Nyáry Krisztián: Rossz helyre tették Krúdy szobrát – a Belvárosi kávéház igaz és hamis legendáiról

| 2024.11.27. | Kult

Ez bizony rendesen mellément. Amint Nyáry Krisztián lapunkban küldött cikkében rámutat: a Matild Palace luxusszálloda bejáratánál három éve felavatott Krúdy-szobornak sok jó helye lenne Budapesten, azonban éppen ez a lokáció nem az. Krúdy ugyanis sosem volt az egykor itt működő Belvárosi kávéház törzsvendége és nem is alkotott ott sosem. Nyáry azonban nem elégszik meg ennyivel: bemutatja azt is, kik voltak viszont vendégei a Belvárosinak. Még az egykori Válasz is említést kap így. Történelmi nyomozás egy helyről, ahol a népi-urbánus ellentétet is sikerült meghaladni.

A kávéházi asztala mellett üldögélő Krúdy Gyulát ábrázolja az a szobor, amelyet 2021-ben avattak fel a Matild Palace luxusszálloda Duna utcai bejárata mellett. Az író kezében tollszár, előtte jegyzetfüzet, ő maga pedig ábrándosan néz maga elé. Az épületben működő Matild Café & Cabaret honlapján a szoborállítás magyarázatát is megtalálja az olvasó: ezek szerint Krúdy 1901-ben itt, a Matild-palotában alapított egykori Belvárosi kávéházban írta meg a Szindbád-történetek jó részét. A török beruházó az ő emléke előtt kívánt tisztelegni, amikor a szobor megvalósítására engedélyt kért az önkormányzattól. „Krúdy kötődése a Belvárosi kávéházhoz közismert” – hangzott az indoklás, és hamarosan már ott is ült a bronzfigura az épület előtt. Szép gesztus – Krúdy Gyula csakugyan megérdemli, hogy szeretett városában szobrok, emléktáblák és utcanevek emlékeztessenek rá. Csak pont itt nem.

Azzal nincs is különösebb baj, hogy a Klotild hercegnő által építtetett ikerpaloták déli épületét csak a pesti humor nevezte el Matildnak, és az is belefér, hogy a kávéház-alapítás időpontját egy évvel elvéti a leírás. Az igazi probléma, hogy

Krúdy nem annyira kávéházi író volt, mint kocsmás, és többnyire csak íróbarátait látogatta a kávéházakban.

De bárhová is tért be néhány fröccsre vagy egy kispörköltre, soha nem dolgozott ott: írásai jobbára otthon vagy szállodai szobákban születtek. A Szindbádot Király utcai lakása mellett, a Royal Szállodában található apartmanjában írta, ahová a családi élet nyűgös kötelezettségei elől menekült. Összesen egyetlen leírást találunk arról, hogy valaha betért a Belvárosi kávéházba, irodalmi vonatkozása azonban ennek sincs.

Krúdy Gyula szobra – Lelkes Márk és Máthé Krisztián alkotása (2021) – a Belvárosi kávéház mellett, a Duna utcában (fotó: MTVA/Balaton József)

Viszont ez volt a törzshelye számos más írónak. A finom tollú, érzékeny Pap Károly, a Nyugat és a Válasz kitűnő novellistája a 40-es évek első felében például mindennap itt alkotott, míg koncentrációs táborba nem hurcolták. Ha az ő neve nem lenne elég ismert, akkor pedig az 50-60-as évek fordulójának művészei közül is lehetne válogatni, akik egy kis időre újrateremtették a betiltott kávéházi életet a Belvárosiban. Egymás mellett ábrándozott itt egy jobb világról a fiatal Konrád György és Csoóri Sándor, Mészöly Miklós és Tornai József, Jancsó Miklós és Hernádi Gyula. Lenne miért emlékezni rá, hogy a kommunista diktatúra nyomasztó évei alatt egy újraéledő kávéház írói törzsasztalát – már és még – nem vágták ketté a világnézeti ellentétek.

