Szálljon fel a hegytetőre! – mutatjuk, hol lenne jó helye a Turulnak
A hegyvidéki Turul körül húsz éve nem csitulnak az indulatok, a probléma legfeljebb szunnyad egy ideig, aztán felszínre tör. A legfontosabb szempontok azonban már kikristályosodtak a vitában: a turulmadár a magyarság fontos nemzeti szimbóluma, de ezen a helyen és második világháborús emlékműként rossz jelképes üzenetet hordoz. Ha mindkét állítást elfogadjuk, megoldás is látszik. Annyira, hogy egészen konkrét javaslatot teszünk, hogy hova kerüljön.
Bonyolult emlékezetpolitikai konfliktusok megoldásához nem erőre van szükség, hanem empátiára és jószándékra. A hegyvidéki Turul-szobor ügye befagyott konfliktus közel húsz éve: 2005-ben állították fel a XII. kerületi második világháborús áldozatokra emlékeztető emlékművet Mitnyan György akkori fideszes polgármester javaslatára a Nagyenyed utca és a Németvölgyi út sarkán lévő névtelen terecskén, a legutóbbi felvonás pedig most október 23-án volt, amikor a Mi Hazánk szervezett tüntetést, hogy a Turult a lebontástól megvédje. A konfliktus azért most lángolt fel ismét, mert a kerületben politikai váltás történt. Az eddigi fideszes polgármestert, Pokorni Zoltánt új, ellenzéki városvezető váltotta fel Kovács Gergely személyében.
Kovács még június 9-én ezt nyilatkozta a Partizánnak: „Nem fog ott maradni a turulszobor. Nagyon sok embert bánt. (…) Konkrétan nácik nevét sikerült felírni erre a szoborra. Ki van találva, van erre egy hely, úgy hívják, hogy Szoborpark. Oda fog kerülni a turulmadár.” Kovács ezzel rendesen belecsapott az emlékezetpolitikai lecsóba, és
hamar kiderült, hogy a hidegre bőrösödött felszín alatt az anyag továbbra is tűzforró, könnyen megégeti a kezet.
A bontás terve megmozdította a nemzeti radikálisokat, amire teljes mértékben számítani lehetett, hiszen már a szobor felállítását követő években is a Turul védelmére szervezett tüntetések kínálták az érzelmi azonosulás lehetőségét a mozgalom számára. Akkoriban ennek politikai kivetülését még Jobbiknak hívták, most Mi Hazánknak, de elég ránézni a 2006-os és a 2024-es demonstráció képeire, jelképrendszerére, hogy lássuk: ugyanarról van szó.
A Turult 2005 és 2010 között folyamatos bontási veszély fenyegette, mivel a Demszky Gábor vezette fővárosi önkormányzat engedélye nélkül állította fel a fideszes kerületvezetés, az érvényes szabályok szerint jogellenesen. A főváros bontási engedélyt szerzett rá, de ezt nem hajtották végre, a 2010-es kormányváltás után pedig változtattak a rendeleten, és a kerületi önkormányzatok is jogot kaptak az önálló szoborállításra, így a Mitnyant 2006-ban váltó Pokorni Zoltán utólag törvényesíteni tudta a szobor fennmaradását.
A két helyzet húsz év különbséggel látszólag hasonló: most újra bontani akarják az emlékművet, ezúttal azonban a XII. kerület, a nemzeti radikálisok pedig újra megvédenék. Mégsem igaz, hogy turulügyben egy helyben topog a magyar emlékezetpolitika: a két konfliktus közötti időben a kerület megbízásából dolgoztak a történészek, és sokkal jobban ismerjük, hogy a turulmadár mint szimbólum jelentése hogyan változott a különböző történelmi korszakokban. Nagyon lényeges, hogy sokkal többet tudunk arról is, mi történt a XII. kerületben 1944-45 borzalmas hónapjaiban, ezt a témát 2016-ban Zoltán Gábor Orgia című könyve emelte ki a feledésből, majd Ács Dániel A gyilkosok emlékműve című remek dokumentumfilmje tette széles körben ismertté 2021-ben. Azóta tudjuk, hogy a Turul-szobor jelenléte ezen a helyen sokak számára kegyeletsértő a vészkorszak emléke miatt, és ez az érzés indokolt, mert kivételesen kegyetlen, a helyhez szorosan kötődő emlékekből fakad. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a turulmadár fontos magyar nemzeti szimbólum, ezért az emlékmű lebontása, szoborparkba küldése is sokak érzéseit sértené. Nemcsak a nemzeti radikálisokét, bár ők a leghangosabbak.
