„Éreztük, hogy lenéznek minket” – magyar kosztümtervezők a nemzetközi filmvilág csúcsán
Már kézről kézre adják nagy nemzetközi filmek producerei a két magyar ex-divattervezőt, akik idén Martin Scorsese november közepén bemutatott Szentek című minisorozatának kosztümjein dolgoztak, egy másik filmben pedig többek között az Oscar-díjas Olivia Colman-t öltöztették. A magyar divat úttörői, az első nemzetközileg is jegyzett hazai divatmárka létrehozói, a 2016-os olimpiai formaruha tervezői, Tóth András Dániel és Godena-Juhász Attila még ennél is magasabbra törnek. Erről – és sok kulisszatitokról – meséltek a Válasz Online-nak. Interjú.
– Az első magyar designer divatmárka, a USE UNUSED tervezőiként a legsikeresebb kollekciók után húzták le a rolót, nem álltak át tömeggyártásra. Küldetéstudatosak voltak, azzal nem fért volna ez össze?
Tóth András Dániel: Igen, az elején valóságos küldetéstudatunk volt: meg akartuk reformálni a magyar divatot azáltal, hogy egy nem létező szegmenst első márkaként elindítottunk.
Godena-Juhász Attila: Eredetileg másképp terveztük az indulást. A diplománk előtti utolsó szemesztert Párizsban töltöttük és ez olyan nagy hatással volt ránk, hogy azt terveztük: lediplomázunk és visszamegyünk oda, gyakornokként kezdünk dolgozni és fokról fokra beépülünk a divatiparba. Itthon azonban a diplomakollekciónk akkora sikert aratott, hogy ez elindított minket a márkaépítés útján. Egy darabig még nem engedtük el a párizsi álmainkat, de annyira pezsegni kezdett itthon az élet a vizuális kultúra terén, hogy a márkaépítés nagyon ígéretesnek tűnt.
Tóth András Dániel: Teljesen más, gazdaságilag, politikailag, szociálisan sokkal élhetőbb, érzékenyebb környezet volt a divat körül a kétezres évek első felében. A magyar divatnak semmilyen területe nem volt bekötve a politikához.
Godena-Juhász Attila: Nekünk a nulladik ponton lett egy angyalbefektetőnk Geszti Péter személyében, de akkoriban ez különlegesnek számított, hiszen a divatnak itthon még nem volt iparági támogatottsága, a befektetők nem gondolkodtak ilyesmiben, az állam pedig végképp nem. Az, hogy legyen állami támogatásuk a magyar dizájnereknek, nem volt rossz ötlet, kár, hogy a politika rátette a kezét a szegmensre.
– A dizájntudatos ruhákat elérhető áron kínáló USE az első olyan magyar divatmárka volt, amire a nemzetközi szakma is felfigyelt. Meghívást kaptak a berlini fashion week-re, New Yorkban, Párizsban, Londonban és Sanghajban is volt ügynökség, amely a márkát képviselte, a Vogue.com-ra is felkerült egy kollekciójuk, ez látszólag egyenes út a küldetésük beteljesítéséhez, a magyar divat megreformálásához. Miért hagyták tehát mégis abba?
Godena-Juhász Attila: Megváltozott körülöttünk a világ, a vásárlói szokások és ezzel együtt a dizájn értéke.
Értékálló, időtálló, minőségi dizájnt akartunk letenni az asztalra és erre egyre kisebb igény mutatkozott.
Ma újra kezd sikk lenni, hogy egy tíz évvel korábban megvásárolt divatos kabát még mindig hordható, de abban az időben, amikor mi abbahagytuk a divattervezést, mindig új és új kellett. Többé nem volt fontos, hogy jó anyagból legyen egy ruha, mert úgyis csak egy szezonra vette meg az ember. Nekünk két kollekció helyett már négyet vagy inkább hatot kellett volna gyártanunk. Nem kellett minden darab mögé új ötlet, elég lett volna lemásolni az előzőt más színben, csak legyen minél több. A minőségi szempontokat felváltották a mennyiségiek.
