Horthy a Szent István parkban – tettesek vagy embermentők a vészkorszak házfelügyelői?
Ádám István Pál történész Házmesterek a vészkorszakban című könyvével nemzetközi szinten is figyelemreméltó kutatást tett le az asztalra. A háború idején húszezer főt számláló korporáció tagjait vizsgálva felülírta a holokausztkutatásban leggyakrabban használt a „tettesek–áldozatok–szemlélők” keretrendszerét. A Park Kiadó gondozásában megjelent kötetben magabiztos forráskezeléssel, emberi történeteken keresztül mutatja be, miként lehetett egy házmester egyszerre a Világ Igaza és zsidó vagyon elrablója. Amiképpen azt is, hogy egy budapesti bérház zsidó lakói miért bírták rá keresztény házmesterüket a nyilas pártba való belépésre. Recenzió.
Papp György házmester 1945 késő tavaszán komoly bajba került. A budapesti Szent István park 10. szám alatt található bérház egyes lakói feljelentették a háború végén tanúsított magatartása miatt és állásvesztéssel, sőt börtönbüntetéssel fenyegető rendőrségi nyomozás zajlott ellene. Első látásra Papp pontosan az a típus, amilyennek az utókor a kisnyilas házmestert elképzeli. Állását 1942-ben azért kaphatta meg, mert a faji törvények miatt zsidó származású elődjét elbocsátották. A rendőrségi vizsgálat dokumentációja szerint Papp gyakran tett antiszemita kijelentéseket, a svájci védelem alá helyezett, lakói miatt „zsidónak” minősülő házba nem engedett be menedéket kérőket. Gyakran látták nyilasok társaságában, és csak kenőpénzért volt hajlandó segíteni a ház lakóinak. A rendőrségi vizsgálatot követő népbírósági eljárás azonban meghallgatta a házmester mellett felszólaló bérlőket, s ebből az eljárásból teljesen eltérő kép rajzolódott ki. Papp György 1944 telén titokban visszafogadta és bújtatta származása miatt életveszélyben lévő házmesterelődjét. Valóban bezárta a kaput a menedékért kopogtatók előtt, de egyrészt az 1944 nyara előtt mindössze 60 ember által lakott épületben addigra már 540-en éltek, még a lépcsőházban is emberek aludtak. Másrészt a jövevényeknek nem volt a svájci követség által kiállított védlevele. Amennyiben befogadják őket és ez kiderül, a diplomáciai képviselet megvonja az amúgy is bizonytalan erősségű védelmet – a nyilasok pedig az egész házat szabad prédának tekintik és mindenkit deportálnak. Papp mentőtanúi a házmester antiszemita kiszólásait és nyilas kapcsolatait inkább a ház túléléséhez nélkülözhetetlen stratégia részének tekintették. Arra emlékeztek, a házmester rendszeresen vitt élelmiszercsomagokat a nagygettóba, sőt kapcsolatai segítségével kilenc embert ki is hozott onnan.
„Papp házmester ambivalens viselkedését nehéz integrálni a létező holokauszt-szakirodalomba. Ezek alapján a házmester sokkal több volt, mint passzív szemlélő; ebben a pozícióban aktívan cselekvő személy volt, akinek 1944 Budapestjén lehetősége nyílt enyhíteni vagy megsokszorozni üldözött honfitársai szenvedését. Mivel a legtöbb házmester egyszerre vett részt mindkét folyamatban, nehéz egyértelmű ítéletet alkotni tevékenységükről. Talán túlzásnak tűnhet a megítélésüket Horthyéhoz hasonlítani, de a párhuzam nem alaptalan: a kormányzó egyszerre engedte a vidéki zsidóság deportálását és állította le a fővárosiakét” – foglalja össze az újlipótvárosi házmester történetét Ádám István Pál történész, a Park Kiadónál nemrég megjelent Házmesterek a vészkorszakban című könyvében. A holokauszt magyar tragédiájának budapesti jegyzőkönyveként és társadalomtörténeti áttekintésként egyaránt olvasható mű egyik legfőbb értéke éppen az, amire a budapesti Holokauszt Emlékközpontban dolgozó szerző Papp György története kapcsán utal. A történeti kutatás legtöbbször a tettes–áldozat–szemlélő (bystander) hármassággal foglalja össze a holokauszt időszakának szerepeit.
Pedig ez a statikus szemlélet kevéssé alkalmas a hihetetlenül kaotikus és véres korszak leírására.
Magyarországon is sokat írtak már a történészek az áldozatokról, illetve a tettesekről és az embermentőkről. Utóbbiak esetében legtöbbször a külföldi diplomaták és a politikai-társadalmi elit egyes tagjainak tevékenységét vizsgálta a történeti kutatás, pedig az átlagemberek, így a házmesterek mentőtevékenysége is jelentős volt. Elismerésük azonban éppen az ambivalencia miatt problémás, hiszen – mint Papp esete mutatja –, tevékenységüket egymásnak ellentmondó indítékok határozták meg.
