Trump diadala nem egyszerű győzelem: a woke végének kezdete lehet
Míg 2016-os megválasztása akár balesetnek is tűnhetett, idei győzelme már nem hagy kétséget afelől, hogy Donald Trump korszakváltást hozott az amerikai és talán a nyugati politikába. A váratlanul sima eredmény, a nagyvárosokban, a latinók között vagy a Z-generációban látott jobboldali elmozdulás tektonikai változásokat jelez az amerikai társadalomban. És bár az okok elemzése még javában tart, a baloldalon is egyre többen vonják le a következtetést, hogy vissza kell venniük a faji- és genderalapú identitáspolitikából, ha a jövőben nem akarnak hasonló késekbe beleszaladni.
Aki olyan izgalmakat várt az idei amerikai elnökválasztástól, amilyeneket az előző két alkalommal lehetett tapasztalni, csalódnia kellett. Négy, illetve nyolc éve néhány csatatérállam pár tízezer szavazóján múlt, hogy ki kerül a Fehér Házba, legutóbb ráadásul az eredmény napokig bizonytalan volt a jogi hercehurcák miatt. A közvélemény-kutatók most is valami hasonlót ígértek: szinte teljes konszenzus alakult ki köztük, hogy fej-fej mellett van a két jelölt, bármelyikük nyerhet, és a 7 csatatérállamból is 6-ban is statisztikai döntetlent jeleztek.
Ehhez képest Donald Trump könnyedén győzte le Kamala Harrist.
Az amerikai politika nyomán nevezzük földcsuszamlásszerű győzelemnek azokat az eredményeket, amelyeknél az egyik jelölt vagy párt elsöprő fölénnyel nyer (először az 1880-as elnökválasztáskor használták széles körben a landslide szót). Sok kommentátor most is ezt a szót emlegeti, ám ez ettől még tényszerűen nem igaz. Trump nagyot nyert, de eredménye azért nem hasonlítható az igazi landslide-okhoz, mint amilyen Richard Nixon 1972-es és Ronald Reagan 1984-es sikere volt. Az ő demokrata ellenfelük, George McGovern, illetve Walter Mondale mindössze egyetlen államban (plusz Washington, D.C.-ben) tudtak nyerni az 50-ből, a szavazatszámok terén pedig tízmilliókban volt mérhető a különbség.
Ugyanakkor Trump győzelme valóban az elmúlt három és fél évtized legmeggyőzőbb republikánus diadala.
Az elektori kollégiumban 1988-ban nyert utoljára jobboldali politikus több mandátumot, mint most Trump, és egy kivétellel ez volt az utolsó elnökválasztás, amikor a republikánus jelölt, George H. W. Bush, összességében is több szavazatot kapott. Az említett kivétel 2004 volt, amikor fia, George W. Bush győzte le John Kerryt, ráadásul nagyobb vokskülönbséggel, mint most Trump. Igaz, ő kevesebb elektorral nyert. Ezt az évet leszámítva a modern kori elnökválasztások visszatérő mintája volt, hogy ha az elektori kollégiumban nyílt is a verseny, az országos voksösszesítést a demokraták behúzzák (2000-ben az ifjabb Bush, 2016-ban pedig Trump is kevesebb szavazattal diadalmaskodott).
Trump most is beszélt is erről az eshetőségről: „New York, Illinois és Kalifornia automatikusan demokraták, ez nevetséges, nehéz így megnyernünk a popular vote-ot, mivel ez három órási állam” – mondta pár hete. Ehhez képest a voksok 98 százalékának feldolgozása után szinte biztos, hogy mégis megnyerte, és nem is hajszállal, hanem 2,7 millió szavazattal. Az 1,9 százalékpontos különbség más országokban talán nem tűnne jelentősnek, de a fentiek tükrében itt az.