Ezek a tudások látszólag összeegyeztethetetlenek.
Hogy maradhatna a Turul, ha egyszer mennie kell? Hogy tisztelhetnénk, ha ártatlanul meggyilkolt emberek emlékét sérti?
Minden ilyen bonyolult emlékezetpolitikai konfliktus sebeket tép fel, és feloldhatatlannak tűnik, ezért szembenálló oldalakat képez, amelyek egymásnak feszülnek, és a másik csoport legyőzésére törekednek. Hiszen a másik nem érti. Nem érti, hogy meggyilkolták a dédapámat. Nem érti, hogy a turulmadár a honfoglaló magyarság szimbóluma. A bonyolult és ellentmondásos szimbólumtörténeti igazságok jelmondatokká egyszerűsödnek, jelmondatokban márpedig nem lehet beszélgetni. Jó megoldást kellene inkább találni. Nem olyat, mint amit a konfliktusba teljes mellszélességgel beleálló Lázár János, aki a szobrot ideiglenes műemléki védelem alá helyezte a minap.
Lázár lépése egyszerű visszaélés a joggal. Romboló cinizmus árad belőle, hiszen a műemlékvédelem – amelynek miniszterként a felelőse – nem erre való. Nem arra, hogy emlékezetpolitikai vitákat erővel, hatalmi szóval elfojtsunk. Nem arra, hogy húszéves szobrokat soroljunk be a műemléki értékek közé. Evidens, de azért mondjuk ki: a műemlékvédelem a múlt emlékeinek megőrzésével foglalkozik. Lényege az idődimenzió, a történeti érték. Ami nem régi, az nem való műemléknek, ez ilyen egyszerű. Noha manapság hozzánk időben közelebb álló korok emlékeit is a műemlékek közé soroljuk, ez az időtartam nem szűkíthető le húsz évre, mert a műemlék fogalma ezáltal értelmetlenné válik. Talán Lázár János számára is jobban érthető, ha úgy fogalmazzuk meg: a batidai kastély még nem lehet műemlék. Majd talán egyszer, egy másik nemzedék azzá nyilváníthatja mint a 21. századi újfeudalizmus érdekes lenyomatát. Majd ha ez a korszak már kellő történelmi távolságba kerül. Belátható ideig ez nem aktuális.
Éppen ezért a hegyvidéki Turul-szobor sem lehet műemlék, mert a műemlék lényegi kritériumainak nem felel meg. Ha Lázár János a joggal visszaélve azzá nyilváníttatja, azzal csupán a műemlék fogalmát devalválja.
És főként: jó lenne ezt az ügyet egyszer nem erőből megoldani. Mi lenne például, ha használnánk a felgyűlt tudást? Számításba vennénk a nem túl jó légkörű, de mégis csak lefolytatott vitában összegyűlt szempontokat? A Turul-ügynek ugyanis van jó megoldása. Olyannyira, hogy e cikk végén egészen konkrét helyszínjavaslatot is fogunk tenni. Abból indulunk ki, hogy a vitának két fontos tanulsága van:
- a Turul-szobrot a Németvölgyi út 5. szám alatti nyilasház közeléből, jelenlegi helyéről el kell vinni, és olyan jelentést kell adni a szoborként egyébként jó minőségű alkotásnak, hogy az ne kötődjön a második világháborúhoz, a kerület 1944-45-ös eseményeihez;
- a szobornak méltó helyet és olyan értelmezést kell találni, hogy közszeretetnek örvendő, közös jelképpé váljon, hasonlóan az ország számos más, semmilyen indulatot nem gerjesztő turulmadárszobrához.
