Gyógyul a természet és nekünk sem kell kipusztulnunk – optimista sziget az ökológiai irodalom apokaliptikus tengerén
Régóta népszerű scifi-téma, hogyan foglalná vissza a természet a Földet, ha az ember eltűnne. A modern zöldmozgalomban kulcsfogalom lett a depopuláció és a visszavadítás, a COVID alatt tömegek posztolták, hogy „gyógyul a természet, mi vagyunk a vírus”. Cal Flyn magyarul most megjelent könyve, Az elhagyatottság szigetei a Föld olyan pontjaira kalauzol el Csernobiltól a ciprusi senki földjéig, ahonnan már el is tűntünk. A kizöldült szellemvárosok és ipartelepek a skót szerzőt is csodálattal töltik el, de nem kívánja az ember végét. Elgondolkodtató, érzékeny műve stílusában és tanulságában is felüdülés a környezetvédelmi irodalom világvége-hangulat és struccpolitika között mozgó szélsőségei között. Recenzió.
Mary Shelley Az utolsó ember című, 1826-os regénye egy 21. századi férfiról, egy világjárvány egyetlen túlélőjéről szól. A falvakat elsodró áradások, az emelkedő tengerszint és a pandémia képei a mai olvasó számára alighanem kísérteties jóslatnak hatnak. A könyv végén a főhős magányosan járja Itáliát, elhagyatott házakban és vendéglőkben alszik, majd Rómában telepszik le, ahol az üres utcákon elmélkedik a civilizáció bukásáról. A posztapokaliptikus zsáner az azóta eltelt kétszáz évben a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legtermékenyebb alműfajává nőtte ki magát. Se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyekben civilizációnk növényekkel benőtt vagy épp mérgező romjai adják a díszletet a járványok, atomháború vagy természeti csapások következtében kihalt Földön.
Az utóbbi időben a téma a nem-fikciós szerzőket is elkezdte izgatni. Alan Weisman 2007-ben A világ nélkülünk címmel közölt érdekes gondolatkísérletet arról, hogyan pusztulna el az infrastruktúra, hogyan hódítaná vissza a természet a Földet, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnénk. A kötet bestseller lett. George Monbiot brit környezetvédelmi aktivista 2013-ban már a rewilding, vagyis az emberi életterek visszavadításának programjaként publikálta Feral (=Vad) című kötetét. A kifejezés azóta fősodratúvá vált az ökológiában.
Tágabb értelemben is kialakult egy „emberellenes” irányzata a diskurzusnak. Paul és Anne Ehrlich stanfordi biológusok 1968-as, A népességbomba című könyvükben tömeges éhhalált jósoltak az 1970-es évekre, majd miután ez elmaradt, a túlnépesedés helyett az éghajlatváltozásra váltották aggodalmuk tárgyát. A népességcsökkentés (depopuláció) mára bevett fogalom lett. Legszélsőségesebb formája a Voluntary Human Extinction Movement, az emberiség önkéntes kihalását szorgalmazó mozgalom (mottója: „Éljünk sokáig, és haljunk ki!”). Az elképzelés józanabb képviselője a David Attenborough és Jane Goodall támogatását is élvező Population Matters szervezet, amely a népességcsökkentés fenntartható módjairól kezdeményez párbeszédet. Kiemelten foglalkozott a témával Az ember vége, a természet vége című 2023-as könyvében Jordán Ferenc, lapunkban is többször megszólaló magyar ökológus is.
Nem rompornó, nem leskelődés
Első pillantásra ebbe a sorba illeszkedik Cal Flyn skót újságírónő 2021-ben, magyarul idén a Park Könyvkiadó gondozásában megjelent kötete, Az elhagyatottság szigetei is. Műfaja nehezen besorolható: rendhagyó, olykor lírai hangvételű útikönyv (Hevesi István remek fordításában), amely tizenkét „ember utáni” tájon kalauzolja végig az olvasót. Lendületes esszégyűjtemény, amely a nagyon is emberi történelemből tár elénk ismeretlen fejezeteket. És ismeretterjesztő könyv, amely az ökológia újabb felfedezéseiből is felvillant egy csokorra valót.
