Lehetne újra Balaton az Alföldön – egy nagylaki gazda küzdelme a vízért
Csodaszer a sivatagosodó Alföld vízpótlására: bátorítsuk a gazdákat, hogy zárják el maguk a termőterületeiket keresztülszelő belvízcsatornákat, így tartva vissza a csapadékvizet. Egyszerűnek hangzik? Pedig nem az. A magyar–román határtól nem messze, az ország egyik legfurcsább nevű rétjén sétálva gyűjtöttünk tapasztalatot a táji vízmegtartás dilemmáiról. Riport az Alföld néhai Balatonjából.
A Válasz Online októberben nagy cikket közölt az alföldi vízpótlás és vízvisszatartás gigantikus állami stratégiájáról. A hivatalos tervek szerint a következő években mind a Duna-Tisza-közi Homokhátságon, mind a Felső-Tiszán érdemi beavatkozások várhatók a sivatagosodás jeleinek enyhítésére. Hogy a helyi megküzdési stratégiák és jó példák minél láthatóbbak legyenek, riportsorozatot indítunk az érintett alföldi térségekről. Második rész.
×××
– Látják a végtelen rónát? Nos, ez itt a kiszáradó Balaton! Itt korcsolyáztunk és szélvitorláztunk gyerekkoromban – mutat körbe Trembeczky Károly, és már-már párás tekintettel teszi hozzá: „Gyönyörű élet volt ezen a tájon!” Az olvasót némileg meglepheti, hol járunk: a déli határnál, a Maros folyó jobb partján, Csongrád-Csanád egyik legkisebb településén, a Trianonban kettévágott Nagylakon. Trembeczky tősgyökeres gazdálkodóként vezet körbe a földjein, hogy bemutassa a vízmegtartással kapcsolatos problémáit. Így kerülünk az ország egyik legfurcsább nevű rétjére.
– Nézzék csak meg, már az 1892-es vízrajzi térképen is úgy van, hogy „Balaton”! A hatvanas években voltam gyerek, itt ősztől tavaszig hatalmas, egybefüggő víztükör volt. Mára nyoma sincs. Persze már kevesebb víznek is úgy örülünk itt az Alföldön, mint éh ló az abraknak – folytatja vendéglátónk.
Trembeczky 100 hektáron gazdálkodik, nagyobb részben szántóföldi műveléssel (búza, kukorica, napraforgó), de van a területén kaszáló és erdő is. A régi térképeken hol Balatonként, hol Balatánként, hol Balatonyaként jelzett részről a 19. század végén így tudósítottak: „Nagylak mezőváros határában terül el mintegy 134 hold területen az úgynevezett Balatonlegelő föld, melynek körülbelül fele mocsáros volta miatt teljesen hasznavehetetlen” (Pesti Hírlap, 1891). A vízállásos területet később eladták Thomka Emil budapesti mérnöknek, aki rizstermelést tervezett itt, de a nagyfokú gyomosodás miatt a kísérlet kudarcba fulladt. A megszűnt rizstelepet és a tófenék többi részét ezután meghagyták rétnek. E kis terület szabályozása az itt uralkodó víz miatt nem járt sikerrel.
Egészen az 1970-es évekig. – Akkoriban egy hatalmas felhőszakadás és a nyomában kialakuló belvíz volt az utolsó csepp a pohárban – folytatja Trembeczky Károly. – Ez arra ösztökélte az akkori tanácselnököt, hogy megépítse a vízelvezetést. Addig ez a rész itt egyáltalán nem volt becsatornázva. Ennek egy csapásra vége lett. Már a 60-as évektől élt a felbuzdulás, hogy minél nagyobb termőterületeket építsünk ki, hogy legyen szántható, művelhető minél több föld, amihez óriási területeket kellett lecsapolni. Tessék, megtörtént – mutat körbe a földtulajdonos.
A csatornázás saját korának „elemi érdekéből”, Nagylak belterületének vízvédelme miatt épült ki. És a célt, mondhatni, túlteljesítették: Balaton-Balatán földjei szárazabbak, mint valaha, és a sorozatos aszályok nyomán ez a terület is a sivatagosodás jeleit mutatja. Vagyis ugyanaz a probléma jön elő, amit az innen szűk 90 km-re eső Ruzsán is tapasztaltunk, illetve Toldi Csaba gazdálkodó korábban lapunak megírt. A klímaváltozás nem okozza, hanem fokozza a földek kiszáradását.
