Így akadályozzuk meg, hogy közpénzt lopjon a politikus!
Kell-e óvakodnunk narcisztikusnak tűnő politikusok megválasztásától? Javulna-e a kórházak, az iskolák, vagy a vasúti közlekedés, azaz általában a közszolgáltatások minősége egy kormányváltás hatására? Vendégszerzőnk, Rácz Olivér Miklós a Válasz Online-on Tevesz László tollából nemrég megjelent esszére reagál most. A Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa szerint nagyjából mindegy, milyenek a politikusok személyiségjegyei, viszont ha jót akarunk, meg kell tanulnunk együtt élni politikai ellenfeleinkkel. Vélemény.
Értékesnek tartom a történelmi és társadalmi kontextus elemzését, mert sokat tanulhatunk ezekből arról, hogy különböző társadalmi folyamatok milyen mintákat szoktak követni. Óvakodnék azonban attól, hogy történelmi vagy kortárs analógiákból, vagy az aktuális tendenciák kivetítéséből következtessünk arra, ami történni fog. Például, ma megmosolyogtatóan naivnak hat, hogy a rendszerváltást követő években sokan a liberális demokrácia visszavonhatatlan győzedelmét jósolták. Véleményem szerint hasonlóan instabil lábakon áll az a ma sokak által osztott vélekedés, hogy Magyarország állami berendezkedése megállíthatatlanul halad a „putyinizálódás” útján, és minden reménykeltő fejlemény csak anomália, délibáb. Közgazdászként meggyőződésem, hogy a társadalmi folyamatok közötti ok-okozati kapcsolatokat csak a folyamatokat meghatározó egyéni döntések megértésén keresztül lehet feltárni. Jobb bepillantást ad, ha a tendenciák és analógiák helyett arra fókuszálunk, hogy az aktuális belpolitikai fejlemények milyen választásokra ösztönzik a különböző társadalmi szereplőket, és ezek a választások milyen irányba terelik a jövőbeli folyamatokat.
Vegyük először az elégtelenül működő közszolgáltatások kérdését. A közszolgáltatások közgazdasági kifejezéssel élve közjavak, ezekből a szolgáltatásokból ugyanis azok is részesülnek, akik semmivel sem járultak hozzá az előállításukhoz és hiányosságait azok is elszenvedik, akik pedig betették a részüket a közösbe. A közvilágítás annak is segíti a biztonságos éjszakai közlekedését, aki nem fizet adót. A várólisták miatt pedig az is tovább szenved, akitől egyébként beszedik a vonatkozó járulékokat és adókat. Aki lakott már társasházban, biztosan ismeri a közjavak problémájából fakadó konfliktusokat. Kit ne bosszantana, ha megtudja, hogy egy lakó úgy élvezi a karbantartott tető, a működő lift és a tiszta lépcsőház előnyeit, hogy ezek fenntartásáért semmit sem fizet, pedig telne rá. Bosszantó, mert pontosan tudjuk, hogy egyénként mi és az összes többi becsületes lakó is jobban járna, ha potyázna. Ha viszont mindenki potyázik, akkor nem lesz tiszta a lépcsőház, megáll a lift, és még a tető is beázik. Ez igaz a közszolgáltatásokra is. Senkinek sem éri meg saját erőből, a saját boldogulását háttérbe szorítva ellátni a közoktatást, a közegészségügyet, vagy bármely más közszolgáltatást.
A megoldás nyilvánvaló: az országos közjavakat az állam feladata előállítani adóbevételekből. Látszólag. Ugyanis az állami döntéshozók politikusok, akik a maguk részéről jobban járnak, ha potyáznak, azaz visszaélnek a hivatalukkal és a saját vagyonukat gyarapítják a meglévő közpénzből a közszükségletek kiszolgálása helyett. Ezt ma Magyarországon sajnos nem kell magyarázni. A politika fogas kérdése: hogyan akadályozzuk meg a politikust abban, hogy ezt könnyen megtehesse?
