A tervgazdaságos szocializmusnak éppen csak a tervezés nem ment a Balatonnál
A szlogenek szintjén a dolgozó nép üdülőhelyének, a valóságban viszont inkább valutagyárnak tekintette az állami gazdaságpolitika a Kádár-korban a Balatont. A tópart egyike lett a keleti blokk vörös Riviéráinak, és bár születtek a korszakban nyugati mércével is nagyon progresszívnek számító tervek, a valóságban a fejlődés irányát nem ezek határozták meg. Hanem vállalati érdekek, széthúzó politikai-gazdasági klikkek és mindenekelőtt a nyugati üdülőturisták kiszolgálásának vágya. Rehák Géza könyvéből kiderül, hogyan lett olyan a Balaton, amilyennek ma ismerjük. Recenzió.
„Hol az üzlet nálunk a Balatonon? Mindenütt és mindenkor, ahol valamilyen vendéglátó tevékenységet folytatunk.” Ez a megállapítás csak az évszám miatt meglepő. Az ugyanis 1964. Az államszocializmus kellős közepe. Hát nem az az elsődleges cél, hogy a Balaton a dolgozó nép nyári kikapcsolódását szolgálja? Nem azért épülnek szállodák, csárdák, strandok, kempingek, hogy a munkásokat minél jobb választék várja a magyar tengernél abban az egy-két hétben, amikor nyáron kiszakadhatnak a kemény robotból? Érezhette a Vendéglátás című folyóiratban megjelent cikk szerzője is, hogy kissé meglepő ez az alapvetés, mert egy kicsit magyarázkodott miatta: „Jóllehet az üzlet csúnya szó, hangulatilag sem nagyon illik ide és gondolkodásunkban is elszoktunk már az üzlet fogalmától, az anyagi szempontok állandó szem előtt tartásától, mégis foglalkoznunk kell vele.”
Ez igaz volt. 1964-re a hazai vendéglátás szereplői tényleg elszoktak attól, hogy amit csinálnak, az elsődlegesen üzlet. Ez látszott is mindenen, hiszen általános vélekedés szerint a Balatonnál alig voltak idegenforgalmi szolgáltatások, ami pedig volt, az is kritikán aluli színvonalú. A magyar sztálinizmus éveiben a vendéglátás legkevésbé sem volt üzlet. Idegenforgalom pedig – a kor terminológiája szerint ez elsősorban a külföldi turistákat jelentette – gyakorlatilag egyáltalán nem volt. Amikor azonban a cikk megjelent, már másfajta szelek fújtak: jól kell kereskedni, és valamennyi üzleti lehetőséget jövedelmezően ki kell használni, szögezte le az írás, összhangban a konszolidálódó Kádár-rezsim hivatalos gazdaságpolitikájával. Másfél évtizedes kihagyás után újra üzlet lett vendégeket elszállásolni, etetni és mulattatni a Balatonnál.
Rehák Géza Vörös riviéra című könyve tulajdonképpen egy anomáliára keres választ. Az anomália a fizikai valóságban a Balaton északi partján magasodó három toronyszálló, a füredi Hotel Marina és Annabella, valamint az almádi Auróra létezése. Három olyan idegenforgalmi óriáslétesítmény, amely máig meghatározza a tó képét, és méretével ki is lóg az emberléptékű, szelíd tájból. Hasonló óriáshotelek a tó más részein is épültek, mindenekelőtt a déli parton, de a Marina-Annabella-Auróra trió sokkal érthetetlenebb és disszonánsabb. Érthető, hogy az Almádiban felnőtt turizmustörténet-kutató keresni kezdte a választ, egyáltalán hogyan került ez a három nagyvárosi léptékű hotelóriás az 1960-as években szűkebb szülőföldjére. A kérdés azonban szélesebbre is nyitható: hogyan lett a Balaton a Kádár-korban a nyári tömegturizmus igényeire szabva? Mit művelt a szocializmus a tóval? És hogyan ítéljük meg azt a
fakuló, újabb rétegek alatt lassan eltűnő, de kitörölhetetlen örökséget, amit a 20. század második fele hátrahagyott.
