„Hitte, hogy a tisztesség ragadós, pedig…” – 99 éves felesége mesél Gyapay Gáborról és az ős-Válaszról

Sashegyi Zsófia

| 2024.11.25. | Interjú

Születésének századik évfordulóján történelemtanári díjat alapítottak a Fazekas Mihály Gimnázium legendás tanára, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium újjászervezője, Gyapay Gábor tiszteletére. A nevezés nemrég zárult le: rögtön első alkalommal 60 kiemelkedő oktatót jelöltek a közösségi finanszírozású elismerésre. (Különdíjként lapunk is felajánlott egy könyvcsomagot a Válasz Online kiadványaiból.) Hogy megértsük, miért őrzik Gyapay Gábor emlékét hálával ma is tanítványok ezrei, felkerestük feleségét, a 99. életévében járó Gyapay Mártát, aki angol-magyar szakos tanárként nemcsak a családi, hanem a szakmai kihívásokban is értő társa volt. Elbeszéléséből egy különleges személyiség és egy hatvan évig tartó szerelem körvonalai rajzolódtak ki előttünk, sőt még az idén 75 éve elpusztított Válasz mindennapjaiból is felvillant egy-két pillanatkép. Gyapay Márta ugyanis az egyetlen ma élő ember, aki a legendás lapnál (sok szempontból szellemi őslapunknál) dolgozott a 20. század közepén.

– A Gyapay Gáborral történt első találkozásukban szerepet játszott, hogy mindketten tanárok voltak?

– Nem, mert akkor még diákok voltunk. Én 17 éves voltam, nyolcadikos gimnazista a Baár-Madasban. A bátyám a Lónyaiba járt. Akkoriban rendeztek Firenzében egy nagy ifjúsági találkozót, ahová a Lónyaiból a bátyámat választották ki, a Fasori Evangélikus Gimnáziumból pedig Gyapay Gábort. Jó barátok lettek. 1944-ben is együtt voltak, amikor elvitték az egyetemistákat, hogy lövészárkot ássanak a Kárpátok mellett. Mindketten nagy hívei voltak a népi írók mozgalmának, amely a református Soli Deo Gloria Szövetség által szervezett összejövetelekre is hatással volt. Egy vasárnap délután, amikor a néprajzos Balla Péter népdaléneklést vezetett a Kálvin téri gyülekezeti teremben, engem is elvitt magával a bátyám. Ott ismerkedtünk meg, 1943-ban. A háború alatt sok minden történt, nem is tudtunk egymásról, de életben maradtunk, újra találkoztunk és 1949-ben összeházasodtunk. Ő, amíg le nem doktorált, nem is szólt a szüleimnek, úgy udvarolt nekem. Amikor aztán megkapta az oklevelét, eljött és hivatalosan megkérte a kezemet. Nagyon szigorúan betartotta ezeket a régi szabályokat. Amikor a Bécsi kapu téri templomban összeadtak minket, akkor ő már megválasztott fasori tanár volt.

–  Igaz, hogy az esküvőjükön ott volt a teljes Válasz-szerkesztőség Illyéstől Németh Lászlóig?

– Én Sárközi Márta mellett határozottan emlékszem Keresztury Dezsőre és Bibóékra. Már a Válasznál dolgoztam akkor mint egyetemi hallgató. Abban az időben más családokhoz hasonlóan a miénknek is nagyon sok nehézsége volt. 

– Milyen nehézségek?

– Édesapám, Kovách Elemér birtokjogász, tagosító bíró volt Debrecenben, és amikor a bukovinai magyarokat áttelepítették Délvidékre az elmenekült dobrovoljácok helyére, őt Pestre hozták, hogy vezesse a letelepítésüket biztosító földhöz jutást és telekkönyvezést. Mi is vele jöttünk. Az Igazságügyi Minisztérium második ügyosztályán dolgozott a fölbirtokrendezésen. Amikor közeledett a front, megfenyegették, hogy ha nem csatlakozik a menekülő minisztériumhoz, behívják katonának őt is és a bátyámat is. Egy november végi napon hazajött, és azt mondta, holnapután megyünk. Nehéz döntés volt ez számára, mert az, hogy a nyilas kormánnyal együtt menekülünk, valamiféle egyetértést mutathatott, holott erről szó sem volt. A határon túlra kerülve azt tapasztaltuk, hogy a német közigazgatás már csak úgy, ahogy működött, hol ide, hol oda irányítottak bennünket, végül 1945 tavaszán egy bajorországi városba, Kemptenbe kerültünk. Ősszel, amint haza lehetett jönni, édesapám elsőként jelentkezett. Egy hónap alatt értünk Budapestre. Hazaérve azonnal bement a hivatalába, hogy munkára jelentkezzen, de nem jött onnan haza. A magyar kormány akkor még jó viszonyt ápolt Titóval, így háborús bűnökkel vádolták meg apámat délvidéki hivatali munkája miatt.

