Ez az aszály volt a végső? Összeroppan a magyar szántóföldi termelés, ha nem lépünk
A sorozatos aszályok felszínre hozták a magyar élelmiszergazdaság történelmi sebezhetőségét: olyan szántóföldi növényekhez ragaszkodunk irreális arányban, melyeket egyszerre veszélyeztet a klímaváltozás és a keleti terményinvázió. Mit lehet tenni? A lengyel és az ír példa bizonyítja: a feldolgozott élelmiszerekkel és magasabb hozzáadott értékű zöldségekkel, gyümölcsökkel lehet kitörni a zsákutcából. Legalábbis ezt állítja tanulmányában öt kutató, akik az utóbbi idők legátfogóbb elemzését adják a magyar szántóföldi termelés helyzetének.
2022-höz hasonlóan az idei ősz is az aszálykár számolgatásával és a kárenyhítéssel telt a magyar mezőgazdaságban. A szakminisztérium szeptemberi jelentése szerint több mint 390 ezer hektárnyi termőterület lehet érintett, ráadásul az ország az elmúlt három évben kétszer szenvedett a súlyos szárazságtól.
Az idei aszály nemzetgazdasági következményeit egyelőre csak becsülni lehet, van viszont egy igencsak tanulságos ábránk 2022-ből. Alább az látható, hogy a hat legnagyobb területen termelt szántóföldi növény, vagyis a búza, a kukorica, az árpa, a rozs, a repce és a napraforgó hozamváltozása hogyan befolyásolta a GDP-t az Európai Unió egyes tagállamaiban:
Rövid magyarázat: az ábrán azt kell nézni, hogy az említett szántóföldi növények esetében becsült 2022. évi terméseredmény-változás monetáris értékének aránya hogyan néz ki az Európai Unió tagállamainak 2021. évi GDP értékéhez viszonyítva.
A kép drámai. Magyarország és Románia vesztesége elérte a 2022-es GDP-jük 1,4%-át, ezzel szemben az említett hat növény hozamaiban elszenvedett kiesés Horvátország, Spanyolország és Szlovákia esetében egy nagyságrenddel, Franciaország esetében pedig két nagyságrenddel kisebb mértékű csökkenést okozhatott. Három ország, Lengyelország, Dánia és Észtország pedig abban a szerencsés helyzetben volt, hogy még az utóbbi évszázad egyik legaszályosabb évében is képes volt pozitív GDP-változást elérni a búza, a kukorica, az árpa, a rozs, a repce és a napraforgó hozamai által.
Hogyan lehetséges ez? Miért van ekkora különbség Magyarország és Lengyelország között? Miért ennyire sérülékeny hazánk mellett Románia és Bulgária? Az okok nem magyarázhatók pusztán a klímaváltozással. Kell lennie itt valami másnak is, aminek megértése nélkül a kárpát-balkáni országok feltehetően képtelenek lesznek alkalmazkodni a most zajló ökológiai változásokhoz.
Történelmi előzmények
E fenti ábra (nyolc másikkal együtt) és a mögötte rejlő számítás Pinke Zsolt, az ELTE TTK Természetföldrajzi Tanszék kutatója és társainak munkája. A Gazdálkodás című folyóiratban nyáron megjelent tudományos publikáció szerteágazó statisztikai, közgazdasági és környezettörténeti forrásbázis alapján mutatja be, mi okozza a magyar gazdák sérülékenységét, és hogy milyen csapdákat kell elkerülni a hazai agrárium jövőképessége érdekében.
Pinke Zsolt, Ács Tamás, Fabók Veronika, Kalicz Péter és Jámbor Attila következtetése zanzásítva így hangzik:
a magyar mezőgazdaság a 19. század második fele és a napjaink között lezajlott mindhárom modernizációs fázisnál rossz irányba fordult,
aminek oka a szinte kizárólag mennyiségi szempontokra összpontosító, komparatív előnyöket ki nem használó szemlélet. A téves modernizációk láncolata pedig tovagyűrűző társadalmi és gazdasági károkhoz vezet.
