Nem látjuk azt a rettenetes telet – Budapest ostromának lappangó képeit keresi a Fortepan és az Eidolon
Budapest ostromának 80. évfordulóján a Fortepan és az Eidolon közös felhívással fordul a nyilvánossághoz abban a reményben, hogy a fiókok, szekrények mélyén talán még ott lapulnak a 20. századi történelem vizuális dokumentumai. A város újkori történelmének a legnagyobb traumájáról alig maradtak fenn magánemberek által készített fotók. Vajon miért? Nem látjuk az óvóhelyeket, a gettót, a szétlőtt lakásokat, a nyilasokat, a kitörést – szinte semmit, csak a harcok utáni állapotokat. Tudjuk, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, de bízunk benne, hogy még nem késő. A Válasz Online médiapartnerként támogatja a kezdeményezést.
Ezen a télen lesz nyolcvan éve annak, hogy Budapest a második világháború egyik legvéresebb nagyvárosi ütközetének helyszínévé vált. Az első szovjet harckocsik már november elején elérték a város jelenlegi közigazgatási határát, de hetekig még az Ecser–Vecsés–Soroksár vonalon húzódott a front. Budán pont karácsony napján, december 24-én közelítette meg a Vörös Hadsereg egyik harckocsidandára a Szépjuhásznét. Az ostrom kezdetét innen számítják, és 1945. február 13-ig tartott, amikor a város teljes területén véget értek a harcok. Egy tél Budapesten, hideg, latyak, didergés, szürkeség, korai esték. De milyen más tél, mint a mostani: gettóba zárt emberek, nyilas vérengzések, bombázások, óvóhelyek, összeomló házak, éhezés, németek, oroszok, hullák, keményre fagyott lótetemek, jeges vízbe zuhanó villamosok, összedőlő hidak, tömeges nemi erőszak, zabrálás, kényszermunkára összefogdosott emberek.
Az ostrom Budapest modern kori történelmének legnagyobb traumája. És mégis: ezt a traumát képeken alig látjuk. A következményeket már igen, mert a romokban heverő, szétlőtt Budapestről rengeteg felvétel készült. Az óvóhelyekről előbújó emberek 1945 tavaszán és nyarán turistaként jártak a megváltozott városban, olyan turistaként, akik az ismerős, de mégis idegenné vált helyek új arcát dokumentálták. Jó példa erre a különös turistáskodásra a romvárosban Kunszt János 126 fényképe a Fortepanon: felbecsülhetetlen értékű vizuális dokumentum a pusztulás mértékéről.
A 20. században az emberek rengeteget fotóztak, különösen a 30-as évektől kezdve, amikor ez már nem igényelt sem speciális tudást, sem nehezen kezelhető felszerelést. A privát fotográfia aranykora kezdődött el: a legtöbb középosztálybeli családban volt fényképezőgép, a férfiak és később egyre inkább a nők is megörökítették a világot, amit maguk körül láttak: nyaralásokat, városképeket, üzleteket, autókat, ünnepségeket, focimeccseket, családtagokat, idegeneket. És ha felpörgött a történelem, akkor is ott volt a kezükben a gép, ahogy azt legutóbb láthattuk Fóti István esetében, akinek 1956-os fényképei a Válasz Online-on bukkantak fel, és a Fortepanon találtak végleges otthonra. 56-ban kimondottan sokan fotóztak hozzá hasonlóan.
1944/45 telén azonban különös törés áll be a képáradatban. Ha a Fortepan a 20. század egyfajta kollektív emlékezete, akkor ez az emlékezet ezen a ponton szinte megszakad,
mint ahogy a traumát szenvedett ember memóriájából is kihullanak a támadás képei. Elképesztően fontos, szörnyű, emlékezetes dolgok sokasága történt ezen a télen, de alig-alig látjuk ezeket az eseményeket magunk előtt. Mintha 1944 őszén, ahogy a vihar egyre közeledett, a kamerák is egyre gyakrabban maradtak volna a fiókban, hogy aztán egyáltalán ne kerüljenek többé elő azokban a hetekben, amikor mindenkinek a puszta túlélés volt a tét.
