Kik vagyunk, honnan jöttünk? – meglepő kérdések és válaszok egy formabontó néprajzi kiállításon
Magyarország jelenleg alighanem legizgalmasabb tárlata a Néprajzi Múzeum új állandó kiállítása, amely radikálisan szakít az intézmény hagyományos „beszédmódjával”. Átfogó koncepció helyett a tárgyak történeteket mesélnek, mégsem érezzük az egészet posztmodern köldöknézegetésnek. A kiállítás nem csak a mára megszűnt hagyományos paraszti világot és egzotikus kultúrák tárgyait, szokásait mutatja be. Fontos dolgokat mond a magyar nemzeti identitásról, s a népi kultúra ebben elfoglalt helyéről is.
Mátraalmás a Galyatető lábánál elhelyezkedő aprócska település, ma Szuha község része. Lengyel és szlovák származású lakói eredetileg főleg szénégetéssel foglalkoztak, s bizonyos hagyományaikat még a huszadik században is őrizték. Például az asszonyfarsangot, a hagyományos paraszti társadalmak sok helyen ismert különleges alkalmát. Évente egyszer a nők vették át a hatalmat a faluban, s mindent megtehettek, amit máskor szigorúan tiltott a közös rend. Ittak, trágárkodtak, férfiak nélkül szórakoztak és jól kibeszélték férjeiket. Mátraalmás különleges szokását 1967-ben egy jószándékú néprajzkutató kamerával rögzítette, majd a filmet leadta az akkor még újdonságnak számító televízió – a helyiek viszont nem voltak tisztában azzal, hogy játékukat egy ország látja majd. A hatás egyszerre volt elementáris erejű és tragikus: a nézők rácsodálkoztak az egzotikusnak tűnő szokásra, Mátraalmás viszont kis túlzással tönkrement. A filmben elhangzottak miatt több házasság felbomlott, még öngyilkosság is történt, s a faluban egy ideig nem rendeztek asszonyfarsangot.
Több mint két órája bolyongtunk a Városligetben 2022-ben megnyitott Néprajzi Múzeum új állandó kiállításán, mikor rátaláltunk a filmre. Méghozzá a múzeum „sötét örökségét” vállaló részen, ahol a 150 éves intézmény morális dilemmákat felvető tárgyait és történeteit mutatják be.
A mátraalmási asszonyfarsang históriája jól összefoglalja a kiállítás Magyarországon megszokott múzeumi formákat megbontó, vitára ingerlő alapvetéseit.
Mi a hagyomány? Hogyan születik, alakul át vagy pusztul el? Mit lát és mit nem lát belőle a kortárs világ, az utókor? Mit jelent egy nemzeti közösség számára a saját tradíciója, illetve messzi világok egzotikuma és mihez kezd vele?
Bár e kérdések feltevésére és megválaszolására (vagy éppen meg nem válaszolására) épülő kiállítás lehetne muzeológusi köldöknézegetés meg elviselhetetlen posztmodern dekonstrukció is, a Néprajzi Múzeum szerencsére elkerülte ezeket a csapdákat. Mégpedig azért, mert a történelmi Magyarország területéről és a világ öt kontinenséről származó, nyolc nagy tematikus csoportba rendezett 3600 tárgy, 1600 eredeti fotó, közel 230 interaktív érintőképernyő, a háromezer négyzetméter tömény élmény nem egy ideológiára, hanem tárgyak és emberek történetére épít. Milyen megindító például a magyarországi téeszesítés paraszti kultúrára gyakorolt hatását a hajdúszoboszlói közös juhtartó gazdaság 1960-as összejövetelén keresztül megismerni! Az évszázadokon át működő társulás tagjainak külön, személyesre faragott sámlijai voltak, ezeken üldögélve fogyasztották el az évenkénti közös vacsorákon a jófajta birkapaprikást; az utolsó ülést végigfényképezte egy néprajzkutató. Tóth Bálint gazda meg is fogalmazta, a tárgyak apáikról, nagyapáikról szólnak, ezért a múzeumnak való felajánlás az előttük való tisztelgés gesztusa. „Aki a múltat becsüli, a jövőt építi”, indokolta a hajdúszoboszlói parasztember a juhtartó gazdaság tárgyainak múzeumnak való felajánlását több mint hatvan évvel ezelőtt.