A mezőgazdaság első modernizációs fázisa a 19. században történt, amikor elkezdték mindenhol szántófölddé alakítani a síkvidékeket, valamint a dombvidék jelentős részét is a Magyar Királyság területén. A táj mai végtelen repce-, kukorica- és napraforgómezői felől nézve nehéz elképzelni, de az Alföld történelmileg legeltető, nagyállattartó vidék volt, és közel harmadát vizes élőhelyek borították.
Ennek a világnak a felszámolása abszolút tervezetten, technokrata kultúrmérnökök hadával zajlott, de az indíttatás ösztönös reakció volt. Két okból is. A legfontosabb, hogy a 18. század második felében, a tömeghadseregek megjelenésével párhuzamosan, hosszan tartó gabonakonjunktúra kezdődött Európában. A napóleoni háborúk időszaka árrobbanást hozott, és megnőtt az általános igény a hússal és a többi összetettebb, drágább, nehezebben tárolható élelmiszerrel szemben az olcsó és nem romlandó gabonafélékre. Ebből a konjunktúrából Magyarországon csak a dunántúli földbirtokos réteg volt képes profitálni, az Alföld teljesen kimaradt belőle.
A másik ok, hogy a 19. századra a Magyarországon hagyományosnak tekinthető extenzív, vagyis külterjes állattenyésztés válságba került. A régi termelési kultúra – legeltetjük a marhát, lábon a nyugati piacokra hajtjuk, és ott eladjuk feldolgozásra – nem volt képes lekövetni a húsfogyasztás általános csökkenését és azt, hogy a változó nyugat-európai társadalmakban elsősorban tartósítható, szállítható, üzletekben forgalmazható portékákra volt egyre inkább szükség.
A 19. századi magyar elit a fentiekből azt a következtetést vonta le, hogy – a történelemben először – teljes mértékben szántóföldi növénytermesztésre kell átállítani az alföldi gazdálkodást. Így megszületett Európa legnagyobb folyószabályozási és vizesélőhely-lecsapolási terve, robbanásszerűen nőtt a művelés alá vont területek nagysága, Pesten pedig egy szinte minden európai vetélytársán túltevő, csak az amerikai Minneapolis-hoz mérhető malomipari centrum épült fel.
A történelmi léptékű nekiveselkedés történelmi léptékű pofonba szaladt: az Egyesült Államok gabonaforradalmába. Mire Magyarországon nagyjából készen állt az átformált táj és a szükséges infrastruktúra, megérkezett a tengerentúli gabonainvázió. A 19. század végére olyan szintre fejlődött a gőzhajós óceáni szállítás, hogy az amerikaiak elkezdték a magyarnál lényegesen olcsóbb gabonával elárasztani a piacokat. Túltermelési válság alakult ki, melyre az Osztrák-Magyar Monarchia nem alkalmazkodással, hanem piacvédelemmel reagált. Ezzel Magyarország agrártermelése – ahogy a harmincas évek vitáiban fogalmaztak – „elkényeztetett gyerek” lett, mivel „nem nevelődött versenyre”.
Pinke Zsolték szerint az ország elitje ezen a ponton rossz stratégiát választott:
alkalmazkodás helyett foggal-körömmel óvta a leegyszerűsített, gabonára épülő termékszerkezet vízióját és a túlméretezett szántóföldi kapacitásokat.
Ezzel hosszú időre eldőlt, hogy a magyar élelmiszer-gazdaság egy termékcsoportra: az alacsony hozzáadott értékű és innovációs igényű gabonák előállítására és a gabonafélék malomipari feldolgozására specializálódik.
Mi ezzel a probléma? „Mindig kiszolgáltatottabb, aki alapanyagot és félkész terméket állít elő, mint aki magasabb hozzáadott értékkel bíró dolgokra áll át. Például tudás- és innovációintenzív gyümölcs- és zöldségtermékekre” – szól Pinke Zsolték válasza.