Kávéház Klotild hercegnő palotájában

Az Erzsébet híd építése miatt szinte az egész pesti belváros Duna-parti részét lebontották. Az egyik üres telket Klotild Mária Adél Amália szász-coburgi és gothai hercegnő, Habsburg József Károly főherceg felesége vásárolta meg, és 1899-ben nagyszabású építkezésbe kezdett. A hídba futó széles út mentén két égbe nyúló házat emeltetett Korb Flóris és Giergl Kálmán építészekkel. Az ikerpaloták a New York-i felhőkarcolókéhoz hasonló, modern vasszerkezetre épültek, míg faragott kőburkolatuk a századforduló historizáló eklektikus stílusát tükrözte. E kettősséget sugallták a fővárosban az elsők között kiépített liftek és a tornyokat díszítő ősi hercegi koronák is.

Nincs adat arról, mikor nevezték el a pestiek Matild-palotának a déli épületet, az első sajtóemlítések mindenesetre az 1960-as évekből valók. Még északi testvére befejezése előtt, 1900 júniusában megjelent egy hirdetés, amelyben Steuer Sándor, a legendás kávés tudatta, hogy „őfensége Clotild főhercegnő palotájában” megnyitotta a Belvárosi kávéházat. Steuer, aki korábban olyan kávéházak alapításában vett részt, mint a Fiume vagy a New York, nem sokáig maradt a Belvárosi élén: egy év múlva már Fábri Henrik tudatta a közönséggel, hogy angol reggelivel, pezsgővel leöntött jeges gyümölcsökkel, különleges összetételű fagylaltokkal és nem kevesebb, mint 260-féle kül- és belföldi lappal várja a közönséget. Egy újsághír ehhez azt is hozzátette, hogy „az új tulajdonos szakavatott keze teljes garanciát nyújt arra, hogy a kávéház, „a Belváros high-life közönségének (…) még fokozottabb látogatásnak fog örvendeni”. Valóban: a csak a New Yorkhoz mérhető pompájú és befogadóképességű kávéház sokkal inkább volt a pénzes polgárok találkozóhelye, mint a lyukas zsebű művészeké.

„A legdemokratikusabb kávéház”

Bohuniczky Szefi írónő emlékei szerint a közeli Centrálba járó írók fejében még az első világháborút követő években sem fordult meg, hogy áttegyék székhelyüket a jóval kényelmesebb Belvárosiba: „A két hely élete és látogatói úgy viszonyultak egymáshoz, mint egy porosz város és Nápoly tája. A Belvárosiba pénzszagot hoztak, a Centrálba szellemi kíváncsiságot. Így lett az egyik parádés, a másik szerény és nagyvonalú.” A parádés kávéházat 1918-ban vette át a Felvidékről érkező Rónay Ödön, akinek családja az államosításig bérelte a helyet.

Az ikerpaloták háttérben az Erzsébet híddal 1929-ben (fotó: Fortepan 32570 / Pesti Brúnó)

Ha híres írói törzsasztalok nem is jöttek létre, hírlapírók szívesen költötték itt el nem túl drága, kéttojásos reggelijüket, mielőtt átnézték a friss nemzetközi lapokat. A közeli jogi kar professzorai és diákjai is mindennapos vendégek voltak, köztük egy erdélyi román egyetemista, Petru Groza. Gyakran időztek itt a környéken lakó színészek is, például Somlay Artúr vagy Ódry Árpád. Rónay Egon, a kávés fia később úgy emlékezett, hogy esténként elegáns vacsorázóhellyé változott a Belvárosi. Szerinte a New York közönsége inkább a művésztársadalomból jött, „míg a Belvárosinak erősebben, mondjuk, polgári jellege volt”. Ebből az időből származik az egyetlen említés arról, hogy Krúdy Gyula is betért ide: a testvérével és annak fiával találkozott, akik a kávéházban vacsoráztak.

