Lopakodó leépítés – így tüntetett el a magyar kormány tizenkét kórházat

Élő Anita

| 2024.12.13. | Nagytotál

A 100 magyar kórház legalább felének megszüntetését javasolja a Gyurcsány-kabinet egykori gazdasági minisztere, a Doktor24 magánegészségügyi csoport alapító-tulajdonosa, Kóka János. A javaslat több ponton hibádzik: Magyarországon már régóta nincs 100 kórház, és a jelek szerint a meglévőket sem kell bezáratni központi verdikttel: porladnak azok maguktól is. 2012 óta tizenkét kórház szűnt meg, ebből hét az elmúlt két esztendőben. Az utóbbi években pedig eltűnt 3700 kórházi ágy, hivatalos kifejezéssel „tartósan szünetel” immár a gyógyító helyek kilenc százaléka. Megmutatjuk, a listát és azt is, hogyan folyik a magyar egészségügy lopakodó leépítése, miközben a betegek arra panaszkodnak, hogy csak hosszú várakozás után jutnak ellátáshoz.

Mit üzen az, ha megváltoztatják, mit értenek kórházon? Nem sok jót. 2022 decemberében a parlament úgy rendelkezett, véget vet annak a korszaknak, amikor azt nevezték kórháznak, ahol legalább a három alapszakma, a sebészet, a belgyógyászat és a szülészet 0-24 órás munkarendben működik. Mit hívnak azóta kórháznak? Lényegében azt, ami valaha megfelelt ennek a meghatározásnak.

A definíció módosításával egyetlen tégla bemalterezése nélkül sokkal több kórház lett hazánkban. Csak államiból adódik több mint száz: erre utalt Kóka János, amikor körbenyilatkozta a sajtót az ötletével, hogy ötven kórház elég lenne, szüntessék meg a jelenleg működő intézmények felét. Ha tényleg lenne száz valódi kórház egy immáron 9,6 milliósnál kisebb népességű országban, akkor jogos lenne a felvetése. Ám klasszikus kórházból jóval kevesebb van: számos megyében csak kettő.

Kóka János lapunknak úgy pontosította a kijelentését, hogy nem megszüntetni, hanem ápolási és rehabilitációs célokra kellene átalakítani ezeket. A folyamatnak pedig nyilvános szakmai vita eredményeként kellene megtörténnie, nem pedig lopakodó módon, ahogy ma zajlik.

Megnéztük hát, mi a helyzet a magyar kórházfronton, és arra jutottunk: valójában az elmúlt években nem több kórház lett, hanem kevesebb, és olyan tömegben tűnnek el kórházi ágyak, amilyenre korábban csak durva központi beavatkozások idején volt példa.

A magyar egészségügyben tehát egy intenzív és spontán leépítési folyamat zajlik, amelynek során:

1. 2012 óta tizenkettővel csökkent a kórházak száma.
2. Először esett be az elmúlt évben a gyógyító kórházi ágyak száma 40 ezer alá, erre korábban nem volt példa.
3. A kórházi ágyak kilenc (!) százalékának működtetését szüneteltetik, így menekülnek a kiadások elől.

Mielőtt mindezt részletesen kifejtenénk, szögezzük le, hogy a cikkünkben csak gyógyító (orvosi kifejezéssel: aktív) kórházakkal foglalkozunk. Miért van másfajta is? – kérdezheti az olvasó. Igen, vannak olyan kórházi részlegek, ahol nem a gyógyítás, hanem az ápolás, illetve a rehabilitáció áll a középpontban. Nem a 2022 decemberében megváltoztatott, hanem a klasszikus kórházdefiníciót használjuk tehát, a 24 órás belgyógyászati, sebészeti és szülészeti tevékenységet végző intézményeket illetjük ezzel a névvel.

