Hefty: A magyar virtus és az orbáni nagystratégia
A kormányfő Tusványoson meghirdette a nemzeti nagystratégia, tehát a hazánk külpolitikai céljait, kapcsolatrendszerét meghatározó keretrendszer felállítását. A Válasz Online is foglalkozott a kérdéssel, az Országút pedig Németh Zsolt vitaindítójával egész cikksorozatot közölt a témában. Georg Paul Hefty Németországban élő újságíró, politológus viszont úgy látja, a nagystratégia álca csupán, amely elfedi a kormány kapkodó döntéshozatalát, és alapvető követelmények hiányoznak hozzá: a történelmi tapasztalat és a nemzeti konszenzus.
Egykori kancellárom egy alkalommal magával vitt egy négy-, valójában nyolcszemközti vacsorára a magyar miniszterelnökkel Budapesten. A konyhafőnök üdvözölte híres vendégeit, és előételként marhacsontvelőt ajánlott. Mi, nyugaton akkor a kergemarhakór miatt abban a közmegegyezésben éltünk, hogy a marhavelőtől inkább óvakodunk, s Helmut Kohl arcán is látszott a feszültség, amikor beleegyezett az ajánlatba. Két évtizeden keresztül gyakran tanakodtam magamban azon, hogyan lehetett az akkori Európa legtekintélyesebb emberének nem a politikai, hanem a személyes merészségét ilyen szemérmetlenül próbára tenni. Csak idén, július első napjaiban jutott eszembe, hogy nem a korábbi német kormányfő bátorsága volt a tét, hanem a magyarok virtusa. Ebben az esetben a konyhafőnöké: gondoljanak Nyugaton, amit akarnak, mi ragaszkodunk szokásainkhoz!
Ezért az a nagystratégia, amelyet Németh Zsolt a vezéri – párt-, vagy miniszterelnöki – meghirdetés után közzétett, bár jelentőséggel bír az elemzők, de teljesen jelentéktelen a politikai cselekvők: a választásra jogosult nép számára.
A jelentéktelenség abból következik, hogy a világpolitika nagyívű ábrázolásából egy szó hiányzik: a demokrácia. Ezzel párosul egy másik fogalom: tapasztalat. A nép közös tapasztalata a demokráciában politikailag mindig érvényesülni fog, akár beleírták valamely nagy okiratba, akár nem. Csak diktatúrák képesek rendszerszerűen a nép tapasztalatát semmibe véve cselekedni. Nem volna túlságosan vakmerő arra fogadni, hogy a nagystratégiáról folyó vitában elhangzó nyugatos hangok – a Válasz Online és az Országút hasábjain – nem fogják megváltoztatni a már elhatározott keleti kapcsolatépítést – ezt legfeljebb valamilyen közeli vagy távoli országgyűlési választás tudná megtenni.
A nagystratégia ebben az esetben ugyanis nem egy mindenek felett álló vastörvény, éppen ellenkezőleg: csupán elkendőzés, álcázás.
Ez az egyetlen kifogásom Ablonczy Bálint cikke, illetve Fehér Zoltán érvelése ellen. A nagystratégia – akár az amerikai, akár a kínai – nem a „viharos tengeren szükséges iránytű”. Az iránytű a föld mágnesességén alapul és sem Scholz, Putyin vagy Trump nem tudják befolyásolni. A nagystratégia emberi képződmény, és demokratikusan, legitimen változtatható. Minden észszerűen gondolkodó ember abban reménykedik, hogy a mai orosz nagystratégia is meg fog változni, ezért helytelen – érthető félelemből – azok módjára cselekedni, akik 1957. május 1-én a Kádár-rendszer mellett tüntettek.
Négyévente választásokat tartanak, így a népen múlik, van-e minden polgárnak „kisstratégiája”, mellyel védekezik a számára részleteiben kezelhetetlen nagystratégia ellen, mely azzal kelt feltűnést, hogy szembe megy az eddigi politikával.
A jelenlegi kormány új nagystratégiáját nem a tusnádfürdői belejelentéssel vagy Orbán Balázs miniszterelnöki szárnysegéd megbízásával kezdte el kialakítani, hanem
2014. június 6-án, a Martonyi János lemondása utáni napon. Addig a magyar külpolitika a kiszámíthatóság keretein belül mozgott.
Azóta minden trükk megengedhető, olyan is, hogy Navracsics Tibort azért nevezzék ki Magyarország külügyminiszterének, hogy könnyebben lehessen Brüsszelbe kihelyezni, helyet teremtve a külügyi tárca élén annak, akiben a miniszterelnök annyira megbízik, hogy mindenfajta nagystratégia-váltást vele hajtathat végre.
