A náci, akit sosem kaptak el – Mengele magyar bújtatói Brazíliában
Josef Mengele évtizedeken keresztül rejtőzött Dél-Amerikában, miközben az egész világ őt kereste. Betina Anton brazil újságírónő azután kezdett nyomozni, hogy megtudta, egykori óvónője bújtatta a háborús bűnöst. Auschwitz orvosa kis Közép-Európát rendezett be Dél-Amerikában, ahol magyarok, osztrákok, németek segítették elrejtőzni a világ elől. Betina Anton nem Mengelét akarja megérteni, hanem a segítőit: miért kockáztatja egy osztrák óvónő vagy egy magyar gazdálkodó az egzisztenciáját, a szabadságát egy háborús bűnösért?
Az osztrák óvónő Brazíliában Josef Mengele holtteste mellett állt a hullaházban, és azon ügyködött, hogy a férfi karja a törzséhez simuljon, mert Mengele katonaként akart a sírba menni. A nő néhány órával korábban végignézte, ahogy a világ legkeresettebb bűnözője belefullad a tengerbe, és nem sikerül megmenteni. Hiába üldözte a náci orvost a Moszad, az FBI, a brazil és még ki tudja hány állam rendőrsége, titkosszolgálata, nácivadásza, újságírója, Josef Mengele 1949-től 1979-ben bekövetkezett haláláig szabadon élt Dél-Amerikában, nyugodtan lubickolhatott a brazil tengerparton az óvónő vendégeként. Soha nem jöttek rá, hol van. Még a halála után is hat év kellett, amíg 1985-ben megtalálták a sírját, mert Tante Liselotte osztrák precizitással szervezett meg mindent. Álnéven temettette el, és mint egy gondos rokon, övet, nadrágot, zoknit adatott a halottra. A két kezét pedig a nadrágjához szorította, mintha Josef Mengele nem feküdne, hanem vigyázban állna. Fontosnak érezte, hogy katonás legyen még a koporsóban is.
A Trópusi menedék – Josef Mengele Brazíliában című frissen megjelent kötet szerzőjének, Betina Antonnak a legnagyobb felismerése az volt, amikor rájött: egykori szeretett óvónője, a Tante Liselotténak szólított nő évekig bújtatta Brazíliában Mengelét. Az újságíró felkereste a Tantét, aki zavartan viselkedett, nehéz volt kiigazodni rajta. Még az sem volt teljesen világos, Liselotte Bossert félelem hatására vagy fenyegetésként mondta: a zsidók hetedíziglen állnak bosszút, vagyis nemcsak őt, de gyermekeit is megölnék, ha elmondaná, amit tud. Egyben azt is sejttette: jobb, ha egykori kis neveltje nem ártja bele magát a dolgokba, mert jelentős erők segítették, hogy a haláltáborokban gyerekeket kínzó, rajtuk őrült kísérleteket végző orvost éveken, évtizedeken keresztül rejtegessék. Rengeteg pénzről van szó – mondta az asszony.
Az is lehet, hogy egyszerre félt és fenyegetett, talán mindkét érzés ott küzdött benne. Halála előtt egy évvel minden Mengelétől zengett. 1978-ban mutatták be a legnagyobb brit és amerikai sztárok, Laurence Olivier és Gregory Peck főszereplésével A brazíliai fiúk című filmet. Az Ira Levin regénye alapján készült alkotásban Mengele egy náci világszövetség vezéralakja, amelynek tagjai egy általuk összeállított halállista alapján gyilkolnak idős embereket, miközben az orvos brazíliai kisfiúkkal, Hitler-klónokkal szórja tele a világot. Az őrült fantazmagória jól mutatja, hogy
a hetvenes évekre démonizálódott Mengele alakja. Az érinthetetlen, láthatatlan, elfoghatatlan náci orvost addigra sötét legenda övezte.
Az újságírókkal persze jobb vigyázni: Betina Anton nem megrémült óvónője vészjósló szavaitól, inkább megrészegedett tőlük. Ha valami titkos és veszélyes, az csak jó téma lehet. Nyomozni kezdett. Elsőként azt derítette ki, hogy óvónője történetét még senki nem tárta fel. Az újságíró azt remélte, fontos részleteket tudhat meg arról, kik és milyen motiváció alapján bújtatták a nácit évtizedeken keresztül Dél-Amerikában. A Trópusi menedék című kötet ennek a kutatómunkának a lenyomata.