Hogyan biztosítsuk, hogy a politikus a köz érdekét a sajátja elé helyezve ne éljen vissza a rábízott közpénzzel és a közpénz feletti rendelkezésből származó hatalommal?
A magyar közvélemény a megoldást általában a politikus belső erkölcsi tartásától reméli. Abban bízunk, hogy ha becsületes, feddhetetlen, és lelkiismeretes emberekre bízzuk a közhatalmat, akkor megszűnik a korrupció. Tölgyessy Péter hasonlatával élve: a magyar nép az igazságos Mátyás második eljövetelét várja.
Sokaknak lehet már olyan tapasztalata a magyar politikából, hogy csalódott korábban becsületesnek és felelősségteljesnek tűnő helyi vagy országos politikusokban. Ilyenkor a legtöbben azt próbálják megérteni, hogy honnan lehetett volna látni előre, hogy az illető báránybőrbe bújt farkas, és hogyan lehetne a jövőben az ilyen alakokon idejekorán átlátni. Az ilyen csalódást keltő tapasztalatokból fakadhat az is, amikor már előre védeni akarjuk magunk egy rossz választás ellen, és előzetesen firtatni kezdjük egy jelölt előéletét és személyes titkait. Ebben a megközelítésben van bölcsesség. Egy vezető erkölcsi tartása, személyisége, illetve kompetenciája meghatározó hatással van az általa vezetett szervezet működésére. Egy jelölt előéletének feltárása egészséges immunreakció tehát egy közösség részéről. Az ilyen tapasztalatokból tehát megalapozottnak tűnhet arra a következtetésre jutni, hogy az erkölcsi tartással rendelkező személyektől várhatjuk, hogy a hatalmukkal a közösséget fogják szolgálni. Ez azonban két okból is félrevezető.
Egyrészt: többnyire csak a kártékony vagy kudarcos politikusok erkölcsi hibáit szokás firtatni és azt is jellemzően utólagos igazolásként. Másrészt ez a következtetés nem vesz figyelembe egy másik, mindenki által ismert bölcsességet:
a hatalom sokkal inkább korrumpálja a személyiséget, mint amennyire a korrupt személyiség a hatalmat.
A hatalom és a személyiség közötti kapcsolat tehát minimum nem egyértelmű. Ezért a belső erkölcsi tartásra alapozó várakozásunk gyenge lábakon áll.
A pár hete közgazdasági Nobel-díjjal elismert Daron Acemoglu és James A. Robinson kutatásai bőséges bizonyítékait szolgáltatták ugyanakkor annak, hogy az erős társadalmi intézmények külső tartása képes megtartani a közösséget az annak javát szolgáló úton. Ezek alapján véleményem szerint nem érdemes a feddhetetlennek tűnő politikusok felkutatására túl sok energiát fektetni, így túlzott jelentőséget tulajdonítani és nagy médiafelületet szánni politikusok vélt vagy valós személyiségi problémáira. Sokkal érdemesebb figyelmünket a politikusok személyiségéről az intézményeink állapotára fordítanunk. Illetve arra, hogy a különböző politikusok az intézmények rombolását vagy építését tűzik-e zászlajukra.
Az intézmények ugyanis az eszközei annak, hogy olyan hétköznapi emberek, mint én vagy a kedves olvasó, viszonylag kiegyenlített feltételek mellett vehessünk részt társadalmi és gazdasági ügyleteinkben. A jól működő igazságszolgáltatás például garantálja, hogy bárki fegyverek vagy fegyveresek hiányában is biztonsággal használhassa fel a munkájának az eredményeit akár úgy, hogy elutazik egy egzotikus helyre, vesz egy házat, vagy elindítja vállalkozását. A jól működő fogyasztóvédelem, versenyhivatal és pénzügyi felügyelet garantálja, hogy az egyszeri fogyasztónál, vagy feltörekvő magyar KKV-nál felfoghatatlanul tőkeerősebb, befolyásosabb nemzetközi multik (vagy magyar monopóliumok) ne tudjanak visszaélni piaci erejükkel, és jó minőségű, biztonságos és környezettudatos termékeket és szolgáltatásokat vigyenek a piacra. Ezeknek az intézményeknek az ereje tehát a gazdaság teljesítményét alapvetően befolyásolják. Ahol gyengék az intézmények, nem csak a közszolgáltatások, de a gazdasági értékteremtés sem hatékony, ami miatt az életszínvonal is alacsonyabb.
