifejezés. A Horthy-rendszer éveiben, konfirmált evangélikus létére, munkatáborba vitték, amit később szűkszavúan azzal indokolt, hogy nem akart katonának menni. Wesselényi utcai otthonukban arról álmodozott, hogy Svájcba megy. Ám amikor apjának előadta a tervet, ő egy pofonnal intézte el: „Hát nem jó itt neked?” Úgyhogy maradni volt kénytelen. Mígnem Pesten kitört a forradalom.
Nem meglepő: a Teherfuvarozási Nemzeti Vállalatnál (TEFU) dolgozó Fóti egyetértett a forradalom céljaival: azzal, hogy ki kell zavarni az oroszokat és meg kell szabadulni a rendszertől. Azzal segítette az ügyet, ami kéznél volt: felettesétől engedélyt kapott arra, hogy a TEFU-teherautójával – az állítólagos Sztálin-döntővel –, sebesülteket szállítson a Péterfy Sándor utcai kórházba. Nem csak sofőrkötött azonban. Hanem fotózott is.
Az eddig a családi könyvespolcon lapuló, pedánsan lefűzött negatívok arról árulkodnak: a képkészítést nem a forradalom napjaiban kezdte – „ő mindig fotózott” –, és
érvényesítette a Robert Capa-i axiómát is: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Fóti István elég közel volt.
A Rákóczi út és az Akácfa utca sarkán lángoló BTR-152-es szovjet csapatszállítóhoz, a körúton heverő halottakhoz és felborult villamoskocsikhoz vagy az október 25-i Kossuth téri „véres csütörtökhöz”. Fotói ugyanott készülnek, ahol az ismert forradalmi képek, a történtek elképzeléséhez nyújtott saját nézőpontja azonban felbecsülhetetlen.
A forradalom leverése után nem volt maradása. Egy november 17-én, Budapesten kiállított rendőrségi papírból tudjuk: engedélyt kapott, hogy „a közúti forgalomban részt vegyen” a Péterfy Sándor utcai kórház egyik IFA gyártmányú mentőjével. Pont ezt a mentőautót nem lehet azonosítani azokon a fényképeken, amelyek a menekülés során készültek, a kórház más kocsijait azonban igen. Képein feltűnnek a 8-as és a 82-es főút táblái, utolsó magyarországi fényképe pedig a nyugati határszélen ábrázol két gondtalanul heverésző katonát a géppuskaállásuk mellett.
Meglehet, nem pont így képzelte, de kijutott Svájcba. Zürich kantonban telepedett le, majd állampolgárságot kapott. Szorgalmasan mászta a szamárlétrát: előbb segédmunkás volt, aztán bútorszállító, pár évre rá pedig a zürichi Intermarché áruház üzletvezetője lett. Fóti István csak a rendszerváltás idején tért haza Magyarországra, de saját 56-os képanyagát ennek ellenére sem hozta nyilvánosságra. Még családi körben sem igen mutogatta – a mappához a gyerekeinek hozzáérniük is tilos volt. Özvegye azonban másképp gondolta: 2019-ben elhunyt férje 1956-os fotóit a Válasz Online most az ő engedélyével hozhatja nyilvánosságra.
o
Hogy tényleg részt vett-e Fóti István a Sztálin-szobor ledöntésében 1956. október 23-án, nem tudjuk, de az biztos, hogy az ikonikus helyszínre később kilátogatott, ahogy azokban a napokban sokan mások is. A fényképen látszik a monumentális, szocreál reliefekkel díszített tribün, ami a forradalom előtt szigorúan elzárt terület volt. Ezekben a napokban viszont szabadon be lehetett járni, és megnézni a pártelitnek fenntartott pihenőhelyiségeket a belsejében, valamint az alatta rejtőző óvóhelyet. A pesti nép a Sztálin teret ebben az időben Csizma tér néven emlegette a tribün tetején árválkodó két hatalmas bronzcsizma miatt. A helyszínen csak ennyi maradt a ledöntött szoborból. A csizmapár tetejére nemzeti zászlót tűztek. A turistáskodó emberek Fóti fényképén is látszanak, az előtérben álló, vöröskeresztes lepedőkkel letakart mentőautóval pedig jó néhány további képen találkozunk. Az előtte ácsorgó fiatalok Fóti barátai lehettek, akikkel együtt menekült novemberben Nyugatra.
