Örökölt sors eltitkolva – Gulag-rabok gyerekeinek különös nyomozásai
A Gulag-emléknapon ismertetett friss kutatás szerint az egykori politikai raboknak saját családjuk előtt is titkolniuk kellett sorsukat, és többen közülük még a rendszerváltás után is hallgattak. Megindító, milyen jelekből nyomozhatja ki valaki – talán most ön is, kedves olvasó –, hogy édesapja, édesanyja, nagyapja, nagybátyja nem hadifogoly, hanem politikai elítélt volt a Gulagon egy szovjet munkatáborban. Németh Brigitta és Murai András Magyarországon először írta meg a hallgatás történetét, és vizsgálta meg egy kibeszéletlen és tömeges trauma hatását a túlélők családjára és a magyar társadalomra.
Könyvtárakban nem szokott botrány kitörni. Főleg nem Körmenden, a nyugati határszéli kisvárosban, és pláne nem egy író-olvasó találkozón.
1989 őszén mégis provokáció történt. Utólag már nehéz megállapítani, ki is provokált kit. Berkesi András író, aki 1985-ben a harmadik legnépszerűbb magyar szerzőnek számított? Esetleg vendéglátója, a könyvtár igazgatója, aki egyben a helyi Munkásőr Baráti Társaság elnöke is volt? Vagy a közönség soraiból kérdésre emelkedő olvasó? Talán mindkét fél: Berkesi és a munkásőrbarát könyvtárigazgató azzal, hogy nem vették észre az idők változását. A közönség meg azzal, hogy észrevette.
Vallatótisztből kommunista bestsellerszerző
Az akkor 70 éves író szürke öltönyt, elegáns nyakkendőt viselt. Kellemes modorban adomázott, köszöntése és beszéd is kedélyes volt, ám amikor a kérdésekre került sor, szólásra emelkedett egy fiatal férfi, és azt mondta:
– Érdekes dolgot olvastam a Beszélőben arról, hogy ön az ötvenes években az ÁVH-nál vezető kihallgató volt.
Mindjárt indítványozta is, hogy tisztázzák ezt a dolgot. Az író felháborodott, azt mondta, soha nem volt az ÁVH tagja, munkásemberből lett író.
– Szemenszedett hazugság, provokáció – állította Berkesi. – Miért nem mond neveket? – követelt bizonyítékokat maga ellen.
Biztonságban érezhette magát, hiszen honnan tudná egy idegen fiatalember, kikkel és mi történt a vallatások egykori színhelyén, a szombathelyi Bagolyvárban? Hiszen minden iratot titkosítottak, azokhoz még maguk az érintettek sem férhettek hozzá. A bejáratnál mindenesetre megjelent két rendőr. Balikó Mihály – ő volt a kérdező – engedelmeskedett a felszólításnak. A Gulagot megjárt édesapjáét kihagyva lassan sorolni kezdte a neveket:
– Ihász Amália, Bicsák Flóra, Böröcz Sándor, Frangler Imre, Nagy Sándor…
A közönség még az író véleményét osztotta, bekiabálva próbálták elhallgattatni, a neve hallatán azonban felállt egy idős férfi, és csendre intette őket:
– Én vagyok Nagy Sándor. Élő tanú. Ön azt mondta nekem, hogy nem látom többet az Isten napját, a csontjaimmal sem kell elszámolni.
A helyiek addig nem tudták, kinek higyjenek, de ismerték Nagy Sándort, hitelt adtak a szavának. A híres vendéget, aki ötmillió példányban adta el politikai ponyváit, úgy kellett kimenekíteni a könyvtárból. Másnap házkutatást tartottak Balikó Mihályéknál, ám az állampártnak ekkor már nem volt ereje a megtorlásra.
