„Megerősödnénk, ha bátrabban az áldozatok mellé állnánk” – esztergomi segédpüspök a Válasznak
„Egyéni érvényesülésért pártok vitorláját fújni súlyos hiba és talán butaság is. A pártok farvizén evezgetni meg egyfajta szellemi gyengeségről, igénytelenségről tanúskodik” – mondja Martos Levente Balázs esztergomi segédpüspök, aki most először ad nagyinterjút világi lapnak. A Központi Szeminárium rektoraként is tevékenykedő Martos aggódva figyeli a politikai érvelések eldurvulását, egymás megsemmisítésének kísérleteit, de beszél az egyházat megrázó botrányok sorozatáról is. Ráadásul nem a mismásolás jegyében. Karácsonyi nagyinterjú.
– Amikor egy egyházi berkekben jártas ismerősöm megtudta, hogy önhöz jövök, azt mondta, az jó, mert önnek „van lelke”. Találkozik azzal a jelenséggel, hogy sokan úgy gondolnak az egyházi vezetőkre, mint akiknél a krisztusi elhivatottságból adódó lelkiségen szükségszerűen felülkerekedik a hierarchiából következő engedelmesség?
– Nem tudom, hogy az emberek mennyire gondolkodnak azon, mi történik a pap fejében, szívében. A papokról szerintem gyakrabban valamiféle joviális, esetleg kicsit pocakos plébános képe él a fejekben. Paptársaimtól gyakran hallok arról, milyen lehetetlen kérésekkel fordulnak hozzájuk, mondjuk egy keresztelő vagy egy temetés kapcsán. Gyakran egyfajta szolgáltatást várnak tőlük, nem egy közösség vezetőjeként tekintenek rájuk. Ilyenkor nagyon kellene jól közvetíteni, jó hangot megütni, türelmesnek lenni, a közös jó szándékot megkeresni, de ez nem mindig sikerül. Azt is gyakran mondják a közösségek tagjai, hogy örülnek, ha megismerhetik a pap emberségét. Hogy mik a nehézségei, mire vágyik, mivel és miért küzd. Más kérdés, hogy bár a rendszereket, struktúrákat azért tartjuk fenn, hogy az életet segítsék, közben ezek időnként agyonnyomnak bennünket és nem mindig éljük meg úgy, hogy a határok valóban az életet szolgálják. Viszont elmondhatom, hogy nem olyan régen kerültem be a Püspöki Konferenciába, és amióta itt vagyok, azt látom, hogy közelről ezek a vezetők mind nagyon emberiek. Szeretnék bízni abban, sikerül a „rendszer”, vagyis az egyházi tanítás hagyományának igazi értékeit felmutatni és megélni, a közösség érdekében.
– Miért akart pap lenni?
– Mert Istenben egy olyan végtelen jóságos társat fedeztem fel, aki akarja az én életem növekedését és teret ad ahhoz, hogy másokért tehessek valamit. Olyat, aki elfogad, megerősít és feloldoz az aggodalmaimtól. Arra gondoltam, hogy jó lesz beállni egy olyan közösségbe, amelyben ezt az örömhírt hirdethetem.
– Mentálhigiénés képzést is végzett. Fontos, hogy egy pap lelki támaszt is nyújtson a híveknek vagy elég az örömhírt tolmácsolni?
– A pszichológia, illetve a mentálhigiéné oldaláról gazdag és sok szempontból hasznos szempontrendszert kapunk ahhoz, hogy jobban megértsük az embert. Amikor szentírástudománnyal foglalkoztam és az ókori szerzők írásait forgattam, azt láttam, valójában mindent tudtak az emberről, csak más, jelképes nyelven mondják el. A pszichológia ma sokkal elemzőbb, adatolt módon képes mindezt az ember elé tárni és finom eszközöket is kínál arra, hogy adott esetben az emberi működésben valami a helyére kerüljön. Az örömhír hirdetése feltételezi, hogy jól ismerjük az embert, egész pontosan azt is, akivel éppen találkozunk. Vagy legalábbis nyitottak vagyunk arra, hogy megismerjük és megértsük, mire van szüksége. Az egyház örömhíre ahhoz a találkozáshoz akar elvezetni, amely valaha már létrejött Isten és ember között Jézusban. Történik valami, ami nem pszichológia, nem az ember műve – és mégis van emberi, sőt, pszichológiai dimenziója is. A teológia úgy beszél erről, hogy a szentségek érvényesek, ha megfelelően végzik, ünneplik őket, de gyümölcsözőbbek, vagyis átfogóbb, teljesebb hatást fejtenek ki az életünkben, ha az emberi oldal is rendben van. Nekünk azt mondta a spirituális: a pap felszentelt ember. És itt az utolsó szót nyomta meg…
– Egy interjúban úgy fogalmazott: nagy feladat megőrizni a lángot azokban, akik a szemináriumba jönnek. A Püspöki Konferencia Hivatásgondozó Bizottságának vezetőjeként bizonyára megvannak az eszközei erre.