Minden során látszik, hogy újságíró írta – ennek összes előnyével és hátrányával. Betina Anton nem írásművész, nem filozófiai mélységű a kötete, de lendületesen, szemléletesen, könnyen olvashatóan és tényekre alapozva ír. A forrásai nem csupán levéltáriak, Mengele életének rengeteg szereplőjével beszélt. Jó néhányuknál az olvasó szinte látja maga előtt a mozdulatot, ahogy a homlokukra csaptak: atya ég, hogyan nem vettem észre? Mások próbálták mentegetni magukat, a fejüket ingatták, miközben elmesélték: eleinte így nem tudták, meg úgy, ki dolgozik, lakik, vacsorázik náluk, és mire kiderült, addigra már veszélyesebb lett volna felfedni Mengele kilétét, mint titkolni. Elvégre a cinkosai is bűncselekményt követettek el.
Betina Anton minden helyszínt bejárt és mindenkivel beszélt. Szinte érezzük a trópusi tengerpart barnás vízének nehéz szagát, a fürdőzők zavarát, mert mit is kell olyankor tenni, ha ők pihennének, de egy hulla fekszik a parton, a halottszállító pedig csak nem akar megérkezni? Az egyik strandoló úgy oldotta fel a jelenet képtelenségét, hogy Mengele fürdőnadrágos, vizes teste mellé egy mécsest helyezett. Évekkel később nyilván ő is a homlokára csapott, mert fogalma sem volt, hogy a hatvanas éveiben járó férfi, aki agyvérzést kapott és belefulladt a tengerbe, nem egy kedves öregúr, hanem náci tömeggyilkos.
A náci orvos halálával kockázatos helyzetbe került az őt bújtató kör, élve ugyanis sokkal egyszerűbb rejtőzködni, mint holtan. Az élőktől ritkábban kérik el a papírjaikat, ám most ott állt egy rendőr a holttest mellett, és a világszerte keresett Mengele hamis papírjait tartotta a kezében. Az óvónő szerencséjére a rendőr semmit sem tudott Mengeléről, számára egy több mint 30 éve rémtetteket végrehajtó orvos semmivel sem volt távolabb a mindennapoktól, mint mondjuk az 1940-ben felfedezett lascaux-i barlangrajzok a híres bölényekkel. A brazil rendőr egy másodpercig sem gyanakodott, amikor áttanulmányozta Mengele hamis iratait, pedig a halott férfi vagy egy évtizeddel idősebb volt, mint az, akinek az igazolványából kiszedték a fotót és az övére cserélték. A rendőr mégsem sejtett semmit.
Nem úgy Eva Mozes Kor, akinek családja az oroszországi zsidó pogromok elől menekült Erdélybe, szülei ott egy magyar birtokon szolgáltak. Eva egyike volt annak a 183 ikergyermeknek a háromezerből, akik túlélték Mengele ikreken végzett kísérleteit. Egyedül ikerpárja, Mirjam maradt életben, szüleik és többi testvérük a gázkamrában halt meg.
Az asszony 1950-ben települt ki Izraelbe, és haláláig minden évben ellátogatott Auschwitzba. A tábor felszabadulásának 40. évfordulóján a világ vezetőihez fordult, hogy segítséget kérjen Mengele felkutatásához. Egész életüket tönkretette ugyanis, hogy az orvos ismeretlen anyagot fecskendezett a kislányok vénájába, és azt remélték, ha sikerülne megtudni, mivel kísérletezett, talán meg tudnák gyógyítani a betegségüket. Eva azt találta ki, hogy összegyűjti Mengele ikreit, és lefolytatnak egy tárgyalásra emlékeztető meghallgatást, amin sorstársai elmondhatják, min mentek keresztül. Amíg ugyanis nem kapták el Mengelét, bíróság elé sem állíthatták.
A számos egypetéjű iker vallomását óriási médiafigyelem övezte,
Mengele rémtettei mellett az is tudatosodott az emberekben, hogy soha nem bűnhődött meg értük.
