Rendszerhiba – a NER gyengülésének okai és ami utána jön
A kormány önmagának állított csapdát – írja a Válasznak küldött cikkében Farkas Beáta. A közgazdász egyetemi tanár négy szempontból tekinti át a most már látványosan gyengülő kormánypárt helyzetét és arra jut, jóval többről van itt szó a politológusok által gyakran emlegetett elfáradásnál: rendszerhiba tanúi vagyunk. Az „elfáradás” és a rendszerhiba között pedig az az óriási különbség, hogy egy fáradt rendszert fel lehet rázni politikai újítások bevezetésével, míg a rendszerhibát csak a rendszer megváltoztatásával lehet kiküszöbölni.
A hazai belpolitika átalakulása számos elemzés tárgya. Politológusok részéről rendszeresen visszatérő minősítés, hogy az utóbbi időkben tapasztalható, korábban nem jellemző politikai hibákat a másfél évtizedes kormányzásból eredő egyfajta elkényelmesedésként, kifáradásként jellemzik. Politológiai elméletekből az is levezethető, hogy egy domináns párt hosszú uralma után miért csak abból a körből jöhet a kihívó, az ellenzéki oldal miért kerül szükségképpen reménytelen helyzetbe. Mindezek az okfejtések tartalmaznak meggyőző, releváns gondolatokat, azonban olyan közgazdászként, aki rendszerelemzésekkel foglalkozik, azzal érvelek, hogy az előbbieken érdemes túlmenni, és a történteket a „politika felhőrégióin” túl, szélesebb összefüggésekben elhelyezni.
E rövid cikk keretében nem lehet elemezni a jelenlegi politikai-gazdasági rendszert, pusztán négy olyan tényezőre próbálok rámutatni, amelyek elégséges feltételei annak, hogy a rendszer ne tudjon tartós fejlődési keretet jelenteni, megújulni. A négy tényező közül a természeti környezet változása és a demográfiai kérdések a politikai-gazdasági rendszer külső feltételei, a másik kettő, a központosítás és az érdekek-értékek felfogása a rendszer belső szerveződési elvei. Az „elfáradás” és a rendszerhiba között az az óriási különbség, hogy egy fáradt rendszert fel lehet rázni politikai újítások bevezetésével, míg a rendszerhibát csak a rendszer megváltoztatásával lehet kiküszöbölni.
A politikai elemzések kiindulópontja, hogy a miniszterelnök annak a nemzetközi áramlatnak nemcsak részese, hanem egyik szimbolikus alakja, amelyet populistától szélsőjobbig sokféleképp neveznek, de mindenképp a jelenlegi világrend és liberális demokrácia kihívója. Érdekes módon a populizmus előretörésén aggódók vagy örvendők a nemzetközi sajtóban sem szoktak tovább menni a rövidtávú konjunktúra-előrejelzések időhorizontján. Pedig megérné.
Az ezen áramlathoz tartozó pártok egyik közös jellemzője a környezeti változások jelentőségének tagadása, de legalábbis lekicsinylése. Ez az alapállás eleve kizárja, hogy a nem távoli jövőben versenyképes ideológiát képviseljenek. Hosszas érvelés helyett egy példát idézek fel. A floridai republikánus kormányzó, a klímaváltozást tagadó DeSantis 2024 májusában nagy diadallal kitörölte a klímaváltozás szót az állam törvényeiből, majd ősszel betoppant hozzá Helene és Milton. Minden tudományos levezetés ellenére lehet továbbra is tagadni a kapcsolatot a felmelegedéssel, ahogy DeSantis teszi, de ettől a két ártatlan nevű hurrikán külön-külön 50 milliárd dollár feletti kárt okozott Floridában. Az LMBTQ-mozgalom ellen még csak-csak harcolhat a kormányzó, de az FBK (fizika, biológia, kémia) elleni harcban csak veszíthet. A magyar kormány nem klímaváltozás-tagadó, de a környezetvédelem és a klímaváltozás ügyeivel ad hoc módon foglalkozik pillanatnyi gazdasági érdekek mentén, ahogy ez az akkumulátoripar fejlesztése kapcsán a maga teljességében megmutatkozik.
A környezeti korlátok olyan radikálisan változnak meg az emberiség számára, hogy
alapjaiban kell újragondolni mindazt, amit a felvilágosodás óta fejlődésnek, haladásnak, jólétnek vagy éppen az élet értelmének tartottunk.
Egy jövőképes ideológiának a filozófiai alapvetés és tömérdek gyakorlati kérdés megválaszolása mellett társadalmi szerződést is kell ajánlania az átalakulás költségeinek társadalmi csoportok közötti elosztásáról.
