„A jóról és rosszról ez volt életem legnagyobb tapasztalata”– Sólyom László és 1956
„Az ötvenhatos forradalom becsülete, a rendszerváltás becsülete, mai rendszerünk tisztessége azt követeli, hogy minden politikai erő a legtisztábban tartsa fenn és vallja ezeket az alapokat, semmilyen politikai érdekből ne engedjen meg kétértelműséget, ne tegye viszonylagossá álláspontját” – idézi Sólyom Lászlónak a mai ünnepen sajnos ismét nagyon aktuális mondatait Landi Balázs. Az egyetemi docens, Sólyom László egykori tanítványa, huszonöt éven át közvetlen munkatársa a Válasz Online-nak küldött írásában részletesen bemutatja az egykori köztársasági elnök viszonyát a forradalomhoz – abból az alkalomból, hogy a Pécs Története Alapítvány ma publikálta Sólyom László fiatalkori naplójának vonatkozó részeit.
Amikor az olvasó kézbe veszi egy tizennégy és fél éves gyermek diáknaplóját, amit várakozással teli gyűlésekről, tüntetésekről és követelésekről szóló igencsak töredékes híradások és személyes élmények hatására kezd el írni 1956. október 23-án, nem lehet elvonatkoztatni attól a körülménytől, hogy évtizedekkel később ő lett a demokratikus és jogállami átmenetet leginkább meghatározó Alkotmánybíróság elnöke, majd az 1956-ra visszavezetett alkotmányos értékrenden álló Magyar Köztársaság elnöke.
A Pécs Története Alapítvány – korábbi és jelenlegi kutatásaiba illeszkedő módon – közli most a pécsi származású Sólyom László által még életében rájuk hagyományozott diáknaplója első részét, mégpedig mind formájában és tartalmában változtatások nélkül, ahogy az eredetileg leírásra került. Ehhez kapcsolódik jelen írásom, melyben arra teszek kísérletet, hogy ötven-hatvan évvel későbbi írások és beszédek alapján mutassam be a már felnőtt és felelős államférfi, Sólyom László viszonyulását 1956-hoz. Minden más, így különösen a fél évszázadnyi távolságban megfogalmazódott gondolatok és érzések összevetése már az Olvasó páratlan lehetősége és felelőssége, amiben nyilvánvalóan saját személyisége, értékrendje és végső soron élete is befolyásolja.
Ennyiben természetesen jelen írás is szubjektív, mert bár változtatások nélkül közlöm Sólyom László gondolatait, de azok kiválogatása és az egyes részek kiemelése vagy éppen mellőzése az én személyes viszonyomat, értékrendemet és eddigi életemet tükrözi részben Sólyom Lászlóhoz, részben 1956-hoz. Vagyis az elkövetkező írás annak ellenére az én szerzői alkotásom, hogy abban kizárólag Sólyom Lászlótól idézek, így nem állítom és nem is állíthatom, hogy ez az összefoglaló írás, vagy még inkább válogatás az egyedüli és kizárólag helyes értelmezése Sólyom László 1956-hoz való viszonyulásának.
A „független, demokratikus és alkotmányos Magyarország megszületése harmincadik évfordulója előtt tisztelegve” 2019-ben jelent meg Sólyom László „végérvényesen lezárt jogászi-közéleti pályája dokumentumainak” gyűjteményes kötete, ami „eredeti formájukban, változtatások és magyarázatok nélkül – tőle[m] immár független létben” tartalmazza az általa kiválasztott írásokat, beszédeket. E kötet bevezetőjében Sólyom László szintén önkorlátozó kijelentést tesz: „A jelenből szemlélve objektív forrásközlésnek minősülhet ez a gyűjtemény. De valójában végletesen szubjektív marad; hiszen szerzői mű, az én hozzájárulásom és az én tisztelgésem, még akkor is, ha éppen hivatalos dokumentumokról van szó.” Ez kiindulóalapja az én írásomnak is, ami elsődlegesen Sólyom László közéleti írásait tartalmazó Documenta kötetben – kiemelten – közölt írásokra koncentrál.
