Török Zoltán: „Nem tíz-húsz év van hátra, csupán egy-kettő”
A közelmúltban került a mozikba Török Zoltán Változó vadon című filmje, amely Svédország természeti kincseinek pusztulásáról, átalakulásáról is nyíltan beszél. Az utóbbi évek legnézettebb magyar természetfilmjeinek rendezője tizenöt éve él a skandináv országban, s megtudjuk tőle: az egyik fő oka annak, hogy így megnőtt a fakitermelések mennyisége a svédeknél, az, hogy Kínában elkezdtek WC-papírt használni, oda megy a sok fa cellulóznak. Török nem szakadt el teljesen Magyarországtól sem: az Alföld elsivatagosodására, az európai klíma drasztikus változására egy, a Kiskunságról forgatandó filmmel készül felhívni a figyelmet. Interjú.
– Az első önálló alkotása egy svéd gyártású természetfilm volt. Milyen út vezetett a szentendrei susnyásban bóklászó, madarászó fiú álmodozásától a Discovery Channelnek forgatott Izlandig?
– Egyenes, hiszen gyerekkorom óta erre készültem. Lakótelepi srácként nőttem fel Szentendrén, de a mi háztömbünk az utolsó volt az erdő és a mocsár szélén. Ott játszottunk mindig, ott kedveltem meg az állatvilágot. Egy kis csapattal, az Ökológiai Kukkantóval jártuk a természetet, még madarász vizsgát is szereztünk és madarakat gyűrűztünk. Akkoriban elég sűrűn mutattak be természetfilmeket a tévében, sőt, egy német természetfilmes portréját is levetítettek, akkor jöttem rá, hogy én ezt az életet akarom élni. Onnantól kezdve erre törekedtem és – egy féléves kitérőt leszámítva, amikor fatális módon tévútra tévedtem és városkutatással foglalkoztam – mindig is ezt csináltam. A 2000-es évek elején haldoklott a természetfilmes műfaj idehaza. Nem volt pénz és hiányzott a nagy generáció is – Homokiékkal az élen –, akiktől tanulni lehetett volna. Külföldön kezdtem hát lehetőségeket keresni. A BBC-től kezdve mindenhová írtam. Végül egy svéd cég válaszolt, oda mehettem asszisztensnek.
– Azért ment, hogy beletanuljon a filmes szakmába?
– Igen. Természetfilmezést máshogy nem nagyon lehetett tanulni és még most is csak néhány hely van a világon, ahol létezik ilyen jellegű oktatás. Az egyik Új-Zélandon, a másik Montanában. Dolgozni kezdtem tehát ennek a svéd cégnek, ahol 2003-ban azt mondták, rendezzem meg az Izlandról szóló filmet. Két év alatt forgattuk le a párommal, akivel azóta is együtt vagyunk.
– Volt olyan film, ami életre szóló, meghatározó élmény volt az ön számára?
– Vannak ilyenek, hogyne, de ezek nem mainstream természetfilmek, viszont látszik rajtuk, hogy a készítői éveket töltöttek a helyszínen, nem 3-4 hetes forgatás alatt készültek el.
Bár Attenborough sokak számára egy idol és az ő szerkesztőségükben voltam annak idején gyakornok, sosem szerettem volna olyan természetfilmeket csinálni, mint a BBC. Nem fogott meg, ami ott zajlik. Az egy gyár.
Én azokat a filmeket szeretem, amelyeknek van sztorija és egyetlen karaktert követnek végig, nem azokat, amelyek 3-4 perces blokkokból állnak és egy-egy ilyen blokk költségvetése akkora, mint nálunk egy egészestés filmé. A legtöbb természetfilmet körülbelül öt percig bírom a tévén keresztül nézni, mert az esetek nagy részében tudom, mi lesz a következő vágás és hol forgatták, melyik állattal. Annyi a csalás ezekben. De vannak elképesztően jó filmek is…
– A Vadlovak című filmje miatt hány évet töltött a Hortobágyon?