A fejlett országok (és már néhány kevésbé fejlett ország) közös megatrendje a népesség reprodukciós szintje alá csökkenő termékenységi ráta és az elöregedés. Az amerikai és az európai populista irányzatok a hagyományos keresztény értékrend hanyatlásával hozzák összefüggésbe a születések csökkenését és a hagyományos értékek helyreállítását tűzik ki célul. Az eddigi tapasztalatok szerint a számos országban különféle színezetű kormányok által bevezetett családtámogatási politikák még sehol nem hoztak tartós fordulatot, hasonlóan a kezdetben még biztató hazai eredményekhez. A demográfiai folyamatok kezelése mindenesetre sokkal nehezebb, mint azt a nyugati populisták hinni szeretnék. A trend ugyanis attól függetlenül jelentkezik európai, ázsiai és kevésbé drámai módon amerikai országokban, hogy milyen a politikai rendszerük, individualista vagy kollektivista a kultúrájuk, homofóbok vagy lelkes LMBTQ-támogatók, feminista paradicsomok vagy egy nőnemű magzatra számottevő eséllyel abortálás vár. Magyarországon a migrációval összekapcsolt demográfiai kérdések egyenesen politikai termékké váltak, ami elzárja az utat az elől, hogy a társadalmat felkészítsék a valóságos helyzetre, és a család- és migrációs politikai intézkedések fenntartható együttesét vezessék be.
A kormány önmagának állított csapdát, ami már megnyilvánul a vendégmunkások rejtegetésében, az alkalmazásukra vonatkozó szabályozás folyamatos változtatásában.
A társadalom működésének két alapfeltétele a természeti környezet és a népesség alakulása, amelyek változásaira a jelenlegi társadalmi rend kihívói egy „régi jó világ” visszaállításának, a normalitáshoz való visszatérésnek az ígéretével válaszolnak. A nyugati populizmus a globalizáció veszteseit hasonlóképp a régi stabil jólét helyreállításával kecsegteti. (A szocializmus évtizedei és a rendszerváltozás miatt a globalizáció kérdése nálunk egészen más módon jelentkezik.) Nem érthetetlen, hogy valaki stabil társadalmi környezetre, kényelmesebb életre, anyagi gyarapodásra vágyik, de önsorsrontó nem szembenézni a valósággal. Az igazán súlyos probléma az, ami a populizmus életre hívója és éltetője, hogy a jobb- és baloldali közép sem kínál átütő erejű választ a létfeltételeink mélyreható átalakulására. A jelenleg széthulló német koalíció szerencsétlenkedése tankönyvbe illően illusztrálja ezt.
Ahhoz nem kell nagy jóstehetség, hogy
ha a nyugati világban születik jövőképes ideológia, az nem a populizmus (szélsőjobb) talaján fog létrejönni,
hanem a hagyományos jobb és/vagy a hagyományos bal gyökereiből táplálkozva. Könnyen lehet, hogy ez – ha a természet hagy rá időt – hosszú vajúdás eredménye lesz, amire a populista választási előretörések ösztönzően hatnak. A gyönge demokráciáknál viszont fennáll a veszély, hogy miután a „normalitás” helyreállításának az ígérete megvalósíthatatlan, ugyanis kimentek mögüle a természeti és társadalmi feltételek, a populista erők hatalomra kerülve eljutnak a demokrácia teljes felszámolásáig.
A hazai kormányzat amellett, hogy olyan politikai áramlat élharcosa, amely nem képes kereteket adni korunk legalapvetőbb kihívásainak a kihordására, olyan rendszerépítést folytat, amely a hosszabb távon stabil és hatékony működés ellen hat. Ennek egyik eleme, hogy minden társadalmi, gazdasági problémát központosítással akarnak megoldani. Ez annál furcsább, mert a Fidesz alapító korosztálya már felnőtt fejjel élt a szocialista rendszerben. Ráadásul az erőteljesen központosított társadalmi-gazdasági berendezkedés meglepően kultúrafüggetlenül váltott ki hasonló emberi viselkedést és gyatra hatékonyságú működést Venezuelától Kelet-Európán át Vietnámig, bárhol vezették be. Az egyirányú, felülről lefelé szervezett alá-fölérendeltségi viszonyokon alapuló társadalmakat, gazdaságokat félrevezető leegyszerűsítés azonosítani akár a mai Kínával, akár a távol-keleti fejlesztő államokkal. Mindkettőben együttesen van jelen az állami irányítás és a valódi, politikai helyezkedéssel ki nem védhető verseny, a professzionális igazgatás és politikai jellegű beavatkozás. A magyar centralizáció inkább a régi típusú egyirányú, politika által uralt államszervezésre hasonlít, ahol a visszacsatolás az informális lobbizáson kívül az állandó, „ipari méretű” közvélemény-kutatásban merül ki.