Apám majd egy évet töltött elzárásban, ebből egy hónapot az Andrássy út 60-ban.

Nagyon jó ügyvédünk volt, első fokon felmentették, másodfokon elítélték, majd újra felmentették, újra elítélték. Végül kegyelmet kapott, de soha nem rehabilitálták. Kertészeti segédmunkásként dolgozott, aztán kitanulta a könyvelést, és végül egy kis irodában kapott állást: így kaparta össze azokat az éveket, amik után kaphatott egy kis nyugdíjat, mivel a bírósági meghurcolás után minden addigi munkaévét semmisnek tekintették. Nagyon felnéztem rá, sokat tett a hazájáért, és én is ebben a szellemiségben nőttem fel. „El kell fogadni, ami meg van írva”, ezt mondta mindig, és alázattal viselte a sorsát. Egyébként, mivel édesapám református, édesanyám evangélikus hitű volt, én az anya után evangélikus, a bátyám az apa után református lett, de a nagy ünnepeken mindig együtt voltunk. Annak idején, amikor még Debrecenben éltünk, karácsonykor, húsvétkor hol a Nagytemplomba, hol a Miklós utcai evangélikus templomba mentünk, nem volt közöttünk hitvita. Csak érdekességként mondom, hogy az első öt osztályt a debreceni Dócziban jártam ki, ahol Szabó Magda volt a latintanárunk. Az Abigél történetének gerince a mi negyvennyolc fős osztályunkból adódott.

– Budapesten tehát a nehéz anyagi körülmények miatt kényszerült dolgozni az egyetem mellett. Rögtön a Válaszhoz került?

– Nem, először a Magyar Parasztszövetségben vállaltam munkát, de 1947-ben azt is likvidálták, akkor kerültem el a Válaszhoz, ahol annak megszűnéséig dolgoztam. Eleinte a Madách téren, egy szép irodában, aztán a Szerb utcában, egy kis üzlethelyiségben, éppen a Püski Kiadó mellett voltunk. Én voltam ott a mindenes kislány. Címszalagokat gépeltem, könyveket kínáltam a könyvkereskedőknek és így tovább. Ezzel tudtam a családi kiadásokhoz hozzájárulni. 1949-ben nagyon egyszerűen fojtották meg a lapot: nem adtak papírt. A barátságok viszont azután is megmaradtak. 

– Milyen volt a légkör a Válasz szerkesztőségében?

– Nagyon sok érdekes emberrel találkoztam ott, az egész népi irodalom a környéken nyüzsgött. A Válasz körében mások mellett megfordult Németh László, Cs. Szabó László, Bibó István, de bejött időnként Pilinszky János, Weöres Sándor, sőt Ferenczy Béni és felesége is. 1949 telén és tavaszán mindenki csak azt kérdezte: mi lesz velünk? Sárközi Márta vitte a vállán a lapot. Ő intézte a kiadást, ő járt Kecskemétre, a nyomdába, ő egyeztetett az írókkal, ő olvasta el a kéziratokat és amit arra érdemesnek talált, azt továbbadta Illyésnek, aki akkoriban nagyon sokat volt Tihanyban. Nagy nyomás alatt volt minden magyar író akkor. A férjem többnyire könyvismertetéseket, pedagógiai témájú cikkeket írt a Válaszba, de nem rajtam keresztül került oda. Az Eötvös Kollégium akkori igazgatója, Keresztury Dezső már a háború előtti Válasz-korszakban nagyon jó kapcsolatban volt Sárközi Mártával. Rajta keresztül kerültek az Eötvös-kollégisták, köztük a férjem is, a Válaszba.

