„Mi, akik ott voltunk, ki lettünk penderítve” – ’56-os műegyetemista az ünnep „államosításáról”
Este tizenegyig ott volt az 1956-os forradalmat elindító műegyetemi diákgyűlésen, másnap kart karba öltve vonult át a tömeggel a Bem-szoborhoz, ma viszont már csak a hátsó sorokban kap helyet a többi ötvenhatossal együtt a BME-n rendezett ünnepségen, amelyet, bár a rendszerváltás óta minden évben ők szerveztek, 2018-ban kisajátított az állam. A napokban 87. életévét betöltő Hajtó Ödönnek, a Magyar Mérnöki Kamara számos állami és szakmai díjjal elismert egykori alapító elnökének megvan a véleménye az emléknapon elpufogtatott politikai lózungokról és arról is, mi a baj a rendszerváltás óta regnáló kormányok demokráciafelfogásával. A forradalom leverésének évfordulóján az ő személyes élményein keresztül idézzük fel a hatvannyolc évvel ezelőtti eseményeket.
– Úgy tudom, egyfajta évfolyamfelelősként hajdanán két-háromezer fős névsora volt az egykori ‘56-os műegyetemistákról. Ma hányan vannak ezen a listán?
– Nincs nyilvántartva, hányan haltak meg közülünk, de már erősen hézagos a sor. Körülbelül háromszáz főnek küldtem ki idén a meghívót a szokásos október 22-i megemlékezésünkre, amelyet először 1990-ben tartottunk meg még Szabó Iván, Beke Tibor, Mécs Imre szervezésében. A rendszerváltás után hagyománnyá vált, hogy a Műegyetem aulájában jövünk össze 22-én, az eseményekhez hűen délután háromkor, amikor a nagy diákgyűlés kezdődött annak idején. 2018-tól viszont ki lettünk penderítve az aulából, „államosították” az ünnepségünket. A mi megemlékezéseink fényét olyan előadók emelték, mint Cseh Tamás vagy Varga Miklós. Ma már se verselés, se zenei performance nincs. Idén Gulyás Gergely beszélt pár percet, aki jóval ‘56 után született. Csak frázisokat mondott. Néhány „politikailag korrekt” ember beszélt, a zenekar eljátszotta a Himnuszt meg a Szózatot, de ‘56-os ember ott nem kapott szót. Mi, akik még élünk az ‘56-osok közül, ha nem hívnak, akkor is ott vagyunk 22-én 3 órakor. Az állami ünnepség végén átmegyünk a díszterembe, ahol terített asztalok mellett ünneplünk, lassan egy évtizede csak magunk között. Bár minket nem kérdeznek, meg se hívnak, a szervezőktől elvárnánk egy kis ünnepélyességet, mert az, hogy a különféle pártok bizalmát élvező emberek felállnak és szidják az ellenzéket, nem ünnepség. Engem az állami megemlékezésről akkor rúgtak ki, úgy 5-7 évvel ezelőtt, amikor – Schmidt Mária volt a fő szónok – pártunk és kormányunk megtisztelt azzal, hogy három percet adott a beszédemre. Én mérgemben három helyett tizennyolcat beszéltem, emiatt összeomlott a rendszer: a Duna TV stábjának már mennie kellett volna valami mást közvetíteni, Schmidt Mária is egy másik rendezvényre sietett volna… Én azt mondtam, nagyon sajnálom, de amíg mi ,‘56-osok élünk, miért nem minket kérdeznek?
– Az első, 1990-es ünnepségen még sokan ott lehettek önök közül. Ott kié volt a legemlékezetesebb beszéd?
– Annak a megemlékezésnek a fénypontja számomra az volt, amikor Mensáros László elszavalta Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét. Úgy éreztem,
a rendszer, amit le akartunk akkor váltani, se kommunizmus, se szocializmus nem volt, a legjobban a zsarnokság szó illett rá.