A Documenta – Közélet kötetében „A köztársasági elnökség” fejezetben külön alfejezet szól 1956-ról. Ebben az alfejezetben mindösszesen három beszédet közöl Sólyom László: az 1956. évi forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának tiszteletére a Magyar Állami Operaházban tartott díszelőadáson 2006. október 22-én elmondott hivatalos beszédét, az 1956-os Intézet Közalapítvány és a Nagy Imre Alapítvány által Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének évfordulójára az Országos Széchényi Könyvtárban rendezett emlékkonferencián 2008. június 14-én elmondott beszédét, végül a budapesti Műegyetemen 2009. október 22-én elmondott utolsó ’56-os beszédét. E három beszéd nemcsak fontossági- és időrendben, de témájában, stílusában és terjedelmében is hűen tükrözi Sólyom László viszonyát 1956-hoz. A három beszédben megfogalmazódó „fő gondolatok és fő gondok […]”, amik „vezérmotívumként” uralták „’56 emlékét”:
- 1956 egyértelműsége, a hazugságok alóli felszabadulás élménye és az öröm pillanatai mint a „jóról való tapasztalás”;
- a gyász, az 1956-hoz való viszonyulás a Kádár-korszakban és ’56 relativizálása mint a „rosszról való tapasztalás”;
- 1956 nemzeti ünneppé válása, ’56 jelentése és üzenete a fiataloknak, az ünnep tovább hagyományozása.
Az 1956. évi forradalommal és szabadságharccal kapcsolatosan természetesen nemcsak a fenti három, Sólyom László által írt és elmondott beszédet tekintettem át, hanem közel ötven írást, közöttük leveleket, üzeneteket, interjúkat és visszaemlékezést is, amik 2002 és 2019 között születtek. Az ezekben felismerhető „fő gondolatok és fő gondok” valóban és jól beazonosíthatóan a fenti három témakörbe sorolhatók, amelyek áttekintő bemutatásával próbálom tematizálni Sólyom László viszonyát 1956-hoz.
A nemzeti egység és a felszabadultság boldogsága
„Minden forrás arról tanúskodik, hogy a forradalom alapélménye a nemzeti egység és a felszabadultság boldogsága volt. 1956. október végén az az érzés, hogy együtt van a nemzet, együtt van az ország, mindennél erősebb volt. Mindenki felszabadult, mert végre hangosan és nyilvánosan kimondták az igazságot” – mondta az ötvenedik évfordulón az Operaházban tartott díszelőadáson. Ennek élményét, „elemi és tiszta örömét” érzékeltetve Sólyom László visszatérően és lelkesen idézte Ottlik Géza írását:
„Aki nem volt ott végig, semmiféle költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin – mert nem ismertem, egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság. […] A rongy, a talán túlságosan ronggyá vált élete – senkinek sem drágább, mint a haza absztrakt becsülete. Lássa meg az arcokat, vegye észre rajtuk […] a megkönnyebbült nyugalmat! Mert ez a döntő: nem bátor elszántság, nem hősies vakmerőség, hanem ez van a szemükben: boldog megkönnyebbülés. Mennek együtt vagy külön, mély, boldog nyugalommal neki a tankoknak, a rájuk célzó ágyúknak, gépfegyvereknek. Semmi nem drágább nekik, mint a visszanyert méltóságuk.”
S ha éppen egyetemen beszélt fiataloknak, akkor gyakran előbújt belőle az egyetemi tanár, aki modern, átélhető és – ha lehet – humoros vagy éppen ironikus stílusban kereste a közös hangot hallgatóságával. A római La Sapienza Tudományegyetemen 2006-ban tartott beszédében például így idézte fel a forradalmat:
„Az egység mellett azonban az emberek alapvető élménye a felszabadult boldogság volt.
Mindent elsöpört annak megtisztító ereje, hogy végre, hangosan és nyilvánosan, kimondták az igazságot. Ötvenhat megünneplésének az akkori felszabadulást, annak elemi és tiszta örömét kell megörökítenie,
és ezt szeretném érzékeltetni Önökkel is. Ez sugárzik minden fennmaradt fényképről, minden filmfelvételről, amelyen az 1956. október 23-i tüntetők arca látható. Minden emlékező erről beszél. Az október 23-i óriási tüntetésnek ez volt az alaphangulata. Nem fenyegető, bosszúszomjas tömeg vonult az utcákon, hanem felszabadult, boldog emberek. Még aznap este a Sztálin szobor ledöntése is inkább hasonlított egy népünnepélyhez, ahogy tréfásan bíztatták Sztálint, hogy tartsa magát. A munkások akkurátusan visszavitték a gyárba a lángvágót, amivel végül is levágták a szobrot csizmáiról. Az emberek igyekeztek egy-egy bronzdarabkát hazavinni emlékbe. Egy munkás túl nagy darabot vett magához. »Brigádnak lesz« – nyugtatta meg a méltatlankodókat.”