Megingott nagyvárosok
Trump győzelmének fényét nemcsak az emeli, hogy a hétből hét ingaállamot behúzott, és csak egyben, Wisconsinban volt valamelyest szoros az eredmény, hanem az is, hogy 50-ből 48 államban javított a szavazatarányán 2020-hoz képest. A hét csatatér közül Wisconsint leszámítva 3–6 százalékponttal szerepelt most jobban, de piros és kék, vagyis stabilan republikánus, illetve demokrata többségű államokban is érezhető volt az elmozdulás.
Florida például sokáig klasszikus csatatér volt, négy éve Trump csak 3 ponttal győzte itt le Joe Bident – most 13-mal nyert. Texastól jó ideje várják a demokraták, hogy a sok évtizedes republikánus dominanciát megtörve billegő, „lila” állammá válhat a demográfiai változásoknak, értsd: a latinók növekvő arányának köszönhetően; ehhez képest a 2020-as 6 pontos deficitjükből most 14 lett. A keleti parti New Jersey-ben az utóbbi négy választáson stabil 15 pont körül alakult a demokrata fölény, most 6 pontra olvadt a különbség, és sokan már csatatérként emlegetik. A liberális Kaliforniában és New Yorkban 8, illetve 11 pont volt a jobbra tolódás.
Mármint New York államban, amelynek tekintélyes része vidékies. Ami még durvább, hogy New York városában is előretört Trump: Biden négy éve közel 63 százalékponttal győzte őt le a Nagy Almában, most Harris csak 37-tel. Chicagóban a jobboldali politikus megduplázta szavazatarányát, 22 százalékra, Miami-Dade megyében pedig 1988 óta az első republikánus győztes lett. A nagyvárosi jellegű megyékben, amelyek hagyományosan baloldali fellegvárak Amerikában (is), átlagosan 5,8 százalékponttal lengett ki az inga jobbra.
Ez alighanem összefügg azzal, hogy a sokáig csak a mexikói határmenti területeket érintő bevándorlás az elmúlt években rászakadt az ország többi részén fekvő nagyvárosokra is. Miután déli államok konzervatív kormányzói tízezerszámra buszoztatták a városokba a migránsokat, az ottani liberálisok is kezdték belátni, hogy valamit tenni kell. New York polgármestere a város pusztulását vizionálta a több mint 100 ezer bevándorló miatt, és Los Angeles-i, chicagói, denveri és houstoni kollégájával nyílt levélben kért segítséget tavaly Joe Biden elnöktől. Alighanem szerepet játszott a városi eredményekben a bűnözés, azon belül is a bolti tolvajlás elharapózása, amit sokan az enyhe demokrata párti büntetőpolitika rovására írnak.
Latinók lázadása
Még jobban megvilágítja Trump győzelmét két további megye, az észak-karolinai Anson és a texasi Starr eredménye. Előbbi 40 százalékban feketék által lakott, és korábban csak egyszer, Nixon 1972-es landslide-ja alkalmával voksolt jobbra. Most Trump nyert. Starr pedig egyike azoknak a dél-texasi megyéknek a Rio Grande völgyében, ahol 90 százalék fölötti a latino lakosság aránya (akik tekintélyes része nem bevándorló, hanem tejano, az eredeti spanyol telepesek utódja).
Itt Trump 2016-ban 60 (!) ponttal veszített Hillary Clinton ellen – most 16-tal legyőzte Harrist, és száz év után először nyert itt republikánusként, miközben a szomszédos, szintén hispán többségű határmenti megyék is bepirosodtak.
Ez nem baleset volt: Texasban a latinók 55 százaléka szavazhatott Trumpra – ezzel belátható időre szét is foszlott a demokraták reménye, hogy csatatérré váljon a 30 milliós állam. Országszerte Harris még 52:46 arányban behúzta a hispán származásúak szavazatait, de ez jócskán elmaradt a négy évvel ezelőtti 65:32-es eredménytől, és a latino férfiak körében Trump már simán, 55:43-ra győzött. Ez azért politikai földindulás, mert a latinók a második legnagyobb etnikai tömb Amerikában, és hagyományosan balra szavaztak, hiszen többségükben a munkásosztályhoz tartoznak, sok köztük agrár- és szolgáltatóipari alkalmazott – úgy tűnik, már ők sem a demokratákban látják érdekeik képviseletét.