Tóth András Dániel: Amikor a social media átvette az uralmat az iparág fölött, a divat kommunikációja is nagyon megváltozott. Nem volt elég, hogy elvégeztél egy egyetemet, hogy kijártad a szamárlétrát, belefektetted idődet, energiádat egy cégbe, eljutottál oda, hogy 28-30 alkalmazottnak adsz fizetést, anyagvásárra, fashion weekekre jársz, kollekciókat csinálsz, fotózást, modelleket fizetsz, a tetejébe még fizess egy influenszernek is, hogy viselje a márka termékeit, mert máshogy nem fogod tudni eladni a ruhádat, amibe időt, pénzt, energiát, tudást öltél bele. Azt éreztük, rossz irányba tolódtak a hangsúlyok és ebben egyszerűen már nem volt kedvünk részt venni.
– András egy interjúban azt mondta: akkoriban, amikor önök divattervezőnek mentek, „a társadalmi megítélés miatt itthon bátorság kellett hozzá, hogy valaki férfi létére ezt a pályát válassza”. Ez ma is így van?
Tóth András Dániel: A divatiparban mára változott és a fiatalabb generáció is elfogadóbb, a társadalom többi részében viszont a Fidesz óriási károkat okozott. Ma már nem lehet erről a politikától függetlenül beszélni, hiszen minden, ami nem heteroszexuális, deviánsnak számít. Az állandó ellenséggyártást sajnos ez a társadalmi réteg sem ússza meg. Ám míg a jelenlegi kormány az LMBTQAI+ emberek elleni uszítást propagandacélokra használja, a filmszakma ilyen szempontból buborék, ahogy országos szinten Budapest is az. Nemzetközi produkciókban dolgozva pedig végre azt is megtapasztaljuk most, hogy magyarnak lenni nem negatív dolog. Úgy állnak hozzánk: mi elfogadunk, tök jó, amit csinálsz, az, hogy kivel mész haza és mit csinálsz otthon, a te dolgod.
– A filmszakmán kívül talán tapasztaltak negatív megkülönböztetést a magyarságuk miatt külföldön?
Tóth András Dániel: Nem is egyszer. Amikor még a divatban dolgoztunk,
volt olyan cég a párizsi anyagvásáron, amely nem adott el nekünk árut, mondván, magyarok vagyunk.
Történt ilyen a Gyurcsány-kormány alatt – konkrétan az MTV-székház ostroma után pár nappal –, de előfordult bőven a Fidesz kormányzása idején is. Azt éreztük, hogy lenéznek minket… A franciák persze extra sznobok, de ezek a reakciók német, portugál, olasz és svájci cégektől is jöttek.
– Bár 2005-ben már megtalálta önöket filmes munka, alig volt tapasztalatuk ilyen téren. Ez előny volt vagy hátrány, amikor a nemzetközi filmes szakmába léptek?
Tóth András Dániel: Ez a munka egész másról szól, mint a divattervezés. Kevésbé piacorientált műfaj, viszont kreativitásban sokkal szabadabb, szélesebb spektrumon mozog, hiszen nem feltétlenül kortárs filmeken dolgozunk, sőt, mi szeretjük, ha az inkább a múltban, fiktív világban vagy a jövőben játszódik. A tapasztalat, amit a divatvilágban eltöltött 16-17 évben magunkba szívtunk, hatalmas pluszt jelent. Sok olyan konkrét szakmai képesség birtokába kerültünk, ami egy jelmeztervezőnél nem feltétlenül van meg. A méretes szabóság megismertetett minket az emberi testtel és a különböző testalkatokkal, de sokat nyom a latban a szabászati- és a rajztudásunk is. Az pedig, hogy mindketten más-más területen mozgunk magabiztosabban és a tudásunk összeadódik, különleges, ritka dolog. Nagyon pozitív meglepetéseket okoz a producereknek és a rendezőknek, sőt, még a színészeknek is olykor.
