„Fából vaskarika a nemzeti kommunista” – Papp István a magyar bolsevikokról
Szerdán mutatták be Papp István A magyar kommunisták 1918-1989 című könyvét, amely az első nem marxista, tudományos feldolgozása a mozgalom történetének. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának történésze, lapunk vendégszerzője szerint akár szeretjük, akár nem, a kommunisták is részei a magyar múltnak, ezért foglalkoznunk kell velük. A Szovjetunión kívül miért nálunk veszik át először bolsevikok a hatalmat 1919-ben? Mit jelent, hogy a népbiztosok közül sokan asszimiláns zsidó családból származtak? Tömeggyilkos vagy modernizátor volt Kádár János? Interjúnkból az is kiderül, miért Dózsa Györgyről nevezték el itthon a belügyi focicsapatot, miközben a szovjet blokkban a Dinamo volt a módi.
– Miért ölt ennyi energiát egy szerencsére már lezárt történet megírásába?
– A magyar kommunisták története valóban véget ért. Ugyanakkor, miközben 1989-ben hivatalosan megszűnt, illetve átalakult a magát marxista-leninista alapokon definiáló legjelentősebb politikai párt, a magyar kommunisták története, mint nyugtalanító, fel nem dolgozott örökség máig bennünk él. Miközben az elmúlt években sok szó és esett a kommunisták bűneiről, azt, hogy mi volt az ő belső, saját történetük, mennyi irányzatra hasadt ez a mozgalom, alig tárgyaltuk. Meggyőződésem, hogy összetett, színes, számos érdekes egyéniséget felvonultató eszmeirányzatról beszélhetünk, amely sok esetben sokkal nagyobb veszélyt jelentett saját magára, mint a vele szemben állók. Hiszen a két világháború között Horthy Miklós börtönében jóval kevesebb magyar kommunista halt meg, mint a Lubjanka udvarán vagy a Gulag táboraiban.
– Az első Szovjetunión kívüli kommunista kísérlet Magyarországon indult, ezt Kun Béla rátartian még Leninnel is közölte. Miért idehaza kiáltották ki a Tanácsköztársaságot 1919-ben?
– Marx és követői sokáig úgy gondolták, a proletárforradalom valamelyik nagy nyugati országban tör majd ki, ahol sok a nagyipari dolgozó. Idővel azonban látszott, hogy ezekben az államokban rohamosan középosztályosodik a munkásosztály. Sőt, 1918 után még a hatalom sáncaiba is beengedik őket, lásd a brit Munkáspártot vagy a német szociáldemokratákat. Nem volt miért kitörnie forradalomnak.
Az első világháború persze sok mindent felforgatott, volt egy olyan várakozás, hogy a vesztes országokban a megaláztatás élménye lesz a forradalmat berobbantó szikra.
Sokan gondolták úgy, Berlinben vagy nagyobb német városban indul majd a lázadás, azonban a jellemzően szociáldemokrata német munkásság ennél már jobban integrált volt, nem akarta kockáztatni vívmányait egy felfordulással. Magyarország viszont az a vesztes ország volt, ahol a háború végén gyors rendszerváltások sorozata követte egymást. A nemzeti kérdés, az ország felbomlása, a vereség miatti frusztráció kedvezett a kommunistáknak. Ráadásul az egymást követő politikai erők, a liberális-konzervatívok, Károlyiék, a szociáldemokraták megbuknak és kialakul egy olyan érzés, hogy a kommunistákon kívül más már képtelen kormányozni. Ez azonban egy olyan forgatókönyv volt, amire maguk a bolsevikok sem gondoltak, ők is a szociáldemokratákkal való hosszabb koalíciót tartották valószínűnek.
– A Tanácsköztársaság gyorsan megbukik és könyvéből kiderül, hogy a két következő kommunista kísérlet, 1945 és 1956-57 alakítói sem szívesen hivatkoznak az 1919-es nagy elődökre. Miért?
