Rendszerszintű műemlékrombolás – minden készen áll a Kilián-laktanya szétveréséhez
Veszélyben van Budapest egyik legfontosabb reformkori középülete: az 56-os forradalom ikonikus helyszíneként ismert Mária Terézia- (Kilián-) laktanya lehet a rendszerszintű gyakorlattá vált műemlékrombolás következő áldozata. A nyilvánosság elé kiállt műemlékes szakember, Bátonyi Péter feljelentést tett az ügyben, mivel állítja: Lánszki Regő építészeti államtitkár belenyúlt a hivatal szakmai munkájába, hogy segítséget nyújtson a saját testvére által jegyzett terv megvalósításához. A minisztérium válaszából az is kiderül: a Természettudományi Múzeumot megint Debrecenbe költöztetnék, így nem támogatják, hogy ezt a laktanyában helyezzék el.
Két hete állt ki az ország nyilvánossága elé Bátonyi Péter, az Építési és Közlekedési Minisztérium kormányfőtanácsosa, hogy elmondja, hogyan vált rendszerszintű gyakorlattá a műemlékek tönkretételének lepapírozása. Az interjúban Bátonyi részletesen beszélt arról, hogy egyes kiemelt ügyekben a műemlékvédelem szakmai apparátusa teljesen tehetetlen, mivel a politikai vezetés a folyamatokba felülről belenyúlva kierőszakolja, hogy a beruházó igényeinek megfelelő megoldások zöld utat kapjanak. Az eredmény lehangoló: kiemelten értékes műemlékek teljes vagy részleges elpusztítása.
Bátonyi három esetet mutatott be részletesen, és ezekben feljelentést is tesz: az Agrárminisztérium nagy arányú bontással járó átalakítását a Kossuth téren (állami beruházásban a Steindl Imre Program részeként), a józsefvárosi Heinrich-udvar szétverését, valamint a Mária Terézia- (Kilián-) laktanya nagy részének lebontását (e kettő magántulajdonú ingatlanfejlesztés). A továbbiakban az utóbbiról lesz szó részletesen, mégpedig két okból: Bátonyi ebben az ügyben már megtette a feljelentést saját korábbi főnöke, Lánszki Regő államtitkár ellen hivatali visszaélés bűntettének gyanújával, illetve ennél az épületnél még egy kapavágás sem történt, sőt engedélyezett tervek sincsenek. Elvileg ezért a Mária Terézia-laktanyának még van esélye megmenekülni, míg az Agrárminisztérium és a Heinrich-udvar esetében már visszafordíthatatlanul megtörtént a beruházónak útjában álló épületrészek lebontása.
Messze nemcsak erről a három műemlékről van azonban szó, hanem egyre inkább általános gyakorlatról.
Említhetnénk az ’56-os forradalom másik ikonikus helyszínét, a Radetzky-laktanyát, amelyből végső soron csak egy szépen kipreparált homlokzatdarab maradt – a műemlék megsemmisült, a védett épületek jegyzékéből is törölték. A Lázár-minisztériumból a Partizán-interjú előzetesének megjelenése után azonnal kirúgott Bátonyi a Válasz Online-nak elmondta: a Radetzky-laktanya miatt csak azért nem tesz feljelentést, mert az ügy már elévült, ott ugyanis Gulyás Gergely miniszter már 2018-ban megszüntette a műemléki védelmet, hogy utat nyisson a teljes bontással járó, NER-közeli ingatlanberuházásnak.
A Mária Terézia-laktanya azonban még áll, és mint írtuk, elvileg megmenekülhet. Elvileg, mert valójában minden elő van készítve ahhoz, hogy a többi említett épület sorsára jusson. Ha fogadni kellene, azt jósolnánk, hogy néhány év múlva ebből is csak egy kipreparált épületcsonk marad. Mint ahogy nyilvánvaló: a Központi Nyomozó Főügyészség Bátonyi feljelentéseit Gulyás Gergely és Lánszki Regő ellen nagy valószínűség szerint alaptalannak fogja minősíteni, ám a saját véleményét az ügyről a tények ismeretében mindenki megalkothatja.