A modern Balaton ugyanis az 1958 és nagyjából 1980 közötti bő két évtizedben született meg. Vajkai Aurél, a Balaton-környék néprajzának kutatója 1958-ban még nagyjából olyannak láthatta az északi partot, mint a 19. század végén Eötvös Károly: szőlők, gyümölcsösök, présházak, tornácos házakból álló falvak és azoktól elkülönülő, polgári üdülőtelepek alkotta, harmonikus kultúrtájnak. Az idillinek tűnő állapotot addigra megroskasztotta a sztálinizmus, stabil társadalmi, kulturális, gazdasági alapjai már hiányoztak, de látszólag még fennállt. Ez volt az utolsó pillanat. Ma, amikor a kiköltözés sokadik hulláma formálja át és építi be az egykori szőlőhegyeket, az itt nyaralót vásárló városiak még mindig azt a tájat, azt pannóniai hangulatot keresik, de már tényleg csak nyomokban találják meg. Ahova érkeznek: erősen urbanizált üdülőtérség, amit a 20. század második felének nagy átalakulása teremtett meg.
A Balaton 20. századi modern korszaka az elmúlt években népszerű téma lett. Ennek egyik oka nyilvánvalóan a nosztalgia: az idősebb és a középgeneráció számára a szocialista Balaton még saját emlék, a fiatalabbaknak pedig egyre inkább távolinak és különösnek ható, de még egy-két nemzedéknyi távolságra lévő történelem. Nosztalgiát mindig a közelmúlt ébreszt, és most a 20. század második fele az a korszak, ami időben pont oda esik, hogy a nosztalgia tárgya legyen. A másik ok, hogy a Balaton megint az átalakulás korszakát éli, és ez az átalakulás nem tűnik vonzónak. A tónak már van NER-korszaka, ami az üdülőtelepülések léptékétől idegen, politikai nyomásra áterőszakolt óriáslétesítményekben ölt testet (mint a szántódi BalaLand), másrészt rideg lakóparkok sokaságában, elprivatizált és lezárt kikötőkben, természetrombolásban, a kispénzű átlagemberek kiszorításában. Olyan jelenségek ezek, amelyek részben
nagyon is ismerősek lehetnek a 20. századból, részben viszont újak, és ezért a múlt fogódzót kínál a megértésükhöz.
A tókörnyék 20. századi múltjának kutatása az elmúlt években főként a rejtőző, kevéssé ismert értékek tudatósítására irányult. Wettstein Domokos Szezonális örökség című sorozata sorra mutatja be a balatoni modern szebbnél szebb építészeti alkotásait a tóparton, legyenek azok a 60-as évek csúcsépítészeti alkotásai, mint a badacsonyi Tátika étterem és a tihanyi kikötő épülete, vagy éppen senki által nem ismert sajkodi, akarattyai magánnyaralók. Ő volt az, aki újrafelfedezte a Farkas Tiborhoz köthető 1958-as balatoni regionális tervet is, a magyar tájtervezés nemzetközi elismerést kapott, a korszakban hallatlanul progresszívnek számító alkotását.
A regionális terv szerepet kap Rehák Géza könyvében is, hiszen megkerülhetetlen a tókörnyék 20. századi fejlődése szempontjából, de a hangsúlyok máshol vannak. Nem azon, hogy a balatoni modern hogyan lett alternatívája a sok tekintetben elhibázott, embertelen környezetet teremtő 20. századi várostervezésnek, hanem azon, hogy végső soron nem lett az. Mert bár születtek nagyszerű épületek, és érthető a nosztalgia is, amivel a korszak nyaralóira, strandjaira, csárdáira tekintünk, a Balaton fejlődése azért félrecsúszott. Az 1970-es években már rengeteg keserű, kritikus bírálat jelent meg a tókörnyék állapotáról, részben az építész szakma, részben a Balatonnál nyaraló értelmiségiek, művészek tollából. „Ezek a vidékek egyesítik a városi és vidéki lakosság összes ízlésficamait az építési hatóságok tanácstalanságával, tehetetlenségével, koncepciótlanságával és a kis stílusú üzletelés szellemével” – idézi Rehák Géza Dessewffy László 1974-ben írt sorait. „Olyan a helyzetünk, hogy végig kell járni azt az utat, amit 10 év múlva magunk fogunk megbánni legjobban, de sajnos nincs más kiút” – állapította meg a Központi Bizottság egyik funkcionáriusa 1973 őszén a Veszprém megyei pártbizottság ülésén.