Nem a Sztálin-szobor volt az egyetlen az elnyomó rendszer emlékművei közül, amit a népharag ledöntött. A középületek tetejéről potyogtak a vörös csillagok, dőltek az obeliszkek, szobrok. Az 1944-ben vitatott körülmények között lelőtt szovjet parlamenter, Ilja Osztapenko kapitány monumentális szobrát 1951-ben állították fel a Balatoni út és a Budaörsi út elágazásánál, nem messze attól, ahol a tiszt életét vesztette. Öt évvel később ezt is ledöntötték, de erről az eseményről – bizonyára a városszéli helyszín miatt – sokkal kevesebb fénykép készült, mint a Sztálin-szobor lerombolásáról. Ahogy a fotón is látszik, Osztapenko szobra teljesen tönkrement, de Sztálinéval ellentétben a rendszer restaurációja után ezt az emlékművet helyreállították. Az újraöntött, 1958-ban felállított változat van jelenleg a Szoborparkban.
Fóti István felvételei között különösen értékesek az október 25-én az Országház előtt készült képek. Nemcsak azért, mert a forradalomnak erről a sorsfordító eseményéről alapvetően kevés fénykép maradt fenn. Az Országgyűlési Múzeum által 2016-ban elindított, öt évig tartó kutatás összesen negyvenegy darabot tudott összegyűjteni. A képek segítséget nyújtanak az események rekonstrukciójához, mivel máig sok a bizonytalanság azzal kapcsolatban, mi vezetett a forradalom első igazi tömegtragédiájához, a Kossuth téri vérengzéshez.
Fóti képei még azelőtt készültek, hogy 11 óra körül az első lövések eldördültek volna.
A négy fotón látszanak az Országházat védő szovjet harckocsik, amelyeknek a száma is leolvasható. Amikor megkezdődött a lövöldözés, ezek a harckocsik is tüzet nyitottak a téren összegyűlt békés civilekre, noha korábban személyzetük barátkozott a tömeggel. A fotókon nem a barátkozás látszik, hanem a tankok és az emberek szembenállása. A tüntetők látható védtelensége meg is előlegezi a későbbi tragédiát. A baljós atmoszférát fokozza a reggeli köd, amiben szinte eltűnnek a tér épületei, például az emberek háta mögött magasodó volt Igazságügyi Palota, ami ebben az időben a Magyar Munkásmozgalmi Intézet székháza volt.
A Népszínház utca és a József körút sarkán álló Szabad Nép-székház már október 23-án az események egyik meghatározó helyszíne lett. Hogy a propaganda mennyire fontos eszköz az elnyomó rendszerek fenntartásában, azt mutatja, hogy a felkelés első napján célponttá vált három szimbolikus intézménye: a díszfelvonulások terére néző Sztálin-szobor, a Magyar Rádió, illetve az írott pártsajtó központja, a Szabad Nép-székház. A Szabad Nép október 23-án Új, tavaszi seregszemle című vezércikkében szokatlan módon teljes egyetértéssel, támogatással számolt be az egyetemi ifjúság mozgalmáról, gyűléseiről, elítélte a közelmúlt bűneit és hibáit. „Pártunk és lapja, Szabad Nép odaáll az ifjúság mellé helyesli ezeket a gyűléseket, és sok sikert kíván a fiatalság okos, alkotó tanácskozásaihoz” – írták. A forradalmárokat ez nem hatotta meg az évtizede tartó hazudozás után: a tüntetők behatoltak az épületbe, és feldúlták azt. A Szabad Nép nem is tudott megjelenni a következő két napban, bár a hatalom hamarosan visszaszerezte az ellenőrzést a székház felett, miután odaküldték a Zrínyi Katonai Akadémia körülbelül száz fős egységét. A sztálinizmus vezérorgánuma még négyszer jelent meg, utolsó száma október 29-én látott napvilágot. Aznap este Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány önjelölt elnöke fegyveresekkel szállta meg a székházat, amely egészen a szovjet bevonulásig egy forradalmár csoport bázisa lett (történetüket Eörsi László tárta fel)
A felvételen a Szabad Nép könyvesbolt előtti elhíresült könyvmáglyát örökítette meg Fóti István: a székház József körúti oldalára néző, reprezentatív kialakítású könyvesbolt a hivatalos propaganda kirakata volt, ezért a forradalmárok kidobálták az utcára a könyveket, újságokat, és felgyújtották őket. Fóti képein a székház már viharvert állapotban van, ablakai kitörtek, a Népszínház utcában, a Nemzeti Színház oldala mellett legalább két kiégett gépkocsi látszik. Ennek ellenére valószínűleg ezek a felvételek a forradalom első napján készültek, erre utal, hogy a fenti fotón látszik az égő máglya. Később a könyvesbolt feliratát ötletes módon forradalmi emlékművé alakították: a „Szabad Nép” öt betűjét eltávolítva a feliratból csak annyi maradt, hogy „A Nép”. A fotón azonban a felirat még eredeti állapotában látható.
