A civil társadalom Nyugaton és nálunk – Harris és Trump vitájának margójára
Mi köze van Donald Trump és Kamala Harris szellemi-kulturális hanyatlást jelző vitájának ahhoz, hogy Orbán Viktor monolitikus hatalmi gépezetet épített Magyarországon? Az uram-bátyám világ, a kontraszelekció, a szolgalelkűség és a paternalizmus százados magyar kultúrájára, illetve a nyugati társadalmak gyengülő képessége az önszerveződésre mennyiben függenek össze? Történész vendégszerzőnk ezekről gondolkodik.
Intézményesített korrupció, a közérdeket szembeköpő rablóoligarchák, romló közszolgáltatások, társadalmi egyenlőtlenség és politikai polarizáltság – a mai Magyarországon járunk, gondolhatnánk, pedig ezt a látleletet a 2020-as Amerikáról adta a civil társadalom világhírű kutatója, Robert D. Putnam. Az a sok baj, amelyet az aggódó társadalomtudós összességében válságként észlel, hatványozottan jelenik meg hazánkban. De sajnos ebben az összehasonlításban is elég borús a nyugati világ vezető hatalmáról festett kép.
Putnam páratlanul gazdag adathalmaz elemzéséből vonja le a világos tanulságot: a közösség-központúság és az individualizmus közötti egyensúly stabilizálódása és felbomlása többször váltotta egymást az amerikai történelemben. A „mi” korszakai mindig társadalmi szolidaritást, nagyobb egyenlőséget és pártpolitikai együttműködést hoztak, az „én” korszakai kivétel nélkül önzést, vagyoni egyenlőtlenséget és ideológiai megosztottságot.
Putnam írásával egy évben jelent meg a közösségelvű Michael Sandel és a plebejus patrióta Michael Lind egy-egy könyve. Az amerikai demokrácia válságát mindketten a jóléti állam leépülésével, az esélyek növekvő egyenlőtlenségével és a társadalmat kettéosztó kulturális törésvonal mélyülésével magyarázzák.
Érdemes ezt a nézőpontot időben és térben is kiterjesztenünk, hogy a nyugati politikai folyamatokat jobban megértsük, s ebben a tágabb összefüggésben vonjunk le néhány következtetést a mai Magyarország lesújtó állapotáról.
Egyén, közösség, állam
Az egyéni autonómia, a személyes teljesítmény, a vállalkozókedv és a versenyszellem az antikvitás óta fontos motívuma a nyugati civilizációnak. De ezek az individualista értékek századokon át szorosan összefonódtak a közösségelvű politikai gondolkodás normáival. Az ember eredendően társas lény – hangoztatták már az ókori görögök –, egyéni boldogulása csak közösségi keretek között képzelhető el, következésképpen együtt kell működnie a társaival, és ki kell vennie a részét a közügyek intézéséből. Az antik gondolkodás legfőbb tanai tovább formálódtak a keresztény és a humanista kultúrában. Noha eszmény és valóság között mindig volt kontraszt, az egyénelvű és közösségelvű normák dialektikus viszonya tartósan intézményesült. A késő középkori és kora újkori Európa autonóm, önszerveződő közösségek hálózataként épült fel; a tudományok, a művészetek, az ipar és a kereskedelem fejlődése pedig felértékelte az egyéni teljesítményt, a vállalkozókedvet és a versenyszellemet.
A 16. században színre lépett egy harmadik szereplő: a fejedelmi és királyi udvarokból kifejlődő központi hatalom, amely a modern államapparátus kiépítésében jeleskedett, és az egyházzal karöltve elősegítette az anyanyelvi magaskultúrák kibontakozását.
Állami bürokrácia, egyéni autonómia és helyi önszerveződés – e három tényező egyszerre, egymást kiegészítve volt a nyugati civilizáció motorja.
Tisztázatlan viszonyuk a kora újkortól a politikai gondolkodás központi témájává vált.