– Hármat. Ez sztenderd kezd lenni, ha egy forgatás csak másfél-két évig tart, akkor már nagyon rövidnek tűnik.
– Teljesen fix a koncepció a fejében, amikor belevág egy forgatásba vagy változhat a természet esetlegességei miatt?
– Mivel ezek nem alacsony költségvetésű filmek – előfordul, hogy egy kisebb játékfilm árából dolgozunk, sőt… (és a Netflix meg a BBC még ennél is jóval többől) –, a finanszírozók nem adják oda a pénzt arra, hogy majd kimegyünk és hozunk valamit. Kell, hogy legyen egy komoly koncepció, ami szerint építkezünk. Ez persze nem annyira kötött, mint a BBC-nél, ahol akár még storyboardoznak is, tehát még azt is előre eltervezik, honnan néz majd be az alligátor a képbe és merre távozik, és ezt kell visszahozniuk az operatőröknek. Miután elvégeztem a kutatómunkát, azért én is összeállítok egy jelenetlistát arról, hogy körülbelül mi várható.
– A kutatómunka is benne van a három évben?
– Részben igen. Sokszor úgy megyünk a helyszínre, hogy nem is forgatunk, a vadlovakhoz is fél évig jártunk „tanulni őket”. Ott egy ideig mellettünk voltak a kutatók is, aztán átvettük a stafétát és később már mi szolgáltunk olyan információkkal az állatokról, amikről addig ők se tudtak. Ők például sosem láttak csikószületést a vadlovaknál, mi pedig négyet is fölvettünk ezek alatt az évek alatt. A most bemutatott, Változó vadon című svédországi filmemben is van olyan jelenség – amikor a fókák méhlepényéből csemegéznek a rétisasok –, ami újdonságként szolgált a kutatóknak.
Mindegyik filmemben van olyan tudás, amit annak köszönhetően szereztünk meg, hogy nagyon sok időt töltöttünk a helyszínen és ezáltal újat tudtunk mondani az adott állatokról.
– Lehet, hogy rengeteg időt töltenek egy-egy helyszínen, de nyilván nem állandóan forog a kamera. Volt olyan jelenet, amiről lemaradtak és azóta is bánja?
– Ezt a kérdést nem szeretem, mert „fájdalmas” sebeket tép fel bennem. Természetesen sok ilyen van. Minél tapasztaltabb az ember, annál kevésbé fordul elő ilyesmi, de vannak váratlan történések, amikről így is le lehet maradni. Ha az ember annyira sok időt tölt állatok között, mint én, egy idő után megérzi, ha valami készül. Egyszer Jan Henrikssonnal – akinek a svéd cégnél annak idején az asszisztense voltam – ültem lesben a Vad Magyarország forgatásán. A holló, amit épp megfigyeltünk, „mondott” valamit, ő pedig megjegyezte: mindjárt el fog szállni és bejön a képbe egy másik. Csak nevettem rajta, de tényleg így történt.
– Természetfilmnek hívjuk őket, de valójában jórészt állatoktól szólnak ezek a filmek, önnek pedig, ha jól tudom, csak geográfus végzettsége van. Autodidakta módon tanult bele az állatok viselkedésébe?
– Jártam biológia szakra is, de két év után otthagytam. Amikor elkezdünk egy filmet, sokat foglalkozom az adott állattal, de gyakran fordulok szakemberhez is azzal, hogy írjon pár oldalt az általunk megfigyelni kívánt körülbelül húsz fajról, hogy tudjuk, mik a viselkedésük kulcsmotívumai, mikor forgassunk róluk és kik a téma legfőbb szakértői.
– Egy természetfilmben etikus megrendezni egy szituációt? Ön beleszól bármilyen szinten abba, hogyan viselkednek az állatok a kamera előtt?