A korszak egyszerre szól ugyanis a szellemileg is nagyon friss, izgalmas és újító kísérletekről, és arról a felülről ösztönzött folyamatról, hogy a tavat alkalmassá kellett tenni a nyári szezonban 600 ezer ember egyidejű üdültetésére.
Meg arra, hogy devizatermelő aranybánya, valutagyár legyen, ahol a külföldi vendégek igényeinek kiszolgálása az elsődleges szempont: nekik épülnek a nagy szállodák, a cigányzenészes csárdák meg a Konsum Tourist vállalat ajándékboltjai, ahol csak útlevél felmutatásával lehetett vásárolni. Az állami fejlesztési források nagy része olyan projektekre ment el, amelyek nem a hazai igényeket szolgálták ki, a belföldi vendégeknek rosszabb minőségű vállalati és SZOT-üdülők, magánszállások, kempingek jutottak. És a rengeteg nyaraló, amit mindenki saját erőből, innen-onnan beszerzett építőanyagokból, sokszor építészeti tervező nélkül húzott fel. Bár rengeteg bájos épület van köztük, a meghatározó folyamat mégis az volt, hogy ez a nyaralóépítési hullám az 1960-as évek végétől elborította a zártkertté minősített egykori szőlőhegyeket, külterületeket, vagy elfoglalta a tópart kevésbé értékes, kiparcellázott szakaszait.
A tervgazdaságos államszocializmus ugyanis pont a tervezés terén mondott teljesen csődöt. Az 1963-ban még kormányrendeletbe foglalt, legendás regionális terv a Balatoni Intéző Bizottság jogköreinek elvonása, Farkas Tibor főépítészi pozíciójának megszüntetése miatt a kukában végezte. Amikor 1958-ban megindult a balatoni idegenforgalom intenzív fejlesztése, azt kezdettől fogva versengő vállalati és politikai klikkek harca, valamint népgazdaság devizaéhsége hajtotta. A területi tervezésnek erre kezdettől fogva csak korlátozottan volt ráhatása, a 60-as évek közepétől pedig szinte egyáltalán nem tudták a szakemberek irányítani a folyamatokat. Hogy milyen feszültségek jellemezték ezt az időszakot, azt jól mutatja a hírhedt Onódy-ügy, amiről Almási Tamási készített tavaly dokumentumfilmet.
Onódy Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója néhány év alatt valóságos vendéglátóipari birodalmat épített ki a déli parton. A csárdák, strandéttermek megújításával, könnyűszerkezetes motelek és kempingek építésével kezdte, de aztán belevágott a szállodaépítésekbe is. Nevéhez köthető a második világháború utáni első modern balatoni szálloda, a siófoki Hotel Vénusz felépítése 1960-ban, amit újabb négy szálloda megnyitása követetett gyors egymásutánban. Onódynak köszönhetően lett Siófok álmos polgári üdülőhelyből a balatoni tömegturizmus centruma, de ezt nem mindenki nézte jó szemmel. Például Rózsa Miklós, az Országos Idegenforgalmi Szálloda és Étterem Vállalat (OISZÉV) jó belügyes kapcsolatokkal rendelkező vezetője, aki az északi parton szövögetett hasonló terveket, és úgy látta, hogy Onódy illetéktelenül behatol az ő működési területére. De a luxust, jó életet kedvelő, gödi villájában partikat adó Onódy szúrta a szemét a párton belüli óbaloldali erőknek is, Biszku Béla belügyminiszternek és Korom Mihály MSZMP KB titkárnak, akik benne látták megtestesülni az egyre tűrhetetlenebb elhajlást a szocializmus építésének helyes útjáról.