Itt van például Korecz Rozália, a Kádár utca 5. szám házmesterének esete. Az asszony tizenhárom embert mentett meg a vészkorszak idején, s ezért – bőven a háború után – Izraeltől a Világ Igaza kitüntetésben részesült. Igen ám, de az iratokból kiderül, hogy Korecz a ház egyik deportált lakójának háromszobás ingatlanát önkényesen elfoglalta, a táborból élve visszatért férfinak az ellopott lakást nem adta vissza, amiképpen a szintén eltulajdonított ruhákat, bútorokat sem. Ráadásul anyagi ellenszolgáltatásért cserébe segített végveszélyben lévőknek, pedig a Világ Igaza szabályzata kimondja: nem részesülhet elismerésben az, aki pénz fejében mentette az üldözötteket.
Valódi az embermentés, ha a házmester humánum helyett vaskos borravalóért, perzsa szőnyegért, rádióért cserébe segít? Hogyan ítéljük meg, amikor a házfelügyelő a „zsidóbérenceknek” kijáró büntetés tudatában is hazudik a razziázó nyilas járőrnek az évtizedek óta ismert lakó származásáról, de ugyanezt a kockázatot már nem vállalja a háború hullámai által a házba sodort ismeretlen esetében, és az illetőt deportálják? Alighanem rossz utat választunk, ha a ma békés, jóllakott, stabil állami keretei közül visszanézve moralizálunk az „elsodort ország” (Fenyő Miksa, a Nyugat alapítója korabeli naplójának címét kölcsönvéve) túlélni akaró embereiről. Nem minden szürke persze. A könyvből az is kiderül, bizony léteznek fekete–fehér helyzetek. A Dohány utca 16-18. szám alatt szolgáló Reményi Gyuláné például 1944 novemberében buzgón segédkezett a zsidó származású magyarokat összegyűjtő nyilasoknak. Lehajtott az udvarra olyan idős, beteg embereket, akiket még a korabeli rendeletek is némi kímélettel kezeltek, és eredetileg a nyilasok sem akarták elvinni őket. A házmester erősködésére a szerencsétleneket végül mégis beállították a sorba, s ők aztán szinte kivétel nélkül elpusztultak. Reményinét pedig embertelen tettéért a háború után első fokon halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.
Ádám István Pál eredetileg angolul megjelent, majd magyarra visszafordított könyvének egyik erénye a képszerűség, a feltárt levéltári dokumentumokból biztos kézzel kihámozott emberi történetek sokasága. Teréz körút, Szent István park, Alkotmány utca, Dohány utca, Király utca, Pozsonyi út, Thököly út – elkezdünk más szemmel tekinteni a fővárosiak által minden nap használt, jól ismert nyilvános terekre, a ma is szinte kivétel nélkül álló házakra.
A recenzens azon kapja magát, hogy a Google térképét böngészve a könyvben szereplő házakat nézegeti.
Próbálja elképzelni az október 15-ikén, a nyilas hatalomátvétel napján a Király utca egyik bérházában pincébe zárt embereket, akiket csak súlyos pénzekért enged ki levegőzni a hatalomtól megrészegült házmester. Ahol ma trolibusz zúg el és a gangos házak csendjét leginkább az Airbnb-lakásokba bekvártélyozott részeg brit legénybúcsúsok óbégatása veri föl, ott 1944 tavaszától emberi sorsokat zúzott szét a történelem kalapácsa.
Az állam pár nap alatt radikálisan átrendezte Budapestet: a „kereszténynek” minősített bérházakból (ahol többségben voltak a nem zsidó lakók), a megbélyegzett állampolgároknak júniusban szűk határidővel át kellett költözniük a többségében zsidónak minősített magyarok által lakott épületekbe. Így alakult ki a csillagos házak rendszere, a „szórt gettó”. Azaz például Varsóval ellentétben nálunk kezdetben nem egy földrajzilag lehatárolt területen zsúfolták össze a zsidóságot. (Igaz, november végén erre is sor került, amikor a VII. kerületben felállították a nagygettót.) Újlipótváros egy része, benne a már idézett Szent István parki épülettel pedig nemzetközi gettó lett, ahová a semleges országok állampolgárainak, illetve kivándorlási engedélyt kapottnak kellett költözniük. A magyar hatóságok, a külképviseletek és az érintettek is tisztában voltak azzal, hogy a védlevél részben fikció. Az azt megkapók elsöprő többsége nem volt svéd, svájci vagy portugál állampolgár, és aligha állt szándékában a kivándorlás. Vagy ha lett is volna ilyen terve, nyilvánvalóan irreális volt a háborúzó Európa országain keresztül eljutni a béke szigeteire. Ráadásul egy idő után a követségek embermentő szándékkal állították ki a dokumentumokat, azokat a nyilas hatóságok – nemzetközi elismerést remélve – ideig-óráig elfogadták. Ahogy esett szét az állam, úgy szabadultak el a rabolni, gyilkolni, kínozni akaró hordák, s a papírok egyre kevesebb védelmet jelentettek.