A fényképek segítségével nagyjából nyomon követhető, hogy Fóti István merre járt a városban: kizárólag pesti helyszínek jelennek meg a fotókon, és azok is viszonylag limitált térben. A Kossuth tér, a Sztálin-szobor és a Nemzeti Színház közvetlen környéke a három legfontosabb, ezeken kívül szinte csak Ferencváros bukkan még fel egy-két képen (a Petőfi híd Boráros téri hídfője, valamint a Ráday utcai Református Internátus oldala), továbbá a VII. kerület két fotón. A legtöbb kép a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében készült, amit akkoriban EMKÉ-nek neveztek a Lenin körút sarkán lévő történelmi kávéházról. Ez ebben az időben is működött, a fotó jobb szélén lévő épület földszintjén volt. Az EMKE nemcsak azért vált a forradalom első napjainak meghatározó helyszínévé, mert a Nemzeti Színház túlsó oldalán volt a Szabad Nép-székház, hanem mert a ledöntött Sztálin-szobrot teherautóval idevonszolták, és a bronzalakot itt darabolták tovább (Fóti egyik képén fel is fedezhető a tömegben a fekvő szobor). Amikor 24-én megkezdődtek az utcai összecsapások az ávósokkal és a szovjetekkel, ezek helyszíneivé is a széles főútvonalak váltak, mivel a felkelők megfélemlítésére törekvő fegyveresek gépjárműveikkel nem nagyon mertek bemenni a szűk mellékutcákba. A felkelők erre barikádok építésével reagáltak.
A forradalomban Budapesten nagyon hamar kizökkent az élet a normális menetéből. Ennek a változásnak erős szimbólumai a felborított villamosok, hiszen a villamosközlekedés az akkori városban a rendnek, a dolgos hétköznapoknak elengedhetetlen kelléke volt. A budapestiek többsége még élénken emlékezhetett rá, hogy a főváros ostroma tizenkét évvel korábban a villamosok leállásával indult el, és aztán az élet újraindulása is a sárga járgányok újbóli megjelenésével vette kezdetét. 1956. október 23-án még jártak a városban a villamosok, de másnap a Fővárosi Villamosvasút kénytelen volt a forgalmat leállítani az utcákon elharapózó káosz miatt. A járművek egyik pillanatról a másikra álltak meg áram hiányában, és amikor az utcai harcok elindultak, kézenfekvő eszközei lettek a nagy főútvonalak eltorlaszolásának. A forradalomban rengeteg villamoskocsi rongálódott meg, a felsővezeték-hálózatot leszaggatták, helyenként a síneket is felszedték. A szovjet bevonulás után még hetekig nem közlekedtek a villamosok, a legsúlyosabban sérült nagykörúti és Rákóczi úti vonalakon pedig csak 1957 januárjában tudták kijavítani a károkat.
A Nagykörúton a 6-os villamos január 4-én a Nemzetiig kezdett járni, január 16-én ment végig újra a teljes vonalon. A leállás majdnem olyan hosszú volt, mint 1945-ben.
Fóti István Nemzeti Színháznál készült fotóin legalább öt felborított villamoskocsit lehet azonosítani. Több képen a számuk is látszik (FVV 2844-es és 2846-os villamoskocsik, 5961-es és 5962-es számú pótkocsik), valószínűleg már az első napokban itt heverhettek oldalukra dőlve, illetve a könyvesbolt előtt az egyik kocsi megbillenve. A villamoskocsik még favázas, első világháború előtti járművek voltak, ezért rendesen össze is törtek, ennek ellenére mindkét azonosítható járművet kijavították 1957-ben, és acélvázasra átépítve újra forgalomba kerültek.