– Gyapay Gábor életében meghatározó személy volt Sárközi Márta. Egy interjúban úgy fogalmazott: „Tőle tanultam meg, hogy a bajba jutottakon mindig lehet és kell segíteni.”

– Márta tényleg mindenkin segített, és amikor felszabadult számára édesapja, Molnár Ferenc hagyatékából a rá eső rész, még odaadóbban szolgálta az arra rászorulókat. Bibóékkal régi jó viszonyban volt. Bibót 1957 áprilisában vitték el. Mind nagyon aggódtunk érte. Emlékszem, amikor egy nap Márta megkönnyebbülten fogadott minket a hírrel: „fogytos”. Bibót az életfogytiglan mellett teljes vagyonelkobzásra ítélték. Csak utólag tudtuk meg, hogy Márta odament, amikor a lakást kipakolták, megtudta, hová viszik a holmikat és a BÁV-tól visszavásárolta őket Bibóné számára, aki egyébként – kicsi a világ – az osztályfőnököm volt a Baár-Madasban.

– Amikor megismerte Gyapay Gábort, mi tetszett meg benne?

– Hát ezt ne kérdezze egy szerelmes kislánytól! Minden.

– Ő milyen családból jött?

– Az édesapja Zsitvaújfaluban született, a Felvidéken. Trianon után optálással, azaz vagyoncserével Isaszegre kerültek, de az 1929-es válsággal tönkrementek, akkor belőle hivatalnok lett. Az édesanyja sziléziai volt. Mivel az ő apjának az volt az elve, hogy a lányok a fakanállal bármikor megtanulhatnak bánni, de a tudományt csak fiatalon szívhatják magukba, anyósom részben Troppauban, részben Londonban végzett egyetemet. Lévára került nevelőnőnek, ott ismerkedtek meg, amikor apósom hazakerült a frontról. Amikor az isaszegi birtokon feladták a gazdálkodást és Budapestre költöztek, anyósom németet tanított a Deák téri gimnáziumban, Gábor tehát nem az első pedagógus volt a családban. 

– A férje számára meghatározó volt az evangélikus neveltetése. Valódi példaképként tekintett például Luther Mártonra, amiért az életveszélyt is vállalva kiállt az igazság mellett. Ebbe kapaszkodva ment szembe a direktívával a kommunizmus idején, amikor az átírt helyett a valódi történelmet tanította?

– Ő mindig azt mondta, hogy 1948-ban, amikor ledoktorált, arra tett esküt, hogy az igazságot fogja képviselni és ehhez tartotta magát. 

– Hogyhogy nem lett bántódása?

– Sokféleképpen eshet bántódása valakinek. Gábor diákkorában egyetemi oktatónak készült, de erre egész életében esélye sem volt, mivel nem tett engedményeket. Volt, hogy büntetésként áthelyezték más iskolába. Más kérdés, hogy így kiváló tanártársakkal dolgozhatott, akiket szintén hasonló okokból tettek félre.

– A nagyhírű Fasori Evangélikus Gimnázium bezárása után először az Országos Levéltárba került levéltárosnak. Oda sem önszántából ment?

– De, a levéltárban ismeretségeinek köszönhetően kapott állást. Nem először dolgozott ott, hiszen 1944 hosszú nyarán az Eötvös-kollégistákat kirendelték a katonának behívott levéltárosok helyettesítésére. Nagyon sok kedves ismerőst szerzett akkor, rajtuk keresztül kapott munkát, amikor utcára került, de nem volt ott maradása. Nekem azt mondta, a levéltáros kívülről nyalogatja a mézesbödönt. Belenéz az iratokba, ismernie kell a kort, de nem merülhet el egy-egy témában. Ez tőle távol állt, ő kutatni szeretett volna.

– Melyik korszak érdekelte a legjobban?