Ruy Teixeiria politológus 2002-ben azt jósolta, hogy a demográfiai átalakulás, a nem latino fehérek arányának csökkenése miatt a demokratáknak tartós többsége lesz az amerikai politikában. A szerző ma már belátja, tévedett, és nem kis részben azért, mert az etnikai kisebbségek, például a nagy arányban gyakorló katolikus latinók, nem fogékonyak annyira a kultúrbalos témákra. Ennek emblematikus példája a woke-kommandó íróasztalán kiötlött „latinx” kifejezés, ami a szó maszkulin és feminin alakját (latino/latina) egyesítené egy olyan alakban, amit az összes gender a magáénak érezhet – csak épp maguk az érintettek kapnak tőle herótot nagy többségben.
Meg kell azonban jegyezni, hogy a republikánusok támaszai azért még mindig a fehérek, köztük is a kevésbé képzett, kevésbé városi és kevésbé jómódú fehérek, illetve a férfiak. A másik nagy kisebbség, a feketék körében még mindig kitart a demokrata dominancia (85:13), bár a férfiak körében itt is megfigyelhető már a jobbra mozdulás (77:21).
Mégsem woke fiatalok?
A fenti adatokból is látszik, hogy a gender gap, vagyis a férfiak és nők közötti szakadék minden etnikai csoportban megfigyelhető. De ahol talán a leginkább, és ez szintén Trump malmára hajtotta a vizet, az a Z-generáció. Amely hiába él a köztudatban a legprogresszívebb, a leginkább a woke-ideológia hatása alá került nemzedékként, úgy tűnik, egyre kevésbé vevő arra, amit a demokraták árulnak.
A 18–29 éves nők között 2020 óta 32-ről 18 pontra olvadt a baloldal fölénye, az ugyanilyen korú férfiak körében pedig a 15 pontos demokrata előnyből 13 pontos Trump-győzelem lett.
Az összes életkori kohorsz közül itt, a legfiatalabbaknál a legnagyobb a gender gap, ami egyébként nem új és nem is csak amerikai jelenség. Januárban nagy figyelmet kapott a Financial Times cikke, amely látványos grafikonokon mutatta meg, hogyan mélyült el a nemek közötti politikai szakadék a 18–29 év alatti korosztályban négy országban az elmúlt évtizedekben. Míg az amerikai, brit, német és koreai fiatal férfiak egyre konzervatívabbak lettek (vagy kevésbé lettek liberálisak), addig a nők között drámai balra tolódás rajzolódik ki. Míg a baloldal a toxikus maszkulinitást és a reakciós antifeminizmust okolja, a jobboldal az identitáspolitika és a modern feminizmus túlkapásaival magyarázza a jelenséget.
Keresd a nőt!
Választási kalauzunkban döntőnek neveztük a kérdést, hogy csökkentette-e Trump az etnikai kisebbségek között a hátrányát annyival, mint amennyi nő lemorzsolódott a republikánus táborból. A válasz: mi az, hogy! Főleg, hogy a republikánusok nemhogy rontottak, de javítottak a női szavazók között 2020-hoz képest (a CNN exit pollja szerint például 15-ről 8-ra olvadt a különbség a demokraták javára).
A csalódást keltő női eredmények mögé tekintve ki lehet jelenteni, hogy besült a demokraták legütősebb témájának tartott „abortuszfegyver”. Na nem azért, mert a „életpárti” fordulat történt, sőt: a témában november 5-én tartott tíz népszavazáson is folytatódott az a 2022 óta töretlen trend, hogy a választók még a masszívan piros államokban is a magzatelhajtáshoz való jog kiterjesztése/alkotmányba írása mellett foglalnak állást. Floridában például 57:43 arányban szavaztak így, pedig itt Trump hasonló aránnyal nyert. Arizonában és Nevadában, két csatatérállamban a referendumon „választáspárti” választók harmada Trumpra voksolt.