Bár író törzsvendégei nem voltak a Belvárosinak, egy-egy találkozó erejéig mégis bekerült az irodalomtörténetbe. A 20-as évek elején például rendszeresen gyűltek itt össze lázadó színpadi szerzők, akik megelégelték, hogy darabjaikat mellőzik a fővárosi teátrumok. Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos, Kárpáti Aurél és társaik eldöntötték, hogy ha a nagy színházak csak szórakoztató bulvárdarabokat játszanak, akkor ők megalapítják a saját játszóhelyüket. A tervből – pénz híján – semmi sem lett, de Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház új igazgatója a lázadók hívó szavára elment a Belvárosiba, és ezután megnyitotta színházát a drámaírók előtt. Ehhez hasonló szervezkedésre került sor egy évtizeddel később, amikor egy új médium, a rádió kezdte magához vonzani az írástudókat. Móricz Zsigmond, Eckhardt Sándor irodalomtörténész, Halász Gábor kritikus és társaik itt találkoztak a rádió első elnökével, Kozma Miklóssal, akit rávettek, hogy adjon teret az irodalmi és művészeti műsoroknak.

A későbbiekben is a Belvárosi kávéház védjegye maradt, hogy

világnézettől, politikai meggyőződéstől és származástól függetlenül keresték fel a vendégei.

Rónay Egon szerint „a vendégkör összetételét tekintve talán a Belvárosi volt Budapesten a legdemokratikusabb kávéház”. Előfordult, hogy az erkélyen Stern Samu, a Zsidó Hitközség elnöke ült a családjával, lent pedig, éppen az alattuk álló asztalnál az antiszemita Imrédy Béla a maga famíliájával. Szentkuthy Miklós író pedig azt jegyezte fel, hogy kamaszkorában kileste, amint extravagáns bubifrizurát viselő nagynénjének egy konzervatív tábornok udvarol az egyik sarokasztalnál – „gallérja arany tölgyfalevelével, érdemrendjei kissé csüggeteg (csilingelő?) karácsonyfadíszeivel”.

Pap Károly asztala

A 30-40-es évek fordulóján már volt egy ismert író törzsvendége a kávéháznak: Pap Károly. Az Est, a Nyugat és a Válasz állandó szerzője, aki több regény és novelláskötet mellett megírta a Zsidó sebek és bűnök című vitairatot, amelyben az antiszemitizmusra keresett filozófiai mélységű választ. Vallásában kételkedő zsidó és lelkes magyar hazafi volt egyszerre, aki egy mélyen hívő keresztény nőt vett feleségül – nem csoda, hogy magányos és társtalan szereplője lett a magyar szellemi életnek. Igazán jó szemű pályatársai azonban felismerték írásművészetének jelentőségét, köztük Németh László, Osvát Ernő vagy éppen Móricz Zsigmond, aki szerint Pap életműve csak világirodalmi mértékkel mérhető. Sárközi György, a Válasz szerkesztője folyamatosan teret adott neki lapjában, sok évvel később, az újraindított folyóiratban pedig Bibó István hivatkozott rá tisztelettel.

Jobb és baloldalról egyaránt megütközéssel fogadták, hogy Pap Károly 1935-ben részt vett a főként népi írókat tömörítő Új Szellemi Front létrehozásában, pedig csak hitt benne, hogy a jobbító szándékú értelmiségnek származástól függően lehetnek közös céljai. A zsidótörvények bevezetése után már keveset írt: csak ült a Belvárosi kávéház egyik emeleti asztalánál, tollal a kezében, és hallgatott. Egy náci veszély elleni kiáltványon dolgozott, amivel tervei szerint egy megfelelő időpontban keresztény és zsidó íróknak kellett volna közösen előállniuk. „Az író nem lehet egy népnek, fajnak, felekezetnek írója, (…) csak az egész emberiségnek” – nyilatkozta utolsó interjújában. A megfelelő pillanat végül nem jött el: Pap Károlyt megölték a bergen-belseni koncentrációs táborban.