A fővárosban megtapasztalt öröm pillanatai mellett – jó értelemben vett, önérzetes és büszke vidéki emberként – vissza-visszatérően emlékeztetett a vidék forradalmára, vagy éppen az erdélyi, felvidéki vagy éppen délvidéki megmozdulásokra. Ezt hangsúlyozta a MEFESZ megalakulásának 50. évfordulóján rendezett ünnepségen Szegeden:
„Örömmel jöttem Szegedre megemlékezni a MEFESZ megalakulásának évfordulójáról. Úgy gondolom, hogy mindig vissza kell menni a kezdetekhez. Az ötvenhatos kronológia innen fog indulni, a nagy előadóteremtől, ahol a MEFESZ ötven évvel ezelőtt megalakult. Azért is örömmel kezdem itt, Szegeden az ötvenhatos megemlékezéseket, mert ki szeretném emelni, hogy Budapest mellett a vidék is jelentős szerepet játszott ötvenhatban. A Kádár-rendszer alatt különösen elhallgatták ezt, pedig egész Magyarország együtt volt a forradalomban. Vidéken is mindenütt megalakultak és átvették a hatalmat a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok. […] Még mielőtt Budapesten megkezdődött megtorlás, a forradalom alatt Kecskeméten statáriális bíróságot állítottak fel. Nemcsak a Kossuth téren nyitottak gépfegyvertüzet a békés tüntetőkre, vidéken is voltak a nagy sortüzek. A vidék egy emberként állt a forradalom ügye mellett.”
Hasonlóképp fogalmazott Salgótarjánban a sortűz 50. évfordulóján:
„Még tartott október 23-án az éppen most említett, felszabadult budapesti felvonulás, amikor Debrecenben már három halott maradt az utcán a rendőrkapitányság előtt. […] Másnap Mosonmagyaróvárott fegyvertelen és békés szándékú diákok és munkások – főleg asszonyok – között rendeztek vérfürdőt a határőrök. A forradalom első napjaiban vidéken nem volt fegyveres harc – de ártatlan halottak százai tanúsítják, hogy vidéken is volt forradalom. Magyarország egységesen vitte végbe ’56 forradalmát.”
Rómában is a vidék forradalmát emelte ki:
„[…] a forradalom nem korlátozódott a fővárosra, hanem az egész nemzet forradalma volt. Utcai harcok ugyan Budapesten folytak, de az országban 80 helyen nyitott tüzet a kommunista politikai rendőrség a békés tüntetőkre, és sok száz halottja lett a vidék forradalmának is.”
És végül az operaházi beszédben azt mondta, „a jóról […] életem legnagyobb tapasztalata”, hogy
„[…] a fő ok az ünneplésre és örömre az, hogy erre a közös ünnepre egy olyan Magyarországon gyűltünk össze, amely független, demokratikus jogállam, és saját elhatározásából lett nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az Európai Unió tagja. Végül is megvalósultak a forradalom céljai.”
2009-es műegyetemi beszédében az 1956-os forradalom még egy, a rendszerváltozással közös és lényegi vonását emelte ki:
„’56 élményének lényege az a felszabadulás volt, hogy végre kimondtuk az igazságot, s ezzel visszanyertük méltóságunkat. A rendszerváltás lényege is ez volt: a Kádár-rendszer hazugságától való megszabadulás.”
Legnagyobb tapasztalat a rosszról
„Milyen szomorú, hogy az ötvenhatos forradalom hatását a kommunista országokban ma a megtorlás nagyságából mérhetjük le a legkézzelfoghatóbban. […] A forradalomnak már kitörésének pillanatától halottai voltak, s számuk a harcokban, a civilekre adott sortüzekben, majd a megtorlásokban csak növekedett. Túlságosan közel van, sőt egybeesik a boldogság a gyásszal” – mondta Csíkszeredában, a Gloria Victis emlékműnél tartott ünnepi megemlékezésen.
Ez tehát a „rosszról […] életem legnagyobb tapasztalata”, ahogy salgótarjáni beszédében megfogalmazta:
„Kádár János utolsó beszédéből tudjuk, hogy egész életében viaskodott Nagy Imre árnyával. Vajon viaskodott-e azok árnyával is, akiket – gondosan kiszámolva – hóhér kezére adott? „Amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le” – olvashatjuk a Kádár és Hruscsov beszélgetéséről készült jegyzőkönyvben És viaskodott-e azok árnyával, akiket számolatlanul legéppuskáztatott? Hiszen a »mától kezdve lövünk« – ahogy Marosán bejelentette a nógrádi pártküldötteknek, december 8-án – világos politikai döntés volt.”
Sólyom László számára Nagy Imre élete és történelme a pertől és ítélettől visszafelé értelmezve épült fel:
„Nagy Imre történelmi nagysága és az egész forradalomra visszavetített szerepe azonban éppen azon alapul, hogy nem mondta ki a Kádárt legitimáló mondatot. Inkább meghalt. […] Ugyanez, vagyis a Kádár-rendszer legitimációhiánya vált azzá az örökséggé, amely miatt június 16-a valóban szimbolikus erőt nyert” – mondta a Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtárban rendezett emlékülésen 2008-ban.