Godena-Juhász Attila: Ahogy haladtunk előre a USE-zal, úgy zsugorodott egyre jobban a kreatív, élvezeti faktor és ezzel párhuzamosan egyre több és több energiánkat vitte el a menedzsment és a biznisz. A bezárás után eltelt másfél-két év, amikor kisebb projekteket csináltunk ugyan, de inkább csak hagytuk, hogy jöjjenek a lehetőségek, amikből kialakulhat valami. Az első filmünk lehetősége is teljesen véletlenül talált meg bennünket, ráadásul egy szerencsés kombinációban. Egy induló produkciós cég első filmje volt, tehát szűz projekt mindannyiunknak és épp ezért nagyon szerethető munka lett belőle. Kicsi pénzből forgott, de mindenki belerakta minden tudását és lelkesedését, olyannyira, hogy a végén megkönnyeztük a forgatást. Mindez olyan energiákat szabadított fel bennünk, annyira visszatöltött minket kreativitás terén, amihez hasonlót a USE-ban már régen nem tudtunk megélni. Az első film tehát elég magasra tette a lécet. Ugyan az utána jövő munkákban is volt szerethető, de az az élmény mind fölött állt. Most, hat év elteltével mondhatjuk újra, hogy volt olyan projekt, amely szintén megríkatott, amikor vége lett, annyira jól találkoztak benne az alkotó energiák. Újra átélhettük azt, amiért ezt a munkát érdemes csinálni. Reméljük, ilyenből lesz egyre több.
Tóth András Dániel: Szakmailag ez volt a legsikeresebb évünk, amióta elkezdtünk filmezni.
– Londonban élő ikertestvérén keresztül találta meg önöket az első filmes lehetőség, ugye?
Tóth András Dániel: Őt kereste meg egy producer, hogy legyen a film jelmeztervezője. A science fictionben, ami később Teremtőm címmel került a mozikba, szerepelt egy robotnő, akinek robotkosztüm kellett. Ali rögtön felismerte, hogy ez nem styling feladat, ezeket a ruhákat le kell gyártani, így azt ajánlotta a producernek, forduljon hozzánk. A rendező annak ellenére választott minket, hogy semmilyen portfóliót nem tudtunk mutatni a filmiparból, eljöttünk az első találkozóról és öt perc múlva csörgött a telefonom, közölték, hogy miénk a munka. Nagyon kevés időnk, kevesebb mint két hetünk volt arra, hogy előkészítsük a jelmezt. Emlékszem, az első ruhapróbán bejött a rendező és könnyes volt a szeme. Azt mondta, hét éve készül leforgatni ezt a filmet és most itt állnak a szereplők, akiket hét évvel ezelőtt megálmodott.
– Ne ugorjunk át csak így azon a két héten: a robotkosztümnek az elkészítése nyilván komoly kihívás volt. Hogy oldották meg?
Godena-Juhász Attila: Szerencsére azelőtt sokat foglalkoztunk alternatív anyagokkal a divatban és a tanításban és sokat segített a szabász rutinunk is.
Tóth András Dániel: Olyan ruhát kellett készítenünk a női főszereplőnek, Stacy Martinnak, ami úgy néz ki, mintha levették volna a bőrét és ahelyett került volna fel a robotbőr. Ez azt jelenti, hogy eggyel szűkebbre kellett vennünk a méretet, hogy ne az legyen a néző érzése, hogy Stacey-n van egy extra bőrréteg, hanem hogy amit lát, az maga a test. Ez nagyon nagy kihívás volt. Mázli, hogy Staceynek bombajó, karcsú alakja van, de olyan alapanyagot kellett találni, ami viszonylag vékony és együtt mozog az emberi testtel, mégsem lehet látni, hogy lélegzik benne.
Godena-Juhász Attila: Ezt egy hollywoodi produkcióban úgy oldották volna meg, hogy a hungarocellből kimart életnagyságú manöken alapján, amit mi is elkészítettünk, építettek volna egy 3D-ben kiöntött szilikon bőrt. Erre nekünk se időnk, se pénzünk nem volt, így mi kétdimenziós alapanyagokból oldottuk meg a feladatot. A ruhához ipari gumiból (kaucsukból), vízsugárral vágtuk ki a klasszikus szabászati elemeket, amelyek összeépítve kiadták a három dimenziós testet. Azoknak a szabásvonalaknak, amik dekorfunkciónak tűnnek a ruhán, gyakorlatilag formázó szerepük van.
– Mindezt két hét alatt?
Tóth András Dániel: Kilenc nap alatt.
Be akartuk bizonyítani, elsősorban magunknak, hogy meg tudjuk csinálni, mert éreztük, hogy ha ez sikerül, azzal elindulhat egy új karrier a számunkra. Ezt, mint utólag kiderült, tényleg jól mértük fel.