– A moszkvai és nyugati emigráció folyamatosan arról vitázik, mit rontottak el, miért bukott el a proletárdiktatúra. A körül folynak a viták, mennyire van igény a forradalomra, lehet-e küldeni az elvtársakat a harcba. Amikor 1944 őszén a Vörös Hadsereggel megjelennek itthon a moszkvai emigránsok, kettős nyomás alakul ki. Maguk a szovjetek is úgy gondolák, Kelet-Európában hosszabb átmenettel kell számolni, nem lehet rögtön a proletárdiktatúrával kezdeni. Néha még Rákosiékat is leintik, akik túlságosan előre szaladnak. Ekkoriban a szovjet politika homlokterében az van, hogy koalíciós kormányokat kell létrehozni, ebbe az irányba terelik a kommunistákat. Ugyanakkor a másik oldalról a kommunisták tisztában vannak azzal, hogy 1919-ben komoly hibákat követtek el a földkérdésben, a nemzeti múlthoz való viszonyban, az egyházakkal kapcsolatban, tehát nem lehet ott folytatni, ahol negyedszázaddal korábban abbahagyták. Ezért fordulhat elő, hogy amikor a szovjetek bevonulása után Tiszántúlon előbújnak egykori tanácsköztársasági káderek és ott folytatnák, ahol abbahagyták, akkor bizony a kommunisták állítják le őket, mondván: nincs itt ennek az ideje. Látszik az is, hogy Rákosiékban az a lelkület él, hogy a „tiszta kommunista politika megvalósítása lenne az igazi, csak vissza kell fognunk magunkat.” Ők ezt így élik meg, miközben a politikai sajtó nyelve, a riválisokkal szemben alkalmazott verbális, majd fizikai erőszak világosan jelzi az új időket. De még 1949-ben is formálisan más pártokkal indulnak együtt a Magyar Függetlenségi Népfrontban a már teljesen kiüresített választásokon, igyekeznek társutasokat is felmutatni. 1919 emlékétől nem tudtak szabadulni, ami korlátozta a politikai mozgásteret. A kommunisták egyik jellegzetessége, hogy folyamatosan vizsgálják a mozgalom történetét, s sokszor a múltban elkövetett hibák ellenében határozzák meg magukat.
– Ezért mondhatta Grósz Károly pártfőtitkár Mihail Gorbacsovnak, hogy „a mi pártunk története a múlttól való elhatárolódás története is”?
– Így van. Mindig meg akarták találni a lehető legjobb utat, ami a múlt állandó újraírásán alapul. Ha már szóba került Gorbacsov, nagyon izgalmas 1985-ös első találkozója Kádár Jánossal. Utóbbi húsz évvel idősebb és kvázi kiselőadást tart a szovjet pártfőtitkárnak, mondván, ő még Sztálint is látta. Ráadásul Kádár Zsivkov bolgár pártvezető mellett a legrégebb óta van hatalomban, azaz van tekintélye. Ráadásul Kádár tisztában van azzal, hogy Gorbacsov hatalomrakerülése miatt elveszíti a nyugatiak szemében az addigi érdekességet, hiszen már nem a magyar pártfőtitkár lesz a legfőbb reformer. Azaz magatartásában van egy emberi sértettség is, egy öreg ember soha nem szereti, ha a fiatalabbak ellopják a show-t. A Gorbacsovval szembeni averziója emellett még abból is származik, hogy jön egy szovjet pártvezér, aki nem az ideológiai status quót képviseli, hanem újítani, változtatni akar, amihez Kádárnak már semmi kedve és energiája.