Mensáros után az egykori katonai vezetőnk, Marián István szólalt fel, aki az egyetemen működő honvédelmi tanszék vezetője volt. Akkoriban a tanév folyamán honvédelmi ismereteket is oktattak a műegyetemistáknak, akiknek a nyári szünetben még katonai gyakorlaton is részt kellett venniük. Ilyenkor az egész évfolyamot kivezényelték, sátrakban altatták, katonai ruhába bújtatták őket, ott tanultak meg célba lőni, tankot vezetni.
– Ha Marián István az egyetem páncélos tanszékének vezetője volt, akkor megbízható káder kellett legyen. Hogy került mégis a forradalom oldalára?
– Időközben megjött az esze. Kommunista volt, de szerette a hallgatókat, akikkel minden nyarat együtt töltött. Ilyen a 20. század. Marián egy tízgyermekes szilágysági zsidó családban kilencedikként jött a világra. Húsz lehetett, amikor Szilágycsehet is elérte a nácizmus. Az apját elvitték munkaszolgálatra, őt is behívták, de ahelyett, hogy kiment volna a frontra lövészárkot ásni, inkább elbujdosott. Katonaszökevényként a diósgyőri vasgyár titkos kommunista sejtjénél talált menedéket. A háború után hazament, de már senkit nem talált a családjából, a testvéreit, az anyját mind elvitték Auschwitzba, ahonnan soha nem tértek vissza. Nincstelen volt, logikus döntésnek tűnt, hogy a katonai pályát választja, hiszen ott koszt is, kvártély is van. Alezredesi rangig vitte, így került a Műegyetemre 1956 előtt néhány évvel. Az ‘56-os tetteiért aztán halálra ítélték, végül közkegyelemből életfogytiglant kapott. Valamikor a hatvanas években engedték ki, de amnesztiát nem adtak neki. Sehol nem kapott állást, onnantól kezdve nyomorgott. Amikor halálra ítélték 1957-ben, nős volt, három gyerekkel. Az asszony és a gyerekek is hűek maradtak hozzá.
– Ön budapesti értelmiségi családból származik, az édesapja körzeti orvos volt és szerette volna, ha a fiaiból is az lesz. Ki miatt választotta a mérnöki pályát?
– Mistéth Endre apám barátja és páciense volt. Nagyon tetszett, amiket mérnökként művelt, végülis miatta mentem a Műegyetemre.
– Mistéth újjáépítési miniszter volt 1945-ben, ő tervezte a háború utáni ideiglenes Manci hidat és a Kossuth hidat is, majd elítélték a Magyar Közösség perben, ami miatt nyolc évet ült. Csak szakmai szempontból nézett fel rá, vagy a politikai szerepvállalása miatt is?
– Akkor még fiatal voltam, eszembe sem jutott a politika. A mérnöki munkája imponált. Azt hiszem, Nagy Imre kormányzása idején szabadult ki, amnesztiával.
Amikor a szabadulása után találkoztunk, a lelkemre kötötte: „Egyet ígérj meg: te nem fogsz politizálni!” Azt mondtam, jól van, Bandi bácsi, nem fogok.
Ezt be is tartottam, de amikor eljött a rendszerváltás, megalapítottuk a Magyar Mérnöki Kamarát és engem választottak elnöknek. Elmentem Mistéth Bandi bácsihoz, aki akkor már 80 fölött lehetett. Felhoztam neki a fogadalmamat, mire ő azt mondta: „Most politizálhatsz!”
– Az nem számított politizálásnak, hogy elment a „diák nagygyűlésre” 1956. október 22-én? Nem érezte veszélyesnek?
– Nem, ott óriási tömeg volt.
– Internet, fax, fénymásoló nélkül hogyan tudott országszerte olyan villámgyorsan elterjedni az a tűz, ami Szeged után Budapest ifjúságát is belobbantotta?