*
Murai András könyvének talán ez a legdramatikusabb részlete, amit kicsit tömörítve idéztünk. A kutató többektől hallotta Berkesi András történetét, amikor szerzőtársával, Németh Brigittával – a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium könyvtáros-tanárával – Gulag-túlélők gyerekeivel készített interjúkat. Berkesi egyike volt az ÁVH azon tisztjeinek, akik az 50-es évek terrorját követően, a diktatúra enyhülése során feleslegessé váltak, és civilként a művészet vagy a tudomány területére helyezték őket. (Néhányukról, így a Semmelweis Orvostudományi Egyetem etikatanárává, majd egészségügyi jogásszá váló Ádám Györgyről és más furcsa utóéletű titkosrendőrökről lapunkban korábban mi is beszámoltunk.) A volt ÁVH-s Berkesi András úgy gondolhatta, ha 30 évig titokban maradhatott vallatótiszti múltja, akkor a 31. évben is hallgatni fognak róla az érintettek. 1989-ben sem állt hát le az országjárással, úgy vélhette, a csend örökké fog tartani. Németh Brigitta és Murai András ezt a csendet kutatja.
A családjuk nem volt érintett, egy szerettüket sem hurcolták Ázsiába politikai fogolyként. Ám megnézték a 2017-ben készült Örök tél című filmet, a málenkij robot és a Gulag-foglyok történetének első játékfilmes feldolgozását, és a filmkritikus elgondolkodott. Hogyan lehetséges az, hogy a holokausztról, a zsidók és a cigányok elleni szörnytettekről viszonylag hamar született nagyjátékfilm, a Gulagra hurcolt magyarok ezreiről, tízezreiről pedig csak 70 év múltán? Még a rendszerváltás után is közel harminc évnek kellett eltelnie, hogy Havasi János újságíró novellájából Köbli Norbert forgatókönyvíró és Szász Attila forgatókönyvíró-rendező elkészítse a Szovjetunióba hurcoltak sorsát feldolgozó, ikonikussá vált filmjét. Mire kellett ennyi idő, mivel telt addig közel hetven év?
Jórészt hallgatással. Murait ez izgatta, ezt választotta kutatási témájául, mert példátlannak találta, hogy
egy tízezreket, családtagokkal együtt százezreket érintő traumát ilyen hosszan eltitkoljanak a társadalmi nyilvánosság elől.
A kutatók 35 hozzátartozót kérdeztek meg arról, mikor és hogyan tudták meg, mi történt az édesanyjukkal vagy az édesapjukkal. Az elhurcoltakkal ugyanis szabadulásukkor – csakúgy, mint az itthoni politikai foglyokkal – szigorú titoktartást fogadtattak azzal fenyegetve, hogy nem pusztán őket, de még a családjukat is visszaviszik Szibériába, ha elárulják, mi történt velük.
Fontos tisztázni, hogy a kutatás nem a málenkij robotra elhurcolt százezrekről szól, akiket a Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság, a GUPVI táboraiba, az orosz birodalom nyugati részére vittek. Nem is a hadifoglyokról, a háború utolsó időszakában fogságba esőkről. Hanem politikai elítéltekről, akiket az Urálon túlra hurcoltak, a Gulagra, vagyis a Javítómunka-táborok Főigazgatósága által működtetett büntetőtáborokba. Magyarországon összefogdosták, megkínozták őket, majd a magyar állampolgárokat átadták a megszálló szovjet hatóságoknak. A magyarokat az akkor szintén szovjet ellenőrzés alatt lévő ausztriai Baden bei Wienben állították szovjet bíróság elé, és hazaárulásért, kémkedésért, terrorcselekményért halálra vagy 10-25 évi börtönre ítélték. A politikai foglyok ebből 7-11 évet le is ültek, pontosabban ledolgoztak a kényszermunkatáborokban.
A mintegy 700 ezer elhurcolt közül néhány tízezer lehetett a politikai. Mármint szovjet szempontból politikai, mivel nagy részüket tévedésből vitték el. A leventemozgalomról az oroszok azt hitték: a Hitlerjugendhez hasonlóan a fasiszta párt ifjúsági szervezete volt, miközben a leventemozgalomba a 17-20 éves fiatalok nem önkéntesen jelentkeztek, hanem kötelezően sorozták őket.