E kérdéskörben két, markánsan különböző koncepció született. Az etatista-államközpontú felfogás állam és egyén kettősére helyezte a hangsúlyt; a középkorból öröklött közösségi autonómiák visszaszorítását szorgalmazta; a közfeladatok ellátását – az oktatás, az egészségügy és az infrastruktúra fejlesztését – a racionálisan szervezett központi adminisztráció hatáskörébe utalta. Világosan látható itt a jóléti állam intézményi előzménye, egyszersmind az, amit Foucault bio-hatalomnak nevez: az állam a közintézményeken keresztül próbál minél szorosabb felügyeletet gyakorolni a társadalom felett, hogy tagjaiból lojális és hasznos állampolgárokat faragjon. A társadalomközpontú-közösségelvű megoldás az állami adminisztráció hatáskörét kívánta visszaszorítani, a helyi autonómiákat megerősíteni és összhangba hozni az egyéni érvényesülés igényével. Amíg az etatista elképzelésben az állami intézmények, addig a társadalomközpontú felfogásban a helyi közösségi normák korlátozzák-ellensúlyozzák az egyéni autonómiát.
Az egymással versengő két koncepció párhuzamosan intézményesült. Franciaország és Németország modernkori fejlődésére az államközpontúság volt inkább jellemző; Svájcban, Hollandiában és az angolszász országokban inkább a társadalomközpontúság érvényesült.
A Tocqueville-i Amerika és a jóléti állam
Az egyéni és közösségi autonómia egyensúlyára épült a korai Egyesült Államokban több évtizeden át működő társadalomközpontú berendezkedés. Jóllehet a rabszolgaság intézménye és a nők alárendelt helyzete mai fogalmaink szerint nem fér össze a jogállamiság normájával, a fiatal köztársaság egyértelműen a nyugati szabadságeszmény őshazája. Az „amerikai álom” két fontos szempontból keltette fel az európai utazók figyelmét. Az egyik: az egyenrangúság normája érvényesült a mindennapi gyakorlatban. A társadalmat nem metszette át sem a premodern feudális függőségek rendszere, sem a modern ipari társadalmakra jellemző munkahelyi hierarchia. A politikai közösség gerincét a független egzisztenciák, farmergazdaságok és kisvállalkozók adták.
A másik: a polgárok nagyfokú közéleti aktivitása, a helyi önszerveződések társadalomformáló ereje. A közösséget érintő ügyek jobbára helyben dőltek el. Erősek maradtak a telepes-társadalomból öröklött intézmények: az angolszász gyökerű települési önkormányzatok és a protestáns eredetű autonóm gyülekezetek. És mellette gomba módra szaporodtak az önkéntes társulások. A közös ügyek mentén szerveződő klubok és egyesületek helyben alakultak meg, de képesek voltak tagállami és szövetségi szinten is hálózatba szerveződni.
A klasszikus amerikai modell a 19. század utolsó harmadában súlyos válságba jutott, többnyire olyan jelenségeknek köszönhetően, amelyek az egész nyugati civilizációt érintették: iparosodás, urbanizáció, monopolkapitalizmus, az állami és vállalati bürokrácia terebélyesedése. Amit a társadalomtudósok anómiaként vagy elidegenedésként azonosítanak, mindenütt érvényesült a korabeli Nyugaton:
a tradicionális közösségek felbomlottak, az emberi kapcsolatok meglazultak, megroppant a közösségi szolidaritás.
A modern munkahelyi hierarchia az USÁ-ban is csorbította az egyenrangúság normáját. A farmergazdaságok és a kisvállalkozások aránya drasztikusan visszaesett a gyáripari és irodai alkalmazotti munka javára. Ugyanakkor a modern korszak nagyon fontos pozitív változásokat is hozott. Tudományos felfedezések egész sora javította az emberek életkörülményeit, fejlődött az egészségügy és az oktatás, nőtt a várható éllettartam. Amerikában az egyéni jogok köre jelentősen bővült: a polgárháborút követően megszűnt a rabszolgaság, az első világháború végén a nők elnyerték a választójogot. Kiépült a jóléti állam intézménye – az Egyesült Államokban már a két világháború között, Nyugat-Európában 1945 után –, magas színvonalú közszolgáltatásokkal, infrastrukturális fejlesztésekkel, a monopolkapitalista vadhajtások lenyesésével, növekedő jóléttel, erősödő középosztályokkal.
