Vizet a semmiből – egy alföldi község példája segíthet küzdeni a sivatagosodás ellen
Az arzénmentesített dekantált víz és a szennyvíztisztításból keletkező szürke víz hatalmas kiaknázatlan lehetőség a kiszáradás elleni küzdelemben – derül ki egy kis alföldi község példájából. A Csongrád-Csanád megyei Ruzsán évek óta kísérleteznek a vízmegtartás alternatív módszereivel. Piciben nemcsak az ökoszisztéma javítása vizsgázott jól, hanem az önkormányzat, a vízügy és a civilek együttműködése is. Riport a déli határ közeléből, ahol azt mondják: a sivatagosodást jórészt helyben okozták, ezért helyben is kell tenni ellene.
A Válasz Online októberben nagy cikket közölt az alföldi vízpótlás és vízvisszatartás gigantikus állami stratégiájáról. A hivatalos tervek szerint a következő években mind a Duna-Tisza-közi Homokhátságon, mind a Felső-Tiszán érdemi beavatkozások várhatók a sivatagosodás jeleinek enyhítésére. Hogy a helyi megküzdési stratégiák és jó példák minél láthatóbbak legyenek, riportsorozatot indítunk az érintett térségekről. Ennek első része következik.
×××
– Már-már mózesi a feladatunk: vizet fakasztani a semmiből – tréfálkozik Balla Iván, a Tisza-Marosszögi Vízgazdálkodási Társulat igazgatója, miközben a ruzsai polgármesteri hivatal felé sétálunk. A Dél-Alföldön, a Duna–Tisza közi homokhátságon vagyunk, a szerb határtól 15 kilométerre. Ez az ország felszíni vizekben egyik legszegényebb része és legmagasabb átlaghőmérsékleti zónája. A tájegység egésze félsivatagi terület az ENSZ besorolása szerint.
Balla Iván tervezőként vett részt egy helyi vízvisszatartási mintaprojekt megvalósításában, amelyet hamarosan látni fogunk. A vízmérnök szerint kevés ennél jobb terep van bemutatni a Homokhátság összetett helyzetét, hiszen Ruzsának nincs folyópartja, nincsenek már külterületi vizes élőhelyei sem, van viszont nagyjából 2500, részben tanyákon élő lakója és több elkötelezett gazdálkodója, állattartója. Valamint egy polgármestere, aki elhatározta, nem fogja lábhoz tett fegyverrel nézni a táj kiszáradását.
Sánta Gizella az irodájában fogad minket a képviselő-testület egyik tagjával, Vass Tiborral. Rögtön sorolják a tapasztalataikat.
– Harmincöt hektáron gazdálkodunk a település határában. Többgenerációs történet, már a nagyapám is ezzel foglalkozott. Olyan 15-20 éve már éreztem, hogy valami megváltozott – kezdi Vass Tibor. – Annyira kevés csapadék esett, főleg nyáron, és a talajvíz olyan mértékben lecsökkent, hogy öntözés nélkül nem fejlődött már se a kukorica, se a legtöbb gabonaféle. Öntözést pedig csak a zöldségtermesztésben éri meg alkalmazni. Érdemes tudni, hogy ez a terület az ország egyik legjelentősebb szabadföldi zöldségtermelő régiója: újburgonyában, sárgarépában, petrezselyemben, káposztafélékben is erős – sorolja. Vass Tibor szerint
az aszály „lassú gyilkos, akár a cukorbetegség”, és középtávon nem is a földművelés itt a kérdés, „hanem az elemi létfeltételek”,
hogy „lakható lesz-e még a Homokhátság”.
Miért ennyire nehéz a helyzet? Sánta Gizella szerint a felmelegedéssel és a gyakoribb aszályokkal járó klímaváltozás csak az egyik ok, helyben legalább ennyit nyom a latban a táj mesterséges átalakítása. „A régi szemlélet úgy szólt, hogy ha jön a víz, szabaduljunk meg tőle, lehetőleg azonnal. Túl sok van belőle, belvizet okoz, nem kell. Tereljük mederbe, vezessük el a Dunába vagy a Tiszába, minél gyorsabban le Szerbia felé. Egy egész rendszer épült erre” – mondja a polgármester.
E „rendszer” megértéséhez az 1960-as, ’70-es évekig kell visszamenni: ekkor, egy csapadékban, ár- és belvízben még bővelkedő időszakban építették ki a Homokhátságot keresztül-kasul átszelő belvízelvezető csatornahálózatot, illetve a közüzemi vízellátás infrastruktúráját. Előbbi tette lehetővé a mezőgazdasági terültek gyorsabb belvízmentesítését, utóbbi pedig a lakossági vízelvezetést, hogy még a kiskertekben se legyenek útban nagyobb pocsolyák egy-egy esőzés után. Mindez önmagában is elég lett volna a talajvízviszonyok radikális megváltozásához, vagy ahogy Toldi Csaba korábban lapunkban fogalmazott, a „totális vízelvezetéshez”.
hirdetés
Erre jött a klímaváltozás: a felmelegedés és a csapadékmennyiség eloszlásának megváltozása. Ritkán esik az eső, de akkor nagyobb mennyiségben, aztán hetekig vagy egy-két hónapig semmi. A magasabb napi átlaghőmérséklet és a szél gyakosisága fokozza a kipárolgást. Az ebből következő vízhiány jeleit már a ’80-as évektől megfigyelték, a ’90-es évek egy átmenetinek bizonyult nedvesebb időszaka után már 2003-ban arról írt a Magyar Hidrológiai Társaság lapja, hogy a Homokhátságon „nem egy belvízcsatorna még nedves időszakokban is szárazon marad”. Azóta ez szinte minden évben leírható; a télen-nyáron vízmentes csatornák ugyanolyan részei lettek a tájnak, mint a homokbucka vagy a telepített akác.