Ugyanakkor a lehetőség mellett megláttuk benne a szakmai kihívást is, ami borzasztóan felnyomta az adrenalinszintünket. Egyébként is nagyon szeretjük a digitális világ előtt készült, klasszikus science fiction filmeket, hiszen remek tervezői kihívás, hogy olyasmit kell megterveznie a kosztümösnek, ami a jövőben játszódik és nincs előképe.
– András az előbb úgy fogalmazott, szakmailag az idei volt a legkiemelkedőbb évük. Ennek mi a mércéje?
Tóth András Dániel: Ideális kombinációját rendezőknek, színészeknek, forgatókönyveknek, forgatási helyszíneknek és stábnak, ami csak nagyon különleges csillagállás alatt születik meg. Idén két projektet csináltunk és mindkettőnél azt éreztük, hogy azon túl, hogy a szakmai portfóliónk épült vele, emberileg is sokat adott, nagyon jó barátságok születtek, nehezen engedtük el mindkettőt, annyira élvezetesek voltak ezek a munkák.
Godena-Juhász Attila: A filmiparban az utóbbi években nagy változások indultak el. Áthelyeződött a hangsúly a streaming csatornákra, bejött az AI, volt egy nagy sztrájk, jött a Covid. Az elmúlt pár évben főleg sorozatokat készítettünk, amik nagyon hosszúak, 8-10 részesek voltak, 70 napos forgatásokkal. Azok volumenben jelentettek mérföldkövet számunkra, ott a siker mérőszáma az volt, hogy le tudunk vezényelni olyan nemzetközi produkciókat is, amelyekben egyidejűleg több mint 30 fő – összesen 70 – dolgozott a műhelyben és az öltöztetők száma is végtelen volt. De közben megint kezdtük azt érezni, hogy méretben nő a munkánk, kreativitásban meg csökken. Azt mondtuk: de jó lenne, ha ez az év inkább kisebb, menedzselhető, belátható, de vizualitás szempontjából izgalmasabb projektekkel telne! Így váljon valóra minden kívánságunk, mert az idei két forgatás közül mindkettő top feladatnak bizonyult.
– Az egyik Martin Scorsese Szentek című minisorozata volt. Hol zajlott a forgatás?
Tóth András Dániel: Áprilisban kezdtük el a munkát és pár hét itthoni kutatómunka után két hónapot dolgoztunk Belgrádban, utána hét hetet Madridban, aztán két hónapot Marokkóban töltöttünk. Összesen öt hónapot ölelt fel a forgatás, ami hatalmas kaland volt mindkettőnknek. Nem csak szó szerint vett, hanem egyfajta belső utazásként éltük meg, ami sok mindenre megtanított.
Érdekes volt átélni, milyen Marokkóban izraeli színészekkel forgatni, amikor éppen politikai konfliktus eszkalálódik a Közel-Keleten. Látni, hogy az emberi sorsok szintjén mennyire másképp csapódik le a politika.
Hónapokig Marokkóban élni valóságos kultúrsokk, hiszen ennyi idő alatt eléggé belelát az ember a társadalom működésébe és nagyon átélhetővé válnak a társadalmi különbségek is. A forgatás eközben nemzetközi stábbal zajlott, amelyben amerikaiak a producerek és a rendezők, angol a fodrász és a sminkes, szerb a vágó és az operatőr, nekünk lengyel asszisztensünk volt, mi pedig ott voltunk magyarként. Nagyon sok mindenre megtanított ez a helyzet szolidaritás, emberi kapcsolatok terén.
– Azt gondolná az ember, hogy Scorsese, aki a producere volt a sorozatnak, amerikaiakkal dolgozik. Miért volt ennyire sokszínű ez a stáb?
Godena-Juhász Attila: A showrunner, aki levezényelte a forgatást, valóban amerikai volt, de a stábba az egész világról a legmegfelelőbb embereket igyekeztek összeválogatni.
– Önök hogy kerültek bele?