Harmadik szempontként pedig azt is behoznánk: a Turul-szobor áthelyezése jó köztérmegújítási eszköz lehet a kerület egy erre alkalmas pontján.
A turulmadár mint jelkép történetéről köteteket lehetne írni, amit most nem fogunk megtenni, de ahhoz, hogy érthető legyen a javaslatunk, legalább röviden össze kell foglalni a leglényegesebb elemeket. A turul a középkori krónikák szerint valóban ősi magyar szimbólum. Magát a szót elsőként Kézai Simon használta 1280-as években írt Gestájában. Kézai szerint Attila király pajzsán koronás fejű madárt ábrázoltak, amelyet a magyarok turulnak neveztek (quae Hungarice turul dicitur). Ugyancsak ő írta le, hogy Árpád fejedelem a Turul-nemzetségből származott. A turulhoz kötődő ősmagyar eredetmondát Anonymus őrizte meg, ez tehát még régebbi, nagyjából száz évvel. A legenda arról szól, hogy a csodás madár megjelent Emesének álmában, és rászállva teherbe ejtette; ebből született meg a magyarok fejedelme, Álmos, Árpád apja. Érdekes módon a latin szövegben itt nem turul szerepel, hanem az astur (vagyis sólyom) szó, de a mondabeli madarat hagyományosan a turullal azonosítják. A turulmadár szerepel a Képes Krónika miniatúráin, ahol a honfoglaló vezérek pajzsát madáralak díszíti.
A krónikás hagyomány ellenére nem mondható, hogy a turul a magyar történelem hosszú évszázadaiban végig kiemelt nemzeti jelkép lett volna. A középkori magyar heraldikában előfordulnak ragadozómadarak, de ezek inkább talán sasok voltak: a korabeli nyugati szimbólumvilágban is igen gyakran előforduló állat. Úgy tűnik, hogy a krónikák megőriztek egy nagyon régi tradíciót, de aztán ez feledésbe merült, és csak a 19. századi nemzeti romantika fedezte fel újra. Ez annyira így van, hogy Szabó Károly történész 1862-ben még amellett érvelt, hogy a turul egyszerű elírás Kézai szövegében a karvaly helyett.
A turul visszatérését tulajdonképpen Arany Jánosnak köszönhetjük, aki 1853-ban Keveháza című elbeszélő költeményében háromszor is szerepeltette hun szimbólumként. Nem véletlen, hogy a legelső turulszobor is Arany János emlékművét díszíti, amit 1893-ban állítottak fel a Nemzeti Múzeum előtt, de koncepciója még 1888-ból származik.
A turul visszatérésének fontos állomása volt, hogy a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1883-ban elindított szakfolyóirata a Turul címet kapta. Ez egyébként afféle tudóspoén: a bécsi Heraldisch-Genealogische Gesellschaft tekintélyes lapja ugyanis Adler, vagyis „Sas“ címen jelent meg. Ha a bécsi heraldikatudósoknak sasuk van, akkor nekünk turulunk lesz, gondolták a magyarok. Ha már ezt a nevet választották, az első számban Nagy Gyula megírta a turulmadár mint jelkép történetét, igazolva, hogy a szó valóban létezett a magyar nyelvben, és megcáfolta az elírási hiba elméletet.
A turul tudományos és irodalmi felfedezését valóságos turuláradat követte, amire a millenniumi ünnepségek kínáltak alkalmat.