– Jó kérdés, ezt én sem tudom. A DISZ által összehívott műegyetemi diákgyűlésről sem készült se kép-, se hangfelvétel. Ez érthető is, hiszen eredetileg azért jöttünk össze, hogy olyan hétköznapi, a hallgatókat érintő kérdésekben fogalmazzuk meg a követeléseinket, mint például, hogy kerüljön több hús az ételekbe, legyenek ingyenesek a tankönyvek, meg hogy kapjanak több vasúti kedvezményt a vidéki gyerekek és tanulhassunk más idegen nyelvet is az oroszon kívül. A díszemelvény közepén a DISZ titkár, Herczeg Károly ült, aki később egy mérnök irodát vezetett az UVATERV-nél, onnan ment nyugdíjba. Először Plankenauer Ottó szólalt fel komolyan, aki azt mondta, gyerekek, a nagyközönséget nem érdekli, kapunk-e több húst vagy sem, hagyjuk a saját sirámainkat, amikor olyan fontos, politikai követeléseink is lennének, mint a titkos választások bevezetése, a Kossuth-címer visszaállítása vagy a beszolgáltatások eltörlése. Ez átszakított egy gátat. A jelenlévők egyre több politikai követelésnek adtak hangot, de a tét csak fokozatosan emelkedett. Azt, hogy a ruszkik menjenek ki az országból, még egy órán keresztül senki nem merte bedobni. Ez a gondolat akkor életveszélyesnek számított. Végül egy Győr környékéről származó, dadogós gyerek, a Péntek Gyuri mégis bekiabálta. Hatalmas dübörgés és taps fogadta az ötletet. Mindenki boldog volt, hogy ezt valaki ki merte mondani.
– Eközben a DISZ elnök?
– Elsomfordált a pódiumról. Az irányítást néhány felsőbb éves hallgató vette át, akik közül később többet is megismertem. Kitaláltuk, hogy a követeléseinket tizenkét pontba szedjük és a kiáltvány címéül is ugyanazt választottuk, mint Petőfiék ‘48-ban: Mit kíván a magyar nemzet? A 12 pont nagyon gyorsan meglett, ezért úgy döntöttünk, többet írunk össze. A zsarnokságról mindenkinek voltak tapasztalatai. Sok vidéki gyerek volt, ismerték az ország gondjait, mindenki hozzáadta a magáét a pontokhoz.
– Mi adta ehhez a bátorságot?
– Az elkeseredés. A vidékiek a téeszesítés, a beszolgáltatások kínját, a munkás gyerekek a kizsákmányolást, a szegénységet, az értelmiségiek a zsarnokság kifinomultabb formáit érezték a bőrükön.
– És ön hogyan érzékelte a zsarnokságot akkoriban a saját bőrén?
– Hogy csöndben kellett lenni. Nem szabadott szidni a rendszert. A szűk családunk úgy-ahogy megvolt apámnak köszönhetően, hiszen a betegek, amikor itt fáj, ott fáj, nem kérdezik, mennyire vagy jó kommunista, csak örülnek, ha meggyógyítod őket. Engem személy szerint tehát nem érintett annyira mindez, de a nagyapám hentesüzemét államosították, a nagybátyámat kitelepítették a Jászságba, apám családjának egyéb részeit tönkrevágták a kommunisták. És láttuk az ország nyomorát.
– Abban, hogy épp a Műegyetemen vették kezükbe a sorsuk irányítását a hallgatók, közrejátszott, hogy akkoriban a polgári, deklasszált réteg leginkább ide adta a gyerekeit, mondván, kétszer kettő minden rendszerben öt?
– Lehetséges, hogy volt szerepe ebben, de hogy a hallgatói közösségben dominált az értelmiség, az mindenesetre érezhető volt. Sok hasonló családból származó fiatal gyűlt itt össze. Nem véletlen, hogy amikor a 16 pont végére értünk, írtunk még egy pontszám nélküli bekezdést, amely úgy szólt:
„E határozat az új magyar történelem hajnalán, 1956. október 22-én született az Építőipari Műszaki Egyetem aulájában, több ezer hazáját szerető magyar ifjú spontán megmozdulásából.”