Sólyom Lászlónak a forradalom leverése, a gyakran ismeretlen helyen és névtelenül eltemetett áldozatok miatt viselt gyásza mellett visszatérő és önreflexív igénye volt a szembenézésre is, hogy miként élt tovább az utókorban’56 eszméi és hősei iránti hűség, ami azért is volt tőle oly megrendítően őszinte, mivel fiatal férfi kora egésze a Kádár-korszakra esett. Ismét az operaházi beszédből idézve:
„Az itthon maradottaknak nehezebb a helyzete. A mi 56-unk nem merevedett ki a forradalom pillanatfelvételeinek immár örök, dicsőséges képeibe.
Aki az én generációmból 56-ról gondolkodik, annak saját életén kell elgondolkodnia. A forradalomtól elválaszthatatlan az, ahogy ötven éven át viszonyultunk hozzá.
Az is, ha a megtorlás borzalmát hordoztuk, de az is, ha felejteni akartuk. Az is, hogy hallgattunk-e róla, vagy elmondtuk gyermekeinknek. Ha csak annyit tett valaki, hogy a Kádár-rendszer harminchárom évén át nem vette szájára soha az ellenforradalom szót 56-tal kapcsolatban, a forradalom egyik legfontosabb üzenetét őrizte: azt, hogy nem veti alá magát többé a hazugságnak.”
Ehelyütt öt példát is említenék, melyekben – kilépve a hivatalos beszédek formális keretei közül – megmutatkozott Sólyom László személyes és önreflexív viszonyulása ’56-hoz, sőt amelyekben – a gondolatok időrendiségére figyelemmel – e viszonyulás változás, vagy még inkább e viszonyulás eltérő rétegei érhetők tetten. Az első még a diáknaplóját író Sólyom László élménye, melyben egykori biológia tanárára, a kanditátussal rendelkező, Széchenyi-díjas botanikusra és ciszterci szerzetesre, Horváth Adolf Olivérre emlékezett:
„A forradalom leverése után, amikor a városban mindenütt szovjet tankok álltak, de a tanítás már újra megkezdődött, első óráján a Sorsunkból olvasott fel nekünk. Ennek a régi pécsi folyóiratnak abból a számából, amely 1944-ben a német megszállás után még éppen – és utoljára – meg tudott jelenni. Némán hallgattuk; a párhuzam világos volt. Megszálltak, nincs értelme a véres ellenállásnak, de visszavonulva őrizni kell az eszmét. Azután ismét jártuk a Mecseket, erről sem beszéltünk többet.”
A második és harmadik viszonyulási pont az 1970-es évek közepéről való, amikor alig harmincöt esztendősként már a jogtudományok kandidátusa tudományos fokozatot is megszerezte. Ez Recsk felfedezésével kapcsolatos, amire így emlékezett vissza a kényszermunkatábor felszámolásának évfordulóján mondott ünnepi beszédében:
„Én legfeljebb azt mondhatom el, hogy milyen hatással volt rám, hogy létezett Recsk, és mindaz, amit később megtudtam róla. 1975-ben kezdtünk kirándulni járni a Mátrába. Amikor először megpillantottam a kőbányát, amikor először mentünk át a tábor helyén, nagyon megrázott. Ha fent járunk a gerincen, ma is szinte kényszeresen keresi a szemem, mint valami tiltott helyet, ahová nem szabad nézni. Recsket nem lehet nem látni, nem szabad kikerülni. Sokkal több ez, mint egy seb a tájban. Megnyugvást hozott, amikor egy fogoly hosszú beszámolóját olvastam. Részletesen leírta, hogyan dolgoztatták az embereket, a gúzsbakötést, azt, hogy milyen fajta őrök voltak, ki hogy bánt az emberekkel. De ami mélyen megmaradt bennem, az nem a kínzás, a megaláztatás, hanem a fölötte aratott diadal. Esténként a foglyok előadásokat tartottak egymásnak. Mindenki a maga szakmájáról, szakterületéről beszélt társainak. Ez azt jelentette, hogy nem törtek meg, hogy őrizték és ápolták önbecsülésüket.”
És egy másik, hetvenes évek közepéről származó visszapillantás, amit a Heti Válasznak adott interjúban idézett fel 2006 októberében:
„Talán a hetvenes évek közepén találtam rá véletlenül Arany János Évnapra című költeményére. Hiányosan maradt meg emlékezetemben, így mondogattam magamban a jeltelenül elsikló október végi napokban: „Kelsz és lenyugszol észrevétlenül / végzetes évi nap!”. A vigasztalanság tökéletes megtestesítőjének éreztem ezt a verset. Csak most jöttem rá, amikor a biztonság kedvéért megnéztem a szöveget, hogy kimaradt a második sor: „Innep volnál, de senki meg nem ül”. Íme, már megüljük az ünnepet. Vajon a keserűség is elszállt? Az évforduló arra késztet, hogy szembenézzünk néhány kérdéssel. Még nincs kész a leltár.”