A magyar mezőgazdaság második, 1945 utáni modernizációs korszaka a totális szovjet elnyomás árnyékában kudarcra volt ítélve. A magyar élelmiszergazdaság termékei a KGST-országok versenytől védett, termékhiányos piacain értékesíthetők voltak, de a világpiacon versenyképtelennek bizonyultak. A néhány növényre fókuszáló szántóföldi növénytermesztés dominanciája az 1950-es évek második felében az ipari növénytermesztés erőltetése miatt még erősödött is. A búza és kukorica együttes aránya a szántóföldi állományban először 1968-ban lépte át az 50%-ot, és 1971-től a rendszerváltásig 50% fölött volt a KSH adatai szerint.
Igaz, a kádári konszolidáció életszínvonal-emelési okokból több figyelmet fordított a gyümölcsökre, így a vonatkozó termőterületek a 60-as évek végére megháromszorozódtak. Csakhogy a prioritás a szovjet piac kiszolgálása maradt: étkezési almával, nagyüzemi konzervgyártással, a gyümölcsléipar alapanyag-ellátásával.
Hiába történt meg a rendszerváltás, a politikai és gazdasági átalakulási folyamatokat nem követte a termelési szerkezet változása.
A hazai mezőgazdasági terület döntő többsége továbbra is szántó maradt, jellemzően monokultúrás termeléssel, komoly öntözési kihívásokkal.
Erre a 2004-es EU-csatlakozás csak rátett még egy lapáttal: a gabonatermelés túlsúlya a csatlakozást követően tovább növekedett, köszönhetően a közös agrárpolitika által biztosított közvetlen támogatásoknak.
A lengyel és az ír példa
A történelmi áttekintés után visszaérkezünk a bevezetőben tárgyalt ábrához. A 2022-es aszály nemcsak a klímaváltozás miatt adott erős gyomrost a magyar, a román és a bolgár GDP-nek, hanem azért is, mert ezen országok bruttó nemzeti össztermékének a hat szántóföldi növény az európai átlagnál nagyobb részét adja.
A lengyelek jó teljesítményét érdemes közelebbről is megnézni. Miközben a magyar agrárexport az 1980-as években a lengyelnek nagyjából másfél-kétszerese volt, és a lengyel agrárexport értéke először csak 1997-ben érte el a magyar szintet, 2020–2021-re közel négyszeresen haladja meg a magyart. A hazai agrárágazatba korábban nem tapasztalt mértékben áramló szubvenciók ellenére az ágazati export értéke 2011 óta a 8–10 milliárd USD közötti sávban stagnál. Ezzel szemben a lengyel agrárexport értéke 2011 óta több mint kétszeresére nőtt.
Bárki tapasztalhatja ezt, aki Budapesttől Berlinig, Bécstől Prágáig elmegy egy nagyobb áruházlánc zöldség-gyümölcs pultjához – mondja lapunknak Pinke Zsolt –, mivel látni fogja, hogy áfonyából vagy almából – hogy a két legsikeresebb terméket említsük – jó eséllyel lengyel importot talál. A 2000 és 2021 közötti időszakban ugyanis a lengyel zöldség- és gyümölcsexport értéke 613%-kal emelkedett, míg a magyaré 153%-kal. Az Eurostat friss számai szerint Lengyelország több gyümölcs és zöldség előállításában globális játékossá vált az elmúlt két évtized során.
A lengyelek mellett tanulságos Írország példája is. A szigetországi kisállam ellátása hosszú időn keresztül a burgonyán alapult. „Ha van krumpli, eszünk, ha nincs krumpli, nem eszünk” – Pinke Zsolt ezzel a mondással érzékelteti, mennyire monokultúrás világban éltek az írek. Aztán a katasztrofális következményekkel járó 1845-1846. évi burgonyavészt követően ezt feladni kényszerültek, és visszahelyezték a lokális agrárium súlypontját az állattenyésztésre, ezen belül is a tejtermékek előállítására. Így született meg és vált magasabb hozzáadott értékű globális „branddé” a ma is minden hazai hipermarketben kapható ír vaj.