„Mit csinálnak itten, kérem? Hát, mondom, kávéházat”

A háború alatt Rónay Egon vette át apjától a Belvárosi vezetését. Ő a nehéz időkben azzal került be a sajtóba, hogy állandó munkatársával, a vendégek által csak Szálem néven ismert hórihorgas Zboznovits Károly főpincérrel jótékonysági gyűjtést szervezett szegény sorsú gyerekek számára. Végül magát a kávéházat is menteni kellett: az ostrom alatt német tank ment be az egyik ajtón, majd a másikon távozott. Mégis ez a szétlőtt üzlethelyiség volt az első Budapesten, amelyik 1945 februárjában újra kinyitott. A kávés és felesége – amint kijöttek a pincéből – a kávéházhoz siettek, és elkezdtek romot takarítani. Később egy pincér is csatlakozott hozzájuk, majd újabb és újabb kollégák. A raktárban mindössze egy zsák pótkávé maradt épségben, a kibombázott szomszéd házból pedig előkerült egy régi sparhelt, azt szerelték be, hogy kávét főzzenek rajta. Megtalálták egy egykor itt fellépő dizőz plakátját is, arra írta rá Rónay sietősen: „NITVA”.

A kifelejtett ipszilon és a mínusz húszfokos hideg ellenére is sorban érkeztek a vendégek. „Jöttek rongyokban, és akkor egyszer csak látták és nézték, hogy mi van itten. Mondom, tessék csak bejönni. Hogy-hogy, mit csinálnak itten, kérem? Hát, mondom, kávéházat. Jöjjenek csak be – emlékezett Zeke Gyulának adott interjújában Rónay. – És ebben a hidegben is beültek a nem létező ablakba, kérlek szépen, mert azt akarták, hogy ülnek a kávéházban. És közben a döglött lovak ott feküdtek mellettük húsz-harminc méterre.” Budán még dörögtek a fegyverek, amikor másnap, február 18-án a Szabadság című lapban megjelent a hirdetés: „Rónayék Belvárosi Kávéházának egyik ablakában szerény keretek között feketekávét mérünk. Szálem is ott van.” Túl sok ételt és italt a következő hónapokban sem tudtak kínálni, de feltalálták magukat, és új szolgáltatásokat vezettek be. A Belvárosiban postafiókot lehetett bérelni, telefonszolgálat működött, és egy akár félórára kibérelhető gépírónő is várta azokat, akiknek sürgős diktálnivalójuk volt.

A kávéház e lelkesítő újjászületés ellenére sem volt kedves a megszilárduló kommunista hatalomnak.

A régi törzsvendég, Petru Groza – immár román miniszterelnökként – a protokollprogramok után még ellátogatott ide, hogy Szálemmel és a személyzet idősebb tagjaival elbeszélgessen a régi szép időkről, aztán pár nappal később e szép idők reménye végképp semmivé lett: a kávéházat államosították. Rónay Egon még éppen el tudta hagyni az országot. Angliában csinált karriert: neves vendéglőket vezetett Londonban, majd Egon Ronay’s Guides néven létrehozta Európa legnevesebb étteremajánló kiadványát. A bezárt kávéházban pedig előbb diákmenza működött, majd műszaki rajzolók műtermét és raktárakat helyeztek el benne.