Titokban a Parlamentben
Az utolsó Gulag-rabok 1955-ben és 1956-ban tértek haza, többen olyan állapotban, hogy a hónapokig tartó utazás után még több hónapnyi magyar fogság következett Jászberényben vagy a Nyíregyháza melletti Sóstón, hogy kissé – legalább 40 kilósra, mint a könyvbemutatón megjelent egyik leszármazott mesélte – felhizlalják őket. A baráti Szovjetunió képével aligha lehetett volna összeegyeztetni, ha onnan élőhalottak jönnek vissza. Hogy hányan vesztek oda, senki sem tudja, így csak sejthető, hogy legjobb esetben is csak minden nyolcadik, tizedik ember, nagyjából 2500 túlélő érkezett haza.
Mondhatnánk, hogy ennyien szabadultak, de gyerekeik visszaemlékezése szerint ez nem volt igazi szabadság. Folyton a rendőrségre kellett járniuk, és többeket közülük még 1989-ben is megfigyeltek. Ha elvitelükkor nem is voltak politikailag veszélyesek, hazatértükkor már biztosan, hiszen a legkegyetlenebb arcát látták a szovjet terrornak. A társadalom semmit nem tudott erről. 1956-ra a málenkij robotról a túlélők már hazatértek, a hadifoglyok is itthon voltak.
A Gulagról visszajövők pedig azt mondták, amit mondaniuk kellett: fogságban voltak. Mást nem szabadott elárulniuk.
A hallgatás fokáról Murai Andrásék kutatásának egyik legerősebb karaktere, a Gulagról hazatért Farkas Károlyné Kiss Mária sorsa árulkodik leginkább. Az asszony szerepelt a rendszerváltás után Sára Sándor Magyar nők a Gulagon című sorozatában, de még akkor, a forgatás idején sem beszélt a vele történtekről a gyerekeinek. Az Antall-kormány idején kitüntették a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével, de azt is titokban vette át. Károly fia előttünk ült a könyvbemutatón, azt mesélte, utólag találta meg a levelet, hogy az első szabadon választott kormány autót küldött volna a családért, ők is mehettek volna a díszünnepélyre Parlamentbe. Ám az édesanyjuk hallgatott tovább.
Jellemző az is, hogy a magyar közvélemény első alkalommal lényegében véletlenül szerzett tudomást arról, mi is történt az elhurcoltakkal. A Gulyás-testvérek néprajzi témában szerettek volna dokumentumfilmet forgatni, így kerültek a Zirc melletti Dudarra, és hallottak a faluban élőktől a 17-19 éves korukban ártatlanul elvitt leventékről. A hat férfi egy lövést sem adott le szovjet katonákra, mégis 10-20 év kényszermunkára ítélték őket. A Málenkij robot című kétrészes film, Gulyás János és Gulyás Gyula alkotása mesélt először a tinédzserek Gulagra hurcolásáról.
Ez már a rendszerváltás évében volt, de Murai András számára éppen az volt a legmeglepőbb a kutatása során, hogy a csendet még a rendszerváltás sem törte meg teljesen. Évek teltek el, és sokan még mindig hallgattak. Egy szót sem szóltak arról, hol jártak, mi történt velük. Ám attól, hogy a gyerekeik nem tudták, még megörökölték apjuk, anyjuk sorsát. Megvolt a maguk súlyos jussa, de nem ismerték az okát,
miért nem vették fel őket úttörőnek, közösítették ki a gyerektársadalomból, miért nem mehettek táborozni,
nem engedték át hozzájuk a barátaikat játszani, és nem fogadták el a jelentkezésüket a jobb iskolákba. Gyakran csak felnőttként tudták összerakni a jeleket, és értették meg őket, hogyan lehetett édesapjuk vagy édesanyjuk büntetett előéletű, ha soha nem állt magyar bíróság előtt. A magyar történelem sajátossága, hogy a Gulagon történtek nagy részét dokumentumfilmesek tárták fel, mert még az érintettek sem látták az ellenük hozott ítéletet. Legtöbben kárpótlást is a hazautazáskor kapott cirilbetűs cédulára és a hatvanas, egyeseknél a hetvenes években érkezett néhány soros rehabilitációs iratra alapozva kértek.