Kulcsszó: alkalmazkodás
A lengyel és az ír példa is azt mutatja, hogy zord körülmények és nagy megrázkódtatások után is lehetséges fejlődő pályára állni. Ehhez azonban a kulcs az alkalmazkodás.
A magyarországi probléma Pinke Zsolték szerint az, hogy éppen az alkalmazkodással ellentétes irányú folyamatokat figyelhetünk meg. Például a rendszerváltás óta a klímaváltozásnak leginkább kitett és a globális mezőgazdasági alapanyag-túltermelési válságban érintett gabonafélék és olajos növények részarányának növekedését látjuk. A szántóföld aránya 73%-ról 82%-ra nőtt a teljes mezőgazdasági területben, mindeközben a 2022-es aszálykár során vizsgált hat növény vetésterülete 67%-ról 77% fölé emelkedett a teljes szántóföldi állományban 1991 és 2020 között a KSH adatai szerint.
Ahhoz, hogy a jövőben jó döntéseket lehessen hozni, érdemes megnézni, hogy milyen tényezők hathatnak a leginkább a magyar agráriumra.
Felmelegedés, aszály
„A klímaváltozás kontinentális éghajlatra gyakorolt legtöbb negatív hatása a Pannon-övezetben tapasztalható, amely Magyarországot, Szerbiát, Bulgáriát és Romániát jelenti. Ez a régió szenvedni fog a hőhullámok és az aszályok megnövekedett előfordulásától, anélkül hogy a növénytermesztést az év más időszakaira át lehetne helyezni.”
Ezt a megállapítást nem idén, nem is a 2022-es aszály után, hanem több mint tíz évvel ezelőtt rögzítette a Jørgen E. Olesen, a dán Aarhus Egyetem agroökonómusa által vezetett kutatócsoport. A felmelegedés mértéke ugyanis Európában kétszer gyorsabb a globális átlagnál, és gyorsuló ütemet mutat. A „Pannon-övezet” kitettsége ezen belül is kiemelkedő.
Az előrejelzések arra utalnak, hogy a 2022. évihez hasonló, de akár ennél is súlyosabb
aszályesemények előfordulási valószínűsége a Kárpát-Balkán régióban magas, és időben előre haladva növekvő tendenciát mutat.
Pinke Zsolték korábbi, a Nature Scientific Reports-ban megjelent cikke szerint szembe kell néznünk azzal, hogy a klímaváltozás az agrártermelés súlypontját délről északi irányba tolja Európában. A felmelegedés nálunk és a Mediterraneumban átok, de a Benelux államokban és a balti térség országainak többségében (Németországot és Svédországot is beleértve) kiváló terméseredményeknek örülhettek a gazdálkodók. Az Eurostat adatai szerint Dániában és Hollandiában egyenesen minden idők legjobb árpa-, repce- és zabtermését aratták a nálunk katasztrofálisnak számító 2022-ben.
Ezzel szemben nagyjából az 50. szélességi foktól délre – ez körülbelül a Frankfurt és Prága között húzott vonal – a termésátlagok rendre elmaradtak az előző évek átlagaitól. Vagyis – szól a Pinke-féle kutatás – régiónk minden valószínűség szerint a klímaváltozás egyik krízisterületévé válik, komoly felelősséget helyezve a régió agrárágazati szereplőire az alkalmazkodási stratégiák megfogalmazását illetően.
Túltermelési válság
A búza, a kukorica, az árpa, a rozs, a repce és a napraforgó köré épülő magyar agrárium másik nagy külső kihívása a klímaváltozás mellett a globális mezőgazdasági alapanyag-túltermelési válság, és ennek részeként a kelet-európai élelmiszerdömping. Sokszor és bőven dokumentált tény, hogy a gabonahozam-növekedés súlypontja az Európa keleti felén elterülő országokba került. Belorusz, Moldova, Oroszország és Ukrajna búzakibocsátása az 1993–1997 közötti évek 55 millió tonnás átlagáról 2013–2017 között 95 millió tonnára emelkedett, kukoricakibocsátása pedig 6 millió tonnáról 42 millió tonnára ugrott ugyanebben a 25 éves időszakban. Hasonló mértékű növekedést látunk Dél-Amerikában is.