A középosztály búvóhelye

A Belvárosi 1956 májusában nyitott újra, amikor a hatalom az enyhülés jeleként – a Hungária néven újjáalakított New York mellett – még egy kávéház működését engedélyezte a fővárosban. A berendezés dísztelenebb, a választék szegényesebb volt, mint a ház fénykorában, mégis a békeidők nosztalgiáját hozta magával. A New York Times ugyancsak a nyitás jegyében beengedett tudósítója is ellátogatott a frissen megnyílt kávéházba. Szerinte a Belvárosi lelkes közönsége annak bizonyítéka, hogy elnyomva bár, de még létezik polgári középosztály Budapesten. Az első törzsvendégek között egyetemi tanárok, orvosok és újságírók mellett ott volt a korszak ünnepelt színésznője, Tolnay Klári is. Nem sokkal ezután pedig megjelentek az írók.

Elsőként, még 1956 nyarán Déry Tibor és barátai ütöttek tanyát a kávéházban. Az író itt olvasta fel először két fontos, diktatúra ihlette elbeszélését asztaltársaságának. Az egy kutya életén keresztül elmesélt történetet, a Nikit két részletben publikálta egy folyóirat, és nem lehetett tudni, hogy a második részt, amelyben a kutya gazdáját törvénytelenül letartóztatják, engedélyezi-e a cenzúra. Fél évvel korábban biztos nem jelenhetett volna meg, de akkor kinyomtatták. Akárcsak a Szerelem című novellát, amelyben Déry megjósolta saját jövőjét: a hamarosan kitörő forradalom után letartóztatták, és feleségével éppúgy kegyes hazugságokkal tartották egymásban és az író édesanyjában a reményt, mint az elbeszélés hőse.

„A társaság a túlélés eszméje köré szerveződött”

Déry még börtönbüntetését töltötte, amikor néhány fiatal író részt vett egy hatalom által rendezett irodalompolitikai fórumon, és az ott hallott üresfejű szózatok feletti elkeseredésükben beültek egy vendéglőbe, ahol késő éjszakáig beszélgettek. Közülük többen ekkor ismerték meg egymást. Nem kötötte őket össze semmilyen esztétikai vagy világnézeti iskola, pusztán kíváncsiak voltak egymásra, és levegőhöz akartak jutni az újraéledő elnyomás légkörében. Csoóri Sándor, Orbán Ottó, Tornai József és Marsall László költők mellett Konrád György, Hernádi Gyula, Gyurkó László és Sükösd Mihály képviselték a prózaírókat. Hernádi kivételével egyikük sem volt még 30 éves, amikor lezajlott első találkozójuk a Belvárosiban.

Azért esett a választásuk a kávéházra, mert hordozott valamit a szabadság levegőjéből,

ráadásul az összetolt nagy asztalok körül kényelmesen elfért a hétről hétre növekvő társaság. Később megjelentek körükben a pár évvel idősebbek is: az asztalfióknak író Mészöly Miklós, vagy az első játékfilmjét 37 évesen, 1958-ban elkészítő filmrendező, Jancsó Miklós. Nem volt rendszeres visszatérő, de néha betért hozzájuk Pilinszky János is – például azért, hogy minden előzetes bejelentés nélkül Vörösmarty-verseket szavaljon a jelenlevőknek.

A Belvárosi-kör valószínűtlen összetételű csoportosulás volt. „Mi pedig, akik éveken át ültünk a Belvárosi kávéház kerekasztala körül, noha igen sokfelől jöttünk, különféle származásúak, vallásúak és iskolai végzettségűek voltunk, ott, azokban az években nem tapintatból nem beszéltünk ilyesmiről, hanem fel sem merült bennünk ez a probléma. Egyszerűen nem volt téma a népi-urbánus ellentét” – emlékezett később a köztük uralkodó nyitottságra Sükösd Mihály. Orbán Ottó utóbb így magyarázta, hogy közös világnézeti alapok nélkül is megértették és segítették egymást: „A Belvárosi kávéházban összeverődött társaság a túlélés eszméje köré szerveződött, azzal a föltett szándékkal, hogy működőképes állapotban őrzi az épnek remélt eszét addig, amíg majd e baráti körön kívül is használhatja. A maga nyomorult módján hősies vállalkozás volt ez.”