– Nem, sőt,
nagyon pikkelek azokra, akik a legkisebb mértékben is megrendeznek egy jelenetet.
– Fizikailag is távol van a történésektől?
– Igen. Amikor például a Változó vadonban szereplő sarki rókákról forgattunk, a kutatóval odarepültünk helikopterrel a helyszínre. Amikor azt mondta, 50 méternél azért ne menjünk közelebb az állatokhoz, csak nevettünk. Onnan jó 150 méterre állítottuk fel a kameráinkat. Amikor meglátta a hatalmas objektívjeinket, mindent megértett. Mostanában egyébként mindenki egyre gyakrabban dolgozik távirányítható gépekkel. Az ember csak itt ül és a telefonjáról mozgathatja a hegyekben lévő kamerát.
– Az állatok tehát ilyenkor nem is veszik észre a stábot?
– Ez a cél, de a medvék például mindig tisztában vannak azzal, hogy benne vagyunk a lesben, csak nem zavarja őket. Van egy lapra szerelhető lesünk, amit a forgatás előtt fél évvel kiviszünk és felállítunk a helyszínen, hogy megszokják az állatok. Építünk hozzá egy kéményt, amin egy szellőztető rendszer viszi ki a szagunkat felfelé, így az emlősök sem érzik meg a jelenlétünket. Ott áll tőlem három méterre a róka és fogalma sincs, hogy a lesben vagyok. Bent egy ember fér el, ez az esetek túlnyomó többségében Janne, egy őrült finn barátom. Amikor eljön a forgatás ideje, nagyon gyorsan bemegy és előfordul, hogy öt napig ki sem jön. Miután bement, a következő egy-másfél napban nem lesz mozgás a les környékén. Bár Janne mostanában már panaszkodik, ha öt napig kell maradnia, előbb nemigen tud kijönni, mert ha kijön, megérzik a szagát és akkor hiába volt a fél éves felkészülés, fuccsba megy a tervünk. Általában igyekszünk olyan helyeken fölállítani a lest, ahol viszonylag nagy az emberi mozgás, mondjuk egy kilométerrel arrébb fut egy ösvény. Az ilyen helyeken az állatok nem annyira érzékenyek az emberi jelenlétre.
– Azt honnan tudják, merre járnak például a rozsomákok, hol kell felállítani a lest?
– Nem csak az állatok, a természetvédelmi szakemberek bizalmába is be kell férkőznünk. Ha látják, hogy nem kamu munkát végzünk, nem orvvadászok vagy tojásrablók vagyunk, átadják nekünk azokat a szuper szenzitív adatokat, amelyek segítségével rátalálunk az általunk keresett állatokra. Odaadták például az összes rétisasfészek GPS-koordinátáját a svédországi partvidéken, amit aztán végigautóztunk. Ez személyes ismeretség és bizalom kérdése.
– A filmjeiben fokozatosan egyre nagyobb teret nyer a természet károsodásának témája. Ez ma már elvárás egy természetfilmmel szemben?
– A magam részéről az. A most mozikba került Változó vadont is csak úgy vállaltam el, ha bemutathatjuk benne az emberi aktivitás természetpusztító hatásait. Ugyanakkor elég sok konferencián, természetfilmes fesztiválon veszek részt és az ott folytatott beszélgetések alapján egyértelmű, hogy ez a műfaj a nézők nagy része számára menekülés a valóságtól. Az emberek bekapcsolják a tévét, elmerülnek a természet szépségeiben és nem akarják ott is a problémákat viszontlátni. Sokszor felteszem magamnak a kérdést egy film készítése közben, hogy ki a fene fogja ezt megnézni. Ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy óriási igény van arra, amit csinálunk. Van filmem – a National Geographic megbízásából forgatott Everglades –,amit kilenc és félmillióan néztek meg a YouTube-on. De a Vad Magyarország megtekintéseinek száma is 1,7 milliónál jár, pedig az csak magyarul van fent. Ráadásul a YouTube kimutatása szerint nagy százalékban végig is nézik, akik rákattintanak. Lehet impaktfaktoros filmet is csinálni, aminek kimondottan az a célja, hogy hatást érjen el, mint például az Oscar-shortlistes Elefántcsont játszma, aminek következtében 2017. január 1-től Kínában betiltották az elefántcsont-kereskedelmet. Ugyanakkor mindig az a nagy kérdés, hogy ha az emberek orrát beledörgölöd az általuk is jól ismert problémákba, akkor is hajlandóak-e végignézni. A mi filmjeinket jellemzően családok nézik főműsoridőben vagy videómegosztóról és szerintem rosszul áll hozzá az az alkotó, aki a természetfilmet nem szórakoztató műfajként fogja fel. Valahogy mégis bele kell csempésznünk az üzenetet.