1893-ban az Országgyűlés ügy döntött, hogy az akkori ország hét kiemelt pontján monumentális emlékműveket kell állítani a honfoglalás ezeréves évfordulójára. Az emlékművek messze nem egységes szimbolikájúak lettek, de három esetben megjelent rajtuk a turulmadár: a munkácsi vár obeliszkjén, a zimonyi toronyépítmény tetején és a nyitrai Zobor-hegy emlékművén díszítőelemként. Turulok röpdöstek az ugyancsak a millenniumi évben átadott Ferenc József híd (ma Szabadság híd) pilléreinek csúcsán is. A következő évtizedekben a turul általánosan elterjedt szimbólummá vált a honfoglalási- és a honvédemlékműveken. Még a dualizmus idején állították fel az ország két leghíresebb turulos emlékművét: 1905-ben a frissen elkészült budapesti Királyi Palota díszkapujának sarokpillérére röpült fel egy nagy bronzmadár, 1907-ben pedig a bánhidai Kő-hegy tetejére ült fel gubbasztva egy egészen gigászi méretű turul. Ez a honfoglalás korának legendás eseményére, a magyarok győztes bánhidai csatájára utalt, amely lezárta a Kárpát-medence meghódítását. Az ütközet ezredik évfordulóján felállított Turul-emlékmű azonnal ikonikussá vált: ez a tatabányai Turul.
A 20. században a turulmadár mint jelkép új jelentésekkel telt meg. Először katonai dimenziót kapott, ami szinte spontán módon történt: az első világháború utolsó éveiben sapkajelvényeken, kitűzőkön jelezte az osztrák-magyar hadseregben szolgáló magyar katonák nemzeti hovatartozását. Hogy a turul ekkor még mennyire nem kisajátított szimbólum, azt mutatja, hogy 1919 elején a Károlyi-kormány szociáldemokrata honvédelmi minisztere, Böhm Vilmos bevezeti a turulos jelvény használatát a hadseregben, a Tanácsköztársaságban pedig katonai kitüntetésen szerepelt a madár.
A háborús években játszott szerepéből következett a turulmadár következő funkciója: az 1920-as évektől százával állították fel országszerte a nagy háború helyi áldozataira emlékeztető turulmadaras hősi emlékműveket.
Miközben ez az új országhatárokon belül jelentős turulszaporulatot jelentett, a szomszéd államokban az új hatalom mindenhol ledöntötte a turulmadaras magyar emlékműveket. Ezáltal a turul a trianoni tragédiának is jelképévé vált.
Csakhogy a két háború közötti időszakban a turul mint szimbólum jelentéstartalma olyan elemekkel is bővült, amelyek az addig problémamentes jelképet megosztóvá teszik. A Tanácsköztársaság bukása után már 1919 augusztusában megalakult a Turul Szövetség nevű bajtársi egyesület a budapesti Tudományegyetemen, amely az ország legnagyobb diákszervezetévé nőtte ki magát. Jelvényéül a turulmadarat választotta. A keresztény diákokat tömörítő szervezet fő célja a zsidók kiszorítása volt az egyetemekről és az értelmiségi, állami pályákról. A Turul szoros kapcsolatban volt a kibontakozó fajvédő mozgalommal, és a Horthy-korban mindvégig a zsidók felsőoktatási jelenlétét korlátozó numerus clausus szigorításáért lobbizott. Egyes szervezetei zsidóverő akciókat szerveztek az egyetemeken, főiskolákon. A második világháború éveiben a turulosok listákat készítettek zsidó származású évfolyam- és pályatársaikról, és a hadkiegészítő parancsnokságok többek közt ilyen listák segítségével állították össze a keleti frontra küldött munkaszolgálatos és menetszázadokat. A Turul Szövetség súlyát a korabeli Magyarország társadalmában mutatja, hogy több tízezer fős tagsága volt.
Az 1930-as években a szélsőjobboldali pártok és mozgalmak természetes módon kezdték jelképként használni a turulmadarat.
Szerepelt az első jelentősebb hungarista politikai erő, az 1932 és 1936 között működő Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt jelvényében; ezt a pártot egyébként még a Horthy-féle Belügyminisztérium tiltotta be. Nem találjuk viszont a Szálasi-féle nyilasok hivatalos jelképei között, ellentétben a vörös-fehér sávozással, ami megjelent a nyilas lobogón. Ennek ellenére a nyilasok jelképvilágában is kiemelt helyet kapott. Ezt két képi dokumentummal igazoljuk. 1939-ben a Life Magazin amerikai fotósa, William Vandivert készített fényképeket a magyar szélsőjobboldal vezetőiről; egyik fényképén a nyilas mozgalmat Szálasi börtönbüntetése idején vezető Hubay Kálmánt látjuk a dolgozószobájában, a háta mögött egy faliszőttesen a nyilaskeresztes korong két kardot tartó turul között jelenik meg a „Harc!“ felirat alatt. Egy 1944 decemberi filmhíradó a Nyilaskeresztes Párt Nagytanácsát mutatja a Királyi Palota márványtermében. Szálasi Ferenc mögött a falon központi helyen olyan dekoráció látszik, amin a nyilaskeresztes pajzsot nagy turulmadár tartja.