Párttörténészek fogják kideríteni, hogy Orbán Viktor vajon megtervezte-e Szijjártó Péter kinevezését, vagy Martonyi lemondása után nem talált fajsúlyos embert, aki egyetért szándékaival, és olyan nyugati kapcsolatrendszerrel rendelkezik, hogy kinevezése megnyugtatóan hasson Brüsszelben és Washingtonban, Párizsban és Berlinben, de Varsóban vagy Stockholmban is.
A Németh Zsolt-féle jóindulatú nagystratégia-alkotás már csak azért sem járhat sikerrel, mert a szakértelemre épít, de ódzkodik más pártok véleményétől. Csakhogy nem tudósoknak meg külügyminisztériumi tisztviselőknek, diplomatáknak kellene hozzászólniuk a vitához, hanem kormánypárti és ellenzéki képviselőknek, sőt egykori minisztereknek is – e tekintetben Jeszenszky Géza a példamutató kivétel –, hogy a polgárok megértsék, valódi nemzeti egyetértésről van szó.
Magyarország nem rendelkezik olyan nemzetközileg is meghatározó gazdasági és/vagy katonai erővel, amelyre nagystratégiát érdemes alapozni. Az Egyesült Államokban, Franciaországban vagy Britanniában ezt az alapot az atomfegyver képezi, Németországban pedig az, hogy maga belátható időn belül nem törekszik saját atomfegyverre, pedig tudományosan és gazdaságilag is képes lenne rá. A magyar politikában könnyebb fajsúlyú dolgokról van szó, a NATO- és az EU-tagságot is beleértve: kivel barátkozom, mert nem félek tőle; kivel barátkozom, mert félek tőle; kiben bízom, mert jó tapasztalataim vannak vele kapcsolatban, kiben bízom, hogy ne legyenek rossz tapasztalataim; ki felé tolakszom, ki tolakszik felém, akár örülök neki, akár szívesen távolságot tartanék tőle, de arra nincs mód.
A magyar kormánytöbbség és választóinak kedvenc céljai, például, hogy a brüsszeli bürokraták magyar kottából játsszanak, nem vehetők fel egy ilyen mesterműbe.
Nagystratégia nem hozható úgy létre, hogy az ellenzék azonnal változtatna rajta, ahogy pozícióba kerül, de még a kormány is, mihelyt egy módosítástól nagyobb sikert remélhet. Komolyan gondolja bárki is, hogy a Külügyminisztérium valamelyik beosztottja hivatkozhat a nagystratégia szövegére, ha a miniszterelnök – akár Orbán Viktor, akár valaki más – új és attól eltérő utasítást ad ki?
Mindez nem mond ellent annak, hogy a miniszterelnöknek nemcsak joga, hanem kötelessége is új utakat keresni, ha félő, hogy a stratégiában foglaltak járhatatlanná válnak. Bármit szögez le a nagystratégia, sem az országgyűlést, sem annak egyes tagjait nem akadályozhatja meg abban, hogy többséget szervezzenek a kormányfővel szemben, akár a keze megkötésére, akár a leváltására. Ha ez sikerül, nem államcsíny következik be, hanem a demokrácia alkotmányos-parlamentáris játékszabályai érvényesülnek, hiszen a miniszterelnök hatalma nem pártközpontokon, hanem a nép által választott képviselők többségén múlik. Ennek tükrében a média súlyos hibája, hogy minden komolyabb politikai döntést a kormányfő személyével azonosít. A képviselők, akik a kormány előterjesztésére csupán rábólintanak, felelősek a döntésükért, hiszen a kormányfő utasításai – a demokrácia játékszabályai alapján – a minisztereket és azok hatóságait kötelezik, de a pártjához tartozó képviselőket egyáltalán nem.
A polgárok szempontjából a nagystratégia bevezetése valójában csak álca, elrejti a kormánydöntések elharapózó véletlenszerűségét, alkalmiságát.
A politika nemcsak statisztikákon és a belőlük levont stratégiákon, hanem
személyeken, azok jellemén, képességein és szándékain alapul.