Sólyom László számára egyéni, egyúttal sokak, talán az egész társadalom számára is szembenézésre és szembesülésre felhívó esemény Nagy Imre ünnepélyes újratemetése volt. Ezt a MEFESZ megalakulásának 50. évfordulóján mondott beszédében így értékelte:
„1989-ben, amikor egy pillanatra megint fellángolt ötvenhat emléke, Nagy Imre temetésén egy fiatal ember, Orbán Viktor is beszédet mondott. Engem nem az rendített meg, amitől akkor oly sokan megijedtek, hogy vonuljanak ki a szovjet csapatok. Hanem amikor ez a 23 éves fiatalember azt mondta, hogy itt a hatodik koporsó, abban fekszik a mi fiatalságunk, szinte felkiáltottam: hát akkor mit mondjak én, mit mondjunk mi? Nekünk az egész életünk, férfikorunk dele van abban az üres koporsóban.”
Sólyom László 1956-hoz fűződő viszonyulását bemutató ötödik példa (ugyancsak a MEFESZ-beszédből) már egyúttal átvezet a forradalom – ha csak nem szándékosan, akkor tudatlanságból és/vagy értetlenségből fakadó és még a rendszerváltozást követő harminc év elteltével is jelen lévő – relativizálásának problémájára is:
„Engedjék meg, hogy elmondjak egy történetet. Az elnöki dolgozószobában, a Sándor-palotában, egy másfélszeres életnagyságú Batthyány-kép függött, amelyet Than Mór 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után festett. Ott áll Batthyány, támaszkodik egy posztamensre, amelyen az a felirat áll, hogy Gróf Batthyány Lajosnak, aki az 1849-ik évi eseményeknek esett áldozatul. Amikor megláttam, szívembe ütött ez a szó, hiszen tudjuk, hogy a Kádár-rendszer alatt legfeljebb »sajnálatos eseményekként« lehetett emlegetni a forradalmat. Tisztelet illet mindenkit, aki annak idején 30 évig nem mondta ki az ellenforradalom szót. Ezért javasolom, hogy ne nevezzük a forradalmat »eseményeknek« még akkor sem, ha Bernáth tanár úrnak kézenfekvő mentsége volt, hiszen amikor a MEFESZ megalakult, még nem volt forradalom – és mint az egykori résztvevőktől hallhattuk, nem is gondoltak arra október 16-án, hogy egy hét múlva forradalom lesz Magyarországon.”
Sólyom László – Bibó Istvánhoz hasonlóan – következetesen kiállt 1956 egységéért, ti. a későbbi nézőpontok, eltérő értelmezések, pláne különböző politikai szándékok ünnepre vetítése ellen. A római beszédében így fogalmazott:
„1956 erkölcsi vízválasztó: a szerepek egyértelműek.
Nem lehet manipulálni, ki melyik oldalon állt. S utólag sem engedhető meg semmilyen manipuláció.
Csak egy ötvenhatos forradalom van, csak egyetlen öröksége, amelyből nem lehet válogatni. A napjainkban elhangzó sok-sok nyilatkozat, emlékezés között találtam rá egy magyar festőművésznő szavaira, amely a lényeget ragadja meg. »A jóról és rosszról ez volt életem legnagyobb tapasztalata« – mondta Keserű Ilona.”
1956 relativizálását és aktuálpolitikai szempontoknak történő alárendelését köztársasági elnökként még a regnáló miniszterelnök kérésére sem volt hajlandó tudomásul venni. 2007-ben emiatt utasította vissza a miniszterelnök előterjesztését Horn Gyula kitüntetéséről. A kormányfőnek írt levelének indoklása:
„Az 1956-os forradalom tagadása a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendjének tagadása. A forradalmat eltipró Kádár-rendszer és a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje viszont egymással össze nem egyeztethető. Ezt az Alkotmánybíróság is sokszor megállapította – legutóbb a kitüntetési ABh-ban is, amikor kimondta, hogy a rendszerváltás előtti és a rendszerváltás utáni társadalmi berendezkedéshez kötődő alkotmányos értékrendek egymással össze nem egyeztethető értékrendek. A forradalom ötvenedik évfordulóján tartott összes beszédemben figyelmeztettem arra, hogy nem lehet egyszerre Kádár és ’56 örökösének lenni. Nem kaphatja meg Horn Gyula ugyanazt a kitüntetést, amelyet Király Béla megkapott.”