Godena-Juhász Attila: Szerencsénk volt. A mi életünket nagyon meghatározzák az ehhez hasonló véletlenek. Nem kaptunk meg egy munkát, amit nagyon szerettünk volna, de amiről utólag mégis azt éreztük, hogy nagyon jó, hogy nem mi csináltuk meg, mert nem úgy alakult, ahogy elképzeltük. Viszont az a producer, akit annak kapcsán megismertünk, beajánlott egy másik amerikai producernek, aki aztán bevitt minket ebbe a produkcióba. Ez volt az első olyan munkánk, amelynek semmi köze nem volt Magyarországhoz, tehát nem koprodukció vagy nálunk gyártott külföldi film, hanem teljes egészében nemzetközi. Csak mi voltunk benne magyarok.
– Önök vallásosak?
Godena-Juhász Attila: Nem, és az a furcsa, hogy a stáb sem volt az. A showrunner zsidó, de sok muszlim, sok ateista is dolgozott rajta. Mindenki a történetek emberi oldalára próbált fókuszálni, és a filmben maga Scorsese is az embert kutatja a szentek élete mögött: azokat a motivációkat, amik végigvezették őket ezeken az életutakon, amelyeket bejártak, nem effektív az Isteni sugallatot.
Tóth András Dániel: A nyolc mártír számára, akiket kiválasztottak, nem egyenes út vezetett a szentté válásához. Ott van például Maximilian Kolbe, aki antiszemita lengyel papból lett zsidómentő. Vagy Fekete Mózes, aki sivatagi haramia volt. Nőket erőszakolt meg, gyerekeket ölt, karavánokat rabolt ki élete első felében. De ott van Jeanne d’Arc is, aki a tudomány mai állása szerint a skizofréniának és az epilepsziának egy nagyon ritka, de létező elegyében szenvedett és ezek szülték a hallucinációit.
– A Scorsese-sorozat profanizálja ezeket a szenteket?
Tóth András Dániel: Egyáltalán nem, pusztán az emberi arcukat mutatja be, de úgy, hogy
a végén még minket, nem vallásos embereket is megérintettek azok az értékek, amiket a szentek személyiségéhez adtak az általuk véghezvitt tettek.
Mária Magdolnáról, akit végülis prostituáltként tart számon a Biblia, a film nem mond ítéletet. Sem azt, hogy az lett volna, sem azt, hogy nem az volt. Jön, ahonnan jön és az ő életében is – ahogy az összes többi szereplőében – eljön az a fordulat, amikor „megtér”, jobb útra tér és jobb emberré válik. Ahogy a gyártó stáb összetétele is bizonyítja, nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy ezeket a történeteket hittel tudjuk elmesélni. Számomra ez a sorozat inkább a hitről szól, mint a vallásról.
– Mi volt a másik filmjük idén?
Tóth András Dániel: Egy amerikai–angol koprodukcióban rendezett mozifilm, a Wicker. A rendezőpáros egy New York-i házaspár, akik a másfél éves kisfiukkal jöttek a forgatásra. Hihetetlenül szerethető emberek, nagyon hasonló gondolkodásmóddal a miénkhez, épp ezért nyitottak voltak az ötleteinkre. A történet egy groteszk, kicsit sötét, picit erotikus mese felnőtteknek. Meghatározhatatlan történelmi korban, behatárolhatatlan földrajzi helyszínen játszódik. A főszereplő Olivia Colman Oscar-díjas színésznő. Az időjárás is kegyes volt hozzánk: az első naptól az utolsóig ragyogó napsütésben forgattunk, az egész munka egy álom volt, a mi ruhás munkatársainkról is csak jót tudok mondani, ennyire nagy biztonságban egy csapattal a hátam mögött még soha nem éreztem magam. A színészekkel arról beszélgettünk a végén, milyen ritka, hogy ilyen konstellációban dolgozhat az ember. Olyan volt, mint egy egyetemista filmforgatás, amibe mindenki szívét-lelkét beleteszi.
Godena-Juhász Attila: Szerintem nem is volt rá nagy pénz…
Tóth András Dániel: Mondjuk ha kevesebb a pénz, a munka szabadabb. Bár az igazat megvallva nem nagyon volt eddig olyan munkánk, amelyikben a rendező ne dobta volna közénk a gyeplőt és ne mondta volna, hogy csináljátok, mert érzem, hogy jó lesz.
Godena-Juhász Attila: Az alapján, amiket hallunk, egy nagy hollywoodi stúdióban dollármilliókért készülő Marvel film esetében már produceri szinten mindenki mindenbe beleszól. Igaz, ilyet még nem csináltunk, majd kiderül, mit ad, ha belekerülünk egy olyan projektbe.