Forrásként áttekintettük a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) ágy- és betegforgalmi kimutatásait, az érintett kórházak honlapját, valamint a hatósági feladatokat ellátó Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ (NNGYK) hivatalos kapacitás adatait. Kiindulási pontként a 2012-es adatokra tekintettünk, mert noha az Orbán-kabinet 2010 óta van hatalmon, ez az esztendő nem alkalmas bázisként, mert az akkori adatbázisok nem tüntették fel a kisebb kórházak osztályszerkezetét. A 2012 és a 2023-as adatok egybevetésével tehát a következőkre jutottunk: 

1. Immár tizenkét olyan kórház működik hazánkban, amely 2012-ben még megfelelt a klasszikus kórházi definíciónak, jelenleg azonban már nem. Az elmúlt 12 esztendőben elveszítette jellemzően a sebészetét és/vagy a szülészetét, emiatt már nem képes a legalapvetőbb kórházi funkciók ellátására, hanem kórháztorzóként működik tovább. Az intézményeket nem zárták be, a kórház feliratot nem távolították el a homlokzatukról, ma is úgy állnak a városok központjaiban, mintha gyógyító kórházak lennének. Ezek az intézmények ma már főként rehabilitációs és ápolási, szociális feladatokat látnak el, és esetleg egy-két gyógyító osztályuk maradt. A folyamat egy jól látható ívet ír le: a kórházak pénz-, szakember- és időnként a betegek hiánya miatt először elveszítik egyik-másik kulcsfontosságú osztályukat, mire olyan orvos- és betegelvándorlás indul meg az intézményből, hogy a maradékot sem tudják megtartani. A következő lépésben kizárólag ápolási, rehabilitációs feladatokat kapnak, emiatt tovább folytatódik a szakembergárda elvándorlása, mert ezekben az intézményekben jóval kevesebb orvosra van szükség és intenzívterápiás szaknővérek sem kellenek. A magyar egészségügyben ápolási ágyakra is nagy igény van, ezért sok helyen ez nem egy hibás, hanem éppenséggel támogatandó folyamat. Ám a helyi közösség gyakran mégis leépülésként éli meg, mert úgy érzik, sérül az ellátáshoz való joguk, mivel az egészségpolitika nem gondoskodik a nagyobb kórházak fogadókészségéről.
2. A kórházi leépítés spontán folyamattá vált. Miután az egészségügyre fordított GDP-arányos közkiadás csökken, a kórházak maguktól tartósan szüneteltetik ágyaik jelentős részét. A gyógyító ágyak 40 ezres, lélektani határ alá csökkenését úgy lépte át a magyar egészségügy, hogy még a szakma nagy része sem volt ennek tudatában, nemhogy a közvélemény.
3. A folyamat egyre gyorsul, 2021-ben még 42 ezer gyógyító kórházi ágy volt hazánkban, idén novemberben azonban már a 39 ezret sem érte el a számuk. Hogyan lehet háromezer ágyat úgy eltüntetni, hogy annak nyoma sincs a közbeszédben? Hiszen ez óriási szám. Olyan, mintha hirtelen nem lenne Semmelweis Egyetem, és mellé eltűnne a Szent János és a Szent Margit Kórház a fővárosból. Vagy Bács-Kiskun úgy ébredne, hogy Kecskeméten, Baján és Kiskunhalason elfújta a szél az összes kórházi ágyat.

Mindjárt mutatjuk az okokat és a módszert, de előbb hangsúlyoznánk: nem azt szeretnénk sugallni, hogy több kórházi ágytól jobb lenne az egészségügy. Nem gondoljuk, hogy a kevés ággyal működő spanyol vagy holland kórházakban lényegesen rosszabbul teljesítenének, mint a sok ágyon eredményesen gyógyító osztrákok. Különböző ágyszámmennyiséggel is lehet hatékony egészségügyet kialakítani. Tudatos tervezéssel. Fontos jelezni azt is, hogy a krónikus ágyaknál is megfigyelhető az ágyszüneteltetés, de ezzel ebben az írásunkban nem foglalkozunk.

Tehát: a magyar egészségügyben elvileg 43 ezer kórház ágyon gyógyíthatnának, jelenleg azonban ezekből csak 39 ezer vett részt a betegellátásban, 3767 kórházi ágy működtetését a kórházak kérésére tartósan szüneteltetik. A jelenség nyomokban már 2012-ben is előfordult, a százas határpontot 2014-ben lépték át, igaz, akkor rögtön 308-ra emelkedett ez az érték. 2016-ban értek az ötszázas határra, majd 2020-ban hirtelen 868-ról 1745-re ugrott ez az adat. Azóta töretlenül nő: tavaly 2697 volt, idén tíz hónap elég volt a 40 százalékos növekedéshez. 2023-ban a fővárosban volt (illetve pont az a probléma lényege, hogy nem volt) az érintett ágyak 30 százaléka.