– A kommunistákkal kapcsolatban közéleti vitákban rendszeresen előkerül a zsidóság szerepvállalása. Például a Tanácsköztársaságban sok a szekularizált zsidó családból származó népbiztos, ezt a szélsőjobboldal máig fölemlegeti. Ugyanakkor ez a percepció még a kommunista mozgalmon belül is létezett: leírja, hogy amikor például Rákosit 1953-as leváltása előtt Moszkvába rendelik rapportra, Berija belügyminiszter igen durván megtámadja a magyar pártfőtitkárt származása miatt.
– Az összetett magyarázat abból indul ki, hogy a zsidóság, különösen Közép-Európában, a modernitásban komoly szerepet játszott. Magyarországon a dualizmus idején a kormányzó szabadelvű-konzervatív elit azt ajánlotta a zsidóságnak: ha elfogadja a fennálló kereteket, lényegében izraelita vallású magyarként befogadják a nemzeti közösségbe, teljes jogú magyar állampolgárként cselekedhet. Ismerjük a jó példákat például a kereskedelemben, a bankszektorban…
– Lukács György kommunista filozófus, a Tanácsköztársaság kulturális népbiztosának édesapja is tehetős bankár volt.
– Ez egy nagyon fontos sajátosság. Zsidóság és kommunizmus kapcsolata Magyarországon bizonyos értelemben egy „apák és fiúk” történet. Nem abban az értelemben, ahogy a szélsőjobboldal gondolta, de tény: sok kommunista fiatal zsidó értelmiségi apái nemzedékével fordult szembe, azt gondolva, hogy ők hazug és őszintétlen világot képviselnek. Ezt Nádas Péter nagyon szépen dokumentálta Világló részletek című regényében. Az 1890-es évek végén, az 1900-as évek elején eszmélő fiatal radikális értelmiségiek úgy gondolták, ugyanolyan joggal szólhatnak hozzá a magyar közéleti vitákhoz, mint bármelyik másik magyar állampolgár. Közben azonban ők is számontartják magukról, másokról, hogy zsidó családból érkeznek.
Mivel jellemzően polgári-értelmiségi famíliákból származtak, könnyebb volt a lázadáshoz szükséges műveltségi tőkét megszerezni, legyen szó idegennyelv-tanulásról vagy külföldi utakról.
Ez a fiatal értelmiségi közeg radikalizálódik, egy részük azt gondolja, át lehet lépni a munkásmozgalomba. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem egyenes út: a magyar bolsevik gondolat egyik legélesebb bírálóját az asszimiláns zsidó családból származó Jászi Oszkárnak hívják, Kolnai Aurél pedig lelkes ifjúkommunistából lesz később katolikus konzervatív gondolkodó. Összegezve azt mondhatjuk, a magát sokszor kirekesztettnek érzett fiatal zsidó értelmiség jelentős része fogékony az emancipatórikus eszmére, amely a régi kategóriák eltörlését és radikális egyenlőséget hirdet. Ez még inkább így van az erdélyi kommunista mozgalomban. Az 1921-ben alakult Román Kommunista Pártban a két legjelentősebb csoport az ott nemzetiségként kezelt zsidó és magyar – azaz az elnyomott kisebbségek keresnek maguknak politikai érdekérvényesítési terepet.
– Könyvéből kiderül, hogy olyan eltérő habitusú politikusokat neveztek nemzeti kommunistának, mint Rajk László, Nagy Imre, Pozsgay Imre – létezett egyáltalán ez a kategória vagy a Szovjetunióhoz és a Párthoz való hűség mindent felülírt?
