Struccok a mohácsi pusztán – válasz a vész elkerülhetetlenségét hirdető Varga Szabolcsnak
Nem „önmarcangolás” annak kiértékelése, hogy mit lehetett volna másképp csinálni a mohácsi csata előtt és közben. Azzal, hogy elkerülhetetlennek tartjuk egy esemény bekövetkeztét és ezzel együtt felmentjük azokat, akik rossz döntéseket hoztak annak idején, valójában a saját fejünket dugjuk a földbe és struccpolitikát folytatunk – írja Kövecses László. Az újkorral foglalkozó doktorandusz Varga Szabolcs lapunkban a mohácsi csata évfordulóján megjelent szövegére reagál. Vita.
Érdeklődéssel olvastam Varga Szabolcs tudományos főmunkatárs beszédének írott változatát a Válasz Online hasábjain. A kora újkorral foglalkozó doktoranduszként mind a korszak, mind a témakör releváns számomra, viszont megdöbbentem a neves kutató több kijelentésén is. Varga beszédének megközelítésmódja ugyanis iskolapéldája annak a determinista felfogásnak, amely jelenleg dominánsnak tekinthető a történészek között. Ettől azonban még korántsem biztos, hogy magunkévá kell tennünk ezt a megközelítést. Hangsúlyozom, hogy nem szakmai kritikát kívánok megfogalmazni egy szakértővel szemben, hanem egy merőben másik szemléletmódra szeretnék rávilágítani.
De mit is takar ez a determinista megközelítés? Lényegében azt, hogy ami történt, az elkerülhetetlenül bekövetkezett volna akkor is, ha bizonyos tényezők másképp alakulnak a konkrét esemény kibontakozásához vezető úton. Egyfajta történelmi szükségszerűséget vall Varga is, hiszen beszédében szembeállítja a mohácsi csata kortársainak és a romantikus történetírásnak „egyre sötétebb tónusú”, „beszűkült”, a 16. századi magyar és külföldi elitekkel szemben kemény kritikát megfogalmazó szemléletmódját a 18. század és napjaink „józan” és „távolságtartó” helyzetértékelésével. Abba most ne menjünk bele, hogy a történetírás mennyire képes objektív lenni, mert ez a történetfilozófiai kérdés önmagában megérne egy tanulmányt. Azt viszont érdemes megvizsgálni, hogy valóban megalapozott-e a napjaink számos történésze által képviselt nézet, miszerint annak idején mindenki megtette az elvárható maximumot és a mohácsi tragédia elkerülhetetlen volt.
Megdöbbentő módon Varga „lényegtelen kérdéseknek” titulálja, hogy hol volt Szapolyai János erdélyi vajda és miért nem akadt jobb király II. Lajosnál vagy jobb hadvezér Tomori Pál kalocsai érseknél? Hogyan lennének ezek lényegtelen kérdések akkor, amikor még a török történetíró, Kemálpasazádé is megjegyzi a csata után, hogy a magyarok vereségének fő oka a rosszul megválasztott stratégia volt? Azoknak pedig, akik azon „lamentálnak”, hogy Habsburg Ferdinándot vagy János királyt terheli-e nagyobb felelősség az ország szétszakításában, azt üzeni Varga, hogy ugyanúgy eltévedtek, mint aki 1956 kapcsán Nagy Imre vagy Kádár János között egyensúlyozott.
Hogyan lehet egy kalap alá venni Kádárt Nagy Imrével, amikor előbbi hosszú élete végéig az elnyomó szovjet rezsim kegyeit élvezte, míg utóbbit a Szovjetunióval való szembeszállása miatt kivégezték?
A Ferdinánd versus János király ügyben egyensúlyozóknak Brodarics István váci püspök nyújtott világos fogódzót abban a meggyőző hangvételű levelében, melyben a császár előtt taglalja 1527-es pártváltásának okait. Egyébként nem világos az 1956-os párhuzam a 16. század első felére vetítve. Ki lenne a mártír és ki a kollaboráns a két ellenkirály közül?