Az utolsó bekezdés arról szólt, hogy meg voltunk hatódva önmagunktól, és lehetetlenség, hogy hatás nélkül maradjon, amit mi itt csináltunk. Este tizenegy volt, mire végeztünk vele. Akkor valaki megjegyezte, hogy azért nem semmi, amit mi most itt kimondtunk. Ha el lehet terjeszteni az országban és ha ehhez több millió ember csatlakozik, akkor elmondhatjuk, hogy letettünk valamit az asztalra.
– Hogy ért véget a nagygyűlés?
– A végén már nagyon kevesen voltunk. Lassan mindenki hazaszivárgott, én is siettem, mert fél 12-kor ment az utolsó villamos. A korosztályunkban ösztönszerűleg benne volt, hogy a házibulit is be kell fejezni tizenegy körül, mert fél 12-kor mennek az utolsó villamosok.
– Akkor, amikor a falnak is füle volt, nem volt semmi félelem önökben?
– Olyan tömegben voltunk és annyira egyet akartunk, hogy nem éreztünk félelmet.
– Hogy akarták elterjeszteni a kiáltványt?
– Még aznap küldöttség vitte a rádióhoz, a különféle újságokhoz, de ezt a szöveget se kinyomtatni, se rádióba bemondani nem akarta senki. Akkor azt mondtuk, Petőfi Sándorék egy percig nem gondolkoztak azon, hogyan nyomtassák ki a 12 pontot, menjünk mi is nyomdát foglalni, de Marián és egy esti egyetemi hallgató, Szilágyi József lehűtöttek minket. Azt mondták, nem mehetünk, mert a kommunizmusnak megvan erre a receptje, a tüntető tömeg első néhány sorát szitává lövik, a sortűz hatására pedig a hátul állók rögtön szétszaladnak. A szovjet rendszernek, amely tízmilliószámra küldte Gulágra és éhhalálba az embereket, nem oszt, nem szoroz pár száz halott. Emlékszem, Marián azt mondta: nekünk most mérnökökre van szükségünk, nem hősi halottakra. Az egyetemen volt stencilgép, de a szigorúan őrzött szoba kulcsát a rektor, bár mellettünk állt, nem merte odaadni, mert akkor biztosan felakasztják. Így hajnali ötkor egy csapat bement az egyetemre és feltörték az ajtót. Kettőt közülük később megismertem. Azt mesélték, hogy amikor bejutottak a szobába, akkor jöttek rá, hogy egyiküknél sincs példány az előző nap elfogadott 16 pontból. Kénytelenek voltak fejből legépelni. Egy évfolyamtársam, Dékány Csaba ült az egyik írógépnél. Hamar rájöttek, hogy a 16 pont csak két teljes oldalra írható le, muszáj volt rövidíteni. Így lett a 16 pontból 14. Ezt aztán nagy tömegben elkezdték sokszorosítani. Mire a hallgatók bejöttek az első órákra, a szoba előtt, a folyosón már halomban álltak a festék friss nyomtatványok. Sokan ellógtak a délelőtti órákról, hogy teleragasztgassák velük a várost.
– Önnek is volt ilyen példánya?
– Biztos volt, de elhányhattam, ma már nincs meg.
– Előző este, amikor hazaért, elmesélte a szüleinek, mi történt az egyetemen?