A folyamat eredményeként a kelet-európai gabona már évekkel ezelőtt letarolta a magyar gabonaexport korábbi felvevőpiacának számító Földközi-tenger térségét. Máshogy, más kontextusban, de egy kicsit megismétlődött a 19. század vége, amikor az olcsó amerikai gabona hívta ki a Monarchia termékeit, és bár a keleti szomszédunkban zajló háború sok mindent felülírhat, az alapvető ukrán és orosz termelőadottságok nem fognak megváltozni.
Mit tehetünk?
Pinke Zsolt, Ács Tamás, Fabók Veronika, Kalicz Péter és Jámbor Attila munkája érdekes és revelatív problématérképet állít elénk. De mit tegyen Magyarország és a gazdaságirányítás, ha ezek láttán az önnön kardjába dőlésen kívül más tervei is vannak? – tesszük fel a kérdést Pinke Zsoltnak.
„Egy korábbi, a témában készült cikk a »Falnak rohan a magyar mezőgazdaság?« címet kapta. Ez elég pontos, annyi korrekcióval, hogy a kérdőjelet nyugodtan elhagyhatjuk. Elértünk a falig, a magyar agrárium így nem mehet tovább, pontosabban nincs hova mennie. Immár három éve a magyar gazdálkodók legalább a háromnegyede nem keres egy forintot sem” – kezdi az ELTE kutatója.
Szerinte a kiútkeresést azzal a kérdésfeltevéssel kell kezdeni, hogy érdemes-e olyan gazdaságpolitikát folytatnunk, amelyben rendkívül egyszerű, szinte nulla hozzáadott értékű termékcsoportok előállítását támogatjuk. Miközben
Magyarország adottságai kiválóak ahhoz, hogy ökológiailag tiszta bioélelmiszereket – zöldségeket és gyümölcsöket – állítson elő. Ebben hazánk egyelőre az Európai Unió sereghajtói között van.
Fontos tanulság az is, ami a „reggeli gabonatermékekkel” (gabonapelyhek, müzlik stb.) történt. Ezen a téren a rendszerváltás előtt, a KGST-ből szinte egyedül Magyarország rendelkezett mérhető exporttal, amely 1989 után lényegében eltűnt, és majd csak a 2010-es évek közepére sikerült újra elérni a ’80-as évek exportteljesítményét. „Végig kell gondolni, hogy amikor Lidlben kész, dobozolt gabonapelyhet veszünk, akkor van esély rá, hogy tízszeres áron vásároljuk vissza a hazánkból megvásárolt alapanyagot, késztermékként” – érzékelteti a problémát Pinke Zsolt.
Ez a logika az olasz tésztákra is átvihető: a nem egyszer jó minőségű magyar durumlisztből gyártott késztermék így 10-20-szoros áron kerül vissza az alapanyag a hazai boltokba.
Tanulmányuk szerint nagy szükség lenne a növénytermesztés diverzifikációját szolgáló kutatásokra, valamint piacfelmérésre és az ökológiai adottságok folyamatos tanulmányozására. Van remény, hogy ezt a munkát érdemes elvégezni, hiszen a lengyelek példája arra utal, hogy nem lehetetlen a régióból globális játékossá válni.
Ha azonban az agrárium mozdulatlan marad, akkor mindkét kihívás – a klímaváltozás és a gabonatúltermelési válság – magában hordozza annak lehetőségét, hogy a hazai szántóföldi növénytermesztés elveszíti jövedelmezőségét, és a jelenlegi termelési szerkezet összeroppan.
Nyitókép: kiszáradt puszta Nádudvar térségében 2024. augusztus 27-én (fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