A Jagelló-kori közállapotokat jellemzően lesújtónak írták le a korabeli kútfők és a régebbi történetírás. Ezzel szemben Varga Szabolcs a számtalan gótikus templomra és szárnyasoltárra hivatkozva állítja, hogy „a Jagellók országa gazdag és erős volt”. Ha nem is fogadjuk el a hagyományos toposzt az ország haderejét és vagyonát tudatosan elherdáló Jagellókról – ami valóban nem volt igaz –, akkor sem jelenthető ki sajnos, hogy a korabeli Magyarország akár erkölcsi, akár anyagi javakban dúskált volna. Máskülönben miért írta volna Antonio Burgio apostoli nuncius egyik elhíresült jelentésében azt, hogy „amennyiben három forint árán meg lehetne menteni ezt az országot, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná”?
Hasonló nehézségeket tükröz gazdasági téren az a tény is, hogy a kvázi pénzügyminiszteri feladatokat ellátó kincstartó saját vagyonából pótolta ki a hiányzó állami bevételeket. Nem is pályázhatott e posztra olyan személy, aki nem bírt legalább 40-50 ezer aranyforintnyi vagyonnal. Thurzó Elek éppen azért kérte pár hónappal a csata előtt felmentését a kincstartói tisztségből, mert 32 ezer aranyának közcélra való felhasználása után egyszerűen nem maradt már több feláldozható vagyona. További sokat mondó adat, hogy egyes források szerint II. Lajos 400 ezer arany adósságot örökölt apjától. Uralkodóként még békeévekben is 50 ezer arannyal magasabbak voltak a kiadásai, mint a bevételei. A déli határ védelméért cserébe 1526 januárjában már 11 hónapnyi zsolddal, mintegy 40 ezer arannyal tartozott a király Tomori Pálnak és zsoldosainak. Hiába utazott Budára az érsek a pénz miatt, a királyi jövedelmek jelentős része zálogban volt vagy lekötötték a korábbi adósságok fejében. A pénztelenséget enyhítendő 1526 májusában a pápa hozzájárult ahhoz, hogy az egyházi javakat is megadóztassák, illetve áruba bocsássák. Királyi rendelkezés nyomán júniusban az egyházi kincsek felét lefoglalták, azonban csak egy kisebb részükből tudtak pénzt verni.
Az államadósság tehát már a későközépkorban sem volt ismeretlen fogalom és Magyarország már akkor (is) úszott az adósságban.
A gótikus szárnyasoltárok így inkább az egyes donátorok vagyonáról vallanak, mintsem a központi hatalom vagy az ország gazdagságáról. A hanyatlás képe tehát aligha utólagos fikció csupán.
Figyelemreméltó az a megjegyzés Varga részéről, hogy „igaztalan a vád a távolmaradókról és a restekről”. Kétségtelenül igaz, hogy voltak nemesek, akik még birtokukat is elzálogosították, hogy eleget tegyenek királyuk hívásának. Ám ez korántsem volt igaz minden érintettre. Az ország 64 vármegyéje közül csak 23 megye nemesi bandériumainak jelenléte mutatható ki a mohácsi csatában. Ez azt jelenti, hogy a vármegyék katonaságának 64 százaléka meg sem jelent a királyi felhívásra. A katonai fegyelem fenntartása már korábban is gondot jelentett, amint erre az 1522. évi törvények is kitértek. E szerint az a nemesember, aki törvényes ok nélkül marad távol a csatától, vagyonelkobzással büntetendő. Az 1498. évi törvények pedig gondoskodtak egyfajta tartalékhaderő fenntartásáról, ugyanis 36 jobbágyportánként 1 nehézlovas, illetve a déli határmenti megyék esetében 24 portánként 1 könnyűlovas katona kiállítását írták elő. Ezek a készenléti jellegű fegyveres alakulatok éppen arra lettek volna alkalmasak, hogy a terménybetakarítás és az adóbehajtás lassúsága miatt csak nyár végére mozgósítható paraszti tömegek nélkül is ütőképes hadserege legyen az országnak.
Gyakran felhangzó érv a determinista történészek részéről, hogy 27 ezer főnél nagyobb seregeket más nyugat-európai uralkodók sem igen tudtak felvonultatni akkoriban. De gondoljunk csak bele abba, hogy 1521-ben, Nándorfehérvár (sikertelen) felmentésére mintegy 56 ezer fős magyar sereg gyűlt össze, melyet további cseh, morva, lengyel és osztrák segédhadak egészítettek ki. Ennek fényében nem meglepő, hogy két évvel később II. Lajos 60 ezer fős egyesített magyar haderő bevethetőségét emlegette a törökellenes harcokban. A pápai követ akkor meg is tagadta a segélypénzek kifizetését Magyarország számára, mondván, hogy ha ekkora hadserege van a királynak, akkor nincs is szükség a pápai támogatásra.