Murai András filmkritikus, a Színház és Filmművészeti Egyetem oktatója. Korábban a Metropolitan Egyetem docense volt, akit tavaly szeptemberben váratlanul küldtek el több kollégájával együtt. Majd egy évig volt munka nélkül, ez idő alatt született A Gulag és a családom – túlélők történetei a családi emlékezetben című kötet. A könyvön érezni Murai kellemes, nyugodt személyiségét, fölényes filmtörténeti műveltségét. 2024-ben könyvet írni a Gulagról, amikor már annyian megtették ezt, nem tűnik eredeti ötletnek. Mégis olvasmányos, mert a szerzők különleges nézőpontot választottak, és az olvasó végig azt érezheti, egyfajta erkölcsi kárpótlás részese, amit a szerzők kutatásuk megjelentetésével közvetítenek a Gulag-rabok és családjuk felé.
Kötelező amnézia
A holokauszttúlélők lelki sérüléseivel kapcsolatos tudományos eredményekből tudjuk, milyen nehéz megküzdeni a lelki traumával. Ám – nem összemérve a totális diktatúrák által okozott mérhetetlen szenvedést – van egy nagyon fontos különbség a náci haláltáborokból és a Gulagról visszatérők között: előbbiek elmondhatták az átélteket, ha képesek voltak rá. A Gulagra viszont 30 év sűrű hallgatás borult, a szenvedők nem részesülhettek az emlékezés jóvátételében, kötelező amnéziát kényszerítettek rájuk. A kötet erről szól, arról a társadalmi traumáról, amit nem pusztán az elhurcoltakat és a családjukat ért embertelenség, hanem annak eltitkolása, kimondhatatlansága is okozott. A történteket nem az ő elmondásukból, hanem gyerekeik, unokáik nézőpontján keresztül ismerjük meg.
Leszármazottjaik nyomoznak apjuk, anyjuk és közvetetten a saját titkos életük után, és eleinte csak jeleket láttak. Nagyon különöseket.
Például édesapjuk reggel rosszkedvű volt, és a gyerekei elcsípik, ahogy a feleségének azt mondja: „megint oroszul álmodtam”. Vagy egyszer csak kiderült, hogy édesanyjuk vagy édesapjuk jobban tud oroszul, mint az orosztanáruk, irodalmi választékossággal beszéli a nyelvet. A táborokban a magyarok legtöbbször külön voltak, és a túlélést jelentette, ha megérttették magukat a fogvatartóik és persze a rabtársak nyelvén. A Gulagon raboskodott az orosz értelmiség színe-java is, tőlük eredetiben ismerték meg az orosz irodalom szerzőit. Az egykori foglyok közül lett, aki orosz műfordítóként boldogult.
Különös jel volt, hogy a szerettük mindig a földön aludt, mert azt tartotta kényelmesebbnek. Hogy kánikulában is vacogott, mert a hideget mindig a csontjaiban érezte. Vagy a legkeményebb télen is ujjatlan ruhában járt, mert a mínusz 10 fokot is enyhének tartotta.
A miérteket nem tudták, mert hiába szabadultak ki a rabok, a hallgatás foglyaivá váltak. „Nem szabad kérdezni” – ez volt a szabály otthon.
De milyen szülő-gyerek kapcsolat az, ahol nem lehet beszélni?
„Idegenként tekintettem az apámra életében, idegenként, mert semmit sem beszélt arról, hol volt. Miért nem beszélt róla? Biztosan csinált valami disznóságot. (…) Ma már, a mai ésszel tudom, hogy engem védett, én meg idegenként gondoltam rá, amikor a sírja mellett álltam 26 évesen”– tépelődött egyikük fia.
A családok hozzászoktak, hogy időnként valami kibukik a szülőből, és olyankor is hallgatni kell. Például étkezésnél: „ha ott annyi hús lett volna”. Hol? Vagy disznóvágásnál felfigyeltek rá, hogy apjuk rosszul van a vér látványától, amit egyébként egy falusi ember nem engedhetett meg magának. Mit idézett ez fel benne?