A folyamatos Google Térkép-használatra inspiráló, de a szerző fotóival is gazdagon illusztrált kötet ugyanakkor nem „rompornó”: nem társít hamis romantikát az elhagyott és benőtt helyekhez. És nem ül fel arra a hullámra sem, amely a világjárvány idején árasztotta el a közösségi médiát, amikor „gyógyul a természet, mi vagyunk a vírus” címszóval tömegek posztoltak képeket állatokról, akik bemerészkedtek az otthon gubbasztó emberek városi tereibe. A könyv, bár a természetről szól, nem zeng ódákat az érintetlenség vonzerejéről.
A szerző ellátogat például a háború előtti években a „sötét turizmus” kedvelt célpontjává lett Csernobilba. Ha van helyszín, amelyről tudja a világ, hogy újra élettel telt meg az ember távozása után, az Pripjaty és környéke, ami ma élettől nyüzsgő hiúz-, vaddisznó-, őz-, szarvas-, hód-, uhu- és farkasrezervátum, sőt a medvék is újra megjelentek ott. Ám Flyn nem rejti véka alá azt sem, hogy amennyire menedékhely a „zóna”, annyira mérgezett övezet is, ahol a növény- és állatvilág maga is radioaktív – és hogy mindez egy óriási emberi tragédia révén jött létre. Az emberre, a városukat menteni és revitalizálni próbáló helyi lakosokra összpontosul a figyelme Detroitban is, ahol az ipar több évtizede zajló leépülése következtében teljes városnegyedek „üszkösödtek” el, és a pusztulás olyan szintű voyeurisztikus érdeklődést vált ki, hogy ma ez az Egyesült Államok egyik legtöbbet fotózott városa.
A kötet erénye, hogy a kötelező körökön túl eljutunk kevéssé ismert helyszínekre is. Például Ciprusra, ahol Törökország 1974-es inváziója óta 180 kilométer hosszú ütközőzóna választja el egymástól a sziget görög és török részét.
A senki földjén sok száz növény- és állatfaj talált menedéket, a fővárost, Nicosiát zöld élő sávként vágja ketté a pufferzóna, az egykori nemzetközi reptéren kígyók sütkéreznek, az irányítótoronyban sólymok fészkelnek.
Ki gondolta volna, hogy az ellenségeskedés jót is tehet a természetnek? Pedig nem egyedi jelenség ez a történelemben: a háborúzó törzsek közti láthatatlan demarkációs övezetek az Amazonas-medencében és Pápua Új-Guineában is megfigyelhetők, és alighanem szerepet játszottak a biodiverzitás megőrzésében is.
Egy másik kevéssé ismert rezervátum a verduni „vörös zóna”, az I. világháború legvéresebb csatájának helyszíne, amelyet 1914 és 1918 között 10 ezer évnyi természetes eróziónak megfelelő behatás ért. Míg Somme vagy Ypres csatamezői hamar újra termőfölddé váltak, Verdun tiltott terület maradt. Végül a több millió tonna fel nem robbant hadianyagot és vegyi fegyvert rejtő területet élő szarkofágként fákkal ültették be, így stabilizálva a talajt és elzárva az alatta rejlő borzalmakat. Száz év alatt sötét, áthatolhatatlan erdő nőtt ki itt, buja aljnövényzettel, míg az elhagyott falvak romjai közt ritka orchideafélék nőnek, a bombakráterekben keletkezett tavacskákban pedig tarajos gőték élnek.
Míg a kötet első fejezete azt vizsgálja, milyen úton-módon teheti lehetővé az emberek eltűnése a vadvilág visszatérését (a háború és az atomkatasztrófa mellett ilyen az ipar és a mezőgazdaság leépülése), a második pedig az „elhagyott” helyeken maradó vagy ott otthont találó emberekről szól, a harmadik a jelenség ökológiai távlatait világítja meg. Talán ez a kötet legtanulságosabb része, amely rávilágít:
ha el is tűnik az ember a természetből, „hosszú árnyéka” megmarad. Például az invazív fajokon keresztül. A tanzániai Amaniban a német gyarmatosítók által alapított botanikus kertből több tucat egzotikus növény „szökött ki” és burjánzott el a környező őserdőben.
