Óvatosabban Szent Istvánnal! – Thoroczkay Gábor válasza az első magyar királyról szóló vitában
Lehetséges, hogy a történésznő az Istvánt „bíráló” megállapításainál a koncepciójába nem illő véleményeket olykor nem vette figyelembe – írja a lapunknak küldött viszonválaszában Thoroczkay Gábor történész. Az ELTE egyetemi docense a Berend Nóra Szent István-könyvéről lapunk hasábjain kibontakozott vitához szól hozzá.
Vita bontakozott ki a Válasz Online virtuális hasábjain Berend Nóra professzor, Angliában élő medievista Szent Istvánról (az ő szóhasználatában: I. Istvánról) szóló könyve kapcsán. A lapban közölt kritikára maga a kötet szerzője válaszolt, és írásában engem úgy említett meg, mint aki a háttérből mozgatom a recenzenst. Noha viszonválaszában Borbás Barna kiállt a cikkéért, szeretném leszögezni: nincsenek Cipolla-hajlamaim, nem szoktam nem általam jegyzett cikknek „szellemi atyja” lenni. Az egyébként történész végzettségű újságíró azért támaszkodott több helyen az én véleményemre, mert a szeptemberi könyvbemutatón magam foglaltam határozottan állást a kötet megállapításaival szemben, a másik két prezentáló – egyébként a magyar középkorkutató-szakma elismert képviselője, Klaniczay Gábor és Veszprémy László – inkább ismertetésre vállalkozott, és csak mértékkel támasztott ellenvetéseket.
Miután Berend Nóra válaszában azt írta, kritikámat „minősíthetetlen stílusban” adtam elő, így az olvasóban valamiféle rémkép bontakozhat ki személyemmel kapcsolatban. Ezért fontosnak tartom, hogy megszólaljak és részletesebben is kifejtsem az álláspontomat. Mivel a szeptemberi könyvbemutatón jegyzetek alapján beszéltem, annak felidézése nem okoz gondot.
Elöljáróban megjegyezném, hogy a könyv öt részből áll: bemutatja Szent István uralkodását, másodjára tagadja Koppány létezését, harmadjára az 1983-ban bemutatott rockopera, az István, a király című művel foglalkozik, negyedjére a Szent Jobb históriáját mutatja be, ötödjére pedig a Szent Korona történetét tárja elénk. A könyvnek a sajtópolémia már bemutatta a szándékát: nagy mértékben megkérdőjelezi az István királyról való tudásunk legjavát, bizonyos posztmodern nézőpontból szinte minden lényeges eddigi konszenzuális vagy egyes történészekhez kötődő megállapítást kérdőjelessé tesz.
Nézzük, mit is mondtam a kötet első részéről! Általánosságban kifogást emeltem István „Szent” jelzőjének elhagyása miatt, utalva arra, hogy az „I. István” a korai marxista történetírás bevett formulája volt, melyet kár újból feleleveníteni. Hangsúlyoztam, hogy bizonyos elfogultságok jellemzik a könyv e részét, hiszen
mindenütt az Istvánnal kapcsolatos tudásunk bizonytalanságát emeli ki.
Csupán két dolog, ami álláspontom szerint nem állja meg a helyét. Az első, hogy jelenlegi tudásunk alapján a Szent István-i törvények nem interpoláltak (vagyis betoldásokkal terheltek), hanem integer (teljes) kortárs források. Ezt 1985-ben állapította meg Jánosi Monika szegedi kötődésű, egyébként fiatalon elhunyt középkorkutató. Mivel ez úgymond a legutolsó, mérvadó állásfoglalás, Berend professzornőnek illett volna ezzel a nézettel vitatkozni, megcáfolni, ugyanis ez a kutatás menete; ha van az elképzelésünkkel szembenálló vélemény, azt el kell bizonytalanítanunk, mielőtt továbbhaladunk. Ez nem történt meg: Jánosit nem is említi az angol nyelvű könyv. Második megjegyzésem a Szent István-i oklevelekre vonatkozott, amelyeknek a kérdését 2009-ben magam foglaltam össze, és az akkor friss német állásfoglalások alapján kifejtettem: hitelük megerősödött, valamint az a feltételezés, miszerint német írnokok, esetleg főpapok írták őket, újból komolyan szóba került. Berend Nóra ezt az állásfoglalást sem ismerte vagy legalábbis nem vitatkozott vele. Tehát bizonyos szelekció kimutatható a releváns szakirodalom használatában, lehetséges, hogy a történésznő az Istvánt „bíráló” megállapításainál a koncepciójába nem illő véleményeket olykor nem vette figyelembe.