– A papságra általában érzékeny emberek jelentkeznek. Gyakran jó szervezők, szeretnek építkezni, de szeretnek jót tenni is, nyitottak a mások gondjára-bajára. Az ő lelkesedésüket táplálni kell a mindennapi közösségi élettel, az elméleti tudás és a saját tapasztalatra való reflexió egyensúlyával. Ma szinte minden növendék külön történet, máshol tart a személyes fejlődésében, a teológiai tanulmányok is másként érintik őket. Úgy gondolom, az a tudás marad meg bennük igazán, amit sikerül személyes tapasztalattá tenni, illetve reflektálni arra, mit is jelent ez nekik a gyakorlatban, hogyan érinti őket magukat. Én kispapként nagyon megszerettem a jezsuiták imamódját, Szent Ignác szemlélődését. Ebben az ember elképzeli a bibliai jelenetet, hogy közelebb kerülhessen Jézushoz. Amikor a karácsonyi történettel imádkoztam, a lelkiatyám azt kérdezte: és képzeletben karjaidba vetted a Kisjézust? Nem vettem, mondtam. Miért, szerinted nem természetes, ha a kezedbe veszel egy kisbabát? – kérdezte akkor. Csak azért mesélem ezt a történetet, hogy kiemeljem: van a hitnek, az ima tapasztalatának olyan személyes oldala, amely nélkül nem jutunk előre. A szeminárium jó esetben segíti és kíséri a növendéket egy olyan belső növekedés útján, amelyen jobbik énjükhöz, illetve Krisztushoz lesznek hasonlókká.
– Van közös motiváció a fiatalokban a papi hivatásra lépés mögött?
– Van, aki azt látta gyerekkorában, hogy a plébános úr milyen gyönyörűen tud beszélni, van, aki a közösség építését, van, aki a liturgiát helyezi első helyre, azt, hogy szép istendicséret valósuljon meg. Ezek gyakran az egyéni tapasztalattal meg talentumokkal is összefüggenek. Egy fiatalember jut eszembe, aki szépen tud orgonálni, és többször mondta nekem, hogy a mi liturgiánkat is tehetnénk még szebbé. Mindenesetre közös, hogy megláttak valami szépet az egyház életében, valószínűleg megismertek néhány hiteles papot, és van bennük elég bátorság, hogy elinduljanak egy hosszú úton, életre szóló döntést hozzanak.
– És van olyan nehézség, amivel mind egyformán küzdenek?
– Van az ittlétnek egyfajta dinamikája. Előbb a beilleszkedés, aztán a tanulás, a végzősöknél már a „kinti élet” kérdései okoznak fejtörést; hogy milyen lesz gyerekekkel szót érteni, gazdasági ügyeket intézni, gyóntatni, egy plébánián vezetőként egyedül helytállni.
Sokan tartanak a magánytól is, hiszen az egyházi közösségekben, különösen kis településeken – de ha a lelkipásztor nem ügyesen lép föl, akkor akár nagyobb közösségekben is – bizony egyedül lehet maradni.
A római dokumentumok manapság arról beszélnek, hogy a képzés kezdeti szakasza a papszentelésig tart, a folyamatos képzésnek viszont folytatódnia kell a papszentelés után. A szemináriumi közösségnek nagy összetartó ereje van, amely esetleg el is fed bizonyos nehézségeket, másokat meg kiélez. Annak ellenére, hogy jobb lenne tágas közösségben élni, most a korábbi évekhez viszonyítva sokkal kevesebben vannak a papnövendékek.
– Hányan?