Építkezéseknél szuperképességek derültek ki, amikor a papa furfangos módszerrel több mázsás súlyt tudott méteres magasságba emelni kövek segítségével. („Pici követ tettünk alá, billentettük, követ tettünk.”) Vagy abból, hogy a gyerekeket a leghidegebb télben rövid nadrágban, mezítláb tréningeztették az udvaron féltésből. Legyenek edzettek, ki tudja még, mi történik velük. Fontos jel volt a furcsa barátok megjelenése is, akiktől mintha félnének, de akiknek örülnek is. A gyerekek előtt kizárólag oroszul beszélgettek. Ők voltak a rabtársak.
A Gulagra elhurcoltak emléknapján, november 25-én bemutatott kötet felfoghatatlan része az a néhány történet, amit mégiscsak elmondtak, hogy igazolják a túlélők furfangosságát, megosszák a túléléshez szükséges praktikákat. Nem lehet tudni, hogy ezek igazak-e, vagy legendák, de az biztos, a Nobel-díjas emigráns író, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin műveiben is visszaköszönnek. Például a bányában robbantáskor jégtömbökbe fagyva több ezer vagy akár millió éves ősi halakat találtak meglepően jó állapotban. Mire a muzeológus odaért, a kiéhezett rabok megsütötték és megették az ősi leleteket.
A történetek egy része a velük együtt fogva tartott kegyetlen köztörvényes bűnözők elleni védekezésről szól. Negatív élményekről a túlélők nem szívesen beszéltek, de
néha elszólták magukat, és ilyenkor humoros, anekdotikus keretben mesélték el a legrémesebb történeteket.
Most csak egyet idézünk fel közülük, az egyik kegyetlen rabtársét, aki a rossz állapotú foglyok kezéből többször is kiütötte a tálat, amibe az ételt mérték. A nem ritkán mínusz 40 fokos szibériai hidegben a napi egyszeri meleg étel kihagyása a halállal volt egyenlő. A gonosz szakácsnak volt egy visszatetsző szokása: mindig megfürdött abban a vízben, amiben azután főzött. Nem merített belőle egy lavórba, hanem beleült a több százliteres kondérba, ami alatt rotyogott a tűz, majd kiszállt és a fürdővizébe beledobálta a hozzávalókat és rácsukta a fedelét. Nem jár messze a történtektől, ha valaki úgy gondolja, hogy egyszer fürdés közben véletlenül rácsukódott a tető. Ám ezzel még nem ért véget a borzalmas történet, a rabtársak és a fogvatartók elől is el kellett titkolni a történteket. A rabok azt hitték, talán valami kommunista ünnep miatt olyan húsos az étel. Az őrök pedig égre-földre keresték, és találgatták, hogyan tudott az a termetes rab nyom nélkül megszökni a Gulagról.
Ám legtöbbször nem beszéltek, mert mesélni veszélyes volt, és csak az emberek jóindulatán múlt onnantól a sorsuk. Feljelentették, beköpték őket, és még jól járt az a kisfiú, akire az iskolában rászóltak, akikor kijavította a tananyagot az apjától hallottak alapján. „Ferikém, ülj le, csöndbe legyél, majd a szünetben megbeszéljük”. És meg is beszélték: „nem szabad senkinek elmondani, mert különbönben apukádat visszaviszik Szibériába”.
A hallgatás miatt nem tudták a fájdalmukat kibeszélni sem az egykori rabok, sem a családtagjaik. A kutatás visszatérő eleme a szégyenérzet, amit kiszabadulásuk után is éreztek. Nem pusztán a verések, a fenyítések, a nemi erőszak, a mások halálának látványa rázta meg őket, de például a nyilvános borotválások alatt elszenvedett megalázás is, amelynek során a nemi szervüket is szőrtelenítették. A kibeszéletlenség egyik következménye lehetett, hogy többen egymás körében kerestek párt, mert a táborból hazajövő nők és férfiak pontosan tudták, min ment a másik keresztül, és ha a párjuknál ezt el tudták fogadni, akkor megbocsátották maguknak is.