– Egy önmagát nemzetköziként meghatározó politikai mozgalomnál fából vaskarika a nemzeti jelző. Ehhez képest nemzeti gyakorlatok mégis voltak. Az, hogy egy politikai programot egy adott társadalmi-gazdasági környezetben kellett végrehajtani, minden kommunista mozgalmat kicsit mássá tett. Sztálinhoz szokás kötni azt a koncepciót, hogy feladjuk a világforradalmat és egy országon belül építjük a kommunizmust. A magyar politikában is van egy nemzeti retorikai fordulat 1919 után: Révai József Marxizmus és népiesség című munkájában igyekszik úgy beállítani, hogy a kommunisták tulajdonképpen a nemzeti szabadságküzdelmek folytatói. A Tanácsköztársaság idején a kommunisták nem hivatkoznak Rákóczira, Kossuthra, Petőfire, ezt Rákosiék annál buzgóbban csinálják. Az, hogy valakit nevezhetünk nemzeti vagy inkább népi kommunistának végső soron a szuverenitáshoz való viszonyától függ: azaz valaki vagy saját országa hagyományaiból, társadalmából kiindulva jut el a kommunista elvek képviseletéig, vagy a nemzeti retorika csak álca és politikai marketing. Rákosi például imádta népieskedő fordulatokkal teletömni a beszédeit, mert politikailag hasznosnak gondolta, de teljesen nyilvánvaló, hogy rendszere mélyen idegen volt a magyar hagyományoktól. Ezzel szemben Nagy Imre, aki sokáig követője a bolsevik mintának, 1955-ös félreállítását követően teoretikus igénnyel végiggondolja, mit jelent magyar kommunistának lenni. Munkáját a forradalom leverése után is folytatja, olyan kényes kérdéseket feszegetve, mint Magyarország és a Szovjetunió viszonya és azt, hogy az előbbi képes-e szót emelni utóbbinál például a határontúli magyar kisebbségek érdekében. Nagy Imre gondolkodásának nem lett folytatása, de úgy vélem, e gondolkodásnak eredménye az olaszhoz vagy franciához hasonló eurokommunista út lett volna, amely elfogadja a demokratikus, parlamentáris kereteket.
– Kádár János hova sorolható?
– Esetében érdemes használni az adaptációs paradoxon kifejezést. Azaz minél hűebbek vagyunk az eredeti eszméhez, annál kudarcosabb az adott rezsim. Ez jól látszott 1919-ben.
– Viszont valaki minél kevésbé ragaszkodik a merev ideológiához, annál kevésbé kommunista úgy, ahogy ezt a nagy vörös tan elvárja.
– Így van. 1957-ben Kádár János a népfrontpolitika kiterjesztésével próbálja saját mozgásterét növelni és egyben politikai hátországát változatosabbá tenni. Apró, de sokatmondó példa: 1971-ben a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt átnevezik Minisztertanáccsá – utóbbi elnevezést a polgári-parlamentáris rendszerek sajátja. Ne feledjük el, 1975-ben a Helsinki csúcskonferencián Kádár beszédet mond, ahol egyrészt említést tesz a Trianonról, másrészt egy ezeréves államisággal rendelkező nép nevében mond beszédet. Azaz az MSZMP első titkára már nemcsak arra tart igényt, hogy a munkásságot és a parasztságot képviselje (jelentsenek bármit is ezek a fogalmak), hanem egy jóval hosszabb magyar állami kontinuitásban helyezi el magát.
– Miközben elvben a múltat akarták végképp eltörölni…
– Ezért gondolom, hogy nem pusztán nyelvi, hanem politikai váltás is zajlik. Ez megint csak nem egyedülálló, számos kommunista párt átmegy ezen a fejlődésen. Akármennyire szigorú egy diktatúra, valamilyen legitimációt fel kell mutatnia. Annak forrása lehet politikai siker, de az idővel megkopik és ilyenkor a nemzeti alapú retorika lehet az egyik opció. Viszont a Kádár-rendszer csak korlátozottan használhatta a nemzeti retorikát. Hiszen amennyiben a függetlenséget abszolutizálja, akkor logikusan adódik a kérdés: mit keresnek itt az 1956-ban a nemzeti függetlenségi harcot leverő szovjet csapatok? Az osztályharcos opció szintén használhatatlan, ez a Rákosi-rendszerben kiderült. Maradt a gazdasági legitimáció, s Kádár János már 1957 elejétől tudatosan nagy hangsúlyt fektet s munkásjólétre – más kérdés, hogy ennek voltak-e gazdasági alapjai. A másik legitimációs bázis a modernizátori szerep. Azaz önmaga elfogadtatásáért a Kádár által vezetett MSZMP választani kényszerült a hagyományok között. Mindegyiket igyekezett kicsit képviselni a párt, egy 1988-as összesítés például öt nagyobb áramlatot különböztet meg az MSZMP-n belül.