A magyar közvélemény számára persze ismert volt az alakja Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című, 1947-ben megjelent – és azóta több kiadást megérő – naplójából. A nemzetközi közvélemény azonban nem tudott a vénáiknál összevarrt „sziámisított” ikrekről; a nácik által a felsőbbrendűség jelének tekintett és vágyott kék szemszín elérésére alkalmazott szemcseppek okozta szenvedésekről. Nem ismerték ilyen részletességgel az agyament kísérleteket, amelyek során azt akarták megtudni, milyen meleget és hideget bír ki élve az ember, vagy hány nap alatt hal éhen egy csecsemő, ha az édesanyja melleit lekötik, és nem engedik megszoptatni. A szemtanúk beszámolója szerint Mengele mindezt kimért precizitással hajtotta végre.
Magát persze embermentőnek tartotta, mert az egypetéjű ikrek közül többen a kísérletei miatt maradhattak életben. A többi gyerekkel ellentétben őket valóban nem gázosították el rögtön, ezért válhattak koronatanúvá, szolgáltathattak bizonyítékot a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok tömegére. Bár Mengelét az ikerkínzással azonosították, a legtöbb emberéletet nem az ikrek körében oltotta ki. Ő volt gázkamrák egyik előválogatója. Az orvos jelölte ki előbb a romák, majd a zsidók közül a munkaképteleneket, ő mondta meg Auschwitzban, ki menjen azonnal a halálba. Más náci megsemmisítő táborok neve azért sem égett úgy bele a közös emlékezetbe, mert onnan alig maradt szemtanú. A holtak nem beszélhettek, Mengele tetteinek viszont számtalan tanúja volt.
A könyv bemutatja azt is, hogyan próbáltak korábban már évtizedekig sikertelenül Mengelére vadászni, és hogyan fáradtak bele a sikertelenségbe. Eva és Mirjam „tárgyalása” után az ügy új lendületet kapott, és a CIA meg a Pentagon közös akciót kezdett Mengele kézre kerítésére. A nemzetközi szervezetek összesen 3,4 millió dollár vérdíjat tűztek ki az orvos fejére.
Soha ekkora fejpénzt nem fizettek még egyetlen bűnözőért. A hajsza azonban egy ekkor már hat éve halott ember után folyt.
A könyv ezt a különös nézőpontot kínálja nekünk: valójában nem Mengele, hanem Tante Liselotte, az újságírónő óvónője körül záródott be a kör, és persze a náci orvos többi segítője körül.
Bár egy brazil újságírónő írta egy német férfiről, a történet tele van magyar vonatkozásokkal is. Mengele áldozatai, táborbeli segítői és dél-amerikai bújtatói között is ott vannak a honfitársaink. Könnyebb lenne megemészteni, ha olyanok kínáltak volna menedéket neki, akik nem élték meg, hogy a falujukból, városukból bevagonírozták és megsemmisítették a romákat és a zsidókat. Akiknek számára ez egy távoli kontinens távoli története volna. A magyar Stammer Géza és Gitta az osztrák óvónő előtt másfél évtizedig rejtegette a nácit, azt állítva, hogy eleinte nem tudták, ki ő. Amikor azután bevallotta nekik, jelentős vagyont szedtek ki az árulástól rettegő Mengeléből. Viszolyogtató, de vegytiszta motiváció.
Mit várhat a könyvtől 2024-ben a hazai olvasó, hiszen Mengele alakjával több magyar nyelvű mű is foglalkozik? 1986-ban Bokor Péter írt könyvet Mengele doktor nyomában címmel. Gyurkovics Tamás Mengele bőröndje – Josef M. két halála című regénye 2017-ben jelent meg Mengeléről és bújtatóiról. Magyarul is olvasható Olivier Guez Josef Mengele eltűnése címmel írt könyve, amely 2017-ben Renaudot-díjat kapott, és Mengele 1949 és 1979 közötti, Argentínában, Paraguayban és Brazíliában eltöltött évtizedeit is feldolgozza. A brazil újságírónő elkésett volna, szinte mindent megírtak már előtte? Valóban csaknem mindent, de más nézőpontból. Gyurkovics nem járt Brazíliában, Olivier Guez ugyan beutazta Mengele nyomában Dél-Amerikát, ám egy zsidó gyökerekkel rendelkező, a német határ mellett felnövő francia újságíró szemével figyelte az eseményeket. Elképesztő alapossággal még arról is beszámolt, hogyan tért vissza Mengele titokban az orvosláshoz, pedig ez rögtön elárulhatta volna Dél-Amerikában, ahol álnéven élt. Gyógyítani ott sem gyógyított, fekete műtéteket végzett, szigorúan tiltott abortuszokat hajtott végre argentin nőkön.