Koppány vezér megkérdőjelezésénél már az eddigi sajtópolémia is szóba hozta a könyvbemutatón elhangzott, általam döntőnek tekintett ellenvetést: a 13. század elején – ez Gertrúd királyné meggyilkolásának vagy az Aranybulla kiadásának az ideje, hogy a magyar történelmet minuciózusan nem ismerő olvasó is el tudja helyezni saját időszalagján – a veszprémi püspök Rómáig menő pereskedésben vissza akarta szerezni a pannonhalmi apátságtól Somogy megye egyházi tizedjövedelmét. A 120-130 évvel korábbi, még a 11. században vagy annak legvégén keletkező Szent István-legendák világosan leírják, hogy a somogyi dézsmák miért kerültek a bencés apátsághoz:
„És mivel Pannónia Szent Márton püspök születésével dicsekedhet, kinek érdemei – amint mondottuk – segítették a Krisztushoz hű királyt az ellenség felett aratott győzelmébe , az Isten kedveltjeivel tanácsot tartván a szent főpap földje melletti, Szent Hegynek mondott helyen az ő nevére monostort épített (ez Pannonhalma – Th. G.), birtokokkal, jövedelmekkel és egyéb javakkal gazdagította, és a leigázottak tizedének engedélyezése révén a püspökségekhez tette hasonlatossá.” (Nagyobbik Szt. István-legenda, Kisdi Klára fordítása)
Tehát a dézsmák egy küzdelem jutalmaként kerültek a Szent Benedek-rendi egyházhoz. A leigázottak Somogy népe voltak (másutt nem kapott ilyen jövedelmet a bencés apátság), és Koppány somogyi vezér volt (ezt a magyar krónika írja). Itt a kör bezárul, a két kútfő igazolja, hogy a veszprémi és pannonhalmi egyház vitáját mi is okozta: népe Koppányt támogatta, Istvánt pedig a pannonhalmi bencések, így a király győzelme után Pannonhalmát a legyőzöttek, azaz a somogyiak tizedével ajándékozta meg. Szándékosan kikapcsoltam az érvelésemből a kétségtelenül későbbi betoldásokkal terhelt híres kútfőt, az államalapító király pannonhalmi oklevelét, mert nélküle is bizonyítható Koppány és Somogy kapcsolatának történetisége. Még egy részlet azonban csak onnan derül ki: István jó gazdája volt egyházainak, Veszprém püspöksége eredetileg kapott kárpótlást is, egy udvarházat, azonban a 13. század elején már a jóval busásabb tizedjövedelmet akarta Somogyban.
Amíg Berend professzornő ezt a levezetést meg nem cáfolja forrásokkal vagy más módon, Koppány történetiségének tagadását nem lehet tőle elfogadni.
(Koppány felnégyelésének történeti valóságként kezelésénél nincs határozott véleményem, megtörténte esetleg meg is kérdőjelezhető. Ezt meg is említettem a könyvbemutatón.)
Az 1983-ban bemutatott rockopera kapcsán Berend professzornő óriási teljesítményt nyújt és mindezt a szeptember könyvbemutatón is kiemeltem (ezzel pusztán azt kívánom jelezni, hogy nem csak a kritika zászlaját emeltem fel). Az egész mű keletkezése, irodalma mellett részletekbe menően mutatja be az 1956 október-novembere utáni tragikus drámát, Nagy Imre és Kádár János egyenlőtlen küzdelmét, amely a forradalom miniszterelnökének kivégzéséhez vezetett. Berend Nóra – úgy tűnik – osztja az a nézetet, miszerint a két kiváló beatmuzsikus, Szörényi Levente és Bródy János művében – akarva, akaratlanul – ezt az ellentétet jelenítették meg. Bár középkorkutató vagyok, itt több megjegyzésem volt és van, nézzük, melyek voltak a leglényegesebbek:
- egyfelől egy középkori tárgyú monográfiában még külföldi olvasóközönségnek sem kellett volna a Kádár–Nagy Imre ellentétet ilyen részletességgel bemutatni, elég lett volna a probléma néhány oldalas felvázolása;
- a könyv 79. oldalán szereplő Horthy-korszakot érintő jellemzés túl sematikus, az eredményeket nem említő, az 1960-as évek magyarországi történetírását idézi (világosan leszögeztem ugyanakkor: a korszak vérben fogant, a fehérterror eseményeivel és egy nemzeti tragédiával, a holokauszttal és a nyilasoknak való hatalomátadással ért véget);
- „városi legendának” minősítettem a népszerű rockopera kapcsolatba hozását a Kádár–Nagy Imre-viszonyrendszerrel, ugyanis – hivatkozva arra, hogy már mindketten éltünk abban a korban, igaz, költőien fiatalon – ez 1983-ban szó szerint egzisztenciális veszély volt, ezzel értelmes ember nem merte volna provokálni a még ereje teljében lévő kommunista államvezetést (különösen nem az öregedő Kádárt).