Legtöbb esetben még az sem derült ki, miért történt ez velük. Miért éppen velük történt.
Az olvasó számára a legfájdalmasabb nem is az, amit a szovjet fogvatatóktól és rabtársaktól kellett elszenvedniük. Magyar földre lépve énekelni kezdték a Himnuszt, de az ávéhások megverték őket, kúszva kellett a másik vonatig menniük. Akkor értették meg, hogy ez a haza már nem az a haza. 1955-56-ban egy megváltozott világba tértek vissza.
Néhány politikai ellenálló is volt közöttük, ha nem is sokan. Azon a körmendi olvasótalálkozón éppen emiatt tört ki a botrány. Berkesi András ugyanis annak idején több későbbi foglyot személyesen vett őrizetbe, társaival kegyetlenül megverte, megkínozta a Szombathelyre bevitt embereket, mielőtt a szovjet hatóságoknak átadták őket. Első sikerkönyvét Kopjások címmel azzal a Kardos Györggyel együtt írta, aki szintén kihallgató tiszti múlt után került a Magvető Kiadó élére. Murai András lapunknak azt mondta, Berkesi könyvei a saját áldozatai könyvespolcán is ott voltak, és a megkérdezett egykori foglyok magukra ismertek a sikerkönyv lapjain.
A Gulagra elvittek között több korábbi horthysta katonatiszt is volt, akik röplapozással próbáltak a szovjet megszállásnak ellenállni. Berkesi változtatott az időponton, nem 1945, hanem 1956 utánra helyezve írta meg a regényében, illetve a belőle készült filmben a történetüket. Nem kivételes fantáziája, hanem jó memóriája volt, regényeinek témáját korábbi titkosrendőri múltjából merítette.
A Murai–Németh szerzőpáros nem vádol, csak mesél, és ha az ügyben túl sok elégtételt nem érezhetnek a hozzátartozók, az mindenesetre vigasztalóan hatott rájuk, hogy a kötet bemutatóján Murai András egyetemi hallgatói azt mondták, életükben nem hallottak még az egykori sikerszerzőről. A fiatal generációk számára el kell mondani, kicsoda is volt Berkesi András. A botrányba fulladt 1989-es könyvbemutató azonban jelzi, milyen feszültség élt a Gulag-leszármazottakban és a közönségben is, akikre egy perc alatt zúdult rá a korábbi 30 évben eltitkolt valóság.
Most már 70 évnél is több telt el, emlékoszlopok, márványtáblák őrzik az áldozatok nevét. Túl vagyunk ezen, gondolhatnánk. Ám olvasás közben az ember gyanakodni kezd,
mintha ő is látott volna furcsa jeleket, halott volna ilyen furfangos túlélő-történeteket a családban.
A második világháborús áldozatok márványtáblájának koszorúzásánál a nagybátyám említette: „kettőt azért hazahoztam”, és mondta is a neveket, kikkel tért vissza. Neki is volt egy átverős sztorija, büszke volt rá, hogy becsapta az oroszokat, fogolyként téglát lopott, amit azután élelmiszerre cserélt. Leventeként még fegyvere sem volt, soha egy napot sem harcolt, mégis hat év múlva jött haza. Hadifogoly volt, málenkij robotos vagy Badenben szovjet bíróság előtt elítélt Gulag-rab? Kérdezni nem lehetett, magával vitte a titkot. Az egyetlen biztos információ, hogy Groznijban volt, talán ez adhatja meg a választ.
Örökölt sors eltitkolva – Murai András és Németh Brigitta kutatásában, és ki tudja még hányunk családjában.
Murai András–Németh Brigitta: A Gulag és a családom – Túlélők történetei a családi emlékezetben. Savaria University Press, Szombathely 2024. 268 oldal
Nyitókép: részlet a könyv borítójából – Nagy Lajos Gulag-rab a családjával az 1970-es években; leventeként 1945-ben, 19 évesen vitték el, 1953-ban tér haza (forrás: Pap Tibor)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
