Látványos, de üres űropera lett a Gladiátor II
Ridley Scott végképp leszámolt azzal az igénnyel, hogy egy történelmi filmnek bármilyen szinten hitelesnek kellene lennie. A Gladiátor II igazából nem az ókori Rómában játszódik, hanem a Star Wars-univerzumban, de ez nem baj. A gond inkább az, hogy nem az eredeti trilógiában, hanem annak a Disney-féle folytatásában. Látványos, de lélek és mondanivaló nélküli film, ami a negyedszázaddal ezelőtti kasszasiker iránt érzett nosztalgiából próbál valamiféle új élményt kisajtolni. Spoileres kritika következik.
A Gladiátor II egyik legfontosabb jelenetében, a film fő konfliktusát lezáró véres párviadal végén a diadalmas főhős, Lucius / Hanno azt kiáltja az őt lenyűgözötten bámuló két hadseregnyi római katonának: „Most azt várjátok tőlem, hogy mondjak beszédet”. Egy pillanat töredékéig azt reméltem, hogy azzal folytatja: „de bocs, semmi nem jut az eszembe”. Punk gesztus lett volna, és őszinte – bizonyos mértékig megmentette volna a Gladiátor II-t azzal, hogy végképp átlöki a komédia birodalmába. Sajnos nem ez történt. A hős elmondja az obligát szónoklatot, hadovál valamit a „római álomról”. Ez lenne a mondanivaló, de mire ide eljutunk, már rég biztosak lehetünk benne, hogy erről sem Lucius / Hanno, sem az őt vászonra álmodó Ridley Scott nem gondol semmit.
A Gladiátor II két és fél órás játékidejének második felében egyetlen kérdés motoszkált még bennem: mit gondolhat Ridley Scott? Minek csinálta ezt a filmet? De még ez sem foglalkoztatott igazán. Valószínűleg a pénz miatt. Vagy szeret 86 évesen is filmet csinálni. Mindegy.
Érdekes, hogy a 20. század egyik elismerten legnagyobb rendezője milyen felemás viszonyban van a történelemmel ahhoz képest, hogy munkásságának igen tekintélyes része nagyszabású történelmi eposzokból áll. Egy kevésbé ismert történelmi drámával, 1977-es Párbajhősökkel indult a karrierje, amit nagy kihagyással követett 1992-ben az Amerika felfedezéséről szóló 1492 – A Paradicsom meghódítása (a kettő között voltak persze az igazán jó Ridley Scott-filmek, amelyek közül egyik sem történelmi). Csinált filmet a kereszteshadjáratokról (Mennyei királyság), Robin Hoodról, Mózesről (Exodus: Istenek és királyok), középkori lovagokról (Az utolsó párbaj), Napóleonról, de valamelyest még A Gucci-ház is a történelmi mozik közé sorolható. És persze ott a Gladiátor, a film, amit 2001-ben öt Oscar-díjjal ismertek el, és általános vélekedés szerint újraélesztette a kardozós-szandálos filmek már halottnak hitt műfaját.
A Napóleonról szóló tavalyi kritikánkban azt mondtuk, azzal a filmmel nem az a baj, hogy egyes részletei anakronisztikusak, hanem az, hogy semmit nem tud a főszereplőről és a korszakról, egyszerűen elvész a kizárólag a szerelmi szálra felfűzött történetben. Scott rendre igyekszik úgy beállítani a történelmi filmjeit érő kritikákat, hogy azok a lényegtelen részletekre fókuszálnak, tudományos pedantéria vagy okoskodás mozgatja őket, miközben ő a lényegre figyel: a mozira és a szórakoztatásra. Pedig már a Napóleonnal is az volt a gond, hogy a lényeg és a szórakoztatás veszett el amiatt, mert Scottot nem érdekelte sem hősének összetett karaktere, sem a világ, amelyben mozgott. Ez nem a kardbojtok színének problémája.
A Gladiátor története is teljesen fikciós volt, és rendkívül szabadon kezelte az ókori Rómát, mint történelmi hátteret. Leginkább csak díszletnek használta egy komor és súlyos kardozós drámához. A maga idejében elég nagy viták voltak arról, hogy indokolt-e ennyi elismeréssel elhalmozni az egyenetlen színvonalú blockbustert, de az idő határozottan jót tett a filmnek. Ma valahogy mindenki a klasszikusoknak kijáró nosztalgiával beszél róla, és ha újranézzük, ez a nosztalgia nem is indokolatlan:
a negyedszázaddal ezelőtti CGI-Róma elképesztően gagyi mai szemmel, de Russel Crowe egyáltalán nem az.