Talán e kiragadott példákból is érezni, Magyarország ma talán legizgalmasabb múzeumi kiállítása szakított a kronologikus, földrajzi vagy éppen témák szerint felosztott történetmesélés hagyományával. Pedig a Néprajzi Múzeum előző állomáshelyén, a Kossuth téri egykori (és leendő) igazságügyi palotában 1991-ben megnyitott A magyar nép hagyományos kultúrája című kiállítás pontosan ilyen volt. Fegyelmezett rendben követték egymást a viseletbe öltöztetett próbababák, szobabelsők és mesterségbemutatók. Minden szabályos, áttekinthető, elvágólagos volt. És unalmas, avítt, mire 2017-ben az épülettel együtt az állandó kiállítás is bezárt és megkezdődtek a költözés előkészületei.
Nem a tárgyak változtak ilyen nagyot, hanem a szemlélet. A több éven keresztül előkészített új állandó kiállítás ugyanúgy a 250 ezer tárgyra és milliós nagyságrendű dokumentumot (kézirat, fénykép, film, könyv, hangfelvétel, stb.) őrző saját gyűjteményre épül, mint a korábbi. A kiállítás készítői azonban úgy vélték, gyorsan elavuló koncepciók helyett a bemutatott tárgyak történetére, kontextusára, az őket használó emberre érdemes összpontosítani. És arra, hogy a tárgyak, a történetek mindenkiből más és más hatást válthatnak ki. A látogatótól a korábbinál mélyebb bevonódást váró szemléletet jól jelzi a kiállítás első és utolsó tárgya. A Fejér megyei Válról származó 19. századi lucaszék (a kis alkalmatosságról karácsonykor felálló személy a hagyomány szerint meglátta a boszorkányokat is) és a délvidéki Gombosból múzeumba került, viseletbe felöltözött játékbaba mellé ugyanaz a kérdés került: „Vajon milyen hatással lesz [a tárgy] életére, hogy Önök mit gondolnak róla?”
Jogos a felvetés, hiszen egy magyar néprajzi múzeum eredeti gyűjtőköre, a hagyományos paraszti kultúra mind távolabbi emlék. Az egykor a népesség jelentős részét kitevő földművesek ruhái, szerszámai, életei és szokásai mintha idegen civilizáció hírmondói volnának. Amiképpen a nyugati nagy néprajzi múzeumok másik profilja, a kolonizáció során felgyűjtött tárgyanyag is számos kérdést vet fel, kezelése-bemutatása pedig élénk vitákat kelt. Magyarországnak szerencsére nem kell megküzdenie egykori gyarmatai visszaszolgáltatási igényeivel vagy szégyenkeznie, hogy gyűjteményeit megalapozó filantrópjai mondjuk rabszolga-kereskedelemből szerezték vagyonukat, esetleg katonatisztként véres bennszülöttirtó háborúk révén tettek szert pazar műkincsekre. Kár lett volna a Néprajzi Múzeum európai mércével is jelentős (körülbelül 70 ezer darabos) Európán kívüli gyűjteményének kincseit ideológiai megfontolásokból hanyagolni, pedig nem magától értetődő a magyar és a nemzetközi anyag közös bemutatása. A Kossuth téri épületben például két külön állandó tárlat mutatta be a hazai és a külföldi tárgyakat. Mint említettük, a hagyományos muzeológiai kereteket, a földrajzi-történelmi alapú történetmesélést az új állandó kiállítás átlépte, ezért egyáltalán nem disszonáns afrikai maszkokat, japán kézműves remekeket vagy maja sztélét látni átányi kapák és kalotaszegi tisztaszoba közelében.