A Változó vadonban például nagy örömömre végre meg tudtam mutatni, amit már 2015-16-ban leforgattam, hogy kutyatáppal etetik a sarki rókákat, mert különben kihalnának. Ezt akkoriban még senki nem akarta látni, minden megrendelő azt mondta, hogy a közönség erre nem kíváncsi.
– Szendőfi Balázs, akivel nemrég beszélgettünk Hegyizene című új alkotása kapcsán, azt mondta, azért csinálja a világgal szemben, egyedül a filmjeit, mert nem hajlandó kompromisszumokat kötni. Ön köt kompromisszumokat?
– Minden egyes filmnél, rengeteget. A Változó vadon esetében például az erdőirtás bemutatásánál kötöttem, ami ugyan szerepelhetett, de nem lehetett túlságosan hangsúlyos. Az egyetlen film, amelynél szabadkezet kaptam, a Vadlovak volt, de a német verzióból ott is kivágatták velem azt a részt, amikor a pók egy műanyag lapkával fedte be az odúját, mondván, ez nem illik a pusztába. Szendőfi Balázs, akivel egyébént szinte napi kapcsolatban vagyunk, megteheti, hogy nem köt kompromisszumot. Én nem tudom és nem is akarom kihúzni magam ez alól. Bár szerencsére az ő filmjei is nagy sikereket érnek el, mégsem mainstream alkotások. Az én célom elérni a Való Világ közönségét. Nemcsak azoknak készítem a filmjeimet, akik már eleve tisztában vannak a természet fontosságával, azokat is szeretném megnyerni az ügynek – például cuki állatkákkal –, akik magasról tesznek az egészre. Tudni kell, hogy az eredeti verziót kultúrkörönként átvágom. Az Everglades-ből például van egy európai rendezői verzió, az közszolgálati tévéken ment és van egy amerikai, ugyanazokkal a sztorikkal, de teljesen más stílusban, más zenével és más narrációval.
Általában minden filmemből öt verziót készítek.
– Van közöttük kedvenc?
– Persze, a sztenderd, a magyar. Szerencsére ebbe nem szólnak bele. A videómegosztó platformokon nincs terjedelmi megszabás. Napokig exportáljuk különböző verziókkal, meg tudom mutatni a táblázatot a laptopomon, elképesztően sok munkám van vele.
– Nem azért lett természetfilmes, hogy a természetben töltse az életét? Nem a vágószobában és a laptop fölött görnyedve. Hogy állnak most ezek az arányok?
– Rosszul. Mindjárt elsírom magam, ha belegondolok… Régen nem volt ennyi utómunka a filmjeimmel, mostanában sokkal inkább elnyel ez a feladat. Most el is szomorodtam.
– Mennyi időt vesz igénybe az utómunka?
– Egy évet. De ezek a munkák részben párhuzamosan is futnak. Már a forgatás alatt el szoktam kezdeni a vágást, mert jó megmutatni részleteket a megrendelőnek menet közben.