Egy évvel később, a Műegyetemen elmondott’56-os beszédében még ennél is határozottabban fogalmazott Sólyom László, mely figyelmeztetés 2024 őszén – számomra, s talán sokunk számára is fájó és bizarr módon – ismét aktualitást nyert:
„Emlékezzünk rá, 1990. május 3-án a szabadon választott Országgyűlés első és halaszthatatlan feladataként törvényt szavazott meg, amely az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc jelentőségéről szólt. E törvény szerint a Magyar Köztársaság a többpártrendszerű demokráciát, az emberi jogok és a nemzet függetlenségének védelmét 1956 szellemével azonosítja. Az 1956-os forradalom és szabadságharc célkitűzései mai Alkotmányunk alapértékei is. Az Alkotmánybíróság is többször leszögezte, hogy
a forradalmat eltipró Kádár-rendszer és a Magyar Köztársaság alkotmányos értékrendje egymással össze nem egyeztethető.
Sem a szabad Magyarország legelsőként meghozott törvénye, sem az Alkotmány ugyanebben a szellemben való értelmezése nem maradhat holt betű. Nem elég ezt mondani, mindig így kell cselekedni is. A szólásszabadság joga természetesen garantálja, hogy bármilyen véleményt lehessen mondani az ötvenhatos forradalomról. Ám az Alkotmány a puszta jogi szabályokon túl világos értékeket is képvisel. A Magyar Köztársaság eszmei és történelmi alapja pedig az, hogy 1956 forradalom volt. Ezért bármilyen folyamatosság a Kádár-rendszerrel kizárt. Az ötvenhatos forradalom becsülete, a rendszerváltás becsülete, mai rendszerünk tisztessége azt követeli, hogy minden politikai erő a legtisztábban tartsa fenn és vallja ezeket az alapokat, semmilyen politikai érdekből ne engedjen meg kétértelműséget, ne tegye viszonylagossá álláspontját.”
Legyen 56 valódi nemzeti ünnep
1956 valódi, megélt nemzeti ünneppé válása, jelentése és üzenete a fiataloknak mindvégig foglalkoztatta Sólyom Lászlót. A Magyar Nemzetnek adott interjúban 2006-ban erről így beszélt:
„Március 15-e akkor lett igazán ünnep, amikor a XIX. század végén a forradalom kortársait felváltotta egy új generáció. Mostanában sokat gondolok egy festményre, a nagybányai iskolához tartozó Réti István művére, a Honvédtemetésre. Megrázó kép: öreg, szomorú emberek viszik a tépett, kifakult ’48-as zászlót. Olyan emberek, akik a szabadságharcban való részvételük miatt kimaradtak a későbbi fellendülésből. Ugyanakkor ez az a kor, amikor majdnem minden településen Kossuth Lajos utca lett a főutca, és a »köz adakozásból« egymás után emelték a Kossuth-szobrokat. Az új nemzedék tagjai saját érzéseiknek találtak alapot az ötven évvel korábbi forradalomban és szabadságharcban. Ők foglalták kánonba március 15-e immár örök érvényű jeleneteit és szerepeit.
Hasonló generációváltást élünk meg az ’56-os forradalom kapcsán. Az utolsó olyan nemzedék tagja vagyok én is, amelyik tudatosan élte meg 1956-ot.
Ezért a forradalom számomra személyes ügy, személyes emlék.”
Ennek érdekében igyekezett Sólyom László az ünnep egységét is megőrizni, s kérte, hívta a résztvevőket is közös ünneplésre:
„Mindenkinek joga van külön ünnepelni, kifejezni, hogy mit gondol a forradalomról és a mai politikai helyzetről. De legyen egy hely és egy pillanat, amikor mindent félreteszünk, s úgy viselkedünk, mintha templomban lennénk. Ekkor és itt együtt lesz a világ Magyarországgal, és azt szeretném, ha minden ’56-os és az egész ország képviseltetné magát. A nyáron Poznańban voltam, az ottani 1956-os felkelés ötvenedik évfordulóján. Ott is léteznek politikai ellentétek, de a résztvevők együtt voltak három órán át, ismét átélték az ötven évvel ezelőtti egységet. Erre nekünk is képesnek kell lennünk. […] Minden ’56-os szervezetet tárgyalásra hívok. Megpróbálom megértetni velük, hogy mit és miért szeretnék közösen ünnepelni. Ennél többet nem tehetek. A pártokat is hívom, mert nem folytatható szokás, hogy az állami megemlékezéseken rendre nincs ott a mindenkori ellenzék.”