Orbán Viktor a virtusával tűnt ki: amikor az oroszok kivonulását követelte, és egy csapásra világhíres lett; amikor addigi szövetségeseitől, az SZDSZ-től elszakadt, az Antall utáni hézagot látva váltott politikai oldalt, és addigi német pártfogóját, a német szabaddemokraták elnökét, Otto Graf Lambsdorffot cserbenhagyva Kohl kancellár támogatását kereste és nyerte el. Ennek fejében a CDU-elnök elvárta, hogy a Fidesz az Európai Néppárthoz csatlakozzék: csatlakozott is (az erre való kilátás volt Kohl legnagyobb öröme a vacsora előtti napon), de mára onnan is kivált, mégpedig Orbán elnöklete idején és iránymutatása alapján. Innen nézve lehet megvilágítani a Jean-Claude Junckerhez vagy akár a Soros Györgyhöz fűződő viszony megromlását.
A miniszterelnök óriási sikereket ért el – egyik kétharmados parlamenti többséget a másik után –, mégsem lehet biztos választói hűségében, mert azok éppolyan virtusosak, mint ő maga. A magyaroknak – kívülről nézve – nehezükre esik valamivel is megelégedni. Ezt nyugaton csak helyeselni tudtuk a kommunizmus alatt, de a rendszerváltozás nem vetett véget neki, mert – ahogy Boross miniszterelnök a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak nyilatkozta 1994-ben – a magyarok 1526-tól kezdve „rendszeresen és valóban” csalódtak a Nyugatban, részben megalapozott, részben irreális elvárásaik alapján. Ezért tartotta fontosnak Boross Péter éppúgy, mint előtte Antall József, majd Horn Gyula is – és minden magyarbarát – Magyarország teljes jogú felvételét a NATO-ba és az Európai Unióba.
Senki sem számolt azzal, hogy mihelyt meglesz a két tagság, újrakezdődik a méltatlankodás, sőt, kormánypolitikává válik, mert a magyaroknál ez a választási siker feltétele, alapja. Lehet, hogy a miniszterelnök gerjeszti ezt a közhangulatot, de óvakodna ilyen kijelentésektől, ha tudná, hogy a nép nem ezt akarja hallani. A politikai elemzők ilyenkor szívesen emlegetik a populizmust, de a leadott választói szavazatok mind egyenrangúak, akár nyugodt megfontolásra, akár a média hangulatkeltésére vagy kormányzati stratégiára vezethetők vissza.
Jellemző módon Orbán kormányzásának második évtizedében tűzi napirendre a nagystratégia kidolgozását. 1998-ban vagy akár 2010-ben a polgárok csak legyintettek volna a szóra, legfeljebb azt mondták volna: hát, csináld, te vagy kormányon. 2015 óta azonban annyi minden más lett, mint ahogy a korábbi szándékokból következett volna, hogy most kíváncsi a nyilvánosság, az öntudatos magyarok és az érdeklődő külföldiek – beleszámítva a NATO és az EU tisztségviselőit –, arra, hogyan fér meg egymással, hogyan illik össze Magyarország történelmi tapasztalataival. A kormánypártnak viszont más az érdeke: nem magyarázkodni akar, mert akkor sok logikai ütközés kerülne felszínre, hanem sejtve, hogy még a Fidesz vonzereje is elfogyhat,
az orbáni örökség belpolitikai fenntartását és továbbvitelét kívánja elérni.
Akármi lesz a jövő, a Fidesz úgy gondolja, a „nagystratégia” nehezebben lesz mellőzhető, mint a saját pártprogramja. Nyilvánvaló, hogy Orbán utódja, akármelyik pártból jön is – a Fideszt is beleértve –, kénytelen lesz a NATO-n és az EU-n belül máshogy, látványosan ellenkezőleg eljárni a saját sikere érdekében. A választók elvárása is más lesz, mint Orbánnal szemben volt. De az orbáni hagyomány őrzői mindig a nagystratégiára fognak hivatkozni, mintha valamely második Aranybulla volna.
Ahhoz azonban, hogy ez a találmány beváltsa a hozzáfűzött reményeket, a nagystratégiát nem egypárti, hanem nemzeti alapon kellene megalkotni. Épp Orbán érdeke követeli meg, hogy minden számottevő politikai párt részt vegyen a kidolgozásában. Jelenleg Orbán erre aligha lenne hajlandó. Valamikor azonban el kell döntenie, mit tart fontosabbnak: az évek óta tartó egyeduralom folytatását, vagy azt, hogy a nyugalomba vonulása után is érvényesüljön a hatása. Utóbbi feltételezi az ellenzékkel való egyezkedést. Addig a nagystratégia nem más, mint trükk arra, hogy a sok magyar virtuskodást a nemzeti észszerűség köntösébe bújtassa minden európai és atlanti kétely ellenében.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök és Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke az erdélyi Tusnádfürdőn 2022. július 23-án (fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