– Mi az oka, hogy a rendezők szabad kezet adnak?
Godena-Juhász Attila: A Scorsese filmsorozat showrunnerje azt mondta, azért választottak minket annak ellenére, hogy a másik versenyző – a lengyel lány, aki végül az asszisztensünk lett – is nagyon ügyes volt, mert látták, hogy a munka kivitelezését is le tudjuk vezényelni. És van egy olyan komplex látásmódunk, ami egy jelmeztervezőnél nem feltétlenül van meg. Ő a filmes világból jön, de nem…
Tóth András Dániel: … fejlődik ki benne ez a fajta összművészeti rálátás, ami bennünk megvan. A divatban az ember sokkal szélesebb spektrumról inspirálódik: kortárs művészet, építészet, irodalom, zene… Sokszor látom egy-egy filmen azt, hogy egy adott történelmi korszak az első ponton határok közé szorította a jelmeztervező kreativitását.
Mi a kultúra különböző területeiről merített inspirációkból gyúrunk össze egy egészet. Ez a látásmód az, amit amint felismernek bennünk a producerek és a rendezők, abban a pillanatban ránk bízzák a feladatot, többé nem szólnak bele.
Attól pedig, hogy sikerül elnyerni ez a bizalmat, az ember szárnyakat kap, szóval ez egy nagyon jó együttállás.
– Nemrég beszélgettünk az első magyar intimitáskoordinátorral, Kurucz Marionnal, aki azt mondta: a színészek a kosztümösökkel vannak a legintimebb viszonyban egy forgatáson. Igaz ez?
Tóth András Dániel: Ez így van. Nem csak azért, mert látjuk őket fehérneműben, de azért is, mert mi adjuk meg a karakterüket, a kosztüm az ő színészi elképzeléseik után a következő lépcsőfok. Nagyon el lehet rontani egy karaktert egy rossz kosztümmel és nagyon helyre lehet rántani egy jóval. Ezért mi, amikor megkapunk egy munkát, általában megkérjük a producereket, hogy hozzanak össze a színészekkel, hogy megmutathassuk nekik a szkeccseket, a moodboardokat, textileket, színeket, amikben gondolkodunk és így komplex képet kapjanak az elképzelésünkről.
– Kölcsönösen hatnak egymásra? Nekik is van beleszólásuk a végeredménybe?
Tóth András Dániel: Persze. De azért is jó az első perctől bevonni őket a munkába – főleg a nők imádnak kosztümökről beszélgetni –, mert így akkor is dűlőre jutunk, ha a mi konkrét elképzelésünk adott esetben nagyon más, mint az övéké. Sokszor meg sem kell őket győzni, mert már beszélgetés közben levedlik a saját elképzeléseiket.
– Van olyan színész, akit szívesen öltöztetnének?
Tóth András Dániel: Persze, van egy lista: Tilda Swinton, Julian Moore, Nicole Kidman…
Godena-Juhász Attila: Most láttuk az új Almodóvar-filmet. Az, amit a rendező, a látványtervező és a jelmezes együtt vizuálisan összehozott, az festészet.
– Máshogy nézik a filmeket azóta, hogy jelmeztervezők lettek?
Tóth András Dániel: Tudom úgy is nézni őket, hogy közben észreveszem, hogy rossz a világítás és egy jelmez nincs annyira jól kivitelezve, vagy épp ellenkezőleg, leszakad az arcom, olyan jók a jelmezek. De ha egy film jó, akkor ez a látásmód teljesen kikapcsol és visz magával a történet. Attila kevésbé képes elvonatkoztatni.
Godena-Juhász Attila: Hiába jó a színész játéka, ha látom a ruháján az YKK cipzárt egy sci-fiben. Ha jó egy kosztüm, emel, ha rossz, kizökkent.