Olivier Guez díjnyertes regényének és a brazil újságírónő könyvének van egy közös vonása: mindketten ugyanabban látják a Mengele-történet lényegét. A náci orvos azt remélte, hogy idővel elül a vihar körülötte, de
a Mengele-paradoxon lényege, hogy a haláltáborban töltött két éve annál nagyobb jelentőséget nyert, minél távolabb került tőle időben.
Guez szemléletes jelenetben mutatja ezt be Adolf Eichmann és Mengele Argentínában történt találkozásán keresztül. Az orvos 1949-ben érkezett Argentínába. Eichmann, a holokauszt fő szervezője is ott rejtőzött, de nem tudta, kicsoda Mengele, nem ismerték egymást, mert az orvos soha nem jutott magas katonai ranghoz, a vezető nácik szemében csak egy volt a lágerorvosok közül. Az utókor viszont mindent megtalált Mengele személyében, ami ahhoz kellett, hogy a nácizmus kegyetlenségének szimbólumává váljon. Pedig nem ő volt a haláltábor egyetlen „előválogatója”, akik jobbra vagy balra állíttatták a foglyok ezreit, és egy biccentéssel rabságra vagy halálra ítéltek embereket. A brazil újságírónő azt állítja, hogy a Mengele név még az ötvenes években sem a náci orvost juttatta a dél-amerikaiak eszébe, hanem apja mezőgazdasági gépgyárát.
Elhisszük neki, nem kis részben azért, mert ő az egyetlen Mengele-kutató, akire egy Mengele-bújtató adta rá gyerekként a kiskabátot. Csupa olyan emberrel beszélt, akiknek közös élményük volt Mengele közelsége. Az egyik látta az óvónő mellett a „bácsit”, a másik vacsorát szolgált fel neki, a harmadik pedig rendszeresen kiadta a postáját. A Trópusi menedék című könyv ezért más, mint a francia kötete, és különbözik a regényét Mengele nézőpontjából megíró Gyurkovics Tamásétól is. (Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon egykori beszédírója ezzel a könyvvel debütált regényíróként, és a kötet második felében fiktív ítéletet hirdetett az orvos felett, eljátszva a gondolattal, mi történt volna, ha az izraeli titkosszolgálat Mengelét kapja el és állítja bíróság elé Eichmann helyett.)
Betina Anton saját, rácsodálkozó nézőpontját használja, ám még a Mengelét holttá nyilvánító rendőr is valóságos a könyvében, a fotója is szerepel benne. Mengele ott vigyorog Tante Liselotte családi fotóin. Még azt a tornyot is látjuk, amit a farmjára épített, miután 1960-tól Brazíliában élt, hogy szemmel tarthassa a környéket, nehogy a Moszad őt is elrabolja, mint a magyar zsidók kiirtását egykoron Budapestről szervező Eichmannt. A kötet segít megérteni, hogy a háború után 16 millió náci párttagot lehetetlen lett volna egycsapásra felelősségre vonni, így amíg kitalálták a nácítlanítás menetét, az orvos álnéven egy németországi parasztgazdaságban dolgozhatott. Bőven volt ideje és – gazdag családja révén – pénze, hogy menedékre leljen. A helyzete így sem volt egyszerű, mert 1946-ban a nagy nürnbergi per mellett elkezdődött tizenkét kisebb is, az elsőben 23 egészségügyi szakember ült az amerikai bírák előtt. Súlyos vádat fogalmaztak meg ellenük: orvosként úgy praktizáltak, hogy klienseiket nem tekintették embernek. Mengele egy beosztottját kiadták a lengyeleknek, és egy ottani bíróság ítélte kötél általi halálra.