A Mária Terézia-laktanya mindenesetre Pest egyik legértékesebb műemlék épülete. Ilyen léptékű középület a reformkorból szinte egyáltalán nem maradt fenn több a fővárosban, és katonai funkciójánál fogva is különleges. 1845 és 1848 között épült egy építési periódusban, Hild József és Kasselik Ferenc tervei szerint az akkor még poros kisvárosnak számító Pest peremén, az Üllő felé vezető országút mellett. Noha mára beleszürkült a városképbe, és a környező forgalmas utak miatt a környék nem hívogat sétára, nézelődésre, azért ha megállunk a Nagykörút és az Üllői út sarkán, az épület városképi értéke nyilvánvaló: még közel kétszáz évvel az építése után is lenyűgözően impozáns, hatalmas tömb, ami zártságával, az épületsarok bástyaszerű kiképzésével már ránézésre elárulja eredeti rendeltetését. A főhomlokzat az Üllői útra néz, és valóban elképesztő hosszú: 220 méteres. Itt nyílik a főkapu, amelyen keresztül beléphetünk a hatalmas központi belső udvarra. Az épületnek ezen kívül még négy kisebb, zárt belső udvara van.
A Mária Terézia-laktanya az építészeti minőségen túl két okból tartozik Budapest meghatározó történelmi épületei közé. Egyrészt ez volt az a ház jelölte ki az építése idején még terv szintjén sem létező Nagykörút helyét, hiszen alkalmazkodniuk kellett hozzá a dualizmus kori várostervezőknek, amikor a nyomvonalat kijelölték (ennek megfelelően természetesen ez a mai Nagykörút legrégebbi épülete). Másrészt 1956-ban az Üllői út és a körút kereszteződése volt a legsúlyosabb harcok helyszíne, emiatt ismerik a legtöbben az épületet akkori nevén, vagyis Kilián-laktanyaként. A szabadságharcosok itt és az Üllői út túloldalán, a Corvin köznél próbálták megállítani a fővárosba bevonuló szovjet erőket, ekkor az épület súlyos károkat is szenvedett.
Amit az épület történetéről vázlatosan felsoroltunk, mind
önmagában is indokolttá tenné, hogy a legnagyobb tisztelettel nyúljanak hozzá, ha megkezdődik a felújítás.
Ami valóban régóta esedékes, mert a ház azóta nagyrészt üresen áll, hogy 2007-ben az állam eladta az olasz érdekeltségű M.G. Ungheria Kft-nek. Még bérlői sem nagyon vannak, állapota egyre romlik, a privatizáció óta eltelt közel húsz évben a tulajdonos semmit nem kezdett vele. Most azonban szeretne, és ahogy ilyenkor lenni szokott, azonnal felfedezte, hogy sajnos-sajnos a műemlék épület adottságai lehetetlenné teszik az általa elképzelt hasznosítást. Le kellene bontani, nyilván, meghagyva belőle azt a keveset, amit nagyon muszáj.
Ez egy teljesen megszokott játszma nagyvárosi környezetben álló műemlékeknél, de azért van műemléki hatóság, hogy az ilyen próbálkozásokat visszaverje, és a tulajdonost abba az irányba terelje, ami az épületnek és a városnak is jó. A Mária Terézia-laktanya 1951 óta védett, egészen a közelmúltig azon belül is a legmagasabb védettségi kategóriába tartozó, kiemelten védett épület. Szigorú védelem alatt állt akkor is, amikor az olasz cég megvette, így azt sem mondhatják, hogy ők ezzel a ténnyel nem számoltak. Magyarországon viszont mostanában a minisztériumba betagozott műemléki szakembereknek egész más dolguk van: le kell papírozniuk a tervezett változtatásokat.
Az ügy pikantériája, hogy egészen a közelmúltig a tervezett átalakítás egyik építész tervezője Lánszki Csenge volt, Lánszki Regő építészeti államtitkár testvére. Azé a Lánszki Regőé, aki a tárcánál a műemlékes szakmai apparátus hivatali főnöke. Bátonyi kiállása után a minisztérium sietett közölni, hogy Lánszki Csenge már nem tervezője az épületnek, ez azonban mellékes, mert egy fontos döntés időközben megszületett: az épület védettségi szintjének visszaminősítése. Az ügy megítélésében kulcsfontosságú, hogy ehhez Lánszki Regő hogyan járult hozzá.