Hosszú árnyékunk egy másik megnyilvánulása az úgynevezett gyors, vagy ahogy a szerző nevezi, a „természetellenes” evolúció. Ha holnap kihalna az ember, és megszűnne minden ipari tevékenység, az általunk mozgásba hozott evolúciós erők továbbra is kifejtenék a hatásukat. A New Yorknál az Atlanti-óceánba torkolló Passaic és Hackensack folyókat például évtizedeken át szennyezték dioxinnal és PCB-kel, ami súlyosan károsította az élővilágot, de olyan fogasponty- és tőkehal-populációk is kialakultak, amelyek ellenállnak ezeknek az anyagoknak.
És arra is van példa, hogy az ember által háziasított állatok találják magukat ismét a természetben. Például Skóciában, az 1974 óta lakatlan Swona szigetén, ahol nyolc tehénből és egy bikából álló marhaállományt hagytak maguk mögött az elköltöző gazdálkodók. A csorda azóta is él és virul, sőt megszaporodott, és ami érdekesebb: az állatok visszataláltak háziasítás előtti természetükhöz. A nőstények hatalmi harcokat folytatnak, a bikák pedig ugyanúgy száműzik a „bukott királyokat”, mint sok vadon élő faj tagjai. Érdemes belegondolni, mi lenne a több milliárd haszonállattal utánunk.
Újramérgezés a környezetvédelem jegyében
Flyn kötetének tanulsága röviden: élni és élni hagyni. Nem akarja az ember végét, és a visszavadításnak is a lehető legpasszívabb formáját javasolja. Vagyis azt, hogy ha az ember valahonnan kiszorul, egyszerűen hagyja magára a területet. Ne próbálkozzon kártalanítással, tájrehabilitációval, faj-visszatelepítéssel vagy invazív fajok üldözésével, de még városrehabilitáció esetén is kerülje a nagyívű mesterterveket, és az organikus fejlődésnek engedjen teret.
Elrettentő példaként idézi fel, hogy az 1970-es évektől agresszív „helyreállító” eljárásokkal próbálták feljavítani egyes bingek, vagyis a skóciai tájból piramisként kiemelkedő meddőhányók megjelenését. A csúcsokat és a gerinceket lekerekítették, termőtalajt hordtak rájuk, és angolperjével vetették be őket, hogy „természetesebbnek” nézzenek ki. A tápanyagok néhány év alatt elszivárogtak a talajból, a betelepített növények elpusztultak: ezek a meddőhányók rosszabb ökológiai állapotba kerültek, mint amiket magukra hagytak, mert azokon hegyvidéki növények, közönséges gyomnövények, elkóborolt dísznövények telepedtek meg spontán.
„Metszegetünk, ültetgetünk, megszüntetjük a rendetlenséget és kordában tartjuk a »kártevőket«. (…). Kigyomláljuk a talajhoz és a körülményekhez jól passzoló növényeket, és helyettük mindenáron drága és oda nem illő dísznövényeket telepítünk. Talán jobban tennénk, ha ellenállnánk a kísértésnek. Ha inkább a háttérbe húzódnánk” – fogalmaz meg a szerző egy olyan tanulságot, ami akár nálunk, a kertjeinkről való gondolkodás során is aktuális lehet. Ehhez persze az „igénytelenséggel” szemben a tüchtig rendezettséget kedvelő közízlésnek változnia kell.
„Ránézni egy elhagyatott bányára, meddőhányóra, kőfejtésre, parkolóra vagy olajfinomítóra, és meglátni azt a természeti csodavilágot, amivé vált, belátom, bonyolult feladat. Ezekben a környezetvédelmi szempontból terhelt időkben azonban az efféle ízlést igencsak megéri fejleszteni” – fogalmaz.
Pozitív példa a dél-walesi Swansea közelében található „Rézváros”, egy ólommal, krómmal és rézzel szennyezett egykori ipartelep, amit nemrég környezetvédelmi oltalom alá helyezték, mivel metallofil (vagyis a fémes talajt kedvelő) növények és zuzmók szokatlan csoportosulása jelent meg rajta. Amikor egy korábbi kármentesítési program során eltávolították a szennyezett talajt, az ártott a ritka növények élőhelyének, a természetvédők ezért most ellenkező irányú kezelési módszereket fontolgatnak: a talaj felső rétegének felkaparását annak újramérgezése érdekében.