Érthető, hogy bizonyos eseményekről nincs kép, hiszen vannak olyan éles helyzetek, amikor már csak a profi haditudósítók dolgoznak. Ilyen maga a front, amely végigvonult egész Budapesten, és a polgári lakosság pincékbe, rejtekhelyekbe húzódva igyekezett az öldökléstől távol tartani magát. Nem meglepő, hogy nem készültek felvételek az 1945 februári budai kitörésről, amikor alig öt nap alatt körülbelül húszezer katona veszett oda a Vár tövében zajló harcokban. Nyilvánvalóan nem volt olyan civil, aki fényképezőgéppel a kezében kószált volna akkor a Széna téren. Nem készülhettek felvételek a nyilas vérengzésekről sem, a Dunába lőtt emberekről, vagy a Maros utcai kórházban, az Alma utcai szeretetotthonban végrehajtott mészárlásokról.
Mégis volt nagyon sok olyan időszak és élethelyzet ezekben a hetekben is, amikor az emberek elvileg fényképezhettek. A budapesti gettóban például 1944 novemberétől 40 ezer embert zsúfoltak össze. A körülmények borzalmasak voltak, de sok család eleve itt, Belső-Erzsébetvárosban élt, bizonyára jó néhányan rendelkeztek fényképezőgéppel – ennek ellenére egyetlen fotó sincs a Fortepanon, amely a működő gettót mutatná, annak intézményeit, életkörülményeit, utcáit, kapuit dokumentálná. Nincs fénykép az óvóhelyekről sem, ahol relatív biztonságban vészelték át az emberek a bombázásokat, illetve a front átvonulását. Nem nagyon vannak képek a megsérült lakásokról, a privát élet tereiről, esetleg a beszállásolt orosz katonákkal való kényszerű együttélésről.
Nem tudjuk, hogy egyáltalán nem készültek ilyen fotók, vagy elvesztek, esetleg még mindig lappanganak fiókok, kredencek mélyén, az ágyneműk alatt elfelejtve porosodó, évek óta ki sem nyitott családi albumokban. A Fortepanon észlelhető 1944/45-ös hiány minden bizonnyal nem a véletlen műve, hanem azt a történelmi valóságot tükrözi, hogy ami Budapestre akkor rászakadt, azt a kor embereinek általában már sem kedve, sem lehetősége nem volt fotózni. A kamerák csak akkor kerültek elő újra, amikor elmúlt az életveszély, és kockázat nélkül körbe lehetett sétálni a romok között. Az ilyen képek is nagyon értékesek. Még nagyszerűbb lenne azonban, ha előkerülne néhány kép, vagy egy egész hagyaték, hogy csökkentse ezt a vakfoltot. Bár a felhívás Budapestre vonatkozik, a Fortepan gyűjti a vidéki és a határon túli képeket is, és ha lehet, itt még nagyobb a hiány. Vidéki gettókat, frontátvonulást még annyira sem láthatunk, mint a fővárosi eseményeket.
Nyolcvan év rengeteg idő. Azok, akik 1944/45 telén fényképezhettek, már szinte biztosan nincsenek köztünk. Az eltávozott szülők, nagyszülők, dédszülők azonban talán fényképeket hagytak maguk után.
A Fortepan és a világ első privát fotográfiával foglalkozó nemzetközi platformja, a budapesti központú Eidolon Centre for Everyday Photography most képmentő akciót indított Ostrom 80 néven.
Közös felhívásuk elsőként a Válasz Online-on jelenik meg, lapunk médiapartnerként támogatja a kezdeményezést.
Mit tegyek, ha van ilyen fényképem?
A projekt során várjuk mindazok jelentkezését, akiknek a birtokában olyan fotóemlék van, amely 1944-ben készült az ostromlott Budapesten, vagy úgy gondolják, valamilyen köze van Budapest ostromához.