Noha a hagyományos közösségek a 20. században sokat veszítettek társadalomformáló erejükből, az önkéntes társulások és az alulról szerveződő országos mozgalmak másodvirágzásukat élték. Amerikában már a századfordulón országos befolyással bírt a farmerpopulista, a szakszervezeti, az emancipációs és polgárjogi mozgalom. A második világháború után pedig Nyugat-Európa is az önszerveződés útjára lépett. Nyugat-Németországban, Hollandiában és Ausztriában a szociáldemokrata és a keresztényszocialista-kereszténydemokrata mozgalom erősödött meg; Skandináviában a szakszervezeti, a szövetkezeti és népfőiskolai mozgalom volt jelentős. Ezek mind erős helyi bázissal rendelkeztek, miközben hatékonyan formálták a jóléti állam intézményeit: az USÁ-ban közéleti aktivitásukkal gyakoroltak befolyást a politikai döntéshozatalra, Nyugat-Európában a nagy tömegpártokon keresztül.
Némi leegyszerűsítéssel: a ’45 utáni Nyugaton a jóléti állam, az egyéni autonómia és helyi önszerveződés egyensúlya alakult ki.
E törékeny balansz az 1970-es évek közepétől-végétől megbomlott. Az egyéni jogok tovább bővültek, különösen a nők és az etnikai kisebbségek jogi-társadalmi helyzete javult. A jóléti állam valamilyen mértékben viszont mindenütt visszaszorult – az angolszász országokban látványosan, a skandináv országokban kevéssé. A helyi közösségek, az önkéntes társulások és az alulról szerveződő mozgalmak pedig bomlásnak indultak.
A demokratikus politikai kultúra hanyatlása
A nyugati civil társadalom meggyöngülésének négy fő okát lehet kiemelni. Az egyik: a posztmodern tömegkultúra erőszakos terjeszkedése a digitális forradalommal karöltve végletesen szétzilálja az emberi kapcsolatokat. Amit Thomas Wolf és Christopher Lasch a 70-es években fogyasztói „nárcizmusnak” nevezett, az okoseszközök virtuális világában teljesedik ki. A másik: a 70-es években kibontakozó új politikai irányzatok az egyéni érvényesülést helyezik előtérbe, a korlátlan szabadversenyt hirdető libertárius újjobboldal éppúgy, mint a nemi, etnikai és szexuális kisebbségekre fókuszáló újbaloldal. Ugyan egymásnak ellentmondó értékek mentén, de mindkettő gyöngíti a társadalmi szolidaritást. A harmadik: a munkaerőpiac átalakulása. A robotizáció, a feldolgozóipar kiszervezése és a szolgáltatói-logisztikai szektor bővülése nyomán felbomlott a klasszikus munkáskultúra. Az élethosszig tartó stabil munkahelyek jelentősen visszaszorultak a projektmunka, a rugalmas munkaidő és a határozatlan időre szóló egyéni szerződések javára. Ezek a folyamatok megtizedelték a szakszervezeti mozgalom tagságát, aláásták helyi bázisát, és jócskán meggyöngítették érdekérvényesítési képességét – főleg az angolszász országokban, de Nyugat-Európában is, talán Skandinávia kivételével.
És végül a negyedik: a társadalom egyre kisebb szelete éli le életét ugyanazon a lakóhelyen. Ez a fajta mobilitás meglazítja az emberi kapcsolatokat, és a vidéki társadalom romlásához vezet. Amíg korábban a társadalmi mozgalmak nagy energiát fektettek abba, hogy sportegyesületek, olvasókörök, közművelődési intézmények alapításával helyben emancipálják a társadalmat és kineveljék a lokális elitet, a trend az utóbbi évtizedekben megfordult.