A XII. kerületben 1944-45-ben a helyi nyilasszervezetet a hírhedt Kun András páter vezette. A három helyszínen – a Maros utca 16. alatti kórházban, a Városmajor utcai Bíró Dániel Kórházban és az Alma utcai idősek otthonában – elkövetett vérengzések még a kor mércéjével is kivételesen szörnyű bűncselekmények voltak. A XII. kerület nem egyszerűen egy budapesti kerület a sok közül, hanem a zsidó áldozatok számát és az itteni nyilasok perverz kegyetlenkedéseit ismerve a holokauszt kiemelt helyszíne. Azon belül az emlékmű helye alig néhány lépésre van a Németvölgyi út 5. szám alatti villától, amely 1945 januárjától Kun páterék alakulatának központja volt, és ahol sok embert megkínoztak, megöltek. Ungváry Krisztián kutatásai szerint az út túloldalán lévő vízműterület is kivégzések helyszíne volt.
A turul a második világháború után nem vált tiltott jelképpé, a szocializmus idején a megmaradt turulos emlékműveket nem bontották el, sőt, az 1980-as években a budavári nagy bronzmadarat már restaurálták. Új emlékműveken azonban csak a rendszerváltás után jelent meg, amikor szinte azonnal megkezdődtek a turulállítások. Ezeket nem az antiszemitizmus vezérelte, hanem a jelkép eredeti jelentéséhez igyekeztek visszatérni: háborús katonaáldozatokra emlékeztető alkotásokat vagy honfoglalási, államalapítási emlékműveket díszítenek. Az addigra meglehetősen tönkrement tatabányai Turul-emlékművet 1992-ben restaurálták, visszakapta a koronáját, az elkészült szobrot Göncz Árpád köztársasági elnök avatta fel. A Magyar Honvédség címerébe is a rendszerváltás után került a madár, a második világháború előtt csak a légierő használta a jelvényein.
A turul eredete tehát tiszta, egyike a magyarság dualizmus idején általánossá vált, identitásképző szimbólumainak, de a XII. kerületnek ezen a részén, második világháborús áldozatok emlékműveként felállítani súlyos hiba és érzéketlenség volt.
2005-ben ezen felül még egy komoly hibát sikerült elkövetni. Az emlékmű talapzatán bronzcsíkokon elhelyezték az áldozatok neveit. A listát Szatucsek Tibor helytörténész állította össze, de nem végzett jó szakmai munkát: a később a kerületi önkormányzat által felkért történészbizottság megállapította, hogy 367 áldozat neve kimaradt (köztük jó néhányan a nyilas vérengzésekben vesztették életüket), felkerült viszont 17 nyilas párttag neve, köztük négy olyan személyé, akik bizonyíthatóan részt vettek a mészárlásokban. Olyat már tényleg csak a sors tud írni, hogy Rab László 2019-ben feltárta: az egyik ilyen név Pokorni Zoltán nagyapjáé, Pokorni Józsefé, aki 1945. január 27-én gerinclövést kapott, előtte viszont kihallgatásokat végzett a Németvölgyi úti nyilasházban és a Maros utcai gyilkosságokban is részt vett.