A totális vízelvezetéssel a természetes vízpótlódás és érdemi beszivárgás esélye minimálisra csökken.
Hogy megértsük, miért jöttünk ide és mennyire reprezentatív a földekért aggódó nagylaki gazdálkodó példája, kitérőt kell tennünk. Tavasszal négy szervezet, az Agrárközgazdasági Intézet, az Országos Vízügyi Főigazgatóság, a MATE öntözéssel és vízgazdálkodással foglalkozó kutatóközpontja és az agrárkamara falugazdász-hálózata országos felmérést készített a termőterületi vízmegtartásról. A potenciálisan érintett, vagyis mélyebb fekvésű földeken gazdálkodó 11 ezer termelőből több mint 10 ezer válaszolt is, és a válaszadók fele mutatott hajlandóságot arra, hogy a termőhelyek legalább egy részét – megfelelő támogatások mellett – átengedje vizes élőhelynek vagy gyepterületnek.
„A termelők körében a vízelvezető árkok, csatornarendszerek és vízkormányzást szolgáló műtárgyak kialakítására, valamint ezek fejlesztésére mutatkozik a legnagyobb igény” – olvasható a kutatásról szóló híradásban. (A felmérés hátterét és módszertanát az Agrárgazdasági Kutató Intézet munkatársa, Tornay Enikő ismertette egy októberi előadásban, amit itt lehet visszanézni.)
Öt, a kutatás nyomán kiválasztott mintaterületen hamarosan meg is kezdődhet a „vízvisszatartáson alapuló, vízgyűjtő szemléletű tájhasználatváltás”, vagy legalábbis annak előkészítése.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság összesen közel 37 ezer hektárnyi területet azonosított vízvisszatartásra alkalmasnak, ebből 22 ezer hektár (vagyis közel 60 százalék) szántó, a többi legelő vagy rét. A gyengébb minősítési osztályú szántók nagysága körülbelül 9 ezer hektár, az OVF szerint ezeken a részeken „művelésiág-váltás indokolt”.
És hogy jön mindez Nagylakhoz? Trembeczky Károly érintett 100 holdas gazdaként rendkívül aktív gondolkodó a helyi vízmegtartásban, és ami a saját földjeit illeti, cselekszik is. Már amennyire teheti.
– Ez a terület itt a családé, ezt szoktam kaszálgatni, 20-30 bála szénát ad, méghozzá nagyon kellemes arányú és összetételű növényfaunából. Igazi kincs ez – folytatjuk az utat a „nagylaki Balatonban”, és vendéglátónk beleáll az egyik csatornába. – Nézzék, ahány centiméteren van a fenékszint, addig a mélységig a talaj elveszti a nedvességét. Ez egyszerű fizika.
Itt nem kellene mást tenni, csak elhelyezni ide egy záróelemet, egy tiltót, ami csapadék után megállítja a víz elfolyását. Máris működik a vízmegtartás.
És ennyi? – kérdezzük némi csodálkozással. Igen, ennyi. Ha a csatorna fenekét fel lehetne emelni fél méterrel, akkor 40-50 cm-es vízvisszatartás történne. – Amikor azt mondom, hogy nem a Tiszán meg a Dunán kell duzzasztani, hanem „kicsiben”, akkor pontosan ilyen helyekre gondolok – veszi át a szót Balla Iván, a Tisza-Marosszögi Vízgazdálkodási Társulat igazgatója, aki Ruzsa után ezúttal is kísérőnk. – Hiszen a „balatoni állapot” akkor szűnt meg itt, amikor ezt a csatornát megépítették. Most az aszályok miatt legalább részben vissza kellene térnünk a vizes állapothoz – mondja Balla Iván.
Ha ennyiből megvan a lokális vízmegtartás, akkor a nagylaki gazdálkodó miért nem vesz néhány fapallót, és gátolja el a saját földjét átszelő csatornát? Vagy miért nem fog egy lapátot, és emeli meg a fenékszintet fél méterrel? – Nem ilyen egyszerű. Ezért hagyományosan kemény büntetés jár. Banális helyzet, nem? – válaszolja Trembeczky. – És a régi szabályozás és a hozzá kapcsolódó gyakorlat az, hogy a nagyrészt önkormányzati tulajdonban álló közcélú belvízelvezető csatornákat tilos bármilyen módon megváltoztatni, átalakítani. Vagy csak tilos volt: vendéglátónk azt mondja, a gazdálkodók között már az terjed, hogy a sivatagosodás miatt a gyakorlatban senkit sem büntetnek meg azért, ha megemeli vagy elgátolja a földjét keresztülszelő csatornát.