Tóth András Dániel: Most láttam a tévében A rettenthetetlent. A sorozat, amit tavaly forgattunk, hasonló korszakban és helyszínen játszódik, úgyhogy érdeklődéssel, szakmai szemmel néztem és nagyon kétségbeejtőnek láttam a kosztümöket. Az hagyján, hogy láttam kivillanni alsónadrágot, de varrógéppel varrt ruhák voltak benne. Nekünk vesszőparipánk, hogy figyelünk arra, milyen technikai fejlettségi szinten van az adott kor, amiben a film játszódik. A science fictionben mímelhetünk olyan technológiákat a ruhák elkészítésénél, amik ma még nincsenek, de
egy harmadik században játszódó filmnél figyelembe kell vennünk, hogy abban az időben még nem létezett szabásminta, nemhogy ipari varrógép.
A rettenthetetlenben például láttam fémringit. Akkor nem létezett ilyesmi.
– Ez azt jelenti, hogy ilyenkor a kezük alá dolgozó 30-70 embert arra kényszerítik, hogy menjenek vissza a középkorba és készítsék el kézzel a kosztümöket?
Godena-Juhász Attila: Lehet kicsit csalni is. Mi sem kézzel varrtuk ki nulláról a gomblyukakat, annál is kevésbé, mert annak a ruhának ki kell állnia a filmes megpróbáltatásokat akár egy hónapon át. Mi is ütöttünk be ilyen ringlit, de utána az kézzel ki lett varrva, legalábbis a látható helyeken.
– Van úgy, hogy elcsennek emlékbe holmikat az önök által elkészített darabokból a forgatás után?
Tóth András Dániel: Nem, amikor befejezünk egy filmet, tételenként listázva le kell adni az általunk gyártott jelmezeket. Általában fél-egy évig embargó alatt állnak egy raktárban, hogy ha a vágás folyamán kiderül, hogy egy jelenet hiányzik, ahogy most is, a Scorsese-film esetében, kéznél legyenek. Ennek a jelenetnek a rendezését egyébként egy egynapos szicíliai forgatáson Martin vállalta magára. Ilyenkor össze kell szedni és oda kell gyorsan küldeni a forgatás helyszínére a jelmezeket. Van, hogy a produkció befejezte után eladják a kosztümöket, ezért elkezdtük belevarrni a nevünket a ruhákba, hogy ha kikötnek egy nagy jelmezkölcsönző áruházban, akkor lássák, hogy ezt mit csináltuk.
– Milyen Martin Scorsese rendezés közben?
Tóth András Dániel: Sajnos nem tudtunk elmenni a szicíliai forgatásra, így nem láttuk őt munka közben, mert akkor már nyakig benne voltunk az Olivia Colmanes film munkáiban. Aznap tizenöt ruhapróbát és húsz új beforgó kosztümöt kellett felügyelnünk, képtelenség volt elszabadulni.
– Az ember azt gondolná, hogy a ruhák elkészítése után nincs sok szerepe a kosztümösnek. A forgatáson mi a feladatuk?
Godena-Juhász Attila: Ez nem úgy van, hogy az első napra minden elkészül, a ruhapróbák nagy része a forgatás közben zajlik, szinte az utolsó hétig van beforgó új kosztüm.
Tóth András Dániel: Amikor „beforog”, tehát először kerül kamera elé egy jelmez, akkor minimum az egyikünk kint van a forgatáson, hogy lássa, betölti-e a funkcióját, úgy néz-e ki a kamera előtt, ahogy terveztük. Ha lenne valamilyen probléma vele, még este vissza kell vinni a műhelybe kijavítani.
A Szentek esetében a showrunner kifejezetten igényelte, hogy egyikünk mindig álljon ott a monitor mögött és nézze, hogy rendben van-e minden, mert ez mégiscsak egy Scorsese-produkció,
és ő nem feltétlenül erre figyel, inkább a színészi játékra. Ebben a filmben borzasztóan nagy hangsúly volt a brakedown-on.
– Mi az a brakedown?
Tóth András Dániel: Amikor az ember elkészít egy jelmezt, az vadiúj. De amikor keresztelő Szent Jánosról forgatunk filmet, akiről tudjuk, hogy egyetlen ruhában élte le az életét és most épp annak közepén jár, a kosztümje már nyilván elhasználódott, koszos, kopott, egyszóval története van, amit nagyon fontos hozzáadni. A „brakedown” – vagy más szóval az „aging” – adja meg a ruha lelkét. Ez volt az egyik legfontosabb tanulság számunkra, amikor elkezdtünk ebben a szakmában dolgozni.