Nézzük az előzményeket: 2020-ben egy cég – bizarr módon nem a tulajdonos, hanem talán egy ingatlanforgalmazó – kezdeményezte a Mária Terézia-laktanya műemléki védettségének részleges megszüntetését. Ezt azzal indokolták, hogy
életképes ingatlanfejlesztést csak akkor lehetséges végrehajtani, ha a laktanya jelentős részét feláldozzák.
Ez a logika jottányit sem változott az elmúlt években: minimális engedmények történtek az építészeti megjelenést illetően, de ezek csak azon a szinten mozognak, hogy hol, mit és mennyire vágnának bele itt-ott a főhomlokzatokba, vagy kibontanák-e a belső udvar utólag beüvegezett árkádjait. A lényeg azonban ugyanaz: az épület döntő többségének értékőrző felújítása helyett alapvetően bontani szeretnének. A védettség megszüntetését a műemléki hatóság négy évvel ezelőtt egyértelműen visszautasította, mivel a laktanya egésze védelemre érdemes.
Három évvel később a tulajdonos átalakítási tervvel jelentkezett az Országos Építészeti Tervtanácsnál. A 2023. július 18-án benyújtott terv egyik tervezője Lánszki Csenge volt. A tervtanács a testvére irányítása alatt állt, ami nyilvánvalóan összeférhetetlenséget jelez. Ezt úgy kívánták feloldani, hogy eseti elnökként Lánszki beosztottját, a helyettes államtitkárt bízták meg az ülés levezetésével. A terv brutális volt: az épület körülbelül 75 százalékának bontását javasolták, az összes hátsó szárnyat ledózerolták volna, hogy a helyükön többszintes mélygarázs, iroda- és lakóépületek épüljenek. Még kívülről sem maradt volna egyben az épület, ugyanis az Üllői úti front egyharmadát is teljesen lebontották volna, a Liliom utcai oldalt szintén, de még a Ferenc körúti oldalon is kibontottak volna néhány tengelyt. A terv legfeltűnőbb eleme, hogy felhasította volna a lecsapott nagykörúti épületsarkot, ami ma városképi szempontból a laktanya legerősebb indentitásképző pontja, innen ugyanis új bejáratot akartak nyitni.
A terv megvalósulása esetén a Mária Terézia-laktanyából néhány épületdarab, kontextus nélküli csonk maradt volna állva. Nem véletlen, hogy a tulajdonos nemcsak bontani akar (rengeteget), hanem a maradékot is darabolná: láthatóan úgy gondolja, hogy a történelmi épület elsősorban akadály, aminek zártságát meg kell törni, fel kell oldani a hasznosítás érdekében. Ebben urbanisztikai szempontból egyébként lappang némi igazság: a laktanya valóban zárt funkció, és a Mária Terézia-laktanya átjárhatatlan sarokbástyaként rekeszti el Ferencváros belsejét az Üllői út és a Nagykörút sarkán kialakult csomóponttól. Valóban jót tenne a városnak, ha ez a tömb gyalogosan átjárható, „porózus” lenne, udvarai feltárulnának, új átkötések jönnének létre a kis belső utcák és a két nagy főút között.
A probléma ismert a Városháza példájából, ahol szintén a tömb monolitikus jellegével küzdenek évtizedek óta a várostervezők. Ott is felmerült a keresztszárnyak bontása, bár messze nem olyan durván, mint ebben az esetben. Azonban kikristályosodott a jó megoldás is: az épület finom eszközökkel történő megnyitása bontások nélkül, passzázsok, parkosított belső udvarok kialakításával, a földszinti helyiségek élettel, vagyis kereskedelmi és vendéglátó funkcióval való megtöltésével. Még nem mondható jó példának, mert messze nem működik úgy, ahogy kellene, de már elindult a megvalósítás útján.
A Mária Terézia-laktanyánál azonban a tulajdonos elszántan a darabolás irányába halad. Ami az épület lényegét veszi el, mivel
néhány darabjának kicsinosítása nem pótolhatja azt, hogy a maga eredeti, hiteles valójában értelmezhetetlenné válik.