1526-ban mégis a korábbi rekordlétszám alig fele gyűlt össze Mohácsnál.
Varga jogosan szögezi le, hogy „szultáni hadsereg Európában sosem vesztett mezei ütközetben”. Ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy verhetetlenek lettek volna! Hetven évvel Mohács után, a mezőkeresztesi csatában már a győzelem küszöbén álltak a keresztény seregek a szultáni haddal szemben, azonban a döntő pillanatban fosztogatásba kezdtek a szultáni táborban, így a soraikat rendező oszmán csapatok végül sikeres ellentámadásba lendülhettek. Ellenben valóban sikeres ellenállást tanúsított 1529-ben és 1532-ben is Bécs városa, ahová a Habsburgok 30 ezer főt meghaladó védősereget vontak össze. És ne feledkezzünk el az 1571-es lepantói csatáról sem, ahol az összesen 70 ezer fős (!) egyesült keresztény flotta megsemmisítő csapást mért az oszmán tengeri hajóhadra. Vagyis számos korabeli példával igazolhatjuk, hogy európai összefogással igenis le lehetett győzni a törököt.
Válaszírásom hátralevő részében azzal a kortárs történetírói trenddel szeretnék foglalkozni, amit leginkább Habsburg-reneszánsz megnevezéssel illethetünk. E trend a magyar történelem Habsburg-korszakát egyértelműen pozitív és előremutató időszakként állítja be. Azok az olvasók, akik ismerik a Brian élete című brit filmvígjátékot, bizonyosan emlékeznek a szinte mémmé vált „mit adtak nekünk a rómaiak?” kérdésre. Nos, Varga Szabolcs példák tárházával igyekszik alátámasztani azt, hogy miért is járt jól a megtépázott ország a Habsburg fennhatósággal. „Ez a birodalom a mienk is volt, amelyben megmaradhattunk magyarnak, miközben katonai és pénzügyi támogatást kaptunk a harc folytatásához” – írja Varga. Ez betű szerint igaz, de tegyük hozzá, hogy rendre csúszással és kevesebb pénzt, erőforrást kaptak a végvárak, mint amire jogosultak lettek volna. Éppen ezért kissé ironikus a „magyar vitézség ethoszáért” a Habsburgoknak köszönetet mondani.
Az pedig, hogy melyik birodalmat ki mennyire érzi a magáénak, relatív kérdés, mert az Oszmán Birodalomban is találunk tolmácsként, diplomataként vagy más minőségben nagy karriert befutott magyarokat. Nem vitás, hogy Magyarországon volt fejlődés a Habsburg-éra alatt, de ez nem a magyaroknak szánt jutalom volt, hanem az összbirodalom működőképességének fenntartásából következett.
Hasonlóan problémás a magyar nyelvű írásbeliséget a császári udvarral összefüggésbe hozni, és itt nem csak II. József németesítő törekvéseire gondolhatunk. A budai pasák hivatalában 1565-től az 1620-as évekig a magyar volt a munkanyelv, még a bécsi udvarral is magyarul leveleztek a pasák! Ez volt az első alkalom 1836 előtt, hogy a magyar nyelv gyakorlatilag hivatalos státuszt kapott.
Tehát éppen az oszmánok járultak hozzá indirekt módon a magyar nyelvű írásbeliség elterjedéséhez.
Ettől függetlenül a 16. században már elterjedt volt a magyar nyelvű magánlevelezés a nemesi-értelmiségi körökben, mindhárom országrészben. Balassi Bálint költészete révén pedig a magyar nyelvű líra is virágzásnak indult.