– A 19. század második fele és a 20. század eleje volt a fő kutatási területe, de sosem lehetett belőle kutató. Amikor visszatért a tanításhoz, a csepeli Jedlik Ányos Gyakorló Iskolában lett vezetőtanár, aztán áthelyezték az ELTE Cukor utcai gyakorló iskolájába. Nem volt választása, ha ez nem tetszett, elmehetett segédmunkásnak, téglát hordani. A csepeli diákjai addigra annyira megszerették, hogy még Rákosinak is levelet akartak írni, hogy ne vigyék el a tanár urat. A Cukor utcai gyakorlóból ’56 után büntetésből kitették a munkás kerületbe, Óbudára, a téglagyár mellé. Azok a munkások már nem voltak olyan kedvesek, mert őket nem lehetett kirakatba rakni, szegényeket. Én is tanítottam ott, nagyon érdekes és szép emlékeket őrzök erről az időszakról. A Martos Flóra Gimnáziumba egy másik Eötvös-kollégistával, az egyetemi oktató klasszika-filológus Ritoók Zsigmonddal került, akit szintén büntetésből helyeztek oda 1956 után.

– Mit csinált Gyapay Gábor ’56-ban, amiért büntetni kellett?

– Én éppen Laci fiamat vártam, nagy pocakkal, így őt bizonyos fokig röghöz kötöttem, nem vett részt tulajdonképpen semmiben. Akkoriban a Batthyány utcában laktunk egy nagy, romos bérházban és mivel körülöttünk nagy harcok folytak, november 4-től egy hétig a pincében éltünk. Én egy fekvőszékben, a két kisgyerek egy gyerekágyban aludt odalent.

Gábor bűne az volt, hogy az események után nem fogta be a száját, a diákokkal a forradalomról és a szabadságharcról is ugyanolyan nyíltan beszélt, mint a többi történelmi tényről.

Kérdeztek és ő válaszolt. Aztán egyszer csak közölték vele, hogy folytassa inkább Óbudán. Az egyetemi párttitkár csinálta ott a söprögetést.

– Hogy élte meg, hogy újra és újra félretették?

– Csöndes volt otthon, szomorú. De tudomásul vette, hogy rá ez van kiróva. Ott is ugyanúgy tanított, ugyanúgy foglalkozott a tanulmányi versenyesekkel, akik itt, ennél az asztalnál ültek délutánonként. Még megvan a viaszosvászon terítő, amit olyankor feltett, egy kis háztartási kekszet, egy kis gyümölcslét rakott ki és itt készítette fel őket. Nyáron is mindig felhívták vagy lapot írtak, hogyan haladnak a versenydolgozathoz tartozó kutatásban. Végiglátogatta az osztályába járó gyerekek családjait, hétvégénként gyakran kirándulni, nyaranta a gorsiumi ásatásokra vitte őket, ahová egy idő után én is elkísértem; kenyereket kentem, háziasszonykodtam. 

– A nyári régészeti táborokat egy ottani tanítványa miatt kezdte el szervezni?

– Igen, volt egy nehéz sorsú kislány a diákjai között. Az édesapja elhagyta a családot, az édesanyját pedig, aki sclerosis multiplexben szenvedett, a testvérével közösen ápolták. Gábor azt mondta, segíteni akar neki abban, hogy megvalósítsa az álmát és régész legyen belőle. Így indultak a nyári táborok a gorsiumi ásatáson.

– Három saját gyerekük mellett önnek kellett biztosítania a hátországot, hogy a férje ilyen áldozatosan tudja gyakorolni a hivatását. Nehezére esett?

– Ha az ember valakit szeret, akkor nem számolja percenként, hogy ki mennyit tett bele a közösbe.

Így volt természetes. Ha hazajött, leült az íróasztalához, amin kétoldalt kihúzható asztallapok vannak. Az egyiknél ült Márta lányom, a másiknál Gábor fiam, ott firkáltak, ő meg közben készült a másnapi óráira. Én mindent igyekeztem úgy csinálni, hogy azsúrban legyen az otthoni és az iskolai feladatom, a lyukas órákban javítottam a dolgozatokat és persze hosszúak voltak az éjszakák.

– A budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium újjáélesztésébe még a rendszerváltás előtt, 1984-ben belevágott. Hogy ismerte fel a megfelelő pillanatot?