Néhány szakmát különösen érint ez a jelenség, a bőrgyógyászatban az ágyak 20 százalékát szüneteltetik, a pszichiátriában pedig 16 százalékát.

Az ágyaknál könnyebb a dolgunk, de annak meghatározása, hány kórház is van Magyarországon, egyáltalán nem egyszerű. 2023-ban a kabinet reformba kezdett, és az ország több pontján megvalósította az „egy a megye, egy a kórház” alapelvet. Ami nem azt jelenti, hogy az összes többi bezárt, hanem azt, hogy láthatatlanná tették őket a statisztikai kimutatások számára. Több megyében csak egyetlen szervezetet hagytak meg, és nemcsak a kis kórházak gazdasági önállóságát tüntették el, munkáltatói jogait vették el, de több helyen a nevüket is. Szabolcsban például egy állami szervezet működik, ezt Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Oktatókórháznak hívják. Ha egy kicsit megkaparjuk, és egybevetjük a 2012-es adatokkal, kiderül, hogy valójában négy komplett kórház tartozik az ernyőszervezet alá: Nyíregyháza mellett Kisvárda, Mátészalka és Fehérgyarmat is megfelel a klasszikus kórházdefiníciónak. Itt tehát, ami az állami kimutatásokban egy kórház, nálunk négy a józan ész szabályainak megfelelően. Másutt viszont – mint korábban már bemutattuk – az állam kórháznak nevez olyan intézményeket is, amelyek a mi kimutatásunk szerint már nem azok, sokkal inkább kórházcsonkok, krónikus ellátóhelyek.

hirdetés

A módszerünk tehát az volt, hogy fogtuk a Nemzeti Egészségbiztosítási Alap (NEAK) 2012-es és a legfrissebb, 2023-as Kórházi ágyszám- betegforgalmi kimutatás című kiadványát, és egybevetettük a két adatsort. Az időközben „eltűnt” kórházakat igyekeztünk a tisztiorvosi szolgálat (Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ, NNGYK) fekvőbeteg-szakellátás kapacitásadatai című hatósági listában fellelni, majd a kapott listát a kórházak honlapján illetve a sajtó hírein keresztül ellenőrizni. (A hatóság oldala sajnálatos módon nem mindig naprakész.) Az adatok alapján tizenkét olyan intézményt találtunk, amely 2012. január elsején még teljes kórházként működött, és ezt követően veszítette el valamelyik alapvető osztályát. Közülük hét az elmúlt két esztendőben járt így.