Összefoglalva: a Homokhátság sivatagosodását a helyi „totális vízelvezetés” és a globális felmelegedés egymást erősítő hatása okozza.
Utóbbival szemben Ruzsának és a többi alföldi településnek sok eszköze nincs, előbbivel szemben viszont rengeteg. – Ha magunknak szárítottuk ki az Alföldet, magunknak is kell helyrehozni – mondja Sánta Gizella. – Ez teljes szemléletváltást és újfajta cselekvést jelent. A vízelvezetés évtizedes logikája helyett át kell állni vízmegtartásra – folytatja a polgármester. Ezen a ponton az ökológusok, hidrológusok által régóta (és újabban már a vízügy által is) szorgalmazott táji vízmegtartást hozza fel: a legtöbb nedvesség ugyanis nem a felszínről, hanem a talajból hiányzik, és a szakértők szerint ameddig a talaj vízegyensúlyát nem állítjuk helyre, addig a felszínen sem lesznek rendben a dolgok.
– Ha a legegyszerűbben fejezem ki, mi a célunk, így hangzik:
lefolyáslassítás. Vagyis a csapadék formájában ide érkező vizet minél inkább helyben tartani, hagyni a talajba szivárogni
– teszi hozzá Balla Iván. Szerinte is „át kell rendezkedni” vízmegtartásra: – Magyarországra évente bejön nagyjából 114 km³ víz a Kárpát-medence vízgyűjtőjéről, vagyis a folyókon keresztül, és kimegy 120. Vagyis évi 6 km³ itt képződik meg, főként csapadék formájában. Ez a legfontosabb forrás – mondja Balla Iván.
Hogy hol kezdjük a vízgyűjtést? – Kérem szépen, a Kossuth utca 22-ben! Vagyis bárhol, ahol tetővíz keletkezik vagy csatorna van, ahol le lehet tenni egy gyűjtőedényt – sorolja a vízügyi szakember. Szerinte kulcskérdés, mit kezdünk az országban futó nagyjából 100 ezer kilométernyi belvízelvezető csatornával, melynek fele állami kezelésben, a másik fele (a volt tsz-tulajdon) önkormányzati kezelésben van. Ugyanis az említett 6 km³ hazánkban képződő víz tetemes része folyik le ezeken a csatornákon, melyek elzárása jelenleg szabálysértés. (Hogy ennek pontosan milyen következményei vannak, azzal riportsorozatunk következő részében foglalkozunk.)
A „hol kezdjük?” kérdésre adott másik lehetséges válasz a Dózsa György utca. Elhagyjuk a hivatal épületét, és a település délkeleti szeglete felé tartunk. Ruzsa szélén, a földszintes családi házak között takaros kis tóhoz érünk. Hasonló „díszvizeket” tucatjával építettek az EU-csatlakozás után, uniós forrásból, szerte az országban – a ruzsai dekantvíz-tó viszont egészen más.
A történet az ivóvízminőség-javító programmal kezdődött. Az alföldi víz arzéntartalma nem felelt meg az uniós normáknak, ezért indult egy nagy félfém-mentesítési program az egész térségben. A lakosság ma már arzénmentes vízhez jut, a technológia mellékterméke viszont dekantált, vagyis szűrt víz, amely a csatornában végzi. Csak Ruzsán ez napi szinten 20-25 m³ „szürke vizet” jelent, ami kárba vész, pedig laboratóriumi vizsgálatok alapján ha fogyasztásra nem is, szabadon engedésre teljesen alkalmas.
Vagyis csak kárba veszne. – Tudtam, hogy itt van itt a Dózsa György utcánál az 5500 m²-es parkrész, az egyik legmélyebben fekvő belterületünk, amivel szeretnék valamit kezdeni. És adott volt ez a sok víz, amit a csatornába engednénk. E kettő láttán jutott eszünkbe a vízmegtartási projekt, amit most látunk – mondja Sánta Gizella. Az önkormányzat pályázott, nyert, és 2019-20-ban megépült ez az oázis Ruzsa szélén, Balla Iván tervei szerint. Tényleg mintaprojektről van szó: a Dózsa György utcai tó pici, de
az együttműködések legszebb formáit hozta, melyben részt vett az állam, az önkormányzat, a vízügy, a civil környezetvédők,
konkrétan a WWF Magyarország Alapítvány. – Az egész vízmegtartásos cselekvésben három érdekcsoportot kell együttműködésre késztetni: az önkormányzatokat, a vízügyet és a civileket vagy gazdálkodókat. Ezek a csoportok régen nem is beszéltek egymással. Jó hír, hogy ez megváltozott: most már van párbeszéd, egyre többen keresnek megoldásokat, piciben ez is az, amit itt látunk – mondja Balla Iván.