A laissez faire szemlélet az invazív fajok elleni küzdelmet is új fénytörésbe helyezi. A tanzániai erdőben például elterjedt egy idegenhonos fafaj, és eleinte mindent megtettek, hogy visszaszorítsák. Azonban idővel a természet magától kezdett alkalmazkodni: az invazív fa visszaszorult, és az őshonos növények spontán regenerálódtak, sőt, a fa bizonyos madarak számára táplálékot nyújtott. Egyre inkább teret nyer, hogy az ilyen, az emberi beavatkozás nyomán változó élettársulásokra nem „megrontott” területként tekintsünk, hanem „újszerű ökoszisztémaként”. Puerto Ricón az elhagyott ültetvények helyén invazív fafajokból kinőtt erdők biodiverzitása meghaladja az eredetiekét.
„Az ember környezetre gyakorolt hatása miatti kollektív bűntudatunk a túlzott kezelés irányába terelhet bennünket, feltételezve, hogy tudjuk, mi a legjobb a károsodott élőhelyeknek, valamint hogy mindig jobb tenni valamit, mint nem tenni semmit – ad hangot aggodalmának Flyn. – Ám az elhagyatott területek meglepő életerővel bírnak – még azok is, amelyek az avatatlan szem számára lepusztultnak és unalmasnak tűnnek –, ráadásul a biológiai sokféleség tekintetében némely helyszín felülmúlja a nagy körültekintéssel gondozott rezervátumokat, ami azt mutatja, hogy a beavatkozások – akárcsak korábban az érvágás és a tisztítókúrák – olykor több kárt okozhatnak, mint amennyi haszonnal járnak.”
Önvezérelt ökológiai helyreállás zajlik
Tévútnak tartja azt is, ha a kollektív bűntudat apokaliptikus víziókhoz, a bolygó és az emberi civilizáció pusztulásának képzetéhez vezet. Ahogy minden válságos időben, most is virágzik az eszkatologikus szemlélet, és „lehetetlen nem észrevenni a párhuzamokat az éghajlatváltozás szakirodalmának leghangosabb válfajával: ott is megtaláljuk a közelgő katasztrófa és a múlt bűneiért járó isteni megtorlás képzetét, valamint annak hangsúlyozását, hogy sürgősen cselekedni kell, mielőtt késő lenne.” Ennek példája a mélyalkalmazkodás filozófiája, amely a társadalom biztos összeomlásával számol. Jem Bendell elméletét tudományos folyóirat annak idején nem közölte, viszont azóta is virálisan terjed az interneten laikusok körében.
A bűntudat megnyilvánulásának másik formája az emberiség kihalásának kívánalma, amellyel a szerző személyesen is találkozott, amikor egy környezetvédő ismerőse azért volt oltásellenes, mert „a világnak szüksége lenne egy jó kis járványra”. Flyn elítéli ezt a megközelítést, és nem osztja annak szofisztikáltabb formáját sem, miszerint az emberi faj népességszámának meredek csökkenése fog elvezetni a bolygó helyreállásához.
Már csak azért sem támogatja aktívan a depopulációt, mert amint rámutat, ilyen folyamatok jelenleg, maguktól is zajlanak. A fejlett világ országaiban csökken a születésszám, a vidéki lakosság a városokba költözik. Egy tavalyi, a The Lancet-ben megjelent tanulmány szerint a világ népessége várhatóan a korábban becsültnél hamarabb, 2064-re fog tetőzni 9,73 milliárdnál. Japánban már most minden nyolcadik ingatlan elhagyatott (akijának, vagyis szellemotthonnak hívják ezeket), míg Spanyolországban már háromezerre tehető a szellemfalvak száma.
„Egy nagyszabású, önvezérelt ökológiai helyreállítási kísérlet közepén vagyunk. Egy ideje már hatalmas léptékben zajlik, csak épp senki nem figyelt oda rá” – állapítja meg Flyn.