Mindez nem jelentette azt, hogy kritikátlanul dicsérték volna egymás műveit, sőt. Orbán szerint „ha valami vitathatatlanul példaszerű volt ebben a gyülevész társaságban, hát szabad szelleme, nyíltsága, goromba igazmondása feltétlenül”.

„A szellem árvaházi gyerekei”

Az 50-60-as évek fordulóján a kádári konszolidációs politika kiadta a jelszót: „aki nincs ellenünk, az velünk van”, így a Belvárosi-kör tagjainak többsége anélkül is publikálhatott, hogy hűségesküt kellett volna tenniük a hatalomnak. Nem voltak a kultúrpolitika kedvezményezettjei, de kitagadottjai sem. Elsősorban a Kortárs folyóirat számított közös fórumuknak, majd egyre-másra jelenhettek meg önálló köteteik is, és persze mindig volt köztük olyan is, akit valamilyen okból egy ideig szilenciumra ítéltek. „Minden találkozónk felér egy színházi bemutatóval – idézte fel évtizedek múltán Csoóri Sándor. – A szomszéd asztalnál a szakosított besúgók ülnek, de Hernádi és Orbán Ottó csak úgy maguktól elkezdenek szürrealisztikus nyelven beszélni Raymond Aron Történelem és relativitás című munkájáról, a besúgók pukkannak meg, de azt hiszik, hogy mi, mint afféle lángelmék, egy új nyelvet találtunk ki.”

Az együvé tartozás tudata sem alakította a társaságot irodalmi iskolává. „Telefonon is fölolvastuk egymásnak az új szüleményeket, s mondtunk véleményt, javasoltunk módosításokat, vagy örültünk a másik eredményeinek – mesélte Tornai József. – Hogy hatottunk-e egymásra? Egész biztosan. Természetünk azonban eleve megóvott mindenféle követéstől-utánzástól.” A közös olvasmányok is hatottak rájuk: a rendszeres keddi és pénteki találkozókon Camus és Sartre, Eliot és Becket, Kafka és Wittgenstein műveit magyarázták egymásnak. Csoóri Sándor szerint ezért „akadtak, akik az egzisztencializmus magyarországi képviselőinek néztek bennünket: romantikus Európa-majmolóknak. Mások álmodern sznobnak, a szellem árvaházi gyerekeinek”. Különállásukat és szabadságukat a maguk módján külsőségekben is hirdették: szakítottak a szabványzakókkal és a szinte kötelező hátrafésült hajjal – borzasan, borostásan, elnyűtt pulóverekben jártak. Ebben is akadt persze kivétel: Hernádi Gyula, aki tüntetően mindig elegáns öltönyben és régimódi kalapban jelent meg a kávéházban.

Hernádi a Belvárosiban barátkozott össze Jancsó Miklós filmrendezővel, akinek hosszú időre állandó alkotótársa lett. Első közös munkájuk, a Szegénylegények, amely meghozta a világhírt a rendezőnek,

nem születhetett volna meg a kávéház inspiráló közege nélkül.

És ezzel nem állt egyedül. „Akárhogy szépítgetnénk is – írta Csoóri Sándor –, ebből a megújuló kávéházi légkörből szakadt ki végül a Szegénylegények, az Így jöttem, a Tízezer nap, ebből Hernádi Péntek lépcsőinje, Orbán Ottó és Tornai József versei, Konrád, Sükösd esszéi, szépprózája, s ki tudná elsorolni, hogy még mi minden.”