1. Keszthely – a város a szülészetétől volt kénytelen megválni szakemberhiány miatt. A Balaton-parti városban ez volt az egyik legforróbb kampánytémája az önkormányzati választásnak, előbb újranyitották, majd ismét bezárták a szülészetet. Mindez végül a fideszes polgármester vereségéhez vezetett. 
2. Komárom – 2012 tavaszán szűnt meg a városban a kórház, illetve az épület megvan, de sem sebészet, sem szülészet, sem belgyógyászat nem működik benne gyógyító osztályként.
3. Komló – a baranyai egykori bányavárosban szünetel a belgyógyászat. A betegek Pécsre utaznak.
4. Körmend – a Vas megyei városban is 2012-ben szűnt meg a szülészet. Tudatos átalakítás része volt ez, a demográfiai válság következtében ugyanis számos helyen kevesebb születik évi 500 kisbabánál. Vagyis az év nagyobb részében átlagosan csak egy újszülött jön naponta világra. A teljes stáb (altatóorvostól, újszülöttgyógyászig) 0-24 órás fenntartása tetemes kiadással jár, de az osztályok megszüntetésének nem ez a legfőbb oka. Évi ötszáz szülés esetén olyan ritkán fordulnak elő komplikált esetek, hogy a szakmai stáb nem szerez kellő gyakorlatot az ellátásukra. Vagyis a kis szülészetek megszüntetése elsősorban az anyák és a kisbabák biztonságát szolgálja. Ám ezt a bukástól félő politikusok elhallgatják, így ez a fontos szempont nem jelenik meg a helyi közbeszédben.
5. Makó – az „egy a megye, egy a kórház”-elvnek Csongrádban nem szereztek érvényt, a Lázár János miniszter és Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi ellenzéki polgármester közötti politikai vetélkedés miatt nem adták át Hódmezővásárhely kórházát – a többi megyei ispotállyal együtt – a Szegedi Tudományegyetemnek. Hódmezővásárhely kórházát nem érintették a változások, Makó viszont 2020-ban elveszítette a szülészetét.
6. Marcali – 2022. január 1-jén kérték a szülészet szüneteltetését idén december 31-ig. A somogyi kisvárosban nem központi akarat hatott a döntésre, vagy legalábbis nem találtuk ennek nyomát. Az új modell lényege, hogy elvileg a megyei kórházigazgatók döntenek a kisvárosi intézmények sorsáról.
7. Mohács – a baranyai településen 2022 nyarától nincs szülészet, most azt fontolgatják, hogy nappali ellátásként nyitják újra, és csak alacsony kockázatú szüléseket engednének. A jogszabályi lehetőséget a kormány megteremtette, miután több szülészet az orvoshiány miatt kénytelen bezárni, mert nem tudják kiállítani az éjszakai és hétvégi ügyeleteket.
8. Mosonmagyaróvár – a nyugati határhoz közel fekvő város volt az egyik próbája a kabinet kórházi reformjának. 2023-ban itt is azt tervezték, hogy majd a megyei kórházigazgató megmondja, mi kell a területén fekvő kórházaknak. Csakhogy a megyei kórházigazgatók még azt sem mondhatják meg, mikor vágják le a füvet a kórházkertben, és folyton azzal fenyegetik őket, hogy felmentik, ha túl nagy lesz a kórházi hiány. Miután az óvári kórház elveszítette gazdasági önállóságát, a fideszes önkormányzat már nem tudta támogatni, ezért rövidesen a szülészet, a sebészet, a gyerekosztály és az intenzív osztály is bedőlt. Önkormányzati pénzből nem szerződtethettek csak ügyeleti időben besegítő úgynevezett „zsoldosorvosokat”. Végül a politika közbeszólt, miután a város sokkot kapott a hírtől, hogy péntek délutánonként a frissen szült nőket és a babákat mentőautóba pakolják és Győrbe szállítják. A várost a Fidesz így is elveszítette, pedig közben a szülészet és a gyerekosztály társadalmi nyomásra és Nagy István agrárminiszter közbenjárására újraindult. A sebészet nem. A városban kórházügyben kialakult indulatokat az magyarázza, hogy a magyar egészségügy alulfinanszírozottsága miatt ha egy százezres kisvárosi körzet betegtömege rázúdul a megyei kórházra, ott nem új piaci és bevételi lehetőséget, hanem újabb veszteséghalmazt látnak ebben. A helyiek beszámolója szerint ezt többekkel érzékeltették is.
9. Nagyatád – a város még 2012-ben veszítette el a szülészetét, miután olyan kevesen vették igénybe az ellátást, hogy az az anyák és a babák biztonságára is kihathatott.
10. Orosháza – 2023 novembere óta hétvégenként nincs sebészet, mert nem tudják az ügyeleti ellátást megoldani. Az orosházi intézmény hétköznapokon sokszakmás valódi városi kórházként működik.
11. Szentes – 2023 januárjában zárt be a szülészet, elsősorban fenntartási okokból. 2012-ben még a kormány igyekezett alkalmazni az 500-as szabályt, ma már nem törekszik erre, mert jelentős politikai feszültséget keltene, hogy tucatnyi szülészetre kerülne lakat. Vagy nyíltan kellene kommunikálni a termékenységi fordulatról, vagyis az Orbán-kabinet népesedési programjának válságáról. Ennek súlyosságát érzékelteti, hogy idén októberig hétezerrel kevesebb baba született, mint 2023 hasonló időszakában: ez tizennégy 500 fős szülészet forgalmát nullázza le.
12. Tapolca – a Veszprém megyei városban 2012 tavaszától szűnt meg a belgyógyászat és a sebészet, ma már semmilyen aktív ellátásuk nincs. A város komoly pénzt kapott uniós forrásból egészségügye fejlesztésére, az elképzelés az volt, hogy a modern épületben elhelyezett rehabilitációs rész feledtetni tudja a gyógyító funkciók leépítését. Nem tudta: az eset hatására egy jobbikkos mentőápoló, Rig Lajos elvitte a Fidesz elől az országgyűlési mandátumot, amit Navracsics Tibor azóta visszaszerzett.