Kifejti: a kis területigényű belterjes gazdálkodás – számos negatív hatása ellenére – lehetővé teszi, hogy óriási kiterjedésű mezőgazdasági területek szabaduljanak fel és vaduljanak vissza. A megújuló, „másodlagos vegetációjú” területek mérete (ahol korábban földművelés vagy erdőgazdálkodás folyt) 2,9 milliárd hektárra tehető, vagyis a kétszerese a termőföldként hasznosított területekének, és a század végére akár az 5,2 milliárd hektárt is elérheti.
Erről szól a könyv egyik példája, egy elhagyott észt állami gazdaság is. Észtországban folyamatosan nő a faállomány: az 1920-as 21 százalékról 2010-re 54 százalékra nőtt, a Szovjetunió bukása óta 500 ezer hektárral gyarapodott az erdők kiterjedése. Oroszország egyes számítások szerint pusztán a felhagyott művelésű agrárterületeknek köszönhetően teljesítette a kiotói egyezményt. Csak az EU-ban összesen egy olaszországnyi földterület válik elhagyatottá a 2000 és 2030 között. Spanyolországban 1900 óta megháromszorozódott az erdős területek kiterjedése. A földművelés felhagyása jelentős szerepet játszott a nagy testű ragadozók, a hiúzok, a rozsomákok és a barnamedve nyugat-európai „reneszánszában”.
Noha egyes trópusi országokban az erdőirtás továbbra is súlyos kihívás, egy 2018-as Nature-cikk cáfolta azt a közkeletű véleményt is, hogy világszerte csökken az erdős területek kiterjedése, és 1982 óta 7 százalékos növekedésről, vagyis több mint kétmillió négyzetkilométer új erdő megjelenéséről számolt be. Ezek nem mind felhagyott művelésű mezőgazdasági területeken alakultak ki, vannak köztük telepített erdők is, mindenesetre a trend olyan mértékű, hogy a szakirodalom nevet is talált rá: „erdős átállás” (forest transition).
„Nem kegyelmet kaptunk, csupán haladékot”
Ez már-már olyan szép, hogy nem is hisszük el. Maga Flyn is kapott olyan visszajelzést, hogy azzal, hogy a pozitívumokra – az ökoszisztémák helyreállására – összpontosít, aláássa a környezet miatt aggódó aktivisták erőfeszítéseit. Ezért fontosnak tartja hangsúlyozni: nem kínál szabad utat azoknak, akik folytatnák bolygónk kizsákmányolását. Az erdős átállás tanulsága nem az, hogy továbbra is égessük a fosszilis tüzelőanyagokat, mintha nem lenne holnap, csupán esélyt kínál adósságaink megfizetésére: „nem kegyelmet kaptunk, csupán haladékot.”
Maga is felfesti annak apokaliptikus képét, mi lenne, ha veszélyes határéték fölé emelkedne a szén-dioxid légköri koncentrációja, és – többek között – az egész bolygóra kiterjedő kénbaktérium-virágzást idézne elő. Látta ugyanis ennek előképét a kaliforniai Salton-tónál, ahol a vízbe eresztett műtrágyák olyan algavirágzásokat okoztak, ami miatt a tó ma így írható körül: „mérgező por; kavargó, elszíneződött vizek; neurotoxikus algák; halcsonttól hemzsegő strandok; iszapba süppedő, szétrohadó tengerparti lakókocsik; semmibe vezető mólók”.
Akkor mire fel az optimizmus? Az elhagyatottság szigetei azért fontos kötet a kortárs „zöld” irodalomban, mert középutat képvisel. A szerző szerint „az éghajlatváltozásról való gondolkodás során az ember hajlamos egyik végletből a másikba esni: egyfajta ingadozás jellemző a szélsőséges, szinte bénító pánik és az ambivalenciához, esetleg a tagadáshoz közeli állapot között”. Ebben a közegben üdítő egy olyan írás, amely nem leng ki egyik irányba sem. Ahogy a szerző reméli, történetei „a sötét tájban égő fáklyák, a remény jelzőfényei a reményvesztettnek tűnő világban”, amelyek emlékeztetnek a természet erejére, és hogy „milyen előnyökkel jár, ha néha átadjuk az irányítást”.
Nyitókép: az atomkatasztrófa sújtotta Kijev megyei Pripjaty 2019. április 16-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