– Itt, nálunk most tizenhárman. Jó látni, ahogy osztoznak egymás örömében és sokszor látom, hogy ők is erre a közösségre vágyakoznak, de amikor kikerülnek a plébániákra, ott a vártnál kevesebb támogatást kapnak. Nem könnyű az átállás, nekem sem volt az. Az, hogy egyszer csak a közösség atyjaként kell jelen lenniük, illetve jól kell használniuk a saját lelki forrásaikat, sokuk számára mégiscsak váratlan kihívás.
– A mai világban rengeteg a kísértés. Fel lehet őket ezekre készíteni, vagy maguknak kell megküzdeniük velük?
– A küzdelmet senkinek az életéből nem lehet kispórolni, ugyanakkor arról tudunk beszélni, hogy milyen helyzetek várhatók. Nem tudom, hogy ma több-e a kísértés, mint régen. Inkább a rossz hivalkodó jelenléte, ami jellemző. Ugyanakkor ennek a generációnak nagy erénye, hogy nyíltan beszél egy csomó fontos kérdésről. Látjuk a kísértést, a terpeszkedő tunyaságot, a hatalommal való visszaélés tévútjait, a szexuális elhajlások megdöbbentő lehetőségét. A kérdés az, tudjuk-e ezzel szemben hitelesen képviselni, hogy a hivatásból, szívből odaadott élet a valóban boldog élet? Az ember ma is ember, a legnagyobb kérdései mindig hasonlóak. A szép életről szóló társadalmi konszenzus viszont változott, a papjelöltet és a papot – ahogy egyébként egy keresztény házasságra készülőt és benne élőt is – kevésbé támogatja a nyilvánosság. Közben persze a szívünk mélyén nagyon sokan vágyakozunk arra, hogy békés, kiszámítható, ugyanakkor szeretetteljes, eleven kapcsolatokban élhessük az életünket. Az a kihívás, hogy egy ilyen összetett helyzetben segítsük a papságra jelentkezőt abban, hogy megtalálja a belső egységét, hívő és érett emberré, gondolkodó és együttműködő pappá váljon. Azok a megrendítő botrányok, amelyek most az egyház körül vannak, azt jelzik, hogy sokaknak nem sikerül hitelesen végigjárnia ezt a belső fejlődési utat.
– Beszélnek ezekről a botrányokról a papjelöltekkel?
– Természetesen. A papnövendékeknek is nehéz a helyzet, ami ezek nyomán kialakult. Nem kis kihívás ezeknek a 20-22 éves fiatalembereknek szembesülni a hivatáselhagyásokkal, botrányokkal. Én a magam részéről megpróbálok a személyes helyzetek kapcsán is beszélgetni velük, vagy olyan játékfilmeket elővenni, amik hasonló eseteket dolgoznak fel és amelyek kapcsán meg lehet vitatni ezeket a kérdéseket.
Egy olyan életpályára készítem fel őket, amelynek a nehézségeivel pontosan tisztában vagyok, hiszen ezek gyakran az én nehézségeim is,
ugyanakkor nem szeretném elfelejteni a szépségeit sem, amelyek életem legnagyobb ajándékai.
– Van közöttük megosztottság a kötelező cölibátust illetően?
– Lehet, hogy ezt a spirituálisuknak elmondták, de nekem nem beszéltek róla.
– És ön mit gondol erről? Mindannak kapcsán, ami az elmúlt hónapokban kiderült, sokakban felmerül, hogy az, hogy ezek az emberek idáig jutottak, összefügghet azzal, hogy a papok egyedül, társ és család nélkül élnek.
– Nem szeretek defenzív beszédmódra váltani, de ha így kérdezi, nem tudom megkerülni a tényt, hogy a szexuális visszaélések túlnyomó többsége nem egyházi térben történik. A világban rettenetes sok visszaélés történik családokban, edzőtermekben, iskolákban, gyermeknevelő intézményekben, amelyeknek semmi köze a cölibátushoz. Ez azonban nem ment fel attól, hogy rákérdezzünk, mi jól nevelünk-e a cölibátusra, odafigyelünk-e, kiket engedünk a papságba, mennyire tisztázottak a motívumaik. Részben kulturális kérdés, részben talán összefügg a cölibátus intézményével, hogy mennyire sikerül normális beszédmódot kialakítani a szexualitás témái körül. Ha látszik egy fiatal éretlensége, ha a kapcsolódásaival baj van, ha nem tud természetesen viselkedni nők és férfiak társaságában, segíteni kell, lassítani kell, oda kell figyelni.