A potenciális vidéki elit, a tehetséges fiatalság nagy számban költözik a nagyvárosokba a jobb érvényesülés reményében.
Miközben a helyi önszerveződéseken nyugvó hagyományos civil társadalom hanyatlóban van, a politikai közélet felső szintjein is komoly változások zajlanak. A nagy tömegpártok elszakadtak társadalmi bázisuktól; másfelől a gazdasági és politikai elit egyre szorosabban összefonódik. A nagyvállalati és pénzügyi lobbicsoportok a legális és illegális kampányfinanszírozás révén komoly befolyást szereztek a politikai döntéshozatalra. Felerősödött a forgóajtó-jelenség: az egykori bankárok és üzletemberek közvetlenül részt vesznek a jogalkotásban közhivatalnokként vagy politikai tanácsadóként, és fordítva: a kormányzati szektor szereplőiből tömegesen lesznek lobbisták. A piaci szempontok szerint meghonosított „szakszerű” kormányzásnak súlyos következményei vannak. Az egymást váltó bal- és jobbközép pártok ciklusokon átívelően szisztematikusan lebontották a vállalatóriások és a pénzintézetek előtt álló törvényi akadályokat. És ami hab a tortán: a spekulációkból eredő 2008-as válság kezelésében is a bankvilágból érkező „szakértők” elképzelése érvényesült: a kormányok kimentették a pénzügyi szektort – az adófizetők pénzéből.
A gazdasági elit által befolyásolt „technokrata” kormányzás átalakította közjó fogalmát – médiaguruk, hírkozmetikusok és marketingesek hathatós segítségével. A társadalmi érdekegyeztetés háttérbe szorult. A GDP növelése került középpontba. Világos üzenet ez mindenkinek: a politika elsősorban a szakértők feladata; a választópolgárok szavazzanak a gazdasági stabilitást biztosító centrumpártokra; két választás között pedig foglalkozzanak egyéni boldogulásukkal – azaz igyekezzenek a munkaerőpiaci versengés keretében minél nagyobb rész kihasítani maguknak a gazdasági növekedésből. Amit a neokonzervatív politika két ikonja, Thatcher és Reagan a 80-as években nyers szociáldarwinizmussal fogalmazott meg, a balközép vezetők a 90-es évektől szépen hangzó szólamokba csomagoltak. Clinton, Schröder és Blair élethosszig tartó tanulásról és a globalizáció törvényeihez való rugalmas alkalmazkodásról beszélt. „Ha keményen dolgozol és felelősséget vállalsz, akkor sikeres leszel” – adta ki a jelszót Obama. Az „önmegvalósítás” mázával leöntött versenykényszert a popkultúra évtizedek óta sulykolja. „Az lehetsz, ami akarsz” – hangzik lépten-nyomon. A szépség-, fiatalság-, egészség- és sztárkultusz kiterjeszti az egyének közötti a versengést az élet minden területére.
A magas végzettségű, jó fizetésű, divatosan öltözködő fitt férfiak és nők a fogyasztói társadalom csúcsragadozói.
A posztmodern nyugati társadalom elvileg az egyéni érvényesülésnek kedvez – valójában aláássa a személyi autonómiát. A sikeres, boldog, vonzó egyéniség ideája irracionális elvárásokat támaszt az emberekkel szemben, nagy egzisztenciális és lelki nyomást gyakorol a társadalomra. Ez a jövedelmi piramis felső szintjein is gondokat okoz. Elég, ha csak az élethosszig tartó felsőközéposztályi karrierépítésre gondolunk, amely sok lemondással, szorongással és stresszel jár már az iskolás évektől kezdődően. Polcnyi irodalma van a teljesítmény- és megfelelési kényszer nyomán kialakuló mentális betegségeknek: kiégés, depresszió, hiperaktivitás, személyiségzavar, öngyilkossági hajlam, különféle függőségek. És akad itt egyéb probléma is: ahol verseny zajlik, ott nemcsak nyertesek vannak, hanem vesztesek is. Nemcsak projektmenedzserek és informatikusok, hanem fuvarozók és gazdák, nemcsak egyetemi campusok és turistaközpontok, hanem forrongó gettók és kilátástalanságba süllyedő rozsdaövezetek. Hogy a vesztesek tehetetlen dühe hová vezet, azt a Black Lives Matter és a QAnon tombolása idején láttuk.