A képek tulajdonosait arra kérjük, vegyék fel a kapcsolatot a program szervezőivel a fortepan@gmail.com email címen, vagy a Fortepan Facebook-oldalán. A képek formátumtól függetlenül egyaránt értékesek lehetnek, ezért negatívok, papírképek, családi albumok és újságkivágások beküldőire egyaránt számítunk. A képeket a program keretében digitalizálják, az eredetit minden esetben visszaadják a tulajdonosoknak.
Amennyiben valakinek tudomása van olyan, nem saját tulajdonában lévő képanyagról, amely az ostrom alatt készült, esetleg olyan fotográfusról, aki a jelzett időszakban fényképezett, de nem tudja, mi lett ezeknek a fényképeknek a sorsa, kérjük, ossza meg ezeket az információkat.
Várják azoknak a közgyűjtemények a jelentkezését is, akik olyan eddig nyilvánosságot nem kapott, vagy nem digitalizált anyaggal rendelkeznek, amely az ostrom mindennapjait mutatja be, vagy ehhez a témához kapcsolódik.
A felhívás teljes szövege itt olvasható magyar és angol változatban.
Simó György, az Eidolon Centre alapítója, Tamási Miklós Fortepan-alapító mellett a képmentő akció másik ötletgazdája szerint az ilyen kezdeményezések azért fontosak, mert a következő években végleg elveszíthetjük a 20. század papírképeken őrzött képi örökségét. A privát fotók milliárdjai ugyanolyan fontos dokumentumai a múltnak, mint a naplók, levelek, írott emlékeink, de azoknál kevesebb figyelem jut rájuk. Az Eidolon Centre jövőre tervezi Budapesten megnyitni a világ első privát fotóra szakosodott intézményét. Amennyiben ez megvalósul, az Ostrom 80 projekt képeiből és a már rendelkezésre álló fotókból készült kiállítást itt mutatják be a budapesti közönségnek.
A Fortepan gyűjteményében jelenleg is vannak olyan fotók, amelyek ennek az időszaknak az eseményeihez kapcsolódnak. Mutatunk néhány példát, hogy milyen témákról és milyen körülmények között készültek fényképek 1944/45 fordulóján.
Két évvel ezelőtt került fel a Fortepanra egy jelentős második világháborús hagyaték, Reményi Józsefé, aki főhadnagyként szolgált a Honvédségnél, és egy kórházvonattal összesen 17 alkalommal járt a Szovjetunióban. Fotói értékes vizuális dokumentumok a keleti frontról és a magyar hadsereg ottani szerepvállalásáról. Reményi a háború utolsó szakaszában, 1944 végén a Németországba került egy kórházvonattal, ott esett amerikai fogságba. Budapesten ezekben a háborús években alig készültek fényképei, jórészt nem is tartózkodott itthon, de 1944-ben egy képsorozaton megörökítette, hogyan kapott bombatalálatot egy újpesti ház. Újpest abban az időben önálló munkásváros volt, és jórészt olyan egyszerű, földszintes épületekből állt, mint a képen látható Árpád utca 39. számú ház, amely közös udvart fogott közre a Lorántffy Zsuzsanna utca 20-as épülettel (ma már egyik sem létezik). A bomba az udvarra csapódott be, az épület hátranyúló oldalszárnyának végét vitte el. Komolyabb károkat nem okozott, egy fal meg valami deszkafészer dőlt össze. A két ház lakói a fotókon a bombatölcsért nézegetik. A háború ilyen hétköznapi módon köszöntött be Budapestre – de azért ijesztően is, hiszen ha ugyanez a bomba a lakott szárnyra esik, ott már emberéleteket követel. A képeket nézve észrevehetjük, hogy néhányan a nézelődök közül sárga csillagot viselnek.