A fenti példákból érzékelhető, hogy az esetek jelentős részében nem központi akarat vagy irányelv miatt szűnt meg a kórház, hanem azért, mert az intézmény alulfinanszírozott, és nem tudják kitermelni a működési költség 80–90 százalékát kitevő béreket. Az egészségbiztosító főigazgatója a már említett konferencián az egyik legszemléletesebb és sok betegtapasztalatot megmagyarázó diáján azt mutatta be: a gyógyításra fordított összeg visszaesett az elmúlt években, miközben az egészségügyi bérkiegészítésre fordított keret meredeken nőtt.

Megdrágult a személyzet, és mivel a kicsiknek a hétvégi vagy az éjszakai ügyelet ellátásához nincs elég bevételük, bedől az osztály. Nem tudatos döntésről van szó, nem arról, hogy a biztosító nem találja elég jó minőségűnek a munkájukat, mert túl magas a szövődményi ráta, túl sok beteget veszítenek el kórházi fertőzés következtében, vagy túl sok pácienst kell újraoperálni, mert nem sikerült a műtét. Ha ilyen érvekkel jönnének, érthetőbb volna a dolog. De nem.

Az elmúlt év második felétől jellemzővé vált, hogy nem a kormány erőlteti osztályok bezárását, hanem maga a kórház, vagy a megyei intézmény kezdeményezi. Kisebbek szeretnének lenni.

A népesség számának csökkenésével, a gyógyszerek és a műtéti technika fejlődésével természetes, hogy másként kell szervezni az ellátást. Ma számos műtétet gyógyszeres kezeléssel váltanak ki, a beavatkozások jelentős részét lyuksebészeti módszerekkel, endoszkóppal vagy katéterrel végzik, jóval kisebb külső sebnek kell tehát begyógyulnia, mint korábban. A betegek hamarabb hazatérhetnek otthonukba, ezért kevesebb ágyra van szükség, és érthetően a kevéssé súlyos betegeket ellátó kiskórházakban jelentkezik elsőként ennek hatása.

Kevés helyen jött létre olyan egészséges munkamegosztás, amelynek során a kis kórházak orvosai megtanulnak egy-egy műtéti technikát, és az egész megyét ellátják egynapos sebészeti formában. A legtöbbször az történik, hogy ezeket a beavatkozásokat is a megyeközpontban végzik.

A bajok oka, hogy a magyar egészségügy vészesen alulfinanszírozott, ezért gyakran képtelen a racionális működésre. A beavatkozások nagy része ráfizetéses, nem bevételt, hanem hiányt termel a kórházának. Az eredményes működés receptje az lenne, hogy minél több embert, minél gyorsabban és eredményesebben gyógyítsanak meg. Ám ezzel sok szakmában csak a deficitet növelnék. A legjobban megtérülő módszer ezért a kórházi vezetők számára a spórolás, vagyis az, ha kevesebb beteget látnak el. (Kevesebbet is gyógyítanak: látjuk a várólistákon, az előjegyzési időpontokon, a fel nem vett telefonok „beteghárítási” technikáin.) A kormányzat ugyanis személyes retorziót helyez kilátásba a kifizetetlen számlákat termelő kórházigazgatókkal szemben.

A beteg alapvetően gyógyulni akar, és minden jó egészségügy úgy működik, hogy ezt a folyamatot ösztönzi. Ha a beteg pénzt hoz, akkor nem pusztán az irgalmas szamaritánusok fognak megfelelően közelíteni hozzá, hanem a világot a gazdasági érdekek alapján mozgatók is. Ma viszont az intézmények nagy része úgy tol maga előtt több hónapos vagy akár éves várólistákat, hogy az ágyainak kihasználtsága a 60 százalékot sem éri el, és még az a szám sem valós, hiszen az üres ágyak egyre nagyobb részét lecipeltetik a pincébe.