A Belvárosi-kör vége

A kávéházi szép napoknak a 60-as évek második felében szakadt vége. „Kiraktak bennünket – idézte fel Sükösd Mihály –, nem nézték jó szemmel a kis pénzű, keveset fogyasztó, inkább csak kávézó népséget, úgyhogy áttettük a székhelyünket a Metropolba, ahol rosszabbak voltak a körülmények, zene szólt, sok volt a részeg ember.” De nem pusztán egy türelmetlen üzletvezető döntése vezetett a csoport felbomlásához. Sükösd szerint a nagyobb közösségből óhatatlanul különféle kisebb csoportok alakultak. „A törés 1968-ban következett be, ideológiai értelemben is 68-cal váltak széjjel az útjaink. Akárcsak a magyar értelmiségé általában.”

A Belvárosi kávéház az Április, óh április című rádióműsor felvételekor 1968-ban (fotó: Fortepan 138390 / Szalay Zoltán)

A társaság három részre szakadt: újjászületett a népi írók mozgalma, akiknek reprezentáns gondolkodója Csoóri Sándor lett; kialakult a rendszert lépésről lépésre megváltoztatni akaró reformértelmiségiek csoportja, amelyet a Belvárosi-körből Sükösd Mihály neve fémjelzett; mások pedig – köztük Konrád György – a rendszert alapjaiban tagadó későbbi demokratikus ellenzék hangadói lettek.

„Ahogy a hetvenes-nyolcvanas években a magyar és a keleteurópai történelem kényszerei egyre inkább eltávolították egymástól e három magatartásformát, úgy kerültek messze a Belvárosi-kör hajdani meghitt barátai is” – elemezte a kialakult helyzetet Sükösd.

Írók helyett revütáncosok

A Belvárosi kávéház egyszerre múlt ki a kiutált értelmiségi törzsasztallal. Egy vendéglátóipari főhivatalnok a 70-es évek elején meghirdette, hogy a kávéház fogalma a múlté, „így aztán minden bizonnyal eltűnik a név is a honi vendéglátás fogalmai közül”. Ennek az eszmének a jegyében a Belvárosit ismét önkiszolgáló étteremmé alakították, ahol a kultúrát legfeljebb az képviselte, hogy hétvégenként az esti órákban lemezklub működött az emeletén, ahol egy újságcikk szerint „gondozatlan hajú, gyanakvó tekintetű lányok és fiúk” hallgatták a gyanús nyugati zenét.

Aztán újabb koncepcióváltás következett: 1984-ben „Belvárosi Kávéház – Lidó” néven külföldi turisták kiszolgálására szakosodott mulatóhellyé alakították. Az ebéd alatt cigányzenészek, a vacsora után revütáncosok nyitották meg a valutás pénztárcákat. A sok év után hazalátogató egykori tulajdonos, Rónay Egon maga is eljött ide, és elkeserítették a látottak. Hát még az, amikor pár évvel később Londonban egy magyar diplomata felajánlotta neki, hogy vásárolja vissza a kávéházat, és nyissa újra úgy, ahogy szeretné. Elvből sem adott pénzt azért, amit egyszer elvettek tőle.

Valódi emlékek hamis szoborral

Sok évvel később, a rendszerváltást követően néhányan megpróbálták újra egy asztalhoz ültetni a Belvárosi-kör egykori reprezentáns íróit. Bár az akkor már a két szemben álló politikai oldalt képviselő Konrád György és Csoóri Sándor hajlottak a dologra, a nyilvános beszélgetésből végül mégsem lett semmi. Ahogy a különböző, mégis kölcsönös megértésre törekvő szellemiség újjászületéséből sem.

Csak egy író írta tovább a Belvárosi kávéház krónikáját. Sándor Iván, aki fiatal újságíróként Tolnay Klári színésznőt leste asztala mellől, több regényében is megidézte az egykorvolt kávéház világát. Egyik regényhőse – aki erősen emlékeztet az íróra – megpróbál bemenni a balesetveszélyesnek nyilvánított, ezért palánkkal lezárt egykori kávéházba, de a biztonsági őr útját állja. 2021-ben aztán egy török befektetőcsoport kiváló minőségben felújította a kávéházat és az egész épületet. Egy agilis marketingesnek Krúdy Gyula neve jutott eszébe a kávéházról, Krúdytól pedig a Szindbádot ismerte. Az illetékes kerületi testület aztán ráütötte a pecsétet a szobortervre, hiszen oda volt írva:

„mint az köztudott”.