A zsidónak minősített magyar állampolgároknak 1944. április 5-én, a német megszállás után három héttel írták elő a sárga csillag viselését. A kanárisárga, 10 x 10 centi nagyságú csillagot a ruha bal oldalának mellrészére kellett felvarrni. Noha utólag már egyértelmű, hogy ez a rendelkezés az első konkrét lépést jelentette a következő hónapokban elkövetett tömeges népírtás felé, nem valószínű, hogy ez minden érintett számára világosan látszott. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a Fortepanon ha nem is rengeteg, de azért elég sok fénykép maradt fenn, ahol a megörökített személyek sárga csillagot viselnek, és ezek a fotók láthatóan még viszonylag oldott légkörben készültek. A Szilárd család például öt olyan fotót adományozott az archívumnak, amelyek egy négytagú családot mutatnak Pannonia utca 58. szám alatti otthonuk erkélyén. A fenti képen az apa látszik a lányával és a fiával, de a sorozatban az anya is megjelenik. A családtagok nyilvánvalóan egymást fényképezték, saját lakásukban voltak, megszokott életkörülményeik látszólagos biztonságában. Talán ezzel magyarázható, hogy az apa és fia a sárga csillagos zakójukat hordják, noha erre a fotók készítésekor semmi nem kényszerítette őket. A képeknek az ad súlyos többlettartalmat, hogy sejthetjük, mi történt velük a következő hónapokban.
A fenti kép kísértetiesen hasonlít az ikonikus fotóra, amely a berlini Reichstag csúcsára szovjet zászlót kitűző vöröskatonákat ábrázol. Az a kép a 20. század egyik leghíresebb felvétele, a második világháborús német vereség közismert szimbóluma. A hasonlóság nem a véletlen műve, ugyanis ezt a felvételt ugyanaz a szovjet haditudósító készítette, mint a berlini fotót: Jevgenyij Haldej. Budapesten mindez előbb történt meg, vagyis azt is mondhatjuk, hogy a New York-palota csúcsára szovjet zászlót tűző katonák fotója a sokkal híresebb berlini fénykép előzménye. Haldej a Vörös Hadsereg mellé beosztott haditudósítóként örökítette meg az elfoglalt városokat, legjobb képeiből a 80-as években egy orosz nyelvű albumot is kiadtak Murmanszktól Berlinig címmel. Fényképei a rendszerváltás után nyugaton is ismertté váltak, és több nagy múzeum beszerzett belőlük kópiákat. Haldej budapesti fotói közül ikonikus lett egy sárga csillagot viselő házaspár fényképe (Fortepan 58305), amely gyakran szerepel a kelet-európai holokauszttal foglalkozó könyvekben illusztrációként.
A pár képe azonban arra is rávilágít, mi a különbség a privát fotó és a hivatásos fotóriporteri alkotások között, illetve a hitelesség kérdését is felveti. Arról már köteteket írtak, hogy Haldej berlini fényképe tudatosan komponált, beállított kép: valóban kitűzte egy szovjet katona a zászlót a Reichstagra, de azt a németek hamarosan lelőtték onnan, Haldej fényképe pedig két héttel később, már bőven a harcok vége után készült, kifejezetten erre a célra varrt zászlóval, a fotósnak szívességből pózoló katonákkal. Haldej maga ebben semmi kivetnivalót nem látott: ő jó fotót akart alkotni, nem a valós történelmi pillanat megörökítése érdekelte. Biztosak lehetünk benne, hogy ugyanez történt a New York-palota esetében is, vagyis beállított képet láthatunk.
De vajon a sárga csillagot viselő párnál mi a helyzet? Noha a nyugati közlésekben rendre úgy jelenik meg, hogy az a fotó a budapesti gettóban készült, az éles szemű Fortepan-használók a kép hátterében a Ráday utcát ismerték fel, ami sosem tartozott a gettóhoz. És vajon miért viselt volna sárga csillagot az utcán egy zsidó házaspár a felszabadulás után? Felmerülhet a gyanú, hogy az ikonikus fotó ebben az esetben is tudatos komponálás eredménye, és talán nem úgy született, hogy Haldej látott az utcán egy sárga csillagot viselő házaspárt, és lefényképezte őket. Ilyen kételyek a privátfotóknál, például a Pannonia utca 58. erkélyén álló családnál nem merülhetnek fel: az valóban vitán felül hiteles kordokumentum.