– Attilát kellőképpen sokkolta is ez első alkalommal, ha jól tudom…
Tóth András Dániel: Ahogy az Archive forgatásán Theo Jamest meghempergették a sárban a gyönyörű, új overáljában…
Godena-Juhász Attila: … Igen, de azóta nagyon megkedveltem a munkának ezt a részét. Marokkóban nem azon a színvonalon működött a helyi stáb, mint ahogy az amerikai teamektől megszoktuk, úgyhogy ott nekünk is be kellett szállnunk a ruhák roncsolásába. Rengeteget lehet csalni, trükközni a filmeknél.
– Igaz, hogy a filmes világban mindenkinek az az álma, hogy önökhöz hasonlóan külföldön dolgozzon részlegvezetőként, de a magyar filmes munkaerőnek egyelőre inkább szerviz szerepe van a nálunk zajló nemzetközi forgatásokon?
Tóth András Dániel: Ez így van, de azért már láthatunk nyitást a nemzetközi produkciók részéről, ezt bizonyítják Rév Marcell, Flesch Andrea, Erdélyi Mátyás sikerei is. A kisebb produkciók már nyitnak a helyi kreatívok felé és idővel a nagyobbak is fognak.
Nekünk a Scorsese-sorozat olyan kapcsolatokat hozott, amiket ha ügyesen használunk, pár éven belül nem is fogunk itthon dolgozni.
– Végülis már van képviseletük Los Angelesben… Kiköltöznének?
Tóth András Dániel: Ebben nem vagyunk biztosak. Azért Hollywoodnak is megvan az árnyoldala…
– Értem, hogy sok pozitív visszajelzést kapnak, de ez mégsem pótolhatja a rivaldafényt, amibe a divattervezéssel kerültek, hiszen ebben a munkában végig a háttérben maradnak. Hogyan fogják magukra irányítani a reflektorokat? Hajtanak az Oscarra?
Tóth András Dániel: Néha hiányzik a divat, de annyira azért nem voltunk rivaldafényben, inkább egy rétegnek szólt, amit csináltunk. A filmiparban már most messzebb jutottunk nemzetközi szinten, mint a USE-zal valaha.
Godena-Juhász Attila: A motiváció akkor sem az volt, hogy címlapra kerüljünk, inkább az, hogy nyomot hagyjunk. Én kezdetben képzőművész akartam lenni. Végül azért választottam mégis az iparművészetet, mert nem akartam beszorulni a galériákba, hiszen úgy nem ér el az emberekhez, amit csinálok. Az iparművészetben olyan tárgyakat hozunk létre, amikkel az emberek életére hathatunk, jelen vagyunk a mindennapjaikban. Azt gondoltam, erre a divat a legjobb eszköz. Amikor elkezdtünk filmezni, akkor jöttem rá, hogy van valami, ami még ennél is nagyobb hatásfokkal bír.
Egy sikeres film esztétikája még a divatra is hatással tud lenni és ezáltal az emberek tudatát is formálja. Rengeteg kultfilm indított el divathullámot.
Ezekből inspirálódnak a nagy tervezők, az ő ruháikból a kisebb cégek tervezői, a sor végén pedig még a lekoppintott kínai változaton is viszontlátod ezek lenyomatát. A láncolat tetején a Flashdance, a Grease, a Mátrix, a Harcosok klubja áll. Az eredeti Szárnyas fejvadász kosztümje a Balenciagától a Gucci-ig nem tudom hány divattervezőnél visszaköszön. A most olyan divatos, megnyírt bundaszőrmék először abban szerepeltek. Rám is nagy hatással volt annak idején érettségiző kaposvári fiúként a Született gyilkosok színes Lennon-keretes szemüvege, amit a jelmeztervező Woody Harrelsonra adott. Emlékszem, akkoriban mindenki olyat akart.
Tóth András Dániel: Ráadásul a film sokkal maradandóbb hatást gyakorol, mint egy adott kollekció, amit fél év után leváltasz egy másikkal. Bizonyos szempontból értékállóbb, amit itt csinálunk.
Godena-Juhász Attila: Ha van valami célunk, az most már az, hogy csináljunk egy olyan ikonikus filmet, ami húsz-harminc évre meghatározza a divatot.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs – köszönjük a helyszínt a Cirko-Gejzír artmozinak!
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