Az az állítás, miszerint hazánk „sikerrel integrálódott egy nagyobb keresztény rendszerbe, a Habsburg monarchiába”, szintén eléggé kétértelmű. Szögezzük le, hogy ez a monarchia bő százötven éven keresztül ütközőzónának használta a Kárpát-medencét. Ezt érzékelték már a kortársak is. Máskülönben miért használta volna a 16. század közepén Nádasdy Tamás nádor a két kő között őrlődő ország képét? Miért írta 1560 körül Csányi Ákos kanizsai tiszttartó, hogy a magyarság az oroszlán torkából menekült a keselyűhöz, majd ennek rugdosásától az oroszlánnál talált védelmet? Miért tartja Bornemissza Péter evangélikus püspök két tar császár között kopaszon maradt országnak hazáját 1579-ben? Miért hasonlítja Pázmány Péter bíboros küszöb és ajtó között lévő ujjhoz Magyarországot 1626-ban? Miért szőttek összeesküvést magyar és horvát katolikus főurak a Habsburg császár ellen a Wesselényi-féle mozgalom idején? Megannyi elkeseredett megnyilvánulása annak, hogy ez a kényszerszülte kora újkori „integráció” bizony nem nevezhető sikertörténetnek.
Ugyanakkor azt valóban a Habsburgok javára írhatjuk, hogy 1542-ben és a tizenöt éves háború idején (1591–1606) komoly katonai erőfeszítéseket tettek Buda visszafoglalására. Mégis: a bécsi udvar csak akkor szánta rá magát végérvényesen a török kiűzésére birodalmának peremvidékéről, amikor az oszmánok 1683-ban harmadjára is Bécset ostromolták. Hozzá kell tennünk, hogy ez sem csupán a Habsburgok elszántságán múlott, hiszen a pápai alapítású Szent Liga keretében zajlott a török kiűzése Magyarországról. Fentiek alapján nagyfokú eufemizmusnak tűnik az a megfogalmazás, hogy a Habsburgoknak „köszönhető, hogy az oszmán megszállók 150 év után is kulturális kisebbségben éltek a meghódított tartományban”.
Az, hogy a magyarság nem iszlamizálódott az albánokhoz és a bosnyákokhoz hasonlóan, kevésbé volt a Habsburgok érdeme. Varga Szabolcs nem említi, pedig fontos szerepet játszottak a protestáns prédikátorok a hódoltsági magyarok keresztény hitben való megtartásában. Egyébként pedig: az Oszmán Birodalomba való betagozódás nem járt önmagában az adott népesség kulturális identitásváltásával, gondoljunk lényegében a szerbektől kezdve a bolgárokon át a görögökig bármely nem-muszlim balkáni népre. Az megint csak értelmezés kérdése, hogy a 17. századi katolikus megújulás (közkeletűbb nevén: ellenreformáció) idején a katolicizmus támogatásában inkább a magyarság keresztény hitének megerősítését látjuk az iszlám befolyással szemben vagy esetleg az abszolutista császári hatalom kiterjesztésének eszközét. Ne feledjük az abszolútmonarchiák korabeli mottóját: egy király, egy jog, egy vallás.
A legmeghökkentőbb fordulata az emlékbeszéd Habsburgokat dicsérő szavainak mégis az, amikor a szónok a „honalapítás” kifejezést használja a 18. századi betelepítések kapcsán. Magyar szemmel nézve nehéz azt pozitív eredményként értékelni, hogy
a magyar etnikum részaránya a Kárpát-medencében alig egy évszázad leforgása alatt a felére csökkent.
Természetes, hogy az elnéptelenedett középső és déli vidékekre többféle nemzetiségű emberek is érkeztek, de az, hogy egyes tervek szerint a Temesközben megtiltották volna a magyarok letelepedését és több más hátrány is érte a magyarul beszélőket, aligha illeszthető bele Árpád fejedelem és IV. Béla király korábbi honalapításainak sorába. És nem azért, mert nem elég dicsőséges. Hanem azért, mert a Habsburgok egy modern birodalmat építettek, nem pedig egy szuverén országot. Írja Varga, hogy a 17. század végén európai szövetségben sikerült visszaszereznünk azt, ami a miénk. Kár, hogy ezt részben éppen ennek a „harmadik honalapításnak” köszönhetően veszítettük el később Trianonnál.
Végezetül a történelmi determinizmus gondolatához visszakanyarodva meg kell állnunk egy pillanatra a „nagyhatalmak tervezőasztalánál” is. Varga nem minden alap nélkül állítja, hogy kollektív sorsunk olykor a nagyhatalmi akarat puszta függvénye. De ha átengedjük magunkat ennek a gondolatnak, hogy mi csak a felettünk álló hatalmak játékszerei vagyunk és bármit is teszünk, úgysem érhetünk el sikert, akkor hol marad a szabad akarat? Ha ebből a pesszimista szemszögből nézzük történelmünket, akkor valójában semmilyen erőfeszítésnek nincsen semmi értelme, hiszen úgyis kudarcra vagyunk ítélve. De tényleg így lenne?