– Kettős világ volt akkoriban. Egyfelől még kemény dolgok történtek meg bizonyos emberekkel, másfelől már mintha lazult volna a rendszer. A fasori öregdiákok akkoriban kezdtek összejárni. Bár egyesületet nem alapíthattak, a Hazafias Népfront helyiségében szervezhettek találkozókat, igaz, ezeken mindig ott ült egy hölgy, akiről senki sem tudta, kicsoda. Gábor ezekről a találkozókról mindig új ötletekkel tért haza. Először csak azzal, hogy fel kellene támasztani a Fasort, amit mindig is eszményi iskolának tartott. Nem csoda, hiszen amikor odakerült, a kiváló tanári karból tizen egykori Eötvös-kollégisták voltak. Legközelebb azzal jött haza, hogy a többiek azt mondták, neki kellene megcsinálni, mert ő a tanár. Addig főzték a levesüket, míg végül eldöntötték: belevágnak. Gábor elment volt Eötvös-kollégista társához, Köpeczi Bélához, aki akkor művelődési miniszter volt, hogy tájékozódjon a lehetőségek felől. Az egykori kollégisták nagyon összetartottak, azt mondták rájuk, olyanok, mint a szabadkőművesek, minden helyzetben segítik egymást. Köpeczi a hosszú beszélgetés végén csak annyit mondott: hát próbáld meg. A Fasor újraindításának esélyét növelte, hogy 1953-ban, amikor az iskolát feloszlatták, az épület papíron egyházi tulajdonban maradt.

– Amíg nem iskolaként üzemelt, mi volt az épületben?

– Az Országos Pedagógiai Intézet működött ott. Amikor visszakaptuk az épületet, csodálkozva láttuk, hogy a bejárattal szemben lévő márványtáblán, amelyen eredetileg az iskola jelmondata állt („Az Úrnak félelme feje a bölcsességnek” ill. „Megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká teszem titeket”) most az látható: „Ebben az épületben volt a Vörös Őrség 1919-ben”. Az öreg kapus, aki mindvégig az alagsorban lakott, elmondta, hogy a tábla csak meg lett fordítva és a hátára vésték fel ezt a szöveget, úgyhogy nem volt más dolgunk, mint kicsavarozni és visszafordítani. A kommün idején itt ténykedő vörösökről szóló opusz még ma is rajta áll, csak most a fal felé néz.

– Igaz, hogy a férje a felújítás alatt, mint egy jó munkavezető, hónapokon át reggeltől estig jelen volt?

– Így volt. Reggel ötkor kelt és este jött haza. Nagyon lelkes volt és azt hitte, hogy mindenki ilyen lelkes lesz, de az emberek különbözőek. Volt, aki kevésbé lelkesedett, volt, aki jobban. Igyekezett összeszedni a régi tanárokat, jött például Vitális György, Bánkuti Judit a Deák téri iskolából és Bánhegyi György, a klasszika-filológusból átképzett remek kémiatanár is. A régi, emigrációba kényszerült diákokat is megkereste, hogy segítsenek. Ők mind annyira sokat kaptak az iskolától, olyan jó szívvel emlékeztek rá, hogy támogatták az újjászületését, ahogy csak tudták. Felszerelték a szertárakat, külföldi tankönyveket küldtek, eszközöket és vegyszereket a kémiai kísérletekhez, mindent, amire csak szükség volt. Arról, hogy milyen kaliberű tudósok folytattak ott tanulmányokat, sokat elmond egy történet, amit soha nem felejtek el. Egyszer, egy öregdiákoknak rendezett kiránduláson, amelyen már a feleségek is részt vehettek, fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Egy Bereczki nevű idősebb úr azt mesélte: „mellettem ült a Neumann János, aki harmadik gimnazista korunkban azt mondta nekem egy szünetben, amikor ki kellett mennünk az udvarra sétálni, hogy olyan szamárság az, hogy tízes számrendszert használunk, kettes számrendszert kéne csinálni”. Ilyen emberek jártak oda valamikor. Wigner Jenő is fasori volt, Teller Ede miatta és Neumann miatt látogatott el a kilencvenes évek elején a Fasorba.

– Beváltotta a hozzá fűzött reményeit az iskola?

– Nem volt ideje ilyesmin gondolkodni, az események egymás után következtek.

Hitt abban, hogy a tisztesség ragadós, pedig sajnos a tisztesség nem mindig ragadós.