A Fortepan gyűjteményében jelenleg az ostromfotók döntő többsége a Vörös Hadsereg haditudósítóinak budapesti képanyagát jelenti. A fotók többsége nem beállított kép, mint Haldej eddig említett felvételei, hanem az ostromot átélt város valóságát rögzíti közvetlenül a harcok elcsendesedése után, vagyis azokban a napokban, amikor – mai tudásunk szerint – a budapestiek még nem kezdtek el újra fényképezni. A képek sajnos csak korlátozott minőségben állnak rendelkezésre, de valóban különlegesek, hiszen tényleg olyannak mutatják Budapestet, ahogy az óvóhelyről feljött emberek is láthatták. Az utcákon mindenfelé temetetlen hullák hevernek, rengeteg a kiégett jármű, harci eszköz, lótetem, mindenhol szovjet katonák járőröznek, a járókelők közöttük mennek a dolgukra.
A fenti kép a szétlőtt Margit körutat mutatja, a háttérben a Központi Statisztikai Hivatal látszik. Elképesztő mennyiségű roncs és törmelék van mindenhol, a Mechwart ligetet szinte kitölti a hulladékhegy. Az ostromot túlélő lovak nagy kincsnek számítottak, mert gépjárművek híján mindenféle szállítást csak lovaskocsikkal lehetett lebonyolítani, ezen a képen is éppen felpakolnak egyet. Két asszony vödörrel a kezében gyalogol a körúton, bizonyára ivóvizet próbálnak szerezni egy működő kútról.
A Fortepan egész gyűjteményében mindössze két olyan kép van, amiről azt gondolhatjuk, hogy batyuzást ábrázol, pedig ez a tevékenység alapvető volt a városi lakosság túlélése szempontjából. Budapesten ugyanis az ostrom idején teljesen elfogyott az élelmiszer, és mire a harcok véget értek, a lakosság jelentős része már éhezett. A legyengültség sok emberéletet követelt, különösen az idősek és a betegek voltak veszélyben. A gettóban az áldozatok jelentős része az éhezésbe halt bele. Mivel az élelmiszerellátást a hatóságok nem tudták azonnal megszervezni, az életerős fiatalok – elsősorban a nők persze, hiszen ők voltak otthon – elindultak vidékre, hogy a parasztoktól élelmiszert szerezzenek a családjuk számára. Mivel a pénz teljesen értékét vesztette, a városi otthon értékesebb használati tárgyait vitték magukkal, hogy becseréljék ennivalóra: ezt nevezték batyuzásnak. Rózsa László másik fényképe a Nyugati pályaudvaron készült, és az látszik, hogy a közlekedő vonatot annyian akarták használni, hogy teljesen megtelt emberekkel, és akinek a vagonokban nem jutott hely, az a vonat tetején kapaszkodott. Itt a batyuzók között már férfiak, idősek és katonák is láthatók.
Az Ostrom80 képmentő akciótól ehhez hasonló fotók előbukkanását várjuk. Arra kérjük olvasóinkat, nézzenek körül a családi örökségként rájuk maradt fotók között, és vegyék fel a kapcsolatot a Fortepannal, ha találnak olyan képanyagot, amely értékes lehet a 20. századi magyar történelem legnagyobb traumájának vizuális emlékezete szempontjából. Tudjuk, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, és könnyen lehet, hogy azok a fényképek, amiket keresünk, már rég egy költözés, lomtalanítás áldozatai lettek. De azért bízunk benne, hogy valami még előkerülhet.
Nyitókép: Türr István utca, balra az Aranykéz utca torkolata (Fortepan 155534; részlet)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