De várjunk csak! Ezek az intézmények is közjavak, amelyek fenntartása az állam feladata!
A politikusok feladata tehát azoknak az intézményeknek a fenntartása, amelyek őket hivatottak visszafogni a visszaélésektől? Róka fogta csuka.
Talán nem is meglepő, hogy a magyar intézmények gyengék, és a kétharmados felhatalmazással rendelkező politikai vezetés az intézmények folyamatos gyengítésére törekszik. Mégis vannak jól működő országok, magas színvonalú közszolgáltatásokkal. Nekik hogyan sikerül? Kimondottan aktuális tanulságokkal, egyben ennek az ellentmondásnak a feloldására is remek tanulságokkal szolgál Daron Acemoglu 2005-ben megjelent, The Politics and Economics of Weak and Strong States című tudományos cikke. Acemoglu a közjavak megtermelésének lehetőségeit elemzi az államhatalom és a társadalom ellentétes érdekeiből fakadó stratégiai konfliktusát modellezve. A modellben az államhatalom birtokosát uralkodónak (ruler) nevezi. Ez azért fontos, mert a modell érvényes egy abszolutista monarchiára is, mint például a forradalom előtti francia királyság, így tanulságai érvényesek egy még a mai magyar intézményeknél is gyengébb intézményekkel védett társadalomra is.
A modellben a társadalom erős intézmények híján úgy bírja rá az uralkodót (kormányt), hogy megtermelje a szükséges közjavakat, hogy képes fenyegetni azzal: forradalom (választás) során az uralkodót másik uralkodóra cseréli. Ha ez a fenyegetés hiteles, – mint például az angol polgári forradalom után, ahol a nép már „bizonyított” –, az uralkodónak (kormánynak) megéri a társadalom közszükségleteit kiszolgálni az állami jövedelmekből, hogy cserébe megőrizhesse a hatalmát. A népnek pedig megéri az együttműködő uralkodót megtartani, mert az kevésbé költséges és bizonytalan, mint forradalom (vagy választás) útján új politikai vezetőre bízni ezt a feladatot. Ehhez a társadalomnak nincs szüksége arra, hogy az ellenjelölt feddhetetlen erkölcsű vagy jószándékú legyen, vagy bármiben is különbözzön az uralkodótól (kormánytól). Még az is belefér, hogy a társadalom egésze tisztában legyen azzal: bárki is kerül hatalomra, ha tehetné, csak a saját érdekét követné.
A hatalmi verseny puszta léte ad tehát hatékony eszközt a társadalom kezébe, hogy a hatalmat a közjavak biztosítására szorítsa.
Visszatérve az intézményekre: maga a demokrácia is egy intézmény, amellyel a társadalom arra kényszerítheti a hatalmat gyakorlókat, hogy rendszeresen megújítsák a hatalmuk legitimációját, ne csak olyankor, amikor már elviselhetetlenül felborult az egyensúly és azt helyreállítani csak költséges forradalmak vagy rendszerváltások útján lehetséges (mint például 1848-ban, 1956-ban vagy 1989-ben). Jól működő demokráciában a társadalom tehát csak határozott idejű szerződést hajlandó kötni a hatalom gyakorlóival.