Azt, hogy a tanár közvetlenül hat a diákjaira, tapasztalatból tudta. (Csak zárójelben mondom, hogy most volt egy osztályommal az 55 éves érettségi találkozóm.) De a felnőttekkel való kapcsolatban mindez nem ilyen egyértelmű. Nagyon nehezére esett felnőtt emberen számonkérni valamit, pedig néha jó lett volna idejében megtenni. Erre azonban képtelen volt. Abban bízott, hogy az ő lelkesedése, elszántsága, pontossága átragad a többiekre is. Dehát különbözőek vagyunk…

– Ön is meghatározó tanár lehetett a diákjai életében, ha ennyi év után felkutatták…

– Lehet. A siker varázslat. Az öreg tanítványok, amikor meghívnak egy érettségi találkozóra, néha felidézik egy-egy mondatomat, amikre én már nem is emlékszem. „Nekem az akkor olyan sokat jelentett” – mondják ilyenkor. De azt, hogy kinek, mikor, mi talál be – akár csak néhány szó, vagy egy gesztus –, nem tudhatja az ember. Ez tényleg varázslat. A tanári pálya nagyon érdekes dolog…

– Ön miért választotta?

– Gyerekkoromtól tanító néni és tanár szerettem volna lenni, ezt a tervet csak egyszer cseréltem le, amikor nyolc éves koromban hirtelen megműtöttek vakbélgyulladással. Akkor egy rövid ideig ápolónőnek készültem. A szülők és a gyerekek megbecsültek. Annak ellenére, hogy tanárként mindig elég sovány pénztárcával éltünk, szerettük a pályát, nem is gondoltunk arra, hogy változtassunk.

– Hogy lett vége Gyapay Gábor igazgatóságának a Fasori Gimnáziumban?

– Vége lett. Generációs problémák adódtak a tanári karon belül. Ő sem gondolta, hogy az idők végezetéig igazgató lesz, de szerette volna valaki olyan kezébe adni az irányítást, aki hasonló szellemiségben folytatja a munkát. Ilyen nehezen adódott. Tíz éven át, 1998-ig vezette az iskolát.

– A rendszerváltás után a politikai vezetés számított a férje tudására az oktatás újjászervezésében?

– Volt, amelyik kormányzat megkérdezte és volt, amelyik elutasította. Andrásfalvy Bertalan például nagyon sokat segített neki és a tanácsát is kikérte, számított rá. 

– A saját és a Ritoók Zsigmonddal közösen jegyzett tankönyvei a „keresztyén humanizmus szellemében íródtak”. Ezeket kifejezetten a Fasori Gimnázium diákjainak írta?

– Az önállóan jegyzett tankönyvsorozatot a 13–18 éves korosztálynak írta. A munkát még aktív fasori tanárként kezdte, de már a visszavonulása után fejezte be. A hosszúra nyúlt munka öreg korában fontos életcélt jelentett számára. Ezeknek a könyveknek nagy erénye, hogy a tipográfia is segíti a tanulást, szinte ki vannak jegyzetelve, úgy támogatják a gondolkodást. Amikor emilyen irányzatú kormányzat volt, rátették a könyveit a tankönyvlistára, amikor amolyan, levették róla.

– Hatvan év házasság után hogy lehet elbúcsúzni egymástól?

– Az ember beletörik, nem tud mást csinálni. Van nyolc unokánk és most készülődik a tizenegyedik dédunoka. Ez nagy örömet okoz.

– Az unokája keze is benne van, hogy Gyapay Gábor születésének századik évfordulójára történelemtanári díjat alapítottak, így ápolva az emlékét. Mit szólt hozzá?

– Meg vagyok hatva. Az emlékezésnek minden formája szép.

– A gyerekeikre is átragasztották a pedagógus hivatást? 

– Márta lányom a Fasorban tanított, a Toldiból ment nyugdíjba, László fiam is magyar–angol szakos lett, a Miskolci Egyetemen tanszékvezető, Gábor fiam pedig, aki kutató genetikus, kiváló előadó hírében áll. Azt nem tudom, és nem merném őket megkérdezni, hogy mi a véleményük a gyerekkorukról velem kapcsolatban. Csak szerettük egymást és kész. Mindhárman nagyon jó gyerekek. Amikor felköszöntenek, azt szoktam nekik énekelni, amit Mozart Szöktetés a szerájból című operájának végén a kórus zeng: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés…”

Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>