Miközben az éles törésvonalak megmaradtak az etnikai kisebbségek és a fehér középosztály-alsóközéposztály között – amire a woke identitáspolitika és bevándorlásellenes jobboldali populizmus is ráerősít –, újabb kulturális törésvonal rajzolódik ki a társadalomban:
a globalizációba bekapcsolódó nagyvárosi magasan kvalifikáltak és a vidéki „halott zónákban” ragadó alacsonyan iskolázottak között.
Nem annyira a pártpolitikai megosztottság, inkább az alapját adó társadalmi polarizáció a nagy gond – és hogy a szellemi-politikai elit nem kínál e problémára autentikus megoldást.
A 21. századi nyugati politikai arénában a klasszikus, szociáldemokrata értékeken nyugvó baloldal nem nagyon rúg labdába. A centrumpolitika a 90-es évektől dívó technokrata kormányzás stabilizálására törekszik; tesz néhány engedményt a zöld választóknak a környezetvédelem területén, néhány gesztust a radikális jobboldali szavazóknak a bevándorlás ügyében, de a nyugati világot érő súlyos bajok orvoslására nincsen hosszútávú stratégiája. A szellemileg kiüresedő bal- és jobbközép pártok érdemi kihívója az alternatív jobboldal, amely szólamaiban elitellenes – gazdáságfilozófiájában viszont egyáltalán nem, lévén, politikai vezetői ugyancsak összefonódnak a vagyonosokkal (főleg a trumpista republikánus jobbszárnyon). A jobbpopulizmus elsősorban a fősodratú sajtó és az akadémiai-popkulturális elit közvéleményformáló befolyását igyekszik visszaszorítani – alternatív intézményhálózat kiépítésével, ideológiai agytrösztökkel, tudományos műhelyekkel, sajtótermékekkel, TV csatornákkal.
A kultúrharc a civil szférára is kiterjed. A régi nagy tömegmozgalmak helyét új szereplők foglalják el. A centrumpolitika pénzügyi donorjai olyan nonprofit szervezetekbe ölnek dollármilliókat, amelyeknek nincsen helyi, eleven közösségi bázisa. A popkulturális közegben és az egyetemi campusokon az eltörléskultúra élezi az identitáspolitikai ellentéteket. Az alternatív jobboldal radikális szervezetekre támaszkodik: nacionalista lövészegyletekre, fanatikus vallási mozgalmakra és a férfijogi aktivizmus szélsőséges, nőgyűlölő internetes hálózataira.
Végeredményben gazdasági-politikai erőcsoportok harcolnak egymással a kormányzati pozíciókért és a kulturális hegemóniáért.
A fair versengés íratlan szabályait felrúgó ádáz küzdelem az infantilis-bulváros közéleti showműsor keretein belül zajlik,
ahol alig marad tér az érdemi eszmecseréknek és az érvelésen alapuló kemény vitáknak, annál inkább a moralizálásnak és az ellenfél megbélyegzésének. Thomas Jefferson és Alexander Hamilton 18. század végi polémiájához képest Donald Trump és Kamala Harris 2024-es vitája drasztikus szellemi-kulturális hanyatlást jelez. És még elszomorítóbb, ami az egészből a sajtótermékek és internetes platformok révén a választópolgárok millióihoz eljut: jobbára olyan kiragadott részletek, amelyek az indulatok felkorbácsolását szolgálják.