– Kádár nagy magyar modernizátor vagy az országot zsákutcába vezető tömeggyilkos?
– Vártam, hogy felteszi ezt a kérdést.
– Mindkét vélekedésnek van tábora…
– Könyvem alapvetően nem Magyarország története. A célom az volt, hogy a magyar kommunisták históriáját meséljem el, mert az ő történetük a mi történetünk is. Hogy ez mennyire bonyolult probléma, arra hadd mondjak egy példát. A Válasz Online szép hitvallását („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) megfogalmazó Tamási Áront egy kommunista kormány tünteti ki Kossuth-díjjal 1954-ben, visszaemlékezései kiadása mellett a vezető kommunista irodalompolitikus, Király István kardoskodik. 1966-os temetésén, szülőfalujában pedig egy erdélyi magyar, akkor még kommunista író, Sütő András mond beszédet. Nagyon világossá szeretném tenni, hogy a kommunisták nem állnak kívül a magyar történelmen. Ebből a szempontból Kádár Jánost az alapján próbáltam megérteni, hogy mihez kezdett az MSZMP-vel és hogyan viszonyult a Szovjetunióhoz.
A mérlegeléshez fontos tudni, hogy Kádár kommunistákat is akasztatott, elég Angyal Istvánra vagy Nagy Imrére utalni.
Nagyon érdekes, hogy míg a Horthy-korszakban az illegális kommunisták pereiben általában a megtévedtnek elkönyvelt munkások kapják az enyhébb büntetést, míg a sokszor zsidó származású értelmiségiek a súlyosabb ítéletet, addig 1956 után ez megfordul: Kádárék a munkásokat jóval nagyobb büntetésekkel sújtják, mert onnan érzékelnek igazi veszélyt a hatalmukra. Valóban, Kádárnak rengeteg vér tapad a kezéhez. Ugyanakkor elindított egy modernizációs programot, amely az ország jelentős része számára előrelépés volt. Besimult egy nemzetközi trendbe, a második világháború után a jóléti fordulatot olyan köztiszteletnek örvendő politikusok is megtették, mint de Gaulle és Adenauer.
– Rengeteg kommunista politikus, értelmiségi naplóját, visszaemlékezést olvasta el. Látott-e valami reflexiót a kitelepítésektől a kivégzéseken át az erőszakos téeszesítésig arra a töménytelen szenvedésre, amit a bolsevik mozgalom okozott Magyarországon?
– Ezekről azért tudunk viszonylag sokat, mert a kommunista mozgalom története a renegátok története is. Az erőszak a bolsevikok alapvető eszköze a hatalom megszerzése és megtartása során. A manapság kevéssé ismert jugoszláviai magyar kommunista, Sinkó Ervin, látva 1919-ben terrort, a Lenin-fiúkat, úgy dönt, hogy a Tanácsköztársaság elleni ludovikás lázadás során fogságba ejtett ludovikás tisztiiskolásokat nem erőszakkal, hanem szép szóval kell jobb belátásra téríteni. Engedélyt kap arra, hogy előadások tartásával próbálja átnevelni őket és többek között Dosztojevszkijről beszél. Aztán megbukik a kommün, az utcán összefut a volt tisztiiskolásokkal és továbbengedik őt – Sinkó számára ez hatalmas visszaigazolás, hogy nem kell mindig erőszakot alkalmazni. Vagy említhetnénk a Szabad Nép újságíróit, akik Mindszenty Józseffel vagy a kisgazdákkal kapcsolatban a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején igen véresszájúak. Aztán közülük többen komoly önvizsgálatot tartanak és szakítanak a kommunizmussal, emigrációban élnek – utalhatok Kende Péterre vagy Kornai Jánosra. A magyar filmművészet számos nagy, ma is értékelhető mondanivalóval rendelkező alkotása, mint amilyen a Ménesgazda, a Tízezer nap, a Feldobott kő mind reflektál arra, mennyire nincsenek összhangban a magasztos elvek a mindennapok gyakorlatával. A lelkiismereti válság során sokan szembenéznek azzal, mit tett a kommunista mozgalom például a magyar vidékkel.