– Igen. Örültek neki, csak másnap féltettek egy kicsit a felvonulástól, de nem próbáltak meg lebeszélni. Délelőtt tanítás volt. Meghallgattuk az órákat és 2-kor elkezdtünk gyülekezni, de 1 és 2 között bemondta a rádió, hogy Piros László belügyminiszter minden utcai megmozdulást betilt. Amíg mi a délelőtti órákat hallgattuk, Marián azon dolgozott, hogy megszerezze a kivonulási engedélyt számunkra. Szilágyi József ötlete volt, hogy a tüntetést ne nyíltan a 16 pont köré szervezzük, inkább a varsói munkásokkal való szolidaritás legyen az apropó. Marián ismerte Budapest rendőrkapitányát, Kopácsi Sándort, írt neki egy levelet, amiben engedélyt kért a szimpátiatüntetésre. Ő nem merte engedélyezni, a kérvényt átküldte a belügyminiszternek. Piros László is megrettent tőle, továbbküldte az Akadémia utcába, a pártközpontba, a Politikai Bizottság tagjai pedig azt mondták, szó sem lehet róla. Piros ekkor tette közzé, hogy mindenféle tüntetés tilos. Ezt Marián közölte velünk, amikor az udvaron gyülekeztünk. Akkor már az összes többi budapesti egyetemen megtudták, mire készülünk és azt tervezték, hogy beállnak mögénk. Marián azonban bezáratta a kapukat és bent akart tartani minket az egyetem területén. A nagy hőzöngésből végül skandálás lett, azt kiabáltuk, akkor áttörjük a kerítést. Ettől Marián is megijedhetett, hívta Kopácsit azzal, hogy már nem tud megfékezni bennünket. Piros László jelentette a dolgot a pártbizottságnak, ahol viszont azt mondták, semmi gond, ha kivonulunk, közénk kell lövetni. Kopácsi azt mondta, olyan parancsot tőle ne várjanak, hogy a rendőrei fegyvertelen magyar emberekre nyissanak tüzet. Felmerült a kérdés: ki fog itt lőni? A közkatonákat nem arra képezték ki, hogy a saját népükre lőjenek, a mindenre kapható ÁVO-t pedig évekkel korábban Nagy Imre már lefegyverezte.
– Hogy oldódott fel a patthelyzet?
– Úgy, hogy mégis megengedték a kivonulást. Ezt nem a rádió mondta be, hanem eljött hozzánk Fekete Károly belügyminiszter-helyettes. Felállt valami emelvényre és azt mondta: most nem a Piros belügyminiszter beszél hozzátok, hanem a Fekete. Mégis mehettek, de vannak feltételeink. Zárt sorokban kell menni, minden sorban tíz gyerek lehet, némán kell menetelni, a sorokba nem lehet külső embereket beengedni, mert rendszerellenes provokátorok lehetnek közöttük. Nem lehet zászlókat vinni, letehetitek a koszorúkat, elszavalhattok egy verset, de utána sipirc haza! Ezután a Budafoki úti oldalon kimentünk az udvarból és zárt sorokban elsétáltunk a Bem-szoborig. Alig értünk az Erzsébet hídhoz, már nem lehetett megkülönböztetni, ki tartozik közénk és hol kezdődik az utca népe. Óriási tömegben érkeztünk a Bem-szoborhoz, addigra más budapesti egyetemek diákjai is csatlakoztak a százezressé vált tömeghez. Ott már nem sok szó esett a lengyel szolidaritásról…
– Amikor látták, milyen tömeg gyűlt önök köré, nem rettentek meg attól, mit indítottak el? Senki nem gondolt arra, hogy esetleg túllőttek a célon?
– Nem féltünk. Örültünk, hogy nem hiába vagyunk a világon.
– Állítólag azért nem fogott fegyvert, mert nem jutott önnek. Ha jutott volna, fogott volna?
– Igaz, hogy az egyetemen osztogatott gépfegyverek közül nem jutott nekem, de így is volt fegyver a kezemben, csak visszaadtam. A 23-i tüntetés, majd a rádió ostroma után, valamikor este 10-11 körül éppen hazafelé mentem a Baross utcába, amikor a Kálvin téren összetalálkoztam az egykori Petőfi laktanyából – amit most egészen elképesztő ötlettől vezérelve átkereszteltek Mária Terézia nevére – kirendelt katonákkal. Őket azért küldték, hogy tegyenek rendet a Magyar Rádiónál, de amikor meglátták az örömmámorban úszó embereket, eszük ágában nem volt közéjük lőni. Inkább átadták nekik a fegyvereiket. Nekem is így nyomtak egyet a kezembe a Kálvin tér-Kecskeméti utca sarkán egy katonai autóból azzal: „Csinálj te rendet!” Én nézegettem a gépkarabélyt, aztán megkérdeztem a kiskatonától, mit csinál, ha visszamegy a laktanyába és számon kérik rajta, hol a fegyvere? Azt mondta, semmi gond, majd jegyzőkönyvbe mondja, hogy a piszok ellenforradalmárok kicsavarták a kezéből… A felsőbb évesek, akik átestek az említett katonai képzéseken, tudtak bánni a fegyverrel, én viszont nem, úgyhogy szépen visszaadtam és hazamentem.