A méltányosság kedvéért fontos leszögezni, hogy az emlékművel kapcsolatos problémák egy részét Pokorni Zoltán polgármesterségének utolsó éveiben sikerült megoldani. Megtörtént a múltfeltárás kiváló történészek felkérésével, és ennek alapján új második világháborús emlékmű készült a városmajori templom előtt. A Mohácsi András által tervezett, 2022 áprilisában felavatott emlékmű kiváló nonfiguratív alkotás, jelképként tökéletesen alkalmas rá, hogy minden kerületi áldozatnak emléket állítson. A történészbizottság által elkészített, javított névlista 1556 névvel az emlékmű központi motívuma, a gránit kőtömbbe illesztett, rozsdamentes acéllapokon futnak végig a nevek.
Az új emlékmű átadása után a Turul talapzatáról végre minden nevet el lehetett távolítani (első körben csak Pokorni Józsefét szedték le), így
a szobor ma már tulajdonképpen nem világháborús emlékmű, egyelőre jelentés nélkül álldogál a Böszörményi út sarkán.
Arra viszont az előző kerületvezetés nem talált megoldást, hogy mi legyen az ottmaradt szoborral. Felvetődött, hogy első világháborús emlékművé alakítják, majd Pokorni Zoltán arról beszélt, hogy legyen a szobor önmaga emlékműve: a jelkép összetett történetét bemutatva szóljon a 20. századi emlékezetpolitikai konfliktusokról. A magyarázó táblák azonban soha nem kerültek ki, és nem is biztos, hogy ez a legjobb megoldás. Tulajdonképpen egyik oldalról nézve sem: a konkrét helyszínen továbbra is problémás a turulmadár jelenléte, viszont a múzeumizálás a turult mint jelképet teljes egészében problematizálja.
Kovács Gergely a Válasz Online-nak adott interjúban már árnyaltabban nyilatkozott a szoborral kapcsolatos terveiről. Azt mondta, a szoborparkos ötlet valószínűleg rossz volt, és az első évben nem akar foglalkozni a kérdéssel, mert nem tartozik a kerület legfontosabb problémái közé. Azt azonban leszögezte: „a ciklus végére ebben a formában nem lesz a helyén a turul.“ A polgármester ismeri azt a történelmi hátteret, amelyről eddig írtunk, mivel úgy fogalmazott, „a turullal mint jelképpel semmi baj nincs, konkrétan ezzel a szoborral van baj a története, a környéke és annak múltja miatt. […] Azt a lépést keresem tehát, akár majd pályázat útján, amellyel a történet lezárható. Vagy nem marad ott, vagy mondjuk ott marad a helyén, de átértelmezve.“
Mi most teszünk erre egy javaslatot, hátha ezzel hozzájárulhatunk a megoldáshoz. Szálljon fel a turul a hegytetőre!
Azt javasoljuk, hogy a Turul-szobrot a kompozíciójához szorosan hozzátartozó talapzattal együtt távolítsák el a Böszörményi út sarkáról, és az ottani kis terecske váljon egyszerűen parkká. A szobrot pedig állítsák fel a Normafán, mégpedig honfoglalási emlékműként, Árpád vezérre és a magyarok bejövetelére utaló felirattal.
Miért ne lehetne Budapesten is honfoglalási emlékmű, mint az ország annyi más városában? Hol van ennek jobb helyszíne, mint a város fölé magasodó hegyorom csúcsán, Budapest tetején? Kinek lehetne kifogása a turul mint honfoglalásjelkép ellen, amelynek a használata évszázados tradíció?
A hegyvidéki Turul-szobor ezzel méltó helyre kerülne, mégpedig nagyon hasonló pozícióban, mint a legkedveltebb hazai turulos emlékmű, a tatabányai. A turul magaslati madár, obeliszkek, oszlopok, hegyek tetején érzi jól magát, a legjobb turulszobrok mind ilyen helyeken vannak. Ráadásul ugyan mit mondhatnának erre az átkeretezésre Toroczkai Lászlóék? Hogy zsidó ármánykodás? Persze, mondhatják, de komolyanvehetetlen. Még Lázár Jánosnak sem lenne muszáj tiltakoznia, hiszen műemlék szobrokat is át lehet helyezni.