– Ugyanakkor az is meglepő, hogy a felszín alatt milyen sokáig tovább élt a korábbi világ: leírja, hogy sokáig viszonylag magas volt a párttagok között a vallásgyakorlók aránya, Kádár pedig rendszeresen használt bibliai képeket.
– Az ember nem tud teljesen függetlenedni attól a környezettől, amelyben felnőtt és nem csak annyiban, hogy antitézise lesz a kereszténységnek. A magyar kommunistáknak számolniuk kellett azzal, hogy hatalomra jutásuk után nagyon sokáig a társadalom jelentős része vallásos volt, vagy ha nem is tételesen az, életének keretrendszerét a kereszténység jelölte ki. Nincs korabeli felmérésünk, de az a hipotézisem, hogy amikor Mindszenty Józsefet éppen karácsony napján tartóztatják le az esztergomi prímási palotában, az eset brutalitása messze nem csak a katolikus híveket rázza meg. A Debrecenbe telepített Schifferné Szakasits Klára jegyzi fel egyetértőleg a történetet, amely szerint a helyiek egy májusi havazást a kommunisták miatt kapott isteni büntetésként értékelnek, merthogy az ateista államhatalom munkanappá tette a karácsonyt és az embereknek dolgozniuk kellett Jézus születése napján.
– Három kommunista kísérletet tekint át, 1919-et, 1945-öt, majd az 1956-ot követően berendezkedő Kádár-rendszert. Mindhárom oroszosítani akarta az országot. Egyetért az Amerikába emigrált konzervatív-reakciós történész John Lukáccsal, aki 1971-es hazalátogatása után arról ír, semmilyen orosz befolyást nem lehet érzékelni a magyar társadalomban?
– John Lukács felfogása szerint a kommunista kísérlet sikere alapvetően kulturális kérdésektől függ. Miközben sokáig alapvetően gazdasági tényezőkkel magyarázták, hogy hol és milyen mértékben képes egy társadalmat átformálni a kommunizmus. Ha valóban pusztán gazdasági tényezőkön múlt volna egy kommunista hatalomátvétel, akkor Írország és Görögország is proletárdiktatúrává alakult volna… A kommunizmusnak számos olvasata lehetséges, Magyarországon is volt igény arra, hogy ne Moszkvára tekintő bolsevik mozgalom legyen, de ezeket a kommunista vezetőket (Demény Pál, Weisshaus Aladár) már 1945 elején letartóztatják. Nálunk is volt oroszosítási törekvés, ami gyökeresen eltér a magyar történelem hagyományaitól. Egy példa: a szovjet megszállás alatt álló országokban szovjet mintára a belügyminisztériumi focicsapatok a Dinamo nevet kapják, lehet sorolni a példákat Zágrábtól Kijeven és Bukaresten át Szófiáig. Nálunk viszont a belügyi csapat a Dózsa nevet kapja – jobban benne gyökerezik a magyar történelemben. Azaz segített elfogadtatni, magyarrá formálni az idegennek érzett ideológiát. A próbálkozás kudarcot vallott, amiképpen maga a kommunizmus is.
Nyitókép: Válasz Online/Bielik István
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