– A történészek szerint a fegyveres ellenállásban jobbára nem az értelmiség vett részt, hanem a kétkezi munkások, de a műegyetemisták között is osztottak fegyvereket. A hallgatókból mi lett?
– Nemzetőr. Marián István vállalta, hogy az egyetemistákból nemzetőrséget csinál. Szerencsére volt valami fogalma a szervezésről, szakaszokat csinált, beosztotta az őrségváltást a középületek előtt, amelyeket meg akartak védeni a népharagtól, megőrizve a bennük tárolt dokumentumokat, káderlapokat a törvényes igazságszolgáltatás számára. Kopácsi Sándor akkor már lélekben átállt hozzánk, Marián tőle kért fegyvert mindehhez. Kapott is száz kalasnyikovot. Amikor a rádió ezt bemondta reggel, én is elballagtam a Műegyetemre jelentkezni, elém is tolták a jelentkezési lapokat és azt mondták, fegyverért majd jöjjek vissza, de erre már nem került sor, mert bejöttek az oroszok. A nemzetőrök aztán érdekes dolgokat meséltek később az élményeikről. Akik a mai képviselőházat őrizték, arról számoltak be, hogy a pincéjében levetett ÁVH-s egyenruhákat találtak. Itt, a Hűvösvölgyi úton pedig van egy katonai létesítmény, amelyről sosem lehetett tudni, pontosan mi folyik benne. Hofer Miklós építész mesélte el nekem, aki oda volt beosztva nemzetőrként, hogy amikor az épület őrzését átvették, kiderült: nyomdákat őriznek a falai között, méghozzá olyan gépeket, amelyekkel a világ összes országának az útlevelét tudták hamisítani. Sőt, még néhány pénzfélét is. Nem tudom, ma mi van ott, nem kizárt, hogy most is hasonló célokra használják.
– Ön a Baross utcában lakott, tehát a harcok sűrűjébe került. Mit csinált a szabadságharc napjaiban?
– A szüleink bezárták az ajtókat, nem mentünk sehova. Otthon ültünk és hallgattuk a rádiót.
– Hogy emlékszik vissza arra a télre, amely az elvesztett szabadságharc után következett?
– Nagyon jó volt, mert a Szabadság-hegyen nagy hó esett és a sztrájk miatt vagy száz napon át síeltünk. Minden nap fölmentünk a fogaskerekűvel és a sípályán beszélgettünk.
– Az egyetemre milyen volt bejárni?
– Megmaradtak a régi professzorok, néhány kivétellel.
– Nagy volt az elkeseredés?
– Persze, de ez nem befolyásolta a munkát. Életben kellett maradni. Alkalmazkodni kellett. De a pártba nem kellett belépni, szerencsére.
– Amikor eljött a rendszerváltás, vontak párhuzamot az ‘56-os történésekkel?
– Azt reméltük, hogy most ott folytatódik minden, ahol ‘56-ban abbamaradt.
– A Műegyetemen az ötvenes években sem volt olyan egyszerű gyorsan lecserélni a polgári rétegekből kikerülő oktatói gárdát, sokan ott ragadtak a háború előtti időkből és ha kellett, segítették a hallgatóikat a megtorlások alatt is… Jól érzékelem, hogy a BME oktatóinak nagy része ma is, amikor az egyetem autonómiáját fenyegető alapítványosításról kell döntést hozni, inkább a hagyományos, konzervatív értékek mellett foglal állást?