Vagyis: az abortusz ügyében inkább a demokratákkal értenek egyet a szavazók, de tekintélyes részük számára ez semmilyen akadályt nem jelentett, hogy a másik szavazólapon Trumpra ikszeljenek.
Ebben a döntésben amúgy van ráció, hiszen bár ő nevezte ki azokat a főbírókat, akik megszüntették az abortusz alkotmányos védelmét, és az államok hatáskörébe utalták a kérdést, a mostani kampányban már mérsékelte az álláspontját, és épp az ítéletnek köszönhetően amúgy sem az elnök személyén múlik az abortusz legalitása.
Ellenben úgy tűnik, betaláltak a nők körében Trump „transzellenes” reklámjai, amelyekre a kampánya utolsó heteiben több pénzt költött el, mint bármilyen más témára. Egyes csatatérállamokban az utolsó napokban 30 ezerszer vetítettek egy reklámot, amelynek szlogenje a genderidentitás-ideológia névmásos agybajából űz gúnyt, így magyarul nehezen átadható (Kamala is for they/them, President Trump is for you – Kamala értük van, Trump elnök érted). Amerikában az iskolai és egyetemi női sport népszerűsége, és a „transznők” itt elért sikerei miatt sok szülő számára ez nem elvont téma. És bár a felméréseken a transzkérdést a választók általában nem sorolják a legfontosabb ügyek közé, a női fókuszcsoportok kampányforrások szerint minden más témánál jobban reagáltak a női tereket védő üzenetekre.
Trump győzelme vagy a demokraták veresége?
A győztes érdemeit nem elvitatva jogos kérdés, hogy Trump sikeréről vagy Kamala Harris és a Demokrata Párt kudarcáról van-e szó. Igaz, hogy a republikánus politikus legalább 2,2 millióval több voksot szerzett, mint négy éve, de beszédesebb szám, hogy Harris meg 7,5 millióval kevesebbet, mint akkor Biden. És a választások óta eltelt hetek magyarázatai – noha sokfélék – inkább abba az irányba mutattak, hogy a meglepően sima eredmény nem annyira Trump személyének köszönhető, mint inkább a demokraták kiábrándulásának.
A fair play kedvéért érdemes elismerni, hogy a demokraták ellenszélben voltak, mint minden ikumbens, vagyis hatalmon lévő politikai erő az elmúlt egy-két évben, mivel az infláció, a megélhetési válság miatt akkor is rajtuk csattan az ostor, ha nem az ő gazdaságpolitikájuk a ludas (lásd többek között az idei brit, indiai és francia választásokat). Bidenéknél ráadásul okkal feltételezhetjük, hogy legalább részben a kormányzásukat lehet okolni: a COVID-válság túlreagálása, az osztogatás a legtöbb közgazdász szerint döntő szerepet játszott az inflációban.
Harris hiába szidta kampányában az „árdrágítókat” és ígért árstopot, az emberek inkább Trumpnak hittek, aki Reagan nyomán azt a kérdést tette fel, hogy jobban éltek-e most, mint négy éve?
A Demokrata Párt kudarca mindezzel együtt is látványos, különösen, hogy egy saját táborán belül személyi kultusszal körülvett, de azon kívül rendkívül megosztó jelölt ellen kapott ki nagyon. E kudarc oka részben a 2024-es választás specifikus körülményeire vezethető vissza, részben mélyebb, és az amerikai baloldal ideológiai válságával kapcsolatos.