– A rotterdami nívós Wildlife Film Festivalon a Változó vadont beválogatták a három legjobb közé „Awareness Award”, azaz „Tudatosság Díj” kategóriában. Van még egyáltalán olyan természetfilm, amelynek alkotói nem érzik a felelősségüket és egyáltalán nem foglalkoznak a környezetünk pusztulásával?
– Nem nagyon láttam olyat. Így vagy úgy mindegyikben benne van a téma. Azokra a régimódi filmekre, amikben csak állatkák csinálnak valamit, már nem is nagyon reagálnak a nézők. Különböző mértékben, de mindenhol ott van az ember, mint tényező. Ez egy nagyon szűk szakma, itt mindenki mindenkit ismer. David Allennel, akinek a Wilding című filmje idén megkapta a fődíjat, annak idején elkezdünk egy közös filmet a jegesmedvékről, de sajnos végül nem forgattuk le, amit a mai napig sajnálok. Az ő filmje most Angliában a valaha volt legnézettebb dokumentumfilm a mozikban, igaz, kicsit kilóg a kategóriából, mert nem igazi természetfilm, színészek játszanak benne és egy bestseller könyv alapján íródott. Arról szól, hogyan vadítanak vissza egy farmot.
– Svédországgal kapcsolatban itthon elsődleges – pozitív – asszociációnak számít az IKEA, amelynek hála még az egyre inkább elszegényedő középosztály is dizájnos környezetet tud kialakítani az otthonában, elérhető áron. A tarvágások, amiket az új filmjében bemutat, e bútorok elkészültének érdekében történnek? A bemutatásukkal az IKEA tömegtermelése ellen is állást foglal?
– Nem arról van szó, hogy le kéne mondanunk a tömeggyártott, dizájnos bútorokról, hanem arról, hogy ezeket a fakivágásokat legtöbbször nem azért végzik, hogy bútor készüljön a fákból. Nálunk nagyon sok faház van, én is abban lakom a családommal, és ahogy a filmben is elhangzik, fél Svédország évszázadok óta erdőgazdálkodással foglalkozik. Egyes országok gabonát termelnek, mi fákat, ezzel tehát nincs baj. A mértékkel és a céllal van a gond.
Az egyik fő oka annak, hogy így megnőtt a fakitermelések mennyisége, az, hogy Kínában elkezdtek WC-papírt használni, oda megy a sok fa cellulóznak. Másrészt rengeteget éget el gyárakban a svéd állam, amely aztán a klímaváltozás elleni harcban felhasznált zöld energiaként jelenti ezt le.
Azzal, hogy az IKEÁ-nak fákat termelünk, még nem lenne semmi baj. Én azokra a legészakibb, 1300 kilométer hosszan egybefüggő, utolsó érintetlenül megmaradt európai erdőkre szerettem volna felhívni a figyelmet, amelyeket eddig sosem vágtak tarra és amelyeknek százötven év kell ahhoz, hogy ugyanekkorára nőjenek. Sajnos mára ezekbe is egyre jobban beleharap az ipar, pedig meg kéne őrizni őket.
– Nagyon érdekes információ lett volna, hogy a svéd állam zöld energiaként számol el a tarvágással letarolt fákkal. Ez miért nem volt benne a filmben?
– Mert kiszedették. Pontosabban utaltak rá, hogy jó lenne finomabban kezelni az információt.
– És ebben az interjúban benne hagyja?
– Persze. Számos cikk jelent meg már erről nagy világlapokban is.
– Erre a beszélgetésre készülve most újranéztem a Vadlovak című filmjét és egészen mellbevágó volt látni azt a burjánzó, zöld vidéket, amit akkor rögzített, azt illusztrálandó, hogy az Alföld egyharmada vizes élőhely. Ma, amikor az a téma, hogyan fordítsuk vissza az Alföld elsivatagosodását, meghökkentő ezeket a képsorokat látni. Nem készül felhívni a figyelmet előtte-utána felvételekkel arra, hogyan alakult át a mi Alföldünk?