Mengele már minden rémtettén túl volt, amikor megérkezett Dél-Amerikába, de az a Mengele, akit ma ismerünk, még nem létezett. Nem tudták, mit követett el.
Áldozatai csonttá soványodva hagyták el a haláltábort, még a kiszabadulásuk után is életveszélyben voltak az alultápláltság miatt. Nem térhettek haza, mert haza már nem volt, a hozzátartozók, teljes rokonságuk elvesztésével szembesültek. Otthonaikban idegenek éltek. A magyar, francia, lengyel, ukrán és még száz náció túlélői a világban szétszórva lassan kezdték megtalálni egymást, elmondani a történeteiket, rekonstruálni az orvos szerepét, és megalkotni azt a Mengele-képet, amit ma elfogad a világ. Mengele a legkeresettebb háborús bűnösök listájára a 240. helyre kerül fel, onnan indult meg felfelé, részint azért, mert a náci állam irányítói öngyilkosok lettek, felakasztották őket, részint pedig mert megszólaltak a túlélők. Így jutunk el oda, hogy Mengele a világ legkeresettebb bűnözőjeként hal meg.
Nem így képzelnénk az évtizedeken át tartó bujdosást. Gyakran a saját anyanyelvén beszélhetett, hiszen a dél-amerikai német kolónia tagja volt, és a családja hatalmas összegekkel támogatta. Bejárónő, kertész és sofőr még idős korában is kijárt neki, amikor már szerényebb körülmények között élt.
1954-ben a saját nevét aláírva vált el az argentínai német követségen a feleségétől, 1956-ban Josef Mengele névre kért argentin személyi igazolványt, és ehhez igazolást a német követségtől. Ugyanabban az évben álnevet használva Svájcban síelt, és családja rendszeresen látogatta, küldött neki apanázst. Azzal is nyomok tucatjait hagyta maga után, hogy fivére özvegyét vette feleségül, mert így nem aprózódott el apja vállalata. Ám ez sem leplezte le, és csak a legendája mélyült attól, hogy láthatatlanná, érinthetetlenné, elkaphatatlanná vált. A nácik mindenhol jelen levő világhálózatát éppen Mengele bizonyította a közvélemény szemében. Legalábbis ez következne abból, hogy egy üdülőhelyen, a tengerben fürdőzve halt meg 1979 februárjában, 67 évesen. Ám ez csak a látszat.
Betina Anton könyve a folytonos menekülés és üldöztetés története. Az újságírónő megmutatja, hogyan buktak el az elkapására tett legígéretesebb kísérletek. Hiába fotózták le a Moszad ügynökei, hiába nyaralt éppen a búvóhelyén egyik áldozata, hiába dobta fel bújtatójának egyik rokona, mégsem fogták el. Éppen
ettől érdekes ez a könyv, hogy nem Mengelét akarja megérteni, nem a borzalmak motivációját próbálja megfejteni, hanem Mengele életének többi szereplőjéét.
És van benne persze humor is, ahogy a dél-amerikai sorozatok rabja lesz, és társaságban szeret tévézni, de alighanem ő az egyetlen, aki nem Isaurának vagy Kunta Kintének, a két rabszolgának drukkol a Rabszolgasors vagy a Gyökerek című sorozatban.
Az érinthetetlennek hitt Mengele közben folyton rettegett, hogy izraeli kézre jut, és idegességében a bajszát rágta. Arcszőrzete fontos álca volt, mert különös ismertetőjelét, a két első foga közötti rést takarta el bozontos, spanyolos bajszával. Ám ezt olyan mániákusan rágcsálta, hogy pingponglabdányi szőrcsomó tapadt össze a beleiben. Betina Anton persze a sebészt is felkutatta, aki csak akkor jött rá, ki volt egykori betege, mikor az újságokban halála után látta a képét.
Betina Anton elrepít a trópusokra és magával visz a nyomozásaira. A homlokra csapások, a zsarolások, a véletlenek és a nácik gyűlöletszövetségének könyvét eddig tíz nyelvre fordították le.
Betina Anton: Trópusi menedék – Josef Mengele Brazíliában. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024. 385 oldal
Nyitókép: 1938-as (b-k) és 1956-os (j) arcképek Josef Mengeléről (fotók: dpa)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