A magyar civil társadalom nyomorúsága
Putnam magyar megfelelője Hankiss Elemér és Valuch Tibor. Ha máshonnét nem, kutatásaikból tudjuk: az autonóm polgár és az önszerveződő civil társadalom soha nem volt főszereplője a magyar történelemnek; se a verseny, se a szolidaritás nem volt központi érték – a kettő egyensúlyáról már nem is beszélve. A helyi autonómiákon nyugvó premodern önkormányzati intézményrendszerünket felszámolta a modern bürokratikus állam, a gentleman-eszmény értékeivel átszőtt polgári-nemesi örökségünket maga alá temette a tragédiákkal terhes 20. század. A Kádár-rendszer megerősítette a korábbról örökölt uram-bátyám viszonyokat; a horizontális önszerveződéseknek nem nagyon maradt tér, vertikális függőségi kapcsolatok hálózták be a „szocialista” társadalmat. A második gazdaságban ugyan megvetette a lábát egy szűk kisvállalkozói réteg, de ez nem járt a polgári öntudat és társadalmi szolidaritás kultúrájának kialakulásával. A „rokonságok és a panamázás” régi „lápvilága” a létezett szocializmus provinciális középszerűségével vegyült. Kontraszelekció, protekcionizmus, kiskapuk keresése, szabálykerülés, alattvalói magatartás, szervilizmus és önzés; szélsőséges individualizmus és erős államközpontúság; a közintézményekkel szembeni mély bizalmatlanság egyfelől, a paternalista gondoskodás iránti fokozott igény másfelől.
Szociológusaink mélyreható kutatásai szerint a késő-Kádár-kor és a rendszerváltást követő évtizedek között a társadalmi mentalitás területén „erős folytonosság” mutatható ki, sőt, 1989 után „bizonyos tekintetben még romlott is a helyzet” – állítja Valuch. A korrupció és a klientúraépítés erősítette a „függőségi kultúrát”.
Állandó motívuma a magyar társadalomnak „főkutyák és alkutyák” félfeudális közegéhez való alkalmazkodás, a „jó kapcsolatok”, a „befolyásos pártfogók” keresése.
A piaci átalakulást felemás modernizáció követte: a fogyasztás széles körben központi értékké vált, de a helyi társadalom nem szerveződött autonóm közösségekbe, a társadalmi együttműködésre való hajlam nem erősödött, jól működő önkéntes társulások csak elvétve akadtak. A vállalkozószellemtől vezérelt erényes polgár viselkedéskultúrája legfeljebb nyomaiban volt fellehető, hiányzott a mintaadó elit, a felsőtízezer közéletben mutatkozó tagjait inkább az „újgazdag” kevélység jellemezte.
A gazdasági szerkezetváltással tovább nőttek a Kádár-korból öröklött szociális egyenlőtlenségek. A globalizáció folyamatába nagyjából a társadalom felső harmada tudott sikeresen bekapcsolódni. Aki jól működő vállalkozást tudott indítani, vagy aki az állami szférában, a multicégeknél, a szolgáltatói szektorban, a vendéglátásban, a turisztikában helyezkedett el – viszonylag biztos egzisztenciára számíthatott. Egyre többen szereztek diplomát, tanultak nyelveket, jutottak el Nyugatra. A társadalom nagyobbik része viszont nem volt ennyire szerencsés. A Kádár-kori társadalmi középből sokan deklasszálódtak, egzisztenciálisan bizonytalan helyzetbe kerültek. Az formálódó „középosztály” gyönge és széttöredezett volt. A perspektíva nélküli szegények köre bővült, a szegénység mélyült, a társadalom harmada a szegénységi küszöb alá szorult. Az ipari szektor leépítésével százezrek kerültek utcára. A vidéki „rozsdaövezetek” kilátástalanságba süllyedtek. Egyes régiók teljesen leszakadtak. Mintha a Kisalföld és Északkelet-Magyarország nem is egy földrészen lenne. A főváros kiemelt helyein is tanyát vert a nyomor – például a Blahán, a Kökin, a Népszínház utcában vagy a Nyugati aluljáróban.
A 2000-es évek végére tömegek csalódtak a rendszerváltásban. Felerősödött a Kádár-nosztalgia és a globalizációkritika. A radikális jobboldali szubkultúrák megizmosodtak. A közhangulathoz mindig rugalmasan alkalmazkodó Fidesz könnyen váltott irányt. Ügyesen kihasználta a társadalmi elégedetlenséget, majd 2010-es győzelme után elsöprő parlamenti többségével élve monolitikus hatalmi gépezetet épített – az uram-bátyám világ, a kontraszelekció, a szolgalelkűség és a paternalizmus százados magyar kultúrájára.