– Az ilyen témák eléggé foglalkoztatnak. Épp ezért most a Kiskunságról készülök filmet forgatni. Ami itt kicsiben, koncentráltan nagyon látványosan látszik, az összeurópai probléma. 2021-ben nemcsak a Tisza száradt ki majdnem teljesen, hanem a Rajna és a Szajna meg a Duna felső folyása is.
– Akkor bizonyára örömmel fogadta azt az EU-s rendeletet, amely a természet helyreállítását tűzte ki célul…
– Azt, amit a magyar mellett a svéd állam is megfúrt? A rendeletnek örültem, de ezen nagyon fel voltam háborodva. Természetvédelemben sajnos nem járunk az élen. Svédországban is nagyon erős a vadászati lobbi. A két éve regnáló új, jobboldali kormány számára a természetvédelem egyáltalán nem tűnik fontosnak. Leépítik a nemzeti parkokat is. Más a prioritás.
– Svédországban nincs következménye annak, ha kritikát fogalmaz meg a filmjeiben az állam intézkedéseivel szemben?
– De, és nem én vagyok egyedül, aki ezt teszi. Van egy „svéd Szendőfi Balázs” is, aki igen kemény kritikával készíti a filmjeit, csak egy kicsit populárisabb kiadásban. Sok filmben együtt is dolgozunk. Ő képes egy-egy ügy abszurditására felhívni a svéd hatóságok figyelmét, amelyek ennek hatására intézkednek is.
– Valójában arra gondoltam, önre nézve nem jár-e negatív következménnyel, ha valamit bátran kimond. Itthon majd’ minden alkotóban benne van ez a reflex: ha meghúzzák az oroszlán bajszát, számolhatnak azzal, hogy nem lesz több nyertes pályázat, de támogató sem, és nem tudnak többé dolgozni. A svéd állam toleránsabb szólásszabadság tekintetében?
– Ilyen jellegű tapasztalatom nincs, Svédországban még nem is pályáztam és az én ottani filmes barátaim is inkább a piacról élnek, de őszintén szólva nehéz lenne elképzelnem, hogy ott is így mennének a dolgok. Svédország mégis a világ első három országa között van sajtószabadság tekintetében. Ezzel együtt ezek a problémák a mainstream médiában érzékelhetően kevésbé szerepelnek vagy semennyire nem jelennek meg. Nem tudom, hogy ennek az öncenzúra vagy az érdektelenség az oka, de az biztos, hogy ezzel szemben a közösségi médiában dübörögnek ezek a témák.
– Magyarországon elég nehéz filmet forgatni manapság, de ön tudott támogatást szerezni a hazai témájú filmjeihez az NKA-tól, az NFI-től. A Változó vadon mögött miért nincs magyar finanszírozó?
– Lehet, hogy hülye vagyok, de ha van külföldi finanszírozó, nem akarom elvonni a hazai filmesektől a forrásokat,
ezért mostanság nem pályáztam ilyen helyekről. A Vadlovak más volt, mert azt kifejezetten mozifilmnek készítettem, de ott is csak a költségeink körülbelül fele jött a Nemzeti Filmintézettől. Olyan filmet több okból nem is készítenék, amely teljes egészében NFI-s pénzből forog. Egyrészt mert szeretem, ha van koprodukció, hiszen így mindenki hoz valami inputot, másrészt mert él itt rajtam kívül sok más természetfilmes és nagyon örültem, amikor láttam, hogy most például Tóth Zsolt Marcellék vagy Takács Rita, Az utolsó rengeteg című film készítője nyert, hiszen nekik nincsenek külföldi forrásaik.
– Svédországban könnyebb filmet készíteni?