– Jól érzékeli, de az én meglátásomban ez az igazán jó értelmiségi réteg a demokrácia mellett áll. A rendszerváltással mi is demokráciát akartunk, csak nem igen tudtuk, mi az. Ma sem tudják, akik csinálni akarják.
– Önnek több fogalma volt arról, mit értsen demokrácián?
– Az Amerikába disszidált barátaimnak köszönhetően talán igen. Ismertem a Függetlenségi Nyilatkozatot, az amerikai alkotmányt, amelyek olyan alapvető téziseket fogalmaztak meg, amelyekre már lehet építeni. Alexis de Tocqueville is Amerikában tanulmányozta, hogyan lehetséges, hogy míg ott voltunk mi, hagyományos úriemberek Európában és nem jutottunk egyébre, mint hogy egymást csepüljük, addig a csavargó bevándorlók Amerikában világhatalmat építettek a prériből.
– Ilyesmit szeretett volna megvalósulni látni a rendszerváltással?
– Ilyesmit. A demokráciában a szabad választásokon kijelölt kormány kapja a hatalmat, de ezt a hatalmat aztán fel kell osztania. Kell belőle autonómiát adni a Mérnöki Kamarának, a Műegyetemnek, és minden szakmai intézetnek. Kell legyen olyan területe az állam működésének, ahol nem minisztériumi tisztviselők és bürokraták döntenek, hanem a hozzáértők.
Nálunk mindenhova beteszik most a fideszeseket, azelőtt az MDF-eseket és így tovább. Holott mindannyiunk érdeke, hogy a műszaki kérdésekre a mérnöki kamara adjon választ,
és hogy azt, hogy tényleg van-e klímaváltozás, azok mondják meg, akik értenek hozzá, ne azok, akik előtte kiszámolják, hogyan kapnak több szavazatot, ha rámennek a klímaváltozás témájára vagy ha nem. Ez nem demokrácia. Ez – nem találtam még jobb szavakat rá – autokrácia és bürokrácia.
– Ön a rendszerváltáskor alapító elnöke lett a Magyar Mérnöki Kamarának, amelyet a kommunizmus idején beszüntettek. Mi volt a jelentősége annak, hogy újraindították a kamarai életet?
– Más országokban mindenütt volt kamarája a mérnököknek, ahogy 1945 előtt Magyarországon is. Amikor már lehetett külföldre utazni, azzal szembesültünk, hogy a magyar mérnöktársadalomnak a világon semmilyen nemzetközi beágyazottsága nincs. A rendszerváltás után a nyugati országok küldetésüknek érezték, hogy segítsék az újonnan demokratizálódó országokban a kamarai szervezet kiépülését. Angol és német kollégák jöttek el hozzánk, instruktorokat neveztek ki, akik segítették a munkámat. Utazni kezdtem, hogy felderítsem, hol hogy működik a rendszer, így lett némi fogalmam arról, hogyan kellene felépíteni a hazai mérnöki kamarát.
– És sikerült itthon megvalósítani a nyugati modellt?
– Bizonyos dolgokat soha nem tudtam elérni. Ahhoz például, hogy az egyetem vagy a mérnöki kamara autonómiát élvezzen, köztestületi jogokat kell kapnia. Joga kell legyen ahhoz, hogy jogosítványokat adjon ki, hogy vizsgáztasson, hogy saját kiadványai legyenek és ne egy minisztériumi adminisztrátor döntse el, hogy adott esetben mi a tananyag, azt milyen mélységig és hány félévig kell tanítani és ezzel hány kreditpontot kell megszerezni. Ezek tipikusan olyan hatáskörök, amelyekben az egyetemnek kellene legyen joga dönteni.
– Ön szerint tehát ez már a rendszerváltástól rosszul alakult a BME-n?
– Ott is.