Előbbieket jól ismerjük: bár ciklusa elején szinte mindenki azt gondolta róla, hogy egy ciklus után nyugdíjba vonul, Joe Biden mégis úgy döntött, hogy megméreti magát, de erre nem volt alkalmas. Amikor pedig ez a júniusi tévévitán már végképp letagadhatatlanná vált, a párt sebtiben jelöltté koronázta alelnökét, akinek népszerűségi indexe ugyanolyan mélyen volt, mint főnökéé. És bakijain, értelmetlen vagy fájóan közhelyes mondatain kívül semmilyen politikai teljesítményt nem tudott felmutatni az elmúlt négy évből.
Ezt lehet kényszerhelyzetnek tekinteni, de lehet a demokraták politikai, sőt morális kudarcának is. Egyrészt azért, mert – a liberális média nagy részével együtt – még akkor is váltig állították, hogy a Biden állapotát érő kritikák gonosz jobboldali kitalációk, amikor a világ nagy részének már teljesen egyértelmű volt, hogy a király meztelen. A párt politikusai pár héttel a júniusi vita előtt is egymást túllicitálva harsogták, hogy az elnök elméje „éles”, fókuszált és élete legjobb formájában van, a színfalak mögött briliáns koordinátor és elsőrangú tárgyaló.
A pártvezetés az intő jelek ellenére azt is megakadályozta, hogy Bidennek érdemi előválasztási versenyben kelljen helyt állnia – az egyetlen politikust, Dean Philips minnesotai képviselőt, aki elindult ellene, hogy felhívja a figyelmet az abszurd helyzetre, kiátkozták a pártból, és megvádolták, hogy a „fasiszta” Trump malmára hajtja a vizet. Aztán amikor Biden mégis visszalépett, szintén nem volt verseny a székéért, hanem gyorsan kijelölték Harrist. Rendes előválasztásokra természetesen nem lett volna már idő, de a tévévita és Biden visszalépése közötti hetekben felmerültek ötletek egy „mini-előválasztásra” vagy valamiféle rögtönzött konzultációra. Úgy pedig nehéz a demokrácia megmentése mellett érvelni egy pártnak, hogy saját háza táján a demokratikus versenynek még a látszatát is kerüli.
Visszaütött a woke
Ami pedig a mélyebb okokat illeti, az utóbbi hetekben egyre inkább körvonalazódik az a magyarázat, hogy a Demokrata Párt ideológiai balra tolódása, a kultúrharc és a woke-ideológia előtérbe helyezése állhat a vereség mögött. És a munkásosztály képviselete, a gazdasági populizmus, a táborokon átívelően népszerű jóléti ígéretek (állami óvoda és egészségügy, fizetett szülési- és betegszabadság, magasabb minimálbér) háttérbe szorulása. Számos liberális gondolkodó, aki évek óta kongatja a vészharangot emiatt, most igazolni látja elméletét.
„Queers for Palestine pólót viseltek és maszkot, két évvel a járvány vége után. Még mindig nem tudjátok eldönteni, mi az a nő. Ti vagytok a tanárok pártja, és viccé tettétek az oktatást. Most pedig elvesztettetek egy őrültségi versenyt egy igazi őrült ellen”
– mondta például Bill Maher liberális humorista, műsorvezető pénteki talk show-jában. Egy másik hasonló hang Sam Harris idegtudós-filozófus, az újateista mozgalom oszlopos tagja, aki bár a mostani választáson is névrokonára szavazott, évek óta a kultúrbal következetes kritikusa. Bár elismeri, hogy az infláció, a bevándorlás, a Trump elleni merénylet és Elon Musk támogatása mind fontos szerepet játszott az eredményben, a fő tényező bizony szerinte is a kultúrharc volt, sőt, odáig megy, hogy a Demokrata Párt lényegében elpusztította önmagát azzal, hogy behódolt a genderidentitás-ideológiának.