A víz a Polgármesteri Hivatal mögötti ivóvíztisztító-műből érkezik ide csövön, előbb egy 25 m²-es előülepítőbe, majd tóba és „túlfolyással” a mellette élő kis nádasba. Míg körbenézünk, találkozunk Tímeával, aki az utcában lakik és közelről tapasztalja a lokális talajnedvesítés kedvező hatásait. – Szegedről költöztünk ide. Nyáron a városban klimatizálás nélkül már sokszor elviselhetetlen a lakás. Itt is kell klimatizálni, de még a legmelegebb nyári napokon is elviselhetőbb a tó közvetlen környezete, mert javítja hőérzetet. Itt a növények se száradnak ki. És a gyerekeknek is jó közösségi tér az itt kialakított játszótér – meséli Tímea. Azt mondja, ők a saját kertjükben is figyelnek a vízmegtartásra, a tetővizet például tartályba gyűjtik.
– Nyilván nem ez fogja megoldani Ruzsa szárazodását, de gondoljon bele: nálunk a szennyvíz és a dekantált víz összesen 200 m³/nap. Ha egy Szeged méretű városban nem a Tiszában végezné a szürke víz, hanem valamilyen módon visszaszivároghatna a talajba, annak már nagyon sokak által érezhető hatása lenne – sorolja a polgármester.
De emeli-e a lokális vízszintet a Dózsa György utcai tavacska? – fordulunk Balla Ivánhoz. – Van monitoring kút. 2019-ben 1,4 méteren volt a talajvízszint. Most már a 2,5 méteres mérőrudat is meg kellett hosszabbítani. Ez nem azt jelenti, hogy a tónak semmi hatása, hanem azt, hogy ekkora a baj – válaszol a vízmérnök.
A talajvíz regenerálódásához több vizet kellene megtartani, és a polgármesternek erre is van ötlete. Átmegyünk a ruzsai külterületi szennyvíztisztítóhoz, ahol az utóbbi években szintén elkezdték kiengedni a kommunális szürkevizet a tájba, a termőföldek szélére. A telep mögött fóliázott medret és egy szikkasztó medret alakítottak ki, és megépült a víz odavezetéséhez szükséges gravitációs csatorna. A két tavacska között van összeköttetés is, ha a tavak teljesen feltöltődnek, a tisztított szennyvíz automatikusan a Széksóstói-főcsatornába vezethető. Sánta Gizella azt mondja, most olyan 135 m³ vizet engednek ki naponta, de további fejlesztések nyomán ez felvihető napi 200-ra is: – Úgy gondolom ennyi víz beszivárogtatásának már érdemi helyi hatása lenne.
Amit korábban lapunknak szakértő és vízügyi vezető is mondott, most helyben látjuk:
itt vannak azok a földek, amelyeket időről időre el kellene árasztani kisebb-nagyobb mértékben,
akár a folyókból kinyert vízzel, akár szürkevízzel, hogy a nedvesség a talajba szivároghasson. – Most már én is azt mondom, hogy 30 hektár földemből 3-4-et vigyen el a vízügy. Ami termőterület szempontjából kevésbé értékes, azt árasszuk el, adjuk vissza a természetnek, és vannak gazdatársaim, akik ugyanígy gondolkodnak – mondja Vass Tibor. Régebben ezeken a területeken megérte spárgát termelni, hiszen biztonsággal művelhető, az egyik legkorábbi zöldség, viszont nem fenyegeti a fagy, így már április-májusi bevételt lehet tőle remélni, mert nagyrészt exportra megy. Viszont sajnos sok vizet igényel, amiből itt egyre kevesebb van. – Úgyhogy át kell gondolni a spárgát és a többi hagyományosan itt termelt növény termesztését. Hogy mi lehetne helyette termeszteni? Úgy gondolom, ez a kérdés előbb-utóbb minden termelőben felvetődik. Talán biomassza-alapanyagot biztosító energianövényeké lehet a jövő – folytatja Vass Tibor.
Lassan elhagyjuk a területet, de a polgármester és a helyi képviselő csak sorolják a terveket, a potenciálisan itt termeszthető növényeket, a vízgyűjtővé alakítható belvízelvezető csatornákat. – A kényszer hozta, de úgy érzem, élharcossá váltam ebben a vizes történetben. Képzésekre jártam, előadásokat hallgattam, tanulmányokat olvastam. Tudtuk korábban is, hogy gond van a vízzel, de most tényleg a bőrünkre megy a dolog. A latolgatásoknak vége: cselekedni kell. Ruzsán mi megtesszük, ami tőlünk telik – zárja gondolatait Sánta Gizella.
Nyitókép: a ruzsai dekantvíz-tó drónfelvételen 2024. november 21-én (fotó: Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