A megszokottól eltérő, alapvetően a tárgyak és az őket használók életére összpontosító történetmesélés azonban nem egyenlő a kaotikussággal.
A látogató nyolc nagy tematikus egységen (Tárgyak élete, Terepen, Múzeumgalaxis, Kiállítások kora, Művészet és Etnográfia, Népművészet időről időre, Őstörténetek, Örökség) keresztül halad végig, s a termek különböző színei is segítik a tájékozódást.
A Kiállítások kora a Néprajzi Múzeum történetére reflektál az 1872-ben alapított intézmény első 25 évén keresztül. Ekkor alakult ki, mivel és hogyan foglalkozik majd az intézmény. Első látásra aránytévesztés intézménytörténettel szöszölni egy ilyen nagyszabású állandó kiállításon. A kérdésben jobban elmélyedve azonban látszik, milyen meghatározó volt az első negyedszázada nemcsak a múzeum életében, hanem abban is, hogy ilyen fontos helyet tölt be a magyar művelődésben a népi kultúra. Merthogy a hagyományos paraszti kultúra már az 1896-os budapesti millenniumi kiállítás egyik központi eleme volt. A Múzeum mai épületétől néhány lépésre a Városligetben tizenkét magyar és tizenkét nemzetiségi házat rendeztek be, s ezek gyorsan népszerű látványossággá váltak.
Azóta a magyar népi kultúra része vagy egésze volt ideológiai muníció (csak egy példa: Teleki Pál 1938-ban az Imrédy-kormány kultuszminisztereként programját jelentős részben Györffy István néprajzkutató Néphagyomány és nemzeti művelődés című röpiratára építette), de a magaskultúra inspirálója is, például Bartók Béla munkásságában. Vagy éppen a hetvenes években induló táncházmozgalom révén városi fiatalok újfajta szabadidős tevékenysége, egyben ellenkulturális mozgalma. A mindenkori politikai érdeklődést jelzi, hogy a mostani állandó kiállítást Orbán Viktor miniszterelnök avatta fel.
Bár egyes korszakokban a néprajz a par excellence „nemzeti tudomány” volt (hiszen az igazi magyarság megtestesítőjének tartott parasztság tárgyi és szellemi kultúráját kutatta), a Néprajzi Múzeum épületének története a hányódás és az állandósult ideiglenesség históriája. Az intézmény az elmúlt 150 évben általában a gyűjtemények tárolására, méltó bemutatására teljesen alkalmatlan épületekben tanyázott. Legyen szó a Várkert Bazárról, a húszas évektől Könyves Kálmán körúti tisztviselőtelepi gimnázium üres épületéről, vagy 1975-től a Kossuth téri Igazságügyi Palotáról (társbérletben az MSZMP Párttörténeti Intézetével). Volt valami groteszk abban, ahogy a látogató széles márványlépcsőkön baktatott fel a sokszor sufnituning megoldásokkal leválasztott termekben szemügyre venni a tökéletesen környezetidegen rokkákat, cifraszűröket és halászhálókat.
Az előzmények fényében tehát óriási eredmény, hogy a Néprajzi Múzeum másfél évszázados létezése során először kifejezetten a neki épített épületben lelt otthonra.
Ráadásul azzal, hogy a műtárgyállományt a Szabolcs utcai modern raktárbázisra költöztették, a magyar muzeológia alighanem legnagyobb revíziója is lezajlott. Minden tárgyat megmozdítottak, lefényképeztek, archiváltak, szükség esetén kártevőmentesítettek. Nincs ma Magyarországon olyan közgyűjtemény, amelynek munkatársai ilyen alaposan ismernék saját anyagukat, s ez jó alapot jelent az elkövetkező évek-évtizedek munkájához.