Az a személyes tragédia, ami minden mozdulatában, testtartásában benne van, valahogy a sztori legvalószerűtlenebb fordulatait is hihetővé teszi. Mert a történetnek már akkor sem volt semmi értelme: Commodust semmilyen épeszű ok nem tarthatta volna vissza attól, hogy rabszolgává lett tábornokát egy fülledt nyári este felszolgálja a krokodiloknak, és ezzel a mozi véget is érjen. De mit számít mindez ahhoz képest, hogy Crowe megmutatta, milyen egy erős és becsületes férfi akkor, ha mindenét elvették és nincs már vesztenivalója. Annak a jelenetnek a nyers ereje, amikor egy vidéki amfiteátrumban, egy csapat szerencsétlen gladiátor lekaszabolása után Crowe odakiálltja a nézőtérnek: „Nem szórakoztatok jól? Talán nem szórakoztatok jól?” – ez máig ugyanúgy mellbevágó, mint annak idején. És bár Scottot nem érdekli igazán a múlt, a gladiátorviadalokról, az ókori római kultúra legtaszítóbb jelenségéről is mindent elmond ez az egyetlen jelenet, amit mondani érdemes.
Na, ilyen jelenetet ne várjunk a Gladiátor II-től.
Scott ezzel a filmmel végleg leszámolt a kekeckedőkkel, akik számon kérték rajta történelmi filmjei hitelességi gikszereit. A rendezőt láthatóan idegesítik az ilyesfajta kritikák. Amikor a Napóleon után Dan Snow brit történész egy kimondottan tiszteletteljes videóban végigvette, hogy már az előzetesben mennyi pontatlanság van, Scott dühösen úgy reagált: „Get a life” (vagyis „legyen inkább életed”). A The Times-nak adott interjúban részletesen ki is fejtette a véleményét a történészekről: „Amikor összezördülök a szakértőkkel, mindig felteszem nekik a kérdést: »Már bocs, haver, de ott voltál?« Nem? Akkor fogd be a szád.” Az interjúból kiderült, Scott nem egyszerűen azt gondolja, hogy filmkészítőként a drámai hatás kedvéért joga van eltérni a tényektől, hanem történelmi tények igazából nincsenek is, mert minden információ könyvekből származik, amelyeknek szerzői egymástól vették át az állításokat, és saját kedvükre kiszínezték az eseményeket. Igazán posztmodern gondolat: a múlt csupán fikció, ami szabadon formálható a saját szórakoztatásunkra.
A Gladiátor II-vel Scott a maga részéről pontot tett ennek a régi vitának a végére. Van bármi köze a sztorinak megtörtént eseményekhez? Nincs. Senkit ne zavarjon össze, hogy a filmben hall olyan történelmi neveket, mint Caracalla, Geta, Lucilla, Macrinus vagy Iugurtha. Ne kezdje el böngészni emiatt a Wikipédiát, hogy most akkor ez meg az hogy is volt. Nem úgy, de ez lényegtelen. Ezek csak felhasznált nevek. És ne is kezdjen azon gondolkodni, hogy az ókori Rómában tényleg létezett-e egy szokás, ruha vagy fegyver, amit a filmben lát. A Gladiátor II ugyanis nem az ókori Rómában játszódik, hanem réges-régen, egy messzi-messzi galaxis egyik bolygóján, ahova nem jutottak el dzsedik, nincsenek űrhajók, és a bolygó népének tárgyi világa valamiért emlékeztet az ókori Róma klasszikus hollywoodi verziójára.
De ettől ez még űropera a javából: bizarr, látványos, mértéktelen és – a film első felében – kimondottan szórakoztató.
Annyira szórakoztató, hogy az ember úgy érzi: nagy kár, hogy Ridley Scott nem vállalt el egy Star Wars-spin-offot, mert az valószínűleg kiváló lett volna a műfajban.