Miközben sok liberális még ma is bigott jobbos propagandának tartja a szerintük marginális transzkérdés tematizálását, az amerikaiak többsége számára igenis vörös vonal, hogy „transznők” indulhassanak a női sportban, vagy hogy szülők azért veszítsék el gyerekeik felügyeleti jogát, mert nem támogatják, hogy influenszereken felbuzdulva visszafordíthatatlan nemváltó kezelésnek vessék alá őket – véli Sam Harris, aki ettől függetlenül tragédiának tartja Trump győzelmét, mivel ő pedig a választók felének fejében teljesen aláásta az amerikai demokráciába, bármilyen tekintélybe és intézménybe vetett közbizalmat.
„Ez a választás az ellenfél jogi ellehetetlenítésére irányuló kísérletek, a kritikai fajelmélet, a woke egyetemi kampuszok, a biológiai férfiak női sportokban való részvétele, a tinédzserek nemi átalakító műtétei, az Ivy League elitegyetemei, a hagyományos média és Hollywood veresége” – kínált hasonló elemzést Niall Ferguson brit-amerikai sztártörténész, aki Sam Harrisszel ellentétben optimistán várja Trump második elnökségét, mert dinamikus gazdasági növekedést vár tőle, és úgy sejti, nem fog behódolni Vlagyimir Putyinnak.
Merre tovább, baloldal?
A mostani kampányban a demokraták nem kultúrharcos témákkal jöttek, hanem gazdasági ígéretekkel, sőt többen látványosan igyekeztek középre húzni. Voltak, akik kifejezetten elhatárolódtak a nemváltó kezelésektől, maga Harris pedig arról kezdett el beszélni, hogy van egy Glockja, amivel lelőne egy betörőt. De ez már annyira volt hiteles – ahogy azt a Die Zeit megjegyezte –, mint mikor a német Zöldek hirtelen a veganizmus helyett a wurst nagy rajongóivá válnak. A kampányüzenetek nem tudják felülírni a pártról évek alatt kialakult alapvető képet. Amint Sam Harris rámutatott:
a választók nem felejtették el, hogy Biden első hivatali napján írt alá elnöki rendeletet arról, hogy a „transzlányok” bemehetnek az iskolai lányöltözőkbe, ellenben a bevándorlási krízis kapcsán csak 2,5 év alatt jutott el a cselekvésig.
Hogy innen hová indul el a Demokrata Párt, még a jövő zenéje. Egyelőre látni olyan értelmezéseket, amelyek még mindig az identitáspolitikába kapaszkodnak, és azzal magyarázzák Kamala Harris vereségét, hogy az intézményes rasszizmus és szexizmus miatt nem nyerhetett („mert színes bőrű nő”) – de vannak önkritikus hangok is.
A legnagyobb liberális hírtévén, az MSNBC-n beolvastak egy New York Times-publicisztikát, amely szintén a woke-ban látja a baloldal vereségének okait. James Carville, a párt legendás kampánystratégája arról beszélt, hogy a demokraták nem tudták lemosni magukról az „angol nyelv három legidiótább szavának bűzét” (defund the police, vagyis a rendszerszintű rasszizmus miatt szüntessék meg a rendőrség finanszírozását).
Seth Moulton frissen újraválasztott massachusettsi képviselő pedig nyíltan hadat üzent a párt transzügyi álláspontjának. „Van két kislányom, és nem akarom, hogy férfi vagy volt férfi sportolók letapossák őket a pályán. De demokrataként félnem kell, hogy ezt kimondjam” – fogalmazott. Másnap le is mondott stábjának egyik vezetője… Ha ez a strucc-irány kerekedik felül a demokratáknál, alighanem belefutnak még pár pofonba. Ha viszont az önkritika győz, Trump sikere akár a woke végének a kezdete is lehet.
Nyitókép: Donald Trump megválasztott amerikai elnök az America First Policy Institute gáláján Mar-a-Lagóban 2024. november 14-én (fotó: AFP/Getty Images/Joe Raedle)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