Az egész rendszerre kiterjed az a tévedés, hogy aki hatalomra kerül, azt hiszi, mindent kontrollálnia kell. A győztes párt embereiből szervezett minisztériumhoz azonban nem kell szakmai feladatokat delegálni.
De nem csak az oktatásban figyelhető meg mindez, hanem az élet minden területén. A települési önkormányzatoknak is hiába adtak jogot, hogy eldöntsék, melyik utcát aszfaltozzák le és melyiket nem, mert úgyis annak az utcának az aszfaltozására adnak csak pénzt, ahonnan visszacsorgatnak a Fideszhez.
– Mi a véleménye az egyetemeken zajló alapítványosításról?
– Egyszerűen nem értem. Az én életemben úgy volt, hogy minden vállalatnál a párttitkár volt a fő döntnök. Az egyetemen is volt egy párttitkár a rektor felett, most pedig egy kancellár van fölötte. Akkor most jutottunk valamire? Lehet, hogy ez nem ennyire durva, nem tudom. Nem vagyok alkalmazásban, sose voltam, mert elzavartak.
– Mikor zavarták el?
– Egy professzor 1963-ban hívott egy új tanszékre, de a párttitkárnő leszólt, hogy a Hajtó nem alkalmas az ifjúság szocialista szellemben való nevelésére. Még fellebbezni se tudtam, mert ebben teljesen igaza volt, erre tényleg teljesen alkalmatlan lettem volna. A profnak, akivel persze később sokszor összefutottam különféle rendezvényeken, sokáig lelkifurdalása volt emiatt, de megvigasztaltam, hiszen találtam elég sok más elfoglaltságot magamnak, gyönyörű szép munkákon dolgozhattam.
– Például miken?
– Statikai számításokat készítettem a kettes metróhoz. Kezdtem a Baross téri állomáson, aztán sok munkám volt az Astoria és még több a Batthyány téri állomáson. Nagyon szerettem lejárni az alagútba, ahol bányászok dolgoztak, akikkel „Jó szerencsét!” kívánva köszöntünk egymásnak. Aztán a metrótól elcsábítottak Kiskörére, ahol a Tisza II. vízlépcsőt építettem. Később aztán kiderült, hogy vízlépcsőt építeni a legnagyobb bűn. Hát ilyen bűnöket követtem én el… Ezeken a nagy munkákon mindig állami alkalmazottként dolgoztam. Egy-másfél évet még a közlekedési minisztériumban is lehúztam, aztán az első adandó alkalommal, amikor elmehettem vállalkozónak, megszöktem. Ez 1982-ben történt. Akkor már annyira csődben volt az ország, hogy kijött egy rendelet: lehet GMK-t alapítani magántőkéből. Rögtön összehívtam a barátaimat és megalapítottuk a TETA nevű tervező tanácsadómérnöki kisszövetkezetet és innentől kezdve maszekok lettünk. Nem volt többé se pártszervezet, se bérszabályozás, nem kellett többé szakszervezeti tagdíjat fizetni, mindenki annyi pénzt kereshetett, amennyit csak tudott. Még privatizáltam is, Hódmezővásárhelyen egy betonelemgyárat létesítettünk. Sok újrakezdés volt, de ezek mind bejöttek.
– Ma megfelelőnek találja a budapesti közlekedést?
– Biztos megfelel… a gyalogosoknak. Sok problémát látok, nem csak a fővárosban.
Ha egy politikus például lát egy vasúti sínt, azt hiszi, hogy az tényleg sín. Attól, hogy ránézésre valami sínnek tűnik, még nem biztos, hogy az is.
Annak ugyanis a helyén kell tudni maradni akkor is, amikor rámegy egy nehéz vagon. Az utóbbi időben több helyen is megtörtént, hogy a nehézsúlyú tehervagon alól kiment a sín. Nálunk ezzel a kockázattal tele van az ország, mert semmi nincs felújítva és karbantartva. Bejön egy vasérccel terhelt szerelvény Záhonynál, és mindenki azon remeg, vajon végig tud-e menni a síneken…
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