Az első jelenetben, ahol a frissen római rabságba esett, rabszolgává tett hadifoglyok gazdája, Macrinus próbára teszi a jövendő gladiátorok harckészségét, szörnymajmokkal kell puszta kézzel megküzdeniük. A majmok páviánra emlékeztetnek, de ilyen majmok a Földön, szerencsére, nem élnek. Halványan még az is felmerülhet bennünk, hogy Scott másik franchise-ából, az Alien-filmekből szöktek át, legalábbis mintha lenne bennük genetikailag valamennyi az idegenekből. Élő ember ilyen majmot nem győz le, még karddal sem, nem hogy kézzel. Hősünk persze igen. Ez egy ilyen bolygó.
Egy nagy párviadalban Hanno / Lucius egy legyőzhetetlen szőke óriásgladiátorral mérkőzik meg, aki orrszarvú hátán lovagol be az aréna porondjára. Az orrszarvúnak óriási, hegyes szarva van, nem olyan, mint a földi orrszarvúknak, és azzal ökleli fel a hős balsorsú társait. De a párbaj azért az előre sejthető módon ér véget.
A film leglátványosabb jelenetében tengeri csatajelenetet rendeznek a Colosseumban, két gálya csatázik egymással, és körülöttük a vízben cápák úszkálnak. Szerencsétlen vízbe esett gladiátorokat a szélsebesen cikázó ragadozók azonnal felfalják. Cápák a Colosseumban, őrület! Nem, ez az, amit angolul a nehezen lefordítható camp jelzővel szokás leírni. Bizarr, hihetetlen, túlzó, színpadias, félig-meddig komolytalan, játékos – ez mind a camp. Az űropera mindig valamelyest camp,
nem érdemes számon kérni rajta a valószerűséget, a következetes logikát, vagy akár a fizika törvényeit. A Gladiátor II is camp.
Éppen ezért tényleg mindegy, hogy az ókori Rómában nem voltak szörnymajmok, nem harcoltak rinocéroszháton, és nem voltak cápák a Colosseumban. Ridley Scottot ez nem érdekli. Amikor a Collider újságírója megkérdezte tőle, hogy tényleg voltak-e cápák a Colosseumban, azt válaszolta, az arénában rendeztek tengeri ütközetet. „Haver, ha tudsz építeni egy Colosseumot, el is tudod árasztani kibaszott vízzel. Ne viccelj már. És mibe telik hálóval fogni pár cápát a tengerből? Persze, hogy meg tudták csinálni.”
Ennek kapcsán persze el lehetne mondani, hogy az írásos források tanúsága szerint a római naumachiákat, vagyis gladiátorokkal újrajátszott tengeri csatákat általában direkt erre a célra kialakított medencékben rendezték meg. Ezek méretük miatt korlátozottan voltak csak alkalmasak, hogy hajók manőverezzenek rajtuk. A Colosseumban két alkalommal tartottak naumachiát, egyszer Titus császár 80-ban, majd nem sokkal később utóda, Domitianus. Az amfiteátrumot ezután átépítették, arénája alatt földalatti helyiségeket alakítottak ki, így már nem volt alkalmas rá, hogy vízzel öntsék el (a 3. században, amikor a Gladiátor II játszódik egészen biztosan nem). A történészek nem igazán értik, hogy egyáltalán ezt a két csatajelenetet hogyan lehetett megrendezni, de az aréna mérete miatt inkább színpadi díszletelemekre, esetleg kicsinyített hajókra kell gondolni, mint tényleges gályákra, és a fennmaradt nagyon gyér forrásokból úgy tűnik, a vízborítás legfeljebb másfél méteres lehetett, tehát egy embernek legfeljebb a melléig ért. Ebben cápák biztosan nem úsztak, de egyébként sincs arra semmilyen adat, hogy a rómaiak a látványosságokhoz cápát, orrszarvút vagy páviánt használtak volna. Ezt mondja a tudomány.
De tényleg mindegy, mit mond a tudomány. Egy messzi-messzi galaxisban úszkálhatnak cápák az arénában, és megehetik a gladiátorokat. Belefér az űropera műfajába.
A Gladiátor II-vel az a gond, hogy ebben a műfaji besorolásban sem lesz végül jó film. Látványos igen, egy darabig szórakoztató is, de aztán körülbelül a felénél a belső üresség elkezdi felfalni. Talán mégis pont a cápáknál áll be a törés, mert a campet is túl lehet feszíteni. A néző egy darabig élvezi a vidámparki utazást, de egyre kevésbé hajlandó elfogadni, hogy amit lát, annak tétje is van. Márpedig a jó űroperának is kell, hogy legyen tétje.