– Ha az elmúlt hónapokban lelepleződött embereknek a papi életútját nézi, mit gondol, hogyan lesz egy lelkes fiatal papnövendékből bűnelkövető?
– Ez nagyon nehéz kérdés. Ha minden igaz út egyedi, a romlás útja is az. Abból indulok ki, hogy a legsúlyosabb esetek hátterében kezdetben is valamilyen hazugság bújt meg. A magam részéről szeretném meggyőzni a növendékeket arról, hogy próbáljanak meg őszinték lenni saját magukkal és velem is. Azok a bizonyos magas ideálok, amelyekkel a fiatalok érkeznek, kifejeznek valamit az egyház valóságából. A baj akkor van, amikor valaki ezeket a magas ideálokat nem tudja sem megközelíteni, se nem képes mélyen hinni bennük. Ha azt gondolja: ez csak a látszat, én meg majd megoldom az életemet másképp. Azok az esetek, amelyek most kibuktak, súlyos kettősséget mutatnak, amely talán kezdettől fogva megvolt, később pedig úrrá lett a személyen.
– Azok közül, akik most reflektorfénybe kerültek a tetteik miatt, többen aktívan politizáltak, olyan is akadt közöttük, aki fizetett állást vállalt a Kereszténydemokrata Néppártnál. Magyarországon egy ideje sokan aggodalommal nézzük, hogy bizonyos értelemben a politika rabságába kerül a katolikus egyház. XVI. Benedek az MMA Kiadó által nemrég kiadott kötetében arról ír, elfogadhatatlan, hogy a kereszténység keresi a világ kegyét, a politikáét is, Visky András pedig nemrég a klubestünkön idézte fel református lelkész édesapja szavait, amelyekkel annak idején állást foglalt a kommunista hatalommal „az egyház fennmaradása érdekében” alkut kötő társainak érvelése ellen. Önnek mi a véleménye erről?
– A kommunista diktatúra nyíltan egyházellenes volt. Akkoriban igen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki szembeszálljon azokkal, akik a hívők fizikai megsemmisítésétől sem riadtak vissza. A mai világ más kihívásokat állít. Ma nagy okosság és erkölcsi tartás kell ahhoz, hogy a közösségek jól különböztessék meg, mi szolgálja az evangélium ügyét, és mi nem. A katolicizmus hosszú időn át az egyén üdvösségét hirdette, majd éppen a 20. században hangoztatta ismét, hogy a kereszténység a földi társadalom jólétén, a közjó előmozdításán is fáradozik.
Egyéni érvényesülésért pártok vitorláját fújni súlyos hiba és talán butaság is. A pártok farvizén evezgetni meg egyfajta szellemi gyengeségről, igénytelenségről tanúskodik.
Nekem nincs politikai vénám, szeretném megtartani azt a szabadságot, hogy a hívek javát szolgáljam. A nagy áramlatok és jelszavak igazságát csak azon tudom lemérni, hogy mennyire hiteles az az ember, akit még ismerek, akivel ebben-abban az ügyben valóban volt tárgyalási lehetőségem. A politikai érvelések eldurvulását, az állandó végleteket, egymás megsemmisítésének kísérleteit aggódva figyelem. Olyan országban szeretnék élni, amelyet a kiszolgáltatottság meg a félelem gerjesztése helyett érzékelhető összefogás, a felebarátaink, vagyis a mellettünk élők segítése, illetve a bizalom határoz meg.
– Önt személy szerint hogyan érintették az egyház körüli botrányok?