A remény és a párhuzam, hogy 1956 is ugyanúgy a szívekben élő nemzeti ünneppé válik mint 1848, mindvégig foglalkoztatta Sólyom Lászlót. A Szentgotthárdon telepített emlékerdő avatásán is erről beszélt:
„Az 1860-as évek közepén Deák Ferenc – Szentgotthárdtól néhány kilométerre – Rátóton 13 darab tölgyfát ültetett az Aradon kivégzett honvéd tábornokokra emlékezve. A rátóti Aradi parkban még ma is láthatók ezek a másfél évszázados öreg tölgyfák. Az itt ma felavatandó emlékerdő fái hasonlóképp fejfák is egyben. Magyarország 1956 utáni évtizedeinek fejfái. Sokáig úgy tűnt, ezek az évek, egy egész nemzedék életének dele, sírba szálltak a forradalom leverésével. Bár később az önkény enyhült, a tőlünk elvett időt semmi vissza nem hozza. A fák azonban az újrasarjadó élet bizonyságát is adják. Márai Sándor 1956-os versét idézve: „mindig új élet lesz a vérből”.
Mindehhez bizalommal utolsó műegyetemi beszédében kérte és bíztatta a fiatalokat, találják meg saját élményüket, 1956 mának szóló üzenetét:
„Nem véletlenül szólítottam meg külön az ötvenhatosokat és a fiatalokat. Itt van a nemzedékváltás ideje. Hadd lássuk meg végre, szeretnénk látni még, mi lesz az örökséggel. Mit tud kezdeni ötvenhattal az ifjúság? Nem aggódom, hogy kiderülhet: keveset tudnak mondani. De érezzék meg legalább,
immár rajtuk van történelmünk, nemzeti emlékezetünk ébrentartásának és továbbépítésének terhe.
Ne vállalják fel, amit közhelynek éreznek! De legalább gondoljanak bele, hogy hozzájuk hasonló, náluk semmivel sem érettebb fiatal emberek életfontosságú döntéseket hoztak az ország, és szó szerint saját életük szempontjából is – ott van a halottak emléktáblája a falon! Ne a mi, hanem saját kérdéseiket tegyék fel! A Műegyetem aulája a magyar történelem szent helye – mindig lesz, aki bemutatja itt az áldozatot. Hogy hányan, és hogyan, az pedig az adott korra lesz jellemző.”
Végül pár sorban jelezném, mintegy megköszönve az olvasó kitartását, azokat az élményeket és valóban személyes kötődést, amik egyfelől meghatározták Sólyom Lászlót, másfelől magyarázatot adnak arra, hogy a diáknapló közreadására miért a Pécs Története Alapítvány által kerül sor.
Sólyom László 1942. január 3-án született Pécsett. Édesapja, Sólyom Ferenc jogot végzett első generációs értelmiségi, aki a pénzügyi igazgatásban dolgozott, majd a világháborút követően – osztályidegenként – a mecseki erdőgazdaságban lett előbb gépkocsisegédvezető, majd idővel bérelszámoló. Édesanyja, Lelkes Aranka német származású, régi pécsi iparos-kereskedő családban született, és a család a pécsi Jókai téren fűszer- és gyarmatáru-kereskedést vezetett. Sólyom László általános iskolai tanulmányait Pécsett, a Mátyás király utcai általános iskolában fejezte be, és mellette zeneiskolába járt. Középiskolai tanulmányait a pécsi Széchenyi István Gimnáziumban folytatta 1956-1960 között. Ebbe a gimnáziumba, a „volt főreálba” gyűjtötték össze a társadalmilag- vagy politikailag kevésbé megbízható tanulókat és tanárokat, ahol ezért egy igényes, döntően humán érdeklődésű közösség jött létre az „A” osztályban.
Gimnáziumi tanulmányaival párhuzamosan, délutánonként járt a zeneművészeti szakiskolába, ahol zongoristának készült, azonban másodikos korában súlyos ínhüvelygyulladást kapott, amit műtéttel sem tudtak helyrehozni, így annak ellenére végezte el a képzést, hogy tudta, nem lehet belőle zongorista. Itt ismerte meg későbbi feleségét is, Nagy Erzsébetet, aki énekszakra járt. Kitűnő eredménnyel tett érettségit, ugyanakkor a család anyagi támogatása híján Pécset elhagyni nem tudta, így elérhetetlenné vált számára a vágyott zenetudományi képzés. Helyben maradva, Pécsett akkoriban három felsőfokú képzés volt elérhető: a tanárképző főiskola, valamint az orvosi és a jogi egyetem. Humán érdeklődése miatt, feltehetően az apai minta és a „jogászból bármi lehet” vélekedés alapján, bármiféle tudatos törekvés és lelkesedés nélkül választotta a jogi képzést.
Mivel későbbi felesége a pesti bölcsészkaron tanult, a fiatal Sólyom László jogi diplomájával már eleve fővárosi állásokat pályázott meg, így 1965 nyarán végleg elhagyta Pécset. Ugyanakkor
időskorában annál gyakrabban járt vissza gyermek- és fiatal kora helyszínére.