A Normafának azonban megvannak a maga emlékműállítási hagyományai, azokat pedig nem lenne szerencsés felülírni. A pesti Szabadság tér példája mutatja: kerülendő az emlékművek koncepció nélküli egymás mellé halmozása, mert egyfajta bizarr szoborpark keletkezik így is. Ezért az sem mindegy, hogy ezen az egyébként érzékeny, a kerület és a város egésze számára kiemelt helyen hol helyezünk el új emlékművet. Mutatjuk is a szerintünk ideális helyszínt:
Az emlékmű áthelyezését fel lehetne használni a környék egyik régóta rendezetlen, problémás területének rendbe tételére. A lebontott Hotel Olimpia helyén kialakított Eötvös Loránd park és ratrakgarázsnak felépített, alapvetően fölösleges Normafa kapuja látogatóközpont között van egy trapéz formájú terület, ami a Normafa projektből mindeddig kimaradt. Ezt a területet fölülről az Eötvös út forgalom elől elzárt régi szakasza határolja (friss nevén Kopp Mária sétány), alulról pedig az új út, ahova a busz- és gépkocsiforgalmat átterelték.
A terület négy telekből áll, az egészet sűrű növényzet borítja. És kerítéssel gondosan körül van kerítve. Teljesen használhatatlan tehát, jelenlegi formájában leginkább zárvány, átjárhatatlan akadály.
Az Eötvös úttól délre valaha hosszú szalagtelkek sorakoztak, amelyeket azonban az úttörővasút építésével kettévágtak. A telkek vasúttól délre eső részén épültek fel a Távcső utca villái, a vasúttól északra lévő sávot viszont valamikor a 80-as évektől a sorsára hagyták, és spontán módon beerdősült. Az itt álló kisebb házak mára eltűntek, de a telkek szélén máig fel lehet fedezni a régi kerítések maradványait, pilléreket, alapozásokat. 2022-ben az Eötvös út új szakaszának építésekor megint levágtak ezekből a telkekből egy darabot, de a maradék rehabilitációra vár. Akkor is, ha a turulos ötletünk nem talál támogatásra.
Az ugyanis nonszensz, hogy Budapest legszebb kirándulóhelyének közepén ma ott áll egy ilyen terület használhatatlanul, lekerítve.
Nem világos, hogy az előző kerületvezetésnek mi volt a szándéka vele. A kerület hosszú távú fejlesztési tervében ide szánták a meghosszabbított Fogaskerekű végállomását, de egyrészt nagyon messze van az, hogy az új vonalszakasz megépüljön (ha egyáltalán megtörténik, és ha egyáltalán szükség van rá – mindkettő erősen kérdéses), másrészt a vasúti infrastruktúra is legfeljebb az út felőli részét foglalná el a telektömbnek. Mindenféle gyanúkat ébreszt az emberben, hogy nem volt-e valamilyen mögöttes szándék azzal, hogy ezt a területet így „félretették“, mindenesetre egészen biztos, hogy beépíteni nem szabad.
A terület rendezetlensége a fő oka annak, hogy gyalogosforgalom szempontjából az Eötvös Loránd park zsákutca lett: a természetes továbbhaladási irányt a Normafa kapuja felé kerítés és áthatolhatatlan dzsindzsa zárja el. Legjobb lenne mielőbb megnyitni a területet, az értékes faállományt megtartva kitisztítani és parkosítani az egykori üdülőtelkeket, az invazív és idegenhonos fákat, cserjéket kiirtani, és kijelölni egy új gyalogutat keresztirányban a parktól a Normafa felé. Erre jó alkalom lenne a Turul-szobor ideköltöztetése, aminek kézenfekvő helye a város és a Kopp Mária sétány felőli, murvás placc. Egyetlen fát sem kellene kivágni hozzá, hiszen most a Normafa Park szolgálati parkolója foglalja el, ami ezen az értékes zöldterületen önmagában nézve sem normális állapot. Ide kellene tehát – a környezet rendezésével összekötve – áthelyezni a Turult:
Nyitókép: A XII. kerületi Turul-szobor helyben maradásáért tartott demonstráció résztvevői a Böszörményi út és Istenhegyi út kereszteződésénél 2024. október 23-án (fotó: MTI/Kocsis Zoltán)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