– Mindez nagyon nehéz és fájdalmas. Húsz évvel ezelőtt el sem hittem volna, hogy létezik ilyesmi. Nehéz szembesülni akár egyetlen esettel is, illetve azzal a sebzettséggel, amelyet egy ilyen ügy az érintett közösségben, esetleg egy családban, egy áldozatban otthagy. Sokszor úgy teszem fel magamnak a kérdést, vajon ma éppen ez az egyház dolga, ez a módja annak, hogy a szegények pártját fogjuk? Többször méltatlannak éreztem, ha például a külföldi híradások a pápa egy-egy útjáról csak azt emelték ki, hogy itt vagy ott szexuális visszaélések áldozataival találkozott. Nem éreztem arányosnak azt a figyelmet, ami ennek a területnek jutott. Ha nem törik el az egyház gerincét, talán több tartást tud adni az embereknek is. Mégis
azt hiszem, valójában megerősödnénk, ha bátrabban az áldozatok mellé állnánk, ha újra és újra nyilvánvalóvá tennénk, hogy a családok, a gyerekek, a gyengék javát akarjuk.
– Sejthető, hogy lehetett egymásnak feszülés a püspöki konferencián, mielőtt kijött a sokak által ridegnek érzett közlemény, hiszen azóta sorra állnak elő a főpásztorok, akik sokkal empatikusabban és árnyaltabban kommentálják a történéseket. Egyfajta belső lázadás zajlik?
– Az említett szövegek közül több készen volt már a közös nyilatkozat előtt, tehát nem beszélnék lázadásról. Ezeknek a megnyilatkozásoknak az a szépsége, hogy egy olyan nyelvezetet keresnek, és részben talán találnak is, amelyiket a hívek közössége, a mindennapi ember megért. Ezekkel az esetekkel való szembesülésünket tekintve talán reménykeltő, hogy a teljes védekezés felől elindultunk egy olyan álláspont felé, amelyben rádöbbenünk arra, hogy azok a családok, amelyek a templomba járatják és egyházi iskolába adták a gyerekeiket, azt szeretnék, hogy biztonságban tudhassák őket és nekünk ezért szabad és kell is munkálkodni. Egy olyan kérdésben, amely a közvéleményt ennyire foglalkoztatja, s amely valószínűleg többünket személy szerint is kérdések elé állít, a legkevesebb, hogy vitatkozzunk, hogy megbeszéljük a helyzetet. Inkább azt mondanám: végre beszélünk róla! Az ön által említett nyilatkozatok különféle megközelítésekkel élnek. A vonatkozó egyházi törvény már régen megszületett, azt be kell tartani. Az egész helyzet mintha újra rámutatna, hogy a pápa meghívása az őszinte párbeszédre papok és hívek, papok és püspökök, minden jóakaratú ember között mennyire aktuális. Nyilatkozatokkal nem lehet megváltoztatni a világot, csak azzal, ha ezeket munka előzi meg, illetve az követi. A hívő hozzáállásnak is vannak különböző legitim megnyilatkozásai. Van, aki azt helyezi előtérbe, hogy az egyház tudjon az igehirdetéssel foglalkozni, ami elsődleges feladata, és vannak, akik szerint most előbbre való, hogy a kiszolgáltatottak, a védelemre szorulók mellé álljunk, hogy ezeket a nagyon fájdalmas helyzeteket a valódi bűnbánat és a valódi jobbító szándék jegyében tudjuk megélni.
– Akkor bízhatunk abban, hogy ez egy folyamat kezdete? Sokan úgy érzik, ezt a sebet még nyomogatni kell ahhoz, hogy kitisztuljon.
– Ez a sebnyomogatás elég ijesztő kép. Mindenesetre néha érezni vélem, hogy a nyilvánosság egyes szereplői ilyesmire törekszenek. Karácsony előtt szívesebben képzelem ezt a tisztulási folyamatot úgy, hogy hozzáfogunk kitakarítani az istállót, ahol Jézus meg akar születni… A múlt rendszeres és független feltárására a magam részéről az Egyesült Államokban és Németországban ismerek példákat. Nehéz attól a képzettől szabadulni, hogy mindkét kulturális közegben a múlttal való teljes szakítás zajlik. A német szinodális út többek között a visszaélések botrányára való tekintettel olyan javaslatokhoz vezetett, amelyek szerint például a püspökök gyakorlatilag lemondanának a vezetés gyakorlásáról. Ennél a magam részéről jobban képviselnék egy olyan irányt, amely az áldozatok irányában fogalmaz meg erős bátorító üzenetet, hogy jelentkezzenek, illetve felépít egy olyan rendszert, amely őket támogatja. Meg kell azonban mondanom, hogy még nem tartunk itt.
– A „sebnyomogatás” az én értelmezésemben inkább az egyház szexuális