Mi alapján jelenti ki Varga, hogy „1526-ban nem volt olyan hadsereg, amely sikerrel vehette volna fel a harcot az oszmán hódítókkal”? Hiszen láttuk, néhány évre rá kétszer is megállították a hódítókat Bécsnél.
Folytatva a determinista gondolatmenetet, még az a kijelentés is elhangzott, hogy „ha II. Lajos helyett Hunyadi János vagy Mátyás állt volna a sereg élén, akkor is ez történt volna”, illetve „ha a parasztság egésze itt lett volna, ha Tomori klasszis hadvezér lett volna, a magyar győzelmi esélyeken mindez nem változtatott volna”. Szinte adja magát a kérdés, hogy mindezt honnan tudhatnánk biztosan?
A mi lett volna, ha… kezdetű kérdésfeltevés a kontrafaktuális történetírás kiindulópontja, éppen ezért erősen megosztó ennek az alternatív módszertannak a történészszakmai megítélése. Meglátásom szerint Varga egyfajta fordított kontrafaktuális történetírói szemléletet képvisel: elveti annak a létjogosultságát, hogy a mohácsi tragédia kiváltó okait kutassuk, hiszen a mából visszatekintve nem csak okozati kapcsolatot lát a múlt eseményei között, hanem egyenesen szükségszerűségi láncolatot állít fel. Ha pedig szükségszerű volt egy esemény bekövetkezése, akkor végképp nincs értelme azt firtatni, hogy a korabeli szereplők hogyan dönthettek volna másképp. A determinista felfogás szerint tehát nincsen valódi szabad akarat, csak történeti kényszerpályák. A nem is lehetett volna másképp-típusú gondolkodás voltaképpen ugyanannyira történelmietlen, mint a túlzásba vitt mi lett volna, ha… kezdetű képzelgés. A fatalista mentalitás alighanem abban a mondatban csúcsosodik ki, amikor Varga azt állítja a csata hazai résztvevőiről, hogy „már az összecsapás előtt tudták: a reménytelent kísérlik meg a túlerővel szemben”. Kizárólag akkor vélekedhetünk így, ha retroperspektív módon tekintünk a 16. század embereire, és nem vesszük figyelembe azt, hogy az ő helyzetükben egyáltalán nem lehetett biztos, hogy mit hoz a holnap. Mi már tudjuk. Ahogy azt sem tudhatták biztosan, hogy jó vagy rossz döntéseket hoznak éppen. De volt lehetőségük döntéseikkel formálni az eseményeket!
Mindebből kifolyólag úgy vélem, hogy nem „önmarcangolás” és nem az „önsorsrontás kánonját” visszhangzó tevékenység annak kiértékelése, hogy mit lehetett volna másképp csinálni a mohácsi csata előtt és közben. Fontos dolog rávilágítani a hibákra, nem csak a múlt jobb megismerése miatt, hanem a jövőre való okulásképpen is. Azzal, hogy elkerülhetetlennek tartjuk egy esemény bekövetkeztét és ezzel együtt felmentjük azokat, akik rossz döntéseket hoztak annak idején, valójában a saját fejünket dugjuk a földbe és struccpolitikát folytatunk. Szulejmánra és Hruscsovra, mint „igazi tettesekre” mutogatni voltaképpen kényelmes megoldása az utókornak, kollektív önfelmentés. Ez nem szolgálja azok „helytállásának, küszködésének és sorsának” a megismerését és elismerését, akik a mai napig a mohácsi tömegsírokban nyugszanak. Az ő hősi haláluk értékét senki nem kérdőjelezi meg. A nemzeti önkritikát megfogalmazó történészek sem. A kritika azoknak szól, akik bár hallották a magyar király hívó szavát belföldön és külföldön egyaránt, nem tették meg kötelességüket és nem segítettek.
Nyitókép: sírjelek a mohácsi csatamezőn (fotó: MTI / Kálmándy Ferenc)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