Persze elsősorban úgyis csak turisták kortyolgatják itt vagy a páratlan panorámát nyújtó „skybarban” a feketéjüket. Nekik bőven elegendő, hogy kifelé menet egy ismeretlen író szobrára esik a pillantásuk. A többiekre, és arra, hogy volt idő, amikor a magyar szellemi életet nem szakadt politikai szekértáborokra, elég, ha mi emlékezünk.

Nyáry Krisztián: Itt kávéztak ők című könyve alapján, Corvina, 2024

Források

Bedecs László: „Töredékek a múltból: Csoóri Sándor Bedecs László kérdéseire válaszol”. In: Parnasszus (14. évf.), 2008/1. sz., 8–28.
Bohuniczky Szefi: „Az elfelejtett Centrál Kávéház”. In: Vigilia (24. évf.), 1959/8. sz., 471–478.
Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. I–II. Püski, 1994
Földényi Ervin: „Kávéház a romokon”. In: Belkereskedelem (4. évf.),1955/2. sz., 5.
Gách Marianne: „Groza a kávéházban”. In: Film Színház Muzsika (28. évf.), 1984/51. sz., 15.
Konrád György: „Szeretek normális lenni (Kérdező: Eszéki Erzsébet)”. In: Kortárs (33. év.), 1989/12. sz., 111–119.
Konrád György: „Hernádi Gyula”. In: Az újjászületés melankóliája. Pátria, 1991, 317–320.
Kovács Dezső: „Diadalok és nyomorúságok: Beszélgetés Sükösd Mihállyal”. In: Kritika (21. évf.), 1992/4. sz., 36–39.
Kőrösi Zoltán: „Reménymérgezés: Beszélgetés Orbán Ottóval”. In: Kritika (19. évf.),1990/6. sz., 13–16.
Kőrössi P. József: „Benne van? Rémes alak (2003.01,16. csütörtök)”. In: Mozgó Világ (44. évf.), 2018/4. sz., 50–68.
Molnár György: „Emlékezés Pap Károlyra”. In: Új Látóhatár (3. évf.), 1960/1. sz., 61–63.
Sándor Iván: Drága Liv. Kalligram, 2003
Sándor Iván: „Budapesti séták”. In: Jelenkor (61. évf.), 2018/12. sz. 1424–1434.
Sós Endre: „Pap Károly”. In: Uj Élet (23. évf.), 1967/11. sz., 4.
Sükösd Mihály: „Folyóirat és történelem: Valóság: 1963–1993”. In: Mozgó Világ (19. évf.), 1993/12. sz., 87–105.
Szentkuthy Miklós: „Eltűnt kávéházak nyomában”. In: Rakéta Regényújság (13. évf.), 1986/18. sz., 20-23
Tabi László: „Visszasírom a kávéházat”. In: Budapest (4. évf.), 1966/1. sz. 43.
Tornai József: „Néhány összetett és tőmondat Csoóri Sándorról”. In: Parnasszus (14. évf.), 2008/1. sz., 41–51.
Vincze Miklós: „Hamis legenda alapján kaphatott szobrot Krúdy a pesti belvárosban”. In: 24.hu. 2021. 12. 05.,
Zeke Gyula: „»…mit csinálnak itten, kérem? Hát, mondom, kávéházat.«: Rónay Egonnal Zeke Gyula beszélgetett”. In: Budapest (31. évf.), 2008/1. sz., 27–29.
Zeke Gyula: „Búcsú Rónay Egontól”. In: Budapest (33. évf.), 2010/7. sz., 22–23.

Nyitókép: a Belvárosi kávéház az 1920-as években (forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>