Ilyen helyzetben kulcsszerepbe kerültek a házmesterek. A lakók nyilvántartása és a légoltalmi intézkedések betartatása miatt lényegében hatósági jogkörökkel ruházták fel őket, a körfolyosós házakban pedig szinte lehetetlen volt elbújni figyelő tekintetük elől. Ádám István Pál könyvének fontos érdeme, hogy a történet elmesélését az 1944. március 19-i német megszállásnál jóval korábban kezdi. Visszanyúl a dualizmus időszakára, hogy jobban értsük a házmesterek helyzetét és jelentőségét. A háború alatt nagyjából húszezer főt számláló korporáció ma már elképzelhetetlen közelségben élt a bérházak lakóival. Mivel a házmesterek fizetést nem kaptak a ház tulajdonosától, jövedelmük a liftpénzből, a szemétpénzből, a lakók által fizetett egyéb juttatásokból és az este tíz után bezárt kapu nyitásáért kapott összegből állt. (Az intézkedéssel elvben a betöréseket előzték meg.) A kapukulcs bevezetése ellen a jövedelemcsökkenéstől tartó házfelügyelők sikeresen lobbiztak, a sajtónak meg állandó témája volt a mélyen alvó házmester miatt hiába csöngető budapestiek frusztrációja.
A szolgáltatásokkal kapcsolatos feszültségek mellett társadalmi különbségek is növelhették a házmester és lakói közötti ellenérzéseket.
Előbbiek leggyakrabban vidékről felkerült, paraszti vagy iparos származásúak voltak, akiknek a társadalmi mobilizáció első lépcsőjét jelentette a már akkor is nagyon drága budapesti viszonyok között az ingyenesen biztosított – jellemzően egyszobás – szolgálati lakás. Békeidőben egy házmester fényévnyi távolságra állt a budapesti belső kerületek bérházainak első vagy második emeletén élő polgári-nagypolgári családoktól. A szegényebb bérlőkkel viszont sokszor alakultak ki anyagi természetű viták, általában ők maradtak el a különféle szolgáltatások díjaival. Ez az összetett társadalmi hierarchia borult fel 1944 tavaszától: a zsidónak minősített nagyvállalkozó, művész vagy orvos túlélése is attól a házmestertől függött, akivel korábban gyakran legfeljebb köszönőviszonyban volt.
Ádám István Pál könyvének igen érdekes eleme, hogy a háború után felelősségre vont házmesterek mentőtanúi általában a földszinti, első és második emeleti lakosok voltak, míg a panaszosok feljebb laktak. A házmester ugyanis inkább segített a mellette élőknek, illetve a szolgálataiért fizetni képeseknek, mint a nincsteleneknek. Egy házfelügyelő válogathatott, hiszen a zsidóellenes törvények révén hatalma jelentősen megnövekedett. „Most már mi leszünk az urak” – ez a házmesteri mondat rendszeresen visszatér a korszakról szóló iratokban, visszaemlékezésekben. És valóban: ahogy Ádám István Pál fogalmaz, a hatóságok jó hasznukat vették, mert a házfelügyelők kiváló megfigyelői pozícióban voltak a gettón belül, mindent tudtak a lakókról és magukról az épületekről is, ezért ellenőrizni tudták a területet. Ugyanakkor szerteágazó kapcsolatrendszerüknek, valamint új társadalmi pozíciójuknak köszönhetően a házmesterek kulcsfontosságúvá váltak a zsidó származású magyarok túléléséért folytatott küzdelmében is. Ebben a harcban néha egészen furcsa fordulatok is történtek. Például a Hunyadi tér 12. szám dolgozó Hamar József házmester a ház zsidó lakosainak kérésére lépett be a nyilaskeresztes pártba. A bérlők ugyanis úgy gondolták, „belülről” jobban tudja védeni őket. Mások persze meggyőződésből vagy opportunizmusból lettek szélsőjobboldaliak, Szálasi követőinek legnagyobb része éppen a városi kispolgárságból került ki. A házmesterek (jellemzően azok, akiknek vaj volt a fején) aztán persze az elsők között érezték meg az idők szavát.
Kiderül a könyvből: bizony van alapja a gyors köpenyegforgatásról szóló közbölcsességnek. Az 1944-45 telén még nyilas jelszavakat harsogó házmesterek 1945 nyarára már tömegesen léptek be a kommunista pártba. Az igazolóbizottságok előtt megjelentek közül a legmenőbb alighanem Markovits Ferenc, a Teréz körút 27. házmestere volt, aki még Leninnél is nagyobb bolseviknak állította be magát. Elmondása szerint már 1896-ban, a párizsi kommün leverésének 25. évfordulójára cikket írt a magyar származású kommünárra, Frankel Leóra emlékezve. A nyilasból kommunistába való átöltözés jelensége olyannyira általános volt, hogy a hatalomra törő Rákosiék tömegtámogatottságukat féltve nem is erőltették a házmesterek vagy más „megtévesztett kispolgári elemek” felelősségre vonását. Vészkorszakban játszott szerepük, felelősségük lassan a feledés homályába merült. Ádám István Pál könyvével viszont a lehető legtöbbet tette a felejtés ellen, a megismerésért és emlékezésért.
Nyitókép: a budapesti Tímár utca 2. alatti csillagos ház 1944-ben (fotó: Fortepan 200922)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