A fenti fotó hátterében, a Népszínház utca sarkán a hírhedt Szimpla espresso bejárata látszik, ami messze nem volt olyan elegáns hely, mint a túloldali EMKE kávéház. Az előző években valóságos kis sajtókampány zajlott, hogy a VIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalat kezdjen már valamit a borzalmas állapotú hellyel, ahol szakadt vezetékek lógtak a falból, hullott a vakolat, minden csupa mocsok volt, és a feketét a vendégeknek a vécé közvetlen közelében, húgyszagban kellett iszogatniuk. Még a sztálinizmus sajtójában is engedélyezett volt az ilyen visszásságok felvetése, de kijavításukra nem volt pénz, a Szimpla a város legleharcoltabb presszója maradt. A forradalom után, 1957 első hónapjaiban első osztályú vendéglátóhellyé fejlesztették, de aztán a 70-es évekre újra lezüllött, és 1974-ben bezárt. Helyén néhány évvel később a város legnagyobb önkiszolgáló éttermét nyitották meg, ma McDonald’s étterem működik a sarkon.
Fóti István több felvételt készített a Rákóczi út és az Akácfa utca sarkáról, ahol több kiégett szovjet páncélozott jármű álldogált, ezek valóságos turistalátványossággá váltak, és számos korabeli képen visszaköszönnek. Fóti képeinek érdekessége, hogy a sarkon találatot kapott BTR-152 páncélozott lövészszállító járműről és a hozzátartozó aknavetőről olyan képeket is készített, amelyek a még lángoló járműveket mutatják, vagyis nem sokkal azután készülhettek, hogy azok találatot kaptak. A főváros utcáin cirkáló, a házakra és a járókelőkre lövöldöző szovjet páncélozott járművek ellen a felkelők alapvetően Molotov-koktélokkal harcoltak – igen hatékonyan, mivel a képen látható BTR-152 például nyitott volt, egyáltalán nem városi harcra tervezték. Erről a katonák leugrálhattak, ha kigyulladt, de fennmaradt szemtanúi beszámoló szerint az Akácfa utca elején találatot kapott BTR-40-es páncélautóban – amit Fóti szintén megörökített – bennégett a két szovjet kiskatona. Az Akácfa utca eleje volt a Sztálin-szobor útjának utolsó állomása is, a roncsot az EMKE kereszteződéséből ide vonszolták be, és itt „fogytak el” az utolsó darabjai. A Rákóczi út sarkán álló épület, aminek földszintje 1956 októberében felújítás alatt állt, ma már nem létezik, ezért a helyszínt nem könnyű azonosítani, de a szovjet járművek és a többi fotó alapján egyértelműen meghatározható.
Fóti István számos felvételt készített az utcán heverő holttestekről, amelyek a felborogatott villamosokhoz hasonlóan az 1945-ös ostrom borzalmait juttathatták a budapestiek eszébe. Október 30-án került sor a forradalom leghírhedtebb lincselésére: a Köztársaság téri pártszékház elfoglalása után a védők közül több tisztet és katonát meggyilkoltak a feldühödött forradalmárok. Az eseményről sok fénykép készült, de Fóti halottakat mutató fotóit nem lehet egyértelműen azonosítani ezzel a helyszínnel. A fenti fénykép azonban valószínűleg ott készült.
Novemberben, a szovjet megszállás után magyarok tízezrei vágtak neki a Dunántúlnak, hogy még a lezárás előtt átjussanak az osztrák határon. Fóti István is köztük volt, és fényképei közül különösen érdekesek azok a fotók, amelyek a menekülést dokumentálják, ugyanis a fontosabb állomásokon, útelágazásokban felvételeket készített. Nemcsak az útvonal egy szakasza rekonstruálható biztosan ezek segítségével, hanem szinte olyan érzés a sorozatot végigpörgetni, mintha ott lennénk a menekülők között.
Amikor a felvételeket készítette, Fóti Istvánnak már tudnia kellett: hazáját nagyon hosszú ideig, talán soha többé nem láthatja. Ezek a fotók a búcsúzás képei az emigráció kezdetén.
Ahogy említettük, a Péterfy Sándor utcai kórház egyik mentőautójára kiadott engedélyben szereplő kocsi a rendszáma alapján nem azonosítható a meneküléshez használt járművekkel, ugyanakkor több képen feltűnik egy másik mentő ugyanebből a kórházból: az UB 951 rendszámú Robur Garant. Ezt minden bizonnyal Fóti István barátai, a fotón látható fiatal lány és férfi vezették, talán Fóti is velük együtt utazott. A mentőautót már a forradalom napjaiban Budapesten is használták: feltűnik a ledöntött Sztálin-szobor előtt, valamint egy másik fotón a Péterfy Sándor utcai kórház udvarán. A menekülők egy szakaszon konvojba szerveződtek, a konvoj járművei között két mentő, személyautók és két TEFU-teherautó látszik. A vöröskeresztes lepedőktől a menekülők némi védelmet remélhettek.