Jöjjön a Szent Jobb-kérdés! Az ereklye kétségkívül problematikus tárgy. Itt először arra hívtam fel Berend Nóra és a könyvbemutató hallgatóságának a figyelmét, hogy téves az az állítás a könyv 153. oldalán, miszerint az államalapító királyt politikai érdekekből és nem állam- és egyházszervező érdemeiért avatták volna szentté 1083-ban. A professzornő Klaniczay Gáborra, a kérdés jelenlegi legelismertebb szakemberére hivatkozik e helyütt a könyvben, aki azonban mindig az utóbbit hangsúlyozta, tehát az állam- és egyházszervező érdemeket, és István európai modellt teremtő kanonizációjáról beszélt. A másik dolog, amiről szóltam, az ama antropológiai megállapítás, hogy a jelenleg a Szent István-bazilikában őrzött ereklye középkori módszerekkel mumifikált, tehát tartósított testrész, nem spontán folyamat révén mumifikálódott. De itt hangsúlyoztam, hogy a kétely, amit Berend Nóra is megfogalmaz, megalapozott, és két természettudományos vizsgálat elvégzése dönthetné el végleges érvénnyel a kérdést: rádiókarbon kormeghatározással meg kellene becsülni az ereklye korát, keletkezési idejét, valamint archeogenetikai vizsgálatokkal pedig megnézni (már amennyiben kinyerhető örökítőanyag), hogy az kapcsolatba hozható-e az Árpádok már ismert genetikai örökítőanyagával. Ez azonban sem a professzornőn, sem rajtam nem múlik, itt az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érsekének, az egyébiránt kiváló középkorkutató Erdő Péter bíboros-prímásnak kell döntenie, hogy aláveti-e a nagy tiszteletnek örvendő relikviát ilyen vizsgálatoknak.
Végezetül nézzük, hogy a magyar korona, a Szentkorona kapcsán mit mondtam. Először is, „minősíthetetlen hangon” megnyilvánuló kritikusként kifejtettem, hogy ez az angol nyelvű monográfia legkidolgozottabb fejezete, Berend professzornő rendkívüli biztonsággal mozog a terjedelmes szakirodalom feldolgozásánál, talán egy-két pontosítás volt csak tehető (az alsó koronarész, az abroncs, a görög korona női koronaként való azonosításának időpontjánál említettem egy másik szakirodalmi tételt). De azt is szóvá tettem, hogy Berend Nóra nyitott kapukat dönget, ezt a világviszonylatban is rendkívül jelentős főhatalmi jelvényt (hiszen nem sok kortársa maradt), senki sem tartja már István király koronájának, csak a német szóhasználat – Stephanskrone – utal rá. A vita manapság már csak akörül forog, hogy esetleg a felső koronarésznek, a keresztpántnak vannak-e olyan elemei, amelyek esetleg 11. század eleji eredetűek. És felhívtam a figyelmet egy érdekességre, amellyel éppenséggel megdicsértem Berend Nórát. A 201. oldalon ugyanis idéz egy olyan bizánci forrást, amely métropolisnak nevezi a 12. század derekán a korona őrzőhelyét. Itt a professzornő bizantinológus szakemberekkel konzultálva nem veti el azt az értelmezést, hogy ez a kifejezés érseki székhelyet jelenthet (és nem királyi székhelyet), és ennélfogva abban az időben Esztergom, és még nem Székesfehérvár lehetett a királyi korona őrzőhelye. Ez egy gyökeresen új kutatási eredmény lenne! De ez speciális történészi, sőt bizánckutatói probléma, amelyet még meg kell részletesen tárgyalni.
A könyvbemutatón elmondottakat azzal zártam, hogy amennyiben Szent István állam- és egyházalapítói tevékenységét relativizáló, revízió alá vevő álláspontjával Berend Nóra nem akar parazsat gyűjteni a fejére, inkább ne jelentesse meg magyarul a könyvet, de ezt pusztán kollegiális jótanácsnak szántam.
A Válasz Online-on megjelent polémiát semmiképpen sem tartom haszontalannak. Arra azonban minden kutatónak figyelnie kell, hogy egy tudósgenerációk sora által pontosított királyképen (itt jelesül Szent Istvánén)
csak óvatosan érdemes módosításokat tenni, a források és a szakirodalom teljességének ismeretében, (posztmodern) prekoncepciók lehetőség szerinti mellőzésével.
Amit ma István királyról tudunk, az leginkább Györffy Györgynek, Kristó Gyulának, Gerics Józsefnek köszönhető, az elmúlt évtizedek legnagyobb medievistáinak. De ma élő középkorkutatók (Veszprémy László, Zsoldos Attila, Szovák Kornél, talán e sorok írója) is hozzátettek már mindehhez. Ha nem teljesen objektív szempontok vetődnek fel munkásságuk kritikájának elkészítésekor, az mindenkor éles szakmai tiltakozást fog kiváltani. Ezzel minden tudósnak számolnia kell.
Nyitókép: Szent István monogramja a pannonhalmi kiváltságlevélen (forrás: Pannonhalmi Főapátsági Levéltár)
Ezt a vitát nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