Szeretett felsétálni a Tettyére, a Kodály Központban – melyet fia, Sólyom Benedek tervezett – koncertet meghallgatni, vagy csak egy pohár bor mellett üldögélni kedvenc helyén, a Barbakán teraszán, a Székesegyház mögött, a várfalak tövében. Ez a mélyen megélt, szemérmes és ünnepélyes „hazaszeretet”, amely visszaköszön Sólyom László egyik utolsó írásában is (Pécs hosszú évszázada), amit éppen a Pécs Története Alapítvány és annak elkötelezett kutatócsapata által útjára indított könyvsorozat VI. kötetébe írt előszóként:
„Kisgyerek koromban az utcákat átnevezték, de otthon mindvégig a régi neveket használtuk, és tudtam, hogy az illető például polgármester, vagy éppen szerzetes tanár volt. S ezek a nevek nem voltak idegenek; e családok gyerekei velünk jártak iskolába. A Hamerli számomra nem gazdaságtörténeti adat; jól emlékszem a nagy vasboltra a Király utcában, a színházzal szemben (vasbolt a korzón?), ahol csavart vagy ablakpántot vettünk. A bőrgyár és a sörgyár nekem jellegzetes pécsi szagot idéz: a „bőrgyár bűzét” nemcsak Babits érezte, s a sörgyár felől néha a tréber szagát hozta a szél. Örömmel látom a fényképet a Köves kereskedésről – nagymamám ide küldött az Inczédi Dénes utcából, hogy hozzak gyorsan valamit. […] Ezzel a köszöntővel hálámat szeretném kifejezni a Pécs története sorozat szerzői és szerkesztői iránt ezért a váratlan találkozásért. […]”
Én is hálás szívvel köszönöm meg a Pécs Története Alapítvány munkatársainak a kezdeményezésüket.
Sólyom László megtért Teremtőjéhez, s most az egykori pécsi diák naplója is hazakerült.
Gloria victis!
Kelt Sólyom László temetésének első évfordulóján, 2024. október 18-án.
Megjegyzések:
Az írásban idézett beszédek forrása: Sólyom László: Documenta. Közélet. Orac Kiadó, Budapest, 2019.
Az Ottlik Géza idézet bekerült szinte az összes „nagy”, hivatalos beszédbe, így többek között – időrendi sorrendben említve azokat: a MEFESZ megalakulásának 50. évfordulóján rendezett ünnepségen elmondott beszéd (2006.október 16.); az 1956. évi forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának tiszteletére a Magyar Állami Operaházban tartott díszelőadáson elmondott ünnepi beszéd (2006. október 22.); a központi német ünnepségen, Frankfurtban elmondott ünnepi beszéd (2006. október 28.); az utolsó műegyetemi beszéd (2009. október 22.). Az Ottlik Géza idézet mellett egy alkalommal még a festő, műfordító Karátsony Gábortól is idézett a MEFESZ megalakulásának 50. évfordulóján rendezett ünnepségen elmondott beszédében: „Az egész forradalom nem valami ellen irányult, hanem valamiért volt. Fordítva, mint ahogy mondani szokták. Valamit keresett az ország. Nem sikerült megtalálni, de ez akkor ott jelen volt, azóta sincs meg. Nem is éreztem gyűlöletet a levegőben, hanem azt, hogy na, mi ezt most csináljuk.”. (2006. október 16.)
Érdekes – már csak a viszonyulás változás, vagy még inkább a viszonyulás eltérő rétegei szempontjából –, hogy amikor Sólyom László két évvel később ismét felidézte Arany János Heti Válasz-interjúban említett versét, két megelőző és egy követő magyarázó mondattal egészítette azt ki: „A magyar történelem tanítása és köztudata átugorja az 1850-es éveket, legfeljebb a Bach-huszárokról tudunk. Csak egy deklaráltan Habsburg-párti szerzőnél olvastam részletesen arról, milyen vidáman élt, bálozott és gyarapodott volt a magyar társadalom. Arany János Évnapra című versének évtizedeken át első sorait mormoltam az októberi évfordulón: „Kelsz és lenyugszol észrevétlenül […] Végzetes évi nap!” Csak mostanában döbbenek rá, mit mond a folytatás. „Oh, e tömeg más napot ünnepel […] Emléked átkos, nyomasztó tereh: / A vérnek és könyűnek tengere / Mind, mind ahhoz tapad.” Arany János 1850. március 15-én írta ezt a verset.”. „A teljesen más ország” – az 1956-os Intézet Közalapítvány és a Nagy Imre Alapítvány által Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtárban rendezett emlékülésen elmondott beszéd (2008. június 14.).
Nyitókép: Sebestyén László
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