Sokat elárul, hogy az elmúlt évben a legnagyobb arányban Borsodban éltek ezzel a lehetőséggel. Ott – a működőkhöz viszonyítva – az ágyak 17 százaléka van „szabadságon”. Noha ez az ország egyik legtermékenyebb megyéje, a szülészeti ágyak 33 százaléka szüneteltetett, a gyerekosztályokon pedig 230 ágyra 93 szünetelő jut. A módszer a szemészeteken teljesedik ki, ott tíz ágy működik, 20 pedig szünetel. A legtöbbet a megyei kórház vonta ki a forgalomból, 1865 egysége működik, 413 szünetel. Minden negyedik-ötödik ágyra nincs szükségük.

Budapesten 809 „tartósan szünetelő” ágyat tartanak nyilván, vagyis nyolc százalékot. (Érdekes a hivatalos megfogalmazás: nem szüneteltetik az ágyat, hanem azok szünetelnek, mintha pihenni mennének egy-két évre a saját döntésük alapján.) A fővárosban a belgyógyászat, a sebészet, az onkológia vezeti a listát. Az ok vélhetően az, hogy egyes szakmákban ma már járóbetegként látják el a hozzájuk fordulókat, kevesebb ágyra van szükségük.

Tolnában 100 működő ágyra tizennégy szüneteltetett jut, Somogyban tizenhárom. A szülészeti ágyaknak itt több mint felét tolták be a raktárba, vagy zárták rájuk az ajtót. A közvéleményt annyira felzaklatja egy szülészet bezárása, hogy egyszerűbb így megoldani. A két elöregedett lakosságú megyében túl nagy zsúfoltságra még így sem kell a kismamáknak számítani, tavaly nem érte el a szülészeti ágyak kihasználtsága az 50 százalékot. Szabolcsban, Veszprém megyében 9 százaléka nem működik az ágyaknak. Ám vannak bőven olyan térségek is, ahol nem nyúlnak ehhez az eszközhöz (Nógrádban, Hevesben vagy Bács-Kiskunban). Érdemes azonban megfigyelni, hogy

az ország egyik legrosszabb állapotú kórházának, a budai Szent Jánosnak 2010-2012-ben még több mint ezer ágya volt, tavaly már csak 699. A sebészet 12 év alatt lényegében megfeleződött.

A betegek így sem zsúfolódtak túlságosan össze, mert a kórházban tavaly tíz ágyból átlagosan csak haton feküdt valaki. Kunetz Zsombor orvos éppen a napokban tudósított arról, hogy a Szent János Kórházat milyen sorozatos csapások érik a csőtöréstől a sterilizáló berendezés hibájáig. Mindez abból következik, hogy az egészségügy fejlesztése gyakran politikai és nem szakmai szempontok alapján történik, ami nem kedvez az ellenzéki pártokat támogató budai polgárságnak. A megoldást is sokan ismerik: a betegek várnak, az ágyak üresen állnak, ők meg átvándorolnak a magán-egészségügybe. Orvos, beteg egyaránt.

A kormány is érzi a helyzet tarthatatlanságát, de a feladat olyan bonyolult, hogy erőltetett munkával is évek telhetnek még el, amíg valós áron tudják megtéríteni a beavatkozásokat, vagyis összeszámolják minden egyes ellátásnál az ehhez szükséges fecskendők, CT-vizsgálatok, tabletták és fertőtlenítőszerek költségét.

A magyar kórházi ágyak száma azonban még így is az OECD-átlag felett van, ezt kellene az egyik legalacsonyabb egészségügyi ráfordításból fenntartani. Az unióban csak a szlovákok költenek nálunk kevesebbet gyógyításra, ha viszont csak az állami kiadásokat vesszük figyelembe, és a lakosság zsebből kifizetett költését nem, akkor messze az utolsók vagyunk.

Lakat végül nem kerül egy intézményre sem, kórház nem szűnik meg, csak átalakul: kórházcsonkká, ápolási vagy rehabilitációs, esetleg szociális célra.

Egyszerre van tehát jelen egy ellátatlansági, sorbanállási, várólistás probléma, miközben a kórházak fél házzal mennek és sorban tologatják ki az ágyaikat, mert nem fekszik rajtuk senki. És ez csak úgy megtörténik. Spontán.

Nyitókép: egészségügyi dolgozó a körmendi kórház udvarán 2004. december 2-án (fotó: AFP/Kisbenedek Attila)

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>