A Mária Terézia-laktanya ráadásul nagy mértékben autentikus épület: szerkezetei, udvarai, homlokzatai, lépcsőházai, folyosói jórészt eredetiek. Noha a befektető készíttetett egy olyan tudományos dokumentációt, amivel a tervezett bontást igazolni szeretné, a minisztérium műemlékes szakemberei többször egyértelmű szakmai állásfoglalást adtak ki arról, hogy az épület a maga egészében védendő érték. Hasznosítani lehet és kell is, pontszerű beavatkozások elképzelhetők, de szakmai szempontból egy nagy léptékű bontás elfogadhatatlan. A legutóbbi, 2024 tavaszára keltezett szakmai állásfoglalás a birtokunkban van, és egyértelműen cáfolja azt a narratívát, hogy a laktanya jelentős része nem képvisel valódi értéket.
Mindenesetre a tervtanács ebben a kényes helyzetben, amikor az államtitkár testvére kopogtatott be tervezőként, óvatosan járt el. Nem merték visszautasítani a tervet, ahogy azt a tárcánál dolgozó műemlékes szakértők javasolták, de nem is engedték tovább, hanem továbbtervezésre javasolták. A tulajdonos (és most már egyedüli tervezőként Lánszki Csenge) ősszel visszajött egy újabb tervvel, ami szemléletében azonos volt a korábbival. Egyedül az épületsarok felhasításáról mondtak volna le, de helyette a Ferenc körúti oldalon vágták volna ketté az ötödik tengely után épület utcai szárnyát. A belső szárnyakat továbbra is mind bontották volna. A belső szárnyak bontása természetesen egyet jelent az összes udvar pusztulásával, ezek közül különösen az impozáns középső udvar eltűnése lenne hatalmas veszteség.
A tervtanács megint nem mert mondani se igent, se nemet, ismét áttervezést kértek (2023. november 2-án). És ezen a ponton a tulajdonos nekifutott az ügynek egy új technikával: 2024. február 19-én kezdeményezték, hogy az épületet fokozzák le kiemelt műemléki kategóriából alacsonyabb védettségi szintre, „védett műemlékké”. Ezt az ötletes megoldást a műemlékrombolás legalizálására az Agrárminisztériumnál alkalmazták nagy sikerrel. A kiemelt védettség megszüntetésével ugyanis indokolható a nagyobb méretű bontási beavatkozás. Hiszen a ház immár nem is olyan értékes, elég, ha egy-két szárny megmarad belőle mutatóba.
A tárcánál dolgozó műemlékes szakemberek ezzel nem értettek egyet. Következetesen ellenezték korábban is az épület szétbarmolására irányuló próbálkozásokat. 1951 óta olyan korszakalkotó művészettörténeti felfedezés sem született, hogy Hild József ne lett volna nagy magyar építész, ’56-ról sem derült ki, hogy nem történt meg – szakmailag indokolható oka egyszerűen nincs annak, hogy a Mária Terézia-laktanya ne legyen kiemelten védett. És ezen a ponton történt meg az, aminek megítélését olvasóink erkölcsi érzékére bízzuk.
Az aktaborítóra Lánszki Regő nagy betűkkel rájegyezte, miszerint a „KILIÁN LAKTANYA IS KERÜLJÖN BELE; KIEMELT ⮕MŰEMLÉK; SOS!!! EZ A DÖNTÉS!”, és mindezt aláírásával és névbélyegzőjével is ellátta. Vagyis kerüljön bele egy tervezett miniszteri rendeletbe, és kiemeltből legyen simán csak védett műemlék. Lánszki a szakemberek utolsó próbálkozását is visszaverte, ugyanis minden ilyen esetben készül egy úgynevezett döntéselőkészítő lap a miniszter számára, és a szakmai stáb itt az épület értékeinek felsorolásába belevette mindazt, amit a tulajdonos tudhatóan bontani akar (a középső belső udvar homlokzatait, a nagy udvar loggiás kialakítását, a belső térstruktúrát és közlekedési rendszert). Ezeket Lánszki tollal kihúzogatta.
A 27/2024. ÉKM számmal megjelent miniszteri rendelet a Mária Terézia-laktanya műemléki besorolását visszaminősítette. A szövegben olvasható felsorolás az épület nevesített értékeiről első ránézésre nagyon jól hangzik, de a lényeg nem az, ami belekerült, hanem ami hiányzik. De tegyük hozzá: az első pont még így is elég jó megfogalmazást kapott ahhoz, hogy a nagyarányú bontás kérelme visszautasítható legyen. Így hangzik ugyanis: „a monumentális klasszicista középület épületszárnyakból és belső udvarokból álló összetett tömegformálása, tetőzete, tagolása és aránya” védendő érték.