Hogy mi a tényleges gyakorlat, arról vízügyes szakemberektől véleményt, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamarától írásbeli állásfoglalást kértünk. Előbbi kérdéseinkre ellentmondó válaszokat kaptunk (volt, aki azt mondta, hogy már egyáltalán nem büntetendő ez a fajta vízmegtartás, mások szerint erre nincs garancia), a NAK pedig nem reagált a megkeresésünkre.
– Ezeket a csatornákat, szakszóval harmadlagos műveket olyan vízszabályozó műtárggyal kellene ellátni, ami el is tudja engedi és meg is tudja tartani a vizet – kommentálja Balla Iván.
– Azt kellene mondani az új szemlélet szerint: nincs olyan, hogy „belvízcsatorna”, hanem „vízgazdálkodási célú csatorna” van, és kész.
Meg kell tehát fordítani a gondolkodást. Több mint 132 ezer hektáron kellene átgondolni ezeknek a vízelvezető csatornáknak a működését, és mindenhol úgy alakítani, hogy ne csak elvezetésre, vagyis a táj kiszárítására, hanem vízmegtartásra is alkalmasak legyenek.
– Itt van karnyújtásnyira ezeknek a földeknek a megmentése – magyarázza széles gesztusokkal Trembeczky Károly. – Ez az egész gyep Natura 2000 védettség alatt áll, ami miatt 5%-át meg kell tartani kaszálatlanul (ez a sávozás látszik is fotóinkon). Komoly élővilág van itt, kék és vörös vércse, vadnyúl… És az egészet a kiszáradás veszélyezteti, praktikusan a csatorna miatt.
Visszaszállunk gazdálkodó vendéglátónk terepjárójába, hogy a földek után megnézzünk egy igazán pici, lokális és kézműves vízmegtartási projektet: a saját udvarát. Ráfordulunk a bejárati kapura, és bár az utóbbi hetekben bővebb csapadék hullott, első blikkre látszik, hogy Trembeczky Károly kertje zöldebb és árnyasabb, mint a környezete. Először a régi kúthoz vezet minket.
– Gyerekkoromban a szüleim állattartással foglalkoztak. Nem volt akkor még vezetékes víz, csak a kút. Tekerjed fiam, mondták, húzzad a vizet. Ez volt az élet – kezdi a sztorit. – Amikor az ősök húztak vizet a kútból, 3-4 méterről húztak. Most 5 méternél is lejjebb van a vízszint, és egyszerre legfeljebb 60-80 cm van benne. Ez a tragédia – mutat a kút aljára. A vízszint legfeljebb egy méternyit mozog év közben, a Maros árhulláma például 40-50 centit lök rajta, de a régi idők vízgazdagsága már sehogy se jön elő.
Öntözni viszont kell a kertet. Trembeczkynek nem maradt mást, csak a tetővíz. Komoly, már-már mérnöki pontossággal kivitelezett edényrendszerhez vezet minket: – Négy darab egyköbös tartályom van, ami egy kiadósabb, 11-12 mm-es esőzésnél puff, megtelik. Az összes ereszből elvezetem és ülepítés után szétosztom a vizet. Zárt rendszert építettem ki az ereszcsatornától a tartályokig, ahol a nyomás elvezeti a vizet a célig.
A gazdálkodó szerint nem az a csoda, hogy az ő kertjében így van, hanem hogy miért nincs ilyen minden nagyobb alföldi kertben.
Hiszen a víz lett a legnagyobb kincs, és a következő évtizedek legnagyobb kérdése lesz, hogy jut-e elég az ilyen kisebb udvarokba is.
– Hetvenkét éves vagyok, de dolgozom. Nem iszom, nem dohányzom, gondolok a jövőre. Egyre inkább foglalkoztat, hogy milyen világot hagyunk magunk után. Ha egy kicsit is tehetek azért, hogy ez a vidék élhető maradjon, az nekem jó. Csak remélni tudom, hogy az elkötelezett alföldi emberek szava eljut a döntéshozói szintekig, és elhárulnak az akadályok nagyobb léptékű vízmegtartás elől – bocsát útra bennünket Trembeczky Károly.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