Megnyitásakor a Válasz Online már bejárta az épületet és szóvá tette, hogy a Néprajzi Múzeum belső tere az óriási, funkciótlan, üres folyosók, lépcsők, aulák tobzódása. Az állandó kiállítás kétségkívül javított a belső arányokon, de továbbra is nehéz megszokni a tárlathoz vezető végeérhetetlenül hosszú és széles lépcsősort, amely inkább parkolóházhoz vagy plázához illik. Ez és az állandó kiállítás apróbb hibái (például a vitrinekre írt magyarázó szövegek a fények miatt néha nehezen olvashatóak) azonban alapvetően nem befolyásolják az összképet.
Hosszú ideig töprengtünk például a kiállítás legnagyobb és talán leginvenciózusabb, Népművészet időről időre című termében. Mint a hét másik nagyobb egységben, itt is egy mag köré épül a mondanivaló. Népies motívumokkal díszített ebédlőbútor áll a középpontban, amelyet egy család négy nemzedéke használt száz éven át, 1898-1999 között. Közéjük tartozott Dálnoki Miklós Béla tábornok, a második világháború végén alakult Ideiglenes Nemzeti Kormány vezetője 1944-45-ben. A felvidéki Szalócról Trianon után a révfülöpi családi nyaralóba került bútorok köré épített történetekkel és tárgyakkal érthetővé válik, melyik korszakban miként formálta a népművészet a nemzeti identitást. Az önbizalomtól duzzadó dualizmus idején a néphagyomány díszes középületek ihletforrása volt, ezt jelzi a szecessziós épületre került sárközi minta. Az első világháború elvesztése és az ország feldarabolása után a kétségbeesetten kapaszkodókat kereső országban a népművészet az „ősi” és „romlatlan” magyarság szimbóluma lett, de ekkor fedezi fel magának az idegenforgalom is. A Muzsikás együttes lemezei és a hétköznapokban városban is hordott bekecs pedig már azt szemlélteti, miként lett a hivatalosan antinacionalista Kádár-korszakban egyszerre a táncházmozgalom szórakozás és egyben a táncokon, zenéken, gyűjtőutakon keresztül a határontúli, különösen az erdélyi magyarság felfedezésének eszköze.
Ugyanígy reveláció az Őstörténetek című rész, amely a magyar kultúra leggyümölcsözőbb zsákutcájáról szól. Néprajztudományunk egy évszázadon át próbálta megoldani saját eszközeivel a magyar eredet és őstörténet vitás kérdéseit, de soha nem tudott a történelemhez, a régészethez, a nyelvészet vagy újabban a genetikához hasonló eredményeket felmutatni. Az ötvenes-hatvanas években például Diószegi Vilmos a magyar ősvallás nyomait kutatva emberfeletti erőfeszítéssel gyűjtötte a szibériai és a mongóliai sámánizmus tárgyi, szellemi emlékeit. Honfoglaló eleink hitének felvázolásához ugyan nem jutott sokkal közelebb, közben azonban világszinten is számontartott anyagot gyűjtött össze egy mára javarészt megsemmisült hitvilágról. Diószegi igyekezete ugyanúgy nem volt hiábavaló, mint gróf Zichy Jenőé, aki a 19. század végén Oroszországba, a Kaukázusba és Ázsiába szervezett expedíciókat. A kor legnevesebb tudósaival a magyar őshazát akarta megtalálni. Ez akkor nem sikerülhetett, de Zichy és a nyomdokain járó expedíciók olyan minőségű és mennyiségű baskír, kazah, kirgiz tárggyal tért haza, hogy ezen országok kutatói a budapesti Néprajzi Múzeumba zarándokolnak a náluk fellelhetetlen, páratlan anyag tanulmányozására.
Példájukat érdemes megfontolni. Az új állandó kiállítás információgazdagsága miatt egy látogatás talán nem is elég a befogadásra. Érdemes visszatérni, mert a kiállítás nemcsak nekünk: rólunk is szól.
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