Az elmúlt másfél évtized gyenge ellenzéki szereplései nem csak következményei, de okozói is a közjavak és köztük kiemelten a jogállam leépülésének. Azzal, hogy nem volt valódi politikai verseny, a magyar társadalomnak elveszett az egyik legfontosabb eszköze, hogy az államhatalmat rábírja a társadalmi szerződés betartására, azaz a közszükségletek kiszolgálására. Ezzel tehát a szorosan összefügg, amit ma az egészségügyben, az oktatásban, a vasúti közlekedésben vagy a többi közszolgáltatás hanyatló minőségében látunk. Az sem véletlen, hogy most, amikor úgy tűnik, mégis van Magyarországon politikai versenyhelyzet, ezek a témák kerültek újra a politika középpontjába.
Talán nem lövök bakot, ha azt feltételezem, hogy jelenleg a közélettel foglalkozó magyarok döntő többsége ahhoz köti Magyarország rövid távú sikerét vagy kudarcát, hogy ki fogja vezetni az országot 2026-tól. Magyar Péter megjelenése és hirtelen jött sikere azonban önmagában nem csak azzal kecsegtet vagy fenyeget (kinek melyik), hogy leváltja a kormányt, sőt esetleg megszünteti az Orbán-rendszert, és újabb rendszerváltáshoz vezeti Magyarországot. Azzal, hogy valódi politikai versenyt teremt, rákényszerítheti a hatalmat arra, hogy új társadalmi szerződést kössön és érdemben reagáljon a társadalom súlyosan elhanyagolt közszükségleteire. A magyar társadalom számára a valódi sikert azonban maga a valódi politikai verseny léte garantálja.
A magyar társadalom – beleértve a kormánypárt támogatóit is – már most nyerőben van, függetlenül a 2026-os eredménytől.
A nyerő helyzet független attól is, hogy Magyar Péter narcisztikus személyiségzavarban szenved-e, hogyan bánik a hozzá közel álló emberekkel, vagy attól, hogy Orbán Viktor a valóságban egy eredendően jószándékú vezető, akit csak átver a környezete, netán konkrétan gonosz, rosszhiszemű ember.
A pillanatnyi helyzet tehát nem alaptalanul reménykeltő. Érdemes megbecsülni. Ennél azonban fontosabb kérdés, hogy hogyan válhat ez a siker fenntarthatóvá? Magyarország úgy lehet sikeres, ha képes lesz a politikai versenyt tartósan fenntartani. Azaz szavatolni annak lehetőségét, hogy a hatalmon lévőket bármikor rövid határidővel és békés körülmények között le tudja váltani. Az ellenzéki és a kormánypárti oldalon sem ismeretlen a másikat végképp eltörölni szándékozó indulat. Ellenzéki siker esetén azonban ez az attitűd csak egy újabb domináns párt elnyomó rendszeréhez vezetne. A politikai verseny tartósságához szükség van erős ellenzékre akkor is, ha kormányváltás lesz. Ez az új ellenzék pedig döntően azokból a szavazókból fog állni, akik 2026-ban is a kormánypártokat támogatják majd. Magyarország érdeke az, hogy a Fidesz-KDNP jelenlegi tábora erős ellenzéki pártot képezzen egy esetleges korányváltást követően is, folyamatosan fenyegetve ellenzékből az őket váltó kormányt, hogy ha rosszul kormányoz, a Fidesz visszatérhet a hatalomba. Ez az erő tarthatja Magyar Pétert a magyar fejlődés szolgálatában úgy, ahogyan most ígéri, illetve ahogyan sokan remélik tőle: az intézmények megerősítésével – legyen bármilyen is a személyisége. Ahhoz tehát, hogy mi is hozzájárulhassunk Magyarország felemelkedéséhez, meg kell tanulnunk a politikai ellenfeleinkkel együtt élni. Vagy meg kell fejtenünk, miért olyan nehéz ez.
Nyitókép: Parlament (fotó: Vörös Szabolcs /Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