A balatoni vendéglátás nagyhatalmú ura egyik napról a másikra bukott meg 1964-ben. Letartóztatták, majd koncepciós perben ítélték több év börtönre és vagyonelkobzásra. Nem nagyon különbözött ez az eljárás a sztálinizmus hasonló, politikailag motivált koncepciós pereitől, bár már nem halálbüntetés állt a végén, „csak” a kipécézett áldozat teljes egzisztenciális megsemmisítése.
Onódy bukása után a reprezentatív hotelépítkezések, csodák csodájára, az északi parton folytatódtak. Jöhetett Annabella, Marina és Auróra, amelyek a szocialista Magyarországon, de még akár az egész keleti blokkban is teljesen ismeretlen minőséget képviseltek. A korabeli terminológia luxusszállodának nevezte a triót, csak az lehet elgondolkodtató, hogy kimaradt belőlük a fűtés: a gazdaságosság jegyében úgy ítélték meg, hogy erre semmi szükség, hiszen
a Balatonnál az idény úgyis csak három hónapig tart, az egész éves működést illúziónak minősítették.
A regionális terv szerint ezek fel sem épülhettek volna, hiszen Balatonfüreden eredetileg a gyógyüdülőhelyi funkció erősítését irányozták elő (amihez itt gyógyvíz is rendelkezésre állt, vagyis az egész éves szezon valóban maximálisan biztosítható lett volna), Almádit ugyan a tömegek egyik „lecsapolási helyének” jelölték ki, de a tájkaraktertől idegen, a harmóniát megtörő toronyépületek felhúzását a terv az északi parton eleve kizárta.
De kizárt sok minden mást is a terv, ami mégis megtörtént. Például azt, hogy Balatonfűzfőn a Nitrokémiát az ország második legnagyobb vegyiüzemévé fejlesszék fel, amely aztán mérgező gőzeivel elárasztotta az északkeleti part üdülőtelepeit Akarattyától Tihanyig, és szó szerint kimérgezte az egykor híres alsóörsi, vörösberényi szőlőket. Csakhogy az MSZMP Veszprém Megyei Bizottságának nagyhatalmú első titkára, Pap János nem hitt abban, hogy a Balaton-partnak elsődlegesen üdülőterületnek kell lennie. Régi vágású, keményvonalas kommunistaként szocializmust akart építeni: kiirtani a polgári csökevényeket Füredről, munkásságot és nehézipart telepíteni a partra. Ráadásul végzettségét tekintve is vegyész-technikus volt, szívéhez különösen közel állt Fűzfő, aminek szerinte nem bűze volt, hanem gyógyszerszaga.
Pap János befolyásának köszönhetően állították át a balatonfüredi hajógyárat is nagy teherhordó folyami uszályok építésére, noha eredetileg balatoni kishajók, yachtok készültek itt. Ahhoz azonban, hogy komoly vasüzemmé váljon, másfajta profil kellett. Így aztán dunai és nílusi uszályokat építettek a Balaton partján, amiket aztán a Sió-csatornán úsztattak le a Dunára. Ehhez a Sió-zsilipet napokig nyitva kellett tartani, hatalmas mennyiségű vizet engedve le a tóból pont a nyári üdülési idényben, amikor a vízminőség a hőség és az intenzív műtrágyázás miatt egyébként is drámaian romlott.
Rehák Géza könyve meggyőzően mutatja: az államszocializmus messze nem volt olyan monolitikus, egyközpontú szisztéma, amelyben a központi tervutasítások akadálytalanul megvalósultak volna. Sőt, a tó 80-as évekre már egyértelműen válságosra forduló állapota inkább azt mutatja, hogy a tervezés még azon a szinten sem érvényesült, ami akár egy szabadabb, demokratikusabb berendezkedésnél is elvárható lett volna. A szabadjára engedett zártkerti beépítésekkel, a tájidegen óriáshotelekkel, partfeltöltésekkel, a kizárólag a nyári szezonra koncentráló szemlélettel a Vörös riviéra végső soron inkább terhes örökséget hagyott a 21. századra. Csupa olyan problémát, amit a mai fejlesztéspolitikában is újra tetten érhetünk.
Nyitókép: a balatonföldvári kikötő 1967-ben (fotó: Herbály István / Fortepan 58952)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