A NER inkább következménye, semmint oka a magyar civil társadalom csökevényességének, másfelől az autokratikusan működő Orbán-kormány tovább erősítette a negatív folyamatokat.
Az állami és uniós források elosztásával a kormány lojális klientúrahálózatott épített, és ciklusról ciklusra egyre erőszakosabban igyekszik leuralni a társadalmi intézményeket. A hatalmat alattvalói hűséggel kiszolgáló szereplőket bőkezűen támogatja, a tőle függetleneket kivérezteti, a vele szembeszállókat ellehetetleníti, lejáratja. A Fidesz másfél évtizedes kormányzása látványosan roncsolta a társadalom szövetét. A félfeudális viszonyok elmélyültek; erősödött a patrónusoktól való függés – mind a gazdasági, kulturális, tudományos szférában, mind a helyi társadalomban. A közszolgáltatások hanyatlása felgyorsult, akárcsak a szakképzett munkaerő nyugatra vándorlása. A politikai kultúra színvonala tovább süllyedt, a nyilvánosságot a bulvár és a közösségi média uralja; a magaskultúra és a tudomány presztízse vészesen megkopott. A kisvállalkozások gyöngék, a helyi közösségek és az önkéntes társulások úgyszintén. A társadalmi mobilitás csatornái továbbra is befagyottak, az egyenlőtlenségek megmaradtak – noha a mélyszegénységből sokaknak sikerült kikapaszkodnia. A külföldről érkező befektetések és az uniós források felpörgették a gazdaságot és néhány évig tartó reálbér-növekedést hoztak – de már ez is a múlté. A gazdaságpolitikában és a külpolitikában a szakadék felé tartunk.
Ha parlamentáris váltógazdasághoz való visszatérésre és az erőforrások igazságosabb elosztására halvány esély mutatkozik – akár a Fideszen belüli törésvonalak felerősödésével, pártszakadással, akár a Tisza párt további izmosodásával –, akkor az urnáknál választópolgárként meg kell ragadnunk a lehetőséget!
Ugyanakkor a kormányváltás csak szükséges, de messze nem elégség feltétele annak, hogy a magyar társadalom a polgárosodás és a közösségi önszerveződés útjára lépjen.
Külön nehezíti a helyzetet, hogy olyan trendekkel is meg kell küzdenünk, amelyek globálisan gyöngítik a civil társadalmakat: a fogyasztói tömegkultúra és a digitális forradalom emberi kapcsolatokat roncsoló hatása, a szélsőséges individualizmus, a nagyvállalati-pénzügyi szektor határokon átívelő politikai befolyása, az elitek között dúló érdekharc.
Itt csak mindennapi szívós aprómunkával lehet haladni. Olyan kis lépésekkel, amelyekre a jelenlegi rendszer keretei között is van lehetőség. Legalább a magunk környezetében érdemes élhető, szolidáris világot teremtenünk, sűríteni a személyes találkozásokat, erősíteni az emberi kapcsolatokat, támogatni a helyi kezdeményezéseket, részt vállalni az autonómia kis köreiben. És vissza kell csalogatni az ifjakat az online térből, támogatni a spontán közös játékokat, a közös rítusok kialakulását, hiszen ez a közösségi önszerveződés elengedhetetlen szocializációs előfeltétele. Ha ezt a feladatot elmulasztjuk elvégezni, a jövőnket veszejtjük el. Ha viszont sikerül legalább apró változásokat elérnünk ezen a téren, egyszer talán a helyi kezdeményezések országos hálózattá szervezéséig, a közkultúrát formáló nagy társadalmi mozgalmak kibontakozásáig is eljutunk.
Nyitókép: Számítógép és egyén. J.W.Alker / dpa Picture-Alliance via AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