A kontraproduktív rendszerszervezés másik fontos eleme az értékek, normák kezelésének marxista tankönyveket idéző materializmusa. A miniszterelnök a külpolitikával összefüggésben még 2014-ben fejtette ki, hogy csak a gazdasági érdekeket követik, mert „az ideológiaközpontú külpolitikai vonalvezetést a félnótás országok számára találták ki az okos országok”. Ez a teljességgel érdekközpontú logika a belpolitikát is áthatja, ami több szempontból helytelen döntésekhez vezethet. Az értékek figyelembe vétele egyrészt megóvja a döntéshozót, hogy a rövidtávú hatalmi szempontok követésével akár már középtávon zsákutcába jusson. Továbbá az értékek aláásása, a normativitás leértékelése rontja a társadalom kormányozhatóságát. Téves elképzelés, hogy a társadalom elfogadja a félnótás szerepét, akit az okos urak irányíthatnak általuk nem követett értékek hirdetésével. Az értékek semmibe vétele a külpolitikában is téves helyzetmegítéléshez vezet, mert a nyugati politikusoktól valóban nem áll távol némi képmutatás, de az érdek- és az értékkövetés egyaránt a szocializációjuk szerves része.
Nem véletlen, hogy a kormányzat azzal a Berlusconival és Trumppal alakította ki a legzavartalanabb kapcsolatot, akikből ez a nyugati politikára jellemző kettősség hiányzott, hiányzik.
Ismét hangsúlyozom, hogy az előbbiekben nem átfogó rendszerelemzést próbáltam adni, hanem csak azt akartam érzékeltetni, hogy akár a relatív elmaradás térségünk gazdaságaitól, akár az újabban megtapasztalt politikai zavarok a kegyelmi ügytől elkezdve ’56 megítéléséig, nem egyedi, véletlenszerű rossz döntések, hanem rendszerhibák előbb-utóbb szükségképpeni következményei. Az a nemzetközi irányzat és gondolatrendszer pedig, amihez a miniszterelnök kötötte magát, korlátozza és nem segíti a kormányzásban. A külpolitikai orientáció riasztó eltolódásáról sokan sokat írtak már, szükségtelen megismételni.
Mindezekből nem következik, hogy a kormányzati rendszer összeomlik. Ígéretes társadalmi-gazdasági fejlődés nélkül, egy megújulásra képtelen rendszerben is lehet akár hosszú ideig élni, attól függően, hogy milyen alternatíva jelenik meg, milyenek a külső feltételek. Ugyanakkor a fentiekből több minden következik, ha valaki arra adja a fejét, hogy részt vesz egy alternatíva létrehozásában.
Egyrészt ellentétben a rendszerváltás idejével,
most nem áll rendelkezésre szilárd nyugati recept, amelyre csak rácsatlakozni kell
(egyébként keleti sincs, de az nem ennek az írásnak a témája). Szükség van a saját kreativitásunkra.
Másrészt a politikai harcokat nem lehet elkerülni, de a nem kormányoldali politikai közbeszédben aránytalanul sokat foglalkoznak a napi politikával, ami egy hibás rendszer esetében felesleges idő- és energiaveszteség.
Harmadrészt, az előbbiekből következően egy alternatíva megteremtése mérhetetlenül nehezebb a feladat, mint csupán írni egy kormányprogramot. A jelenlegi kormányzat a történelmi örökségünk régi béklyóit gondosan és szilárdan rögzítette, amelyekből ki kellene szabadulni, és ennek a beindítására kellene összpontosítani az energiákat: egy tanult tehetetlenségbe süppedt társadalomban az alulról jövő kezdeményezéseket életre kellene kelteni; a múlt értelmezésben feladni a kényelmes, felelősségelhárító áldozati szerepet, és kialakítani egy közös nemzeti minimumon alapuló történelmi identitást, ami kinyit a jövő felé; a társadalmi-gazdasági rendet normatív módon működtetni. Ha ezekre a feladatokra nem sikerül megnyerni a társadalom kritikus tömegét, akkor egy új kormány vagy viharos gyorsasággal megbukik, vagy egy-két év múlva elkeseredve állapíthatjuk meg: megint ugyanazt az előadást látjuk, csak a szereplők változtak.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök előadást tart a 33. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban az erdélyi Tusnádfürdőn 2024. július 27-én (fotó: AFP/Daniel Mihailescu)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