Ha igazán őszinték akarunk lenni, inkább volt Star Wars-film a Crowe-féle Gladiátor is, mint történelmi dráma – de ha az volt, akkor George Lucas eredeti trilógiájának világában játszódott. Mese volt erős, archetipikus karakterekkel, és egy végső soron időtlen, örök történettel: egy bosszúálláséval.
A Gladiátor II ezzel szemben a Disney-féle 2010-es évekbeli trilógiára hasonlít, annak is a kevésbé sikerült utolsó két epizódjára.
Óriási látványgépezetet mozgat meg, de a történetéből hiányoznak az eredeti ötletek. A klasszikussá vált előzményfilm toposzait próbálja újracsomagolva eladni. A Gladiátor II főhőse, Hanno / Lucius ugyanúgy elveszti a feleségét, mint Maximus, fogságba esik, gladiátoriskolába kényszerítik, próbatételeket él meg az arénában, és belekeveredik a birodalom jövőjét eldöntő politikai intrikákba. Ez jelentős részben ugyanaz a történet. Rómát őrült, felelőtlen és dekadens császár kormányozza, csak most nem egy, hanem kettő. Bárcsak újra a szenátusé lenne a hatalom, és visszaállna az ősi szabadság – ez a motívum egyébként már a korábbi filmbe is érezhetően a Star Warsból szivárgott át.
Csakhogy ami valaha, negyedszázaddal ezelőtt eredeti történet volt, az most csak erőtlen remake. Ez nem a Luciust játszó Paul Mescal hibája, bár kétségtelen, hogy a tehetséges fiatal ír színésznek kevésbé testhezálló ez a szerep, mint annak idején Crowe-nak. Az izmai megvannak hozzá, dolgozik is tisztességesen, de a belső hitelessége jóval gyengébb. Mintha nem ebben a filmben akarna igazán szerepelni, hanem valami érdekesebb, modernebb, kevésbé klisészerű moziban. Arról viszont nem tehet, hogy a motivációi zavarosabbak, mint Maximusnak, és a forgatókönyv lekövethetetlen bakugrásokra kényszeríti: egyszer még Róma ellensége, aztán megokolatlan váltással a megmentője akar lenni, emberi kapcsolatai ugyanilyen ingatagok, anyját, az első filmből nosztalgiafokozó faktorként átmentett Connie Nielsent hol ellöki magától, hol rajongva szereti, és egy darabig úgy tűnik, hogy a Pedro Pascal által játszott római tábornok lesz a fő ellenfele, de aztán a szövetségesévé válik. Főként pedig: egyáltalán nem látszik halálra szánt, mindenét elveszített figurának, mint Crowe Maximusa.
A főgonosz szerepe ezúttal nem az őrült császároknak jut, hanem egy kitalált self-made man karakternek, Macrinusnak, akit Denzel Washington játszik. Mégpedig úgy játszik, hogy azokra a percekre, amikor ő van a vásznon, szinte megtelik a film tartalommal. Washington remek: minden gesztusa, arckifejezése, testtartása érdekes, valami olyasmit csinál a szerepével, ami a nyilvánvalóan kizárólag közhelyeket alkalmazó forgatókönyvbe nem lehetett beleírva. Ő az egyetlen érdekes és valódi karakter a Gladiátor II-ben, és ő az egyetlen, aki láthatóan jól szórakozik közben. Minden rezdülésével azt üzeni: ez az egész egy bizarr hülyeség, de akkor már legyen jó a buli.
A Gladiátor II azonban nem érdemli meg Denzel Washingtont. Scott gátlástalanul rájátszik a 2000-es sikerfilm iránti nosztalgiára, de semmi újat és eredetit nem ad. Hiányzik belőle a lélek és az elmesélhető, átélhető történet, amit nem ellensúlyoz az, hogy a CGI valóban rengeteget fejlődött, így a római látványok sokkal valóságosabbak lettek, és Ridley Scott továbbra is tud gyönyörű, emlékezetesen hatásos képeket komponálni. Azért egy űroperának is legyen szíve.
Nyitókép: Paul Mescal a Gladiátor II-ben (fotó: Paramount Pictures – Scott Free / Collection ChristopheL via AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