– Sokkal nehezebb. Ilyen filmtámogatási rendszer nem sok országban van, mint itt. Amikor külföldön elmondom, hogy Magyarországon természetfilmes vagy dokumentumfilmes kaphat állami támogatást, dobnak egy hátast. A Változó vadon finanszírozása négy országból jött össze, a svéd tévé, a Studio Hamburg, a Terra Maters Studios adott rá pénzt, Magyarországon pedig igénybe vettük a filmes adókedvezményt. Mindig idehozom az összes utómunkát, mert itt nagyon magas szintű a technika és nagyon jók a munkatársak is. Ha a Kiskunságról forgatok, lehet, hogy majd pályázok egy kisebb összegre, de csak ha külföldről összejött a megfelelő finanszírozás.
– Akkor újra hazaköltözik majd három évre?
– Nem tervezem. Egyre több tehetséges magyar természetfilmes van és nekem van egy olyan hátsó szándékom, hogy velük dolgoznék együtt, így nem kellene annyi időt itthon töltenem, mint a Vadlovak forgatásakor.
– Nem jó itthon?
– Az a fajta ember vagyok, aki bárhol jól érzi magát, de Svédországban szeretek a legjobban lenni, főleg a természet és a tél miatt, amit imádok.
– Mióta él ott?
– Huszonöt éve vagyok kapcsolatban az országgal és tizenöt éve élek ott.
– Nem is tervez visszajönni?
– Akinek a gyerekei ott kezdik el az iskolát, azoknak nagyon nehéz a visszatérés és ezt majdnem minden külföldön élő család így éli meg.
– Ennyivel jobbak az ottani iskolák?
– Én felvetettem azt a „perverz” ötletet a nagyobbik lányomnak, hogy próbálja ki a magyar gimit három hétre, amíg én itt a vadlovakkal foglalkozom. Igent mondott, bátran belevágott és aztán meg is fogalmazta a kritikáját. A legnagyobb döbbenetet az okozta számára, hogy itt ülni kell a padban és a tanár beszél a diákokhoz. Ilyen Svédországban nincs, ott projektekben gondolkodnak az iskolákban.
– Hogy látja, miben lettek nagyon mások a lányai, mintha itthon nevelkedtek volna?
– Ott sokkal hangsúlyosabb szerepet kap a tanmenetben a mindennapi életre és az önállóságra való nevelés.
A magyar társadalom jellemzően burokban tartja a gyerekeket. A Vadlovak hazai visszhangjából ez tökéletesen érzékelhető volt.
Az, hogy abban a filmben megmutattam egy csikó halálát, sokaknál kiverte itthon a biztosítékot. Romániában fel se tűnt, Svédországban, amikor ezt a kérdést feszegettem a vetítés után, nem is értették, azt mondták, ez a természet része. A magyar szülők viszont elég komolyan kibuktak rajta, rengeteg levelet kaptam. Ugyanakkor a pszichológusok mellém álltak. Ettől függetlenül ma már nem raknám bele azt a jelenetsort a magyarországi verzióba. Az ilyesmikből tanul az ember.
– Ez kifejezetten érezhető a legutóbbi filmjén, amelyben már azt is csak nagyon diszkréten mutatja a kamera, amikor egymás teteméből falatoznak az állatok. Van olyan táj vagy olyan természeti jelenség, ami a mi életünkben létezik utoljára, ön még tudta rögzíteni, de az unokáink már nem fogják látni?
– A Változó vadonban is van ilyen, ezek a 4-5 méter magas, jégmagvas palsza dombok, amikről még az ELTÉ-n tanultam és annyira meg akartam nézni őket, hogy elmentem értük Szibériába és Izlandra is. Az általam bemutatott hatalmas svédországi területen az elmúlt öt évben ezek a dombok villámsebesen tűnnek el. A természet a klímaváltozás miatt leradírozza őket. Összeomlanak, metán szabadul fel belőlük, ami aztán hihetetlenül felpörgeti az üvegházhatást. Ez a természeti jelenség nem lesz többé. Nem tíz-húsz éve van hátra, csupán egy-kettő.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