Valójában tehát inkább azért aggasztó a Mária Terézia-laktanya helyzete, mert a korábbi tervekből egyértelmű, hogy nem jó a tulajdonosi hozzáállás, a Lánszki által kierőszakolt visszaminősítés pedig nem ígér sok jót a későbbi hatósági munka szempontjából. A tulajdonos azonban egyelőre semmilyen jogot nem szerzett, amire hivatkozva a bontást követelhetné.
Amiért mégis azt mondtuk e cikk elején, hogy kevés reményt fűzünk az épület megmaradásához, annak inkább az az oka, hogy
egyértelmű jeleit látjuk egy folyamatnak, ami a nagy léptékű bontásnak nyitna teret – hacsak most, hogy az ügy „fényt kapott”, nem válik ez túlzottan kellemetlenné a döntéshozók számára.
Megkérdeztük az ÉKM-et arról, hogy mi indokolta a védettségi szint csökkentését. Erre a minisztérium általános választ adott. Mint írták, „korábbi státuszában a volt Mária Terézia/Kilián laktanya értékei nem voltak rögzítve, hanem általánosan került meghatározásra a védettség, ettől függetlenül számos káros beavatkozás történt az épülettel. A rendelet rögzítette értékeit.” Ez jól hangzik, de visszaminősítés nélkül is rögzíthető lett volna az értékek listája.
Kérdést tettünk fel azzal kapcsolatban is, hogy Lánszki Regő miért nyúlt bele egy olyan hivatali folyamatba, amelynél a szakemberek korábban egyértelműen tiltakoztak az épület védettségi szintjének csökkentése ellen. „A szakállamtitkár a döntések szakmai felelőse, aki az előterjesztéseket aláírásával hitelesíti. A döntéselőkészítés során teljesen természetes, hogy szakmai vezetőként észrevételezi, ha valamely tartalommal nem ért egyet, különösen, ha azok nem az előzetes egyeztetéseken elhangzottak szerint jelennek meg” – írta válaszában az ÉKM.
A tárca lapunknak küldött válaszából mintegy mellékesen egy múzeumügyi fejlemény is kiderül. A Mária Terézia-laktanya hasznosítására ugyanis az elmúlt évtizedekben rengeteg terv született, és már sokszor felvetődött, hogy egy részében el lehetne helyezni valamelyik otthontalan múzeumot (ehhez nyilván vissza kellene az épületet vásárolni). Mostanában a Természettudományi Múzeum ideköltöztetésének ötlete vetődött fel, hiszen a múzeumnak előbb-utóbb tényleg el kell költöznie a Ludovika mellől, ahol kényelmetlen társbérletben van a Nemzeti Közszolgálati Egyetemmel. Idén tavasszal elsőként a Válasz Online írta meg egy birtokunkba jutott előterjesztés alapján, hogy a múzeumot a korábbi tervekkel ellentétben mégsem vinnék el Debrecenbe.
Az akkor még Csák János vezette kulturális tárca által készített dokumentum szerint a korábbi kormánydöntést felül kellene bírálni és inkább az egykori Mária Terézia-laktanyába kellene költöztetni az intézményt. Nem lenne ez rossz a műemlék háznak sem, hiszen a múzeum ideköltöztetése megoldaná a sorsát, és minden bizonnyal sokkal kevesebb, szelídebb átalakítással járna, mintha az olasz tulajdonos bárddal feldarabolná. Azt a hírt kaptuk, hogy az ötlet kormányzati körökben is elég jól futott,
egyedül a Lázár János vezette építési tárca ellenezte.
Éppen ezért erre is rákérdeztünk, és a minisztérium válaszában világossá tette, hogy valóban nem támogatják ezt a megoldást:
„A Magyar Kormány döntése értelmében a Magyar Természettudományi Múzeum Debrecenben kerül elhelyezésre, amire tervpályázat került kiírásra. Így ez a kérdés nem merül fel.”
Mi mást mondhatnánk erre, mint azt, hogy: sajnos.
Nyitókép: a Mária Terézia-laktanya jelenlegi állapota (fotó: Róka László / MTI)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