Fóti István a menekülés során több helyen lefotózta az útjelzőtáblákat a kereszteződésben. Útvonaluk Veszprém és Győr közötti szakasza a fotók segítségével biztosan felrajzolható. A fenti kép Veszprémben készült a 8-as országút városi szakaszán, az úgynevezett Palotai téren. A helyszín a jellegzetes korlát alapján azonosítható, de ma már teljesen felismerhetetlen, ugyanis a 60-as évek végén az egész környéket lebontották, itt épült fel Veszprém modern városközpontja. Veszprémből a 82-es útra fordultak, és egészen biztosan megpihentek Zircen, ahol az apátságról és a kálváriáról is készültek fényképek. Az utolsó biztosan azonosítható település az út mentén a Zirchez tartozó Kardosrét.
A fenti fénykép a családi emlékezet szerint az osztrák–magyar határon készült, és a határt őrző, de láthatóan barátságos magyar katonákat ábrázolja. Némi kételyt ébreszthet, hogy ezen a képen lombos növényzetet látunk, míg a 82-es út mellett, a Bakonyban már teljesen téli a táj, vastag hópaplan borít mindent, de az 56-os menekülők konvoját megörökítő fotókon is lombos fák látszanak, így ez nem feltétlenül zárja ki, hogy valóban ezzel a fényképpel búcsúzott Fóti István Magyarországtól, és indult neki Nyugatnak, hogy új életet kezdjen.
+1
Már az emigrációban, Zürichben készült egy egészen valószerűtlen képe 1958-ban: a Limmat folyó rakpartján állva megörökítette, ahogy egy uszályon néhányan Nagy Imre és Maléter Pál nevét hirdető transzparens mellett állnak vigyázzban, magyar zászlókkal a kezükben. A fotó készítésének körülményeit egészen pontosan ismerjük, mivel Gosztonyi Péter történész, aki szintén 1956-ban emigrált Svájcba, megírta a történetet az Élet és Irodalomban 1995-ben. Visszaemlékezése szerint 1958 tavaszán meglepően sok, körülbelül 150-180 magyar diák tanult a zürichi egyetemeken, legtöbben a Műegyetemen (ETH). Legtöbben részt vettek két évvel korábban a forradalomban, vagy fegyverrel vagy más módon. Nagy Imre és Maléter Pál kivégzésének hírét 1958. június 17-én délben mondta be a rádió, a magyar diákok többsége a tragikus hírt az ETH menzáján hallotta, ahol halotti csend fogadta a bejelentést.
A magyar fiatalok mindenképpen meg akartak valahogyan emlékezni a kivégzettekről, ezért este fáklyás menetet tartottak a Limmat partján. „Másnap a svájci polgári pártok képviselői egy nagy tutajt horgonyoztak el a Limmat közepére. Tetején egy hatalmas fehér kereszt állt. Nem volt ennek vallási jellege. Memento volt. A kereszt egyik oldalán NAGY IMRE, a másikon MALÉTER Pál neve állt. Magyarul. Napokon át mi, magyar diákok adtuk a díszőrséget a tutajon. A Limmat két oldalán embertömeg nézett. Némán. Döbbenettel” – emlékezett vissza Gosztonyi. A magyarok iránti szolidaritást a svájciak azzal is kifejezték, hogy esténként virágokat és 20-50 frankos bankókat raktak le a diákszállás bejáratánál, ahol a magyar fiatalok laktak.
A fotó értékes dokumentum, mert egyelőre nagyon kevés fénykép tanúskodik arról, hogy élték meg az 56-os magyar emigráció tagjai Nagy Imre és társainak kivégzését, illetve milyen volt az erre adott – nem politikai, hanem hétköznapi emberi – reakció a nyugati országokban. A fénykép már szerepelt 2007-ben a Múltunk című folyóirat címlapján (Fóti István szerzőségének feltüntetésével).
*
A fényképekhez tartozó leírásokat Zsuppán András készítette, amennyiben tévedést látnak, kérjük, jelezzék szerkesztőségünknek!
*
Nyitókép: szovjet harckocsik az Országház előtt 1956. október 25-én, a véres csütörtökön (fotó: Fóti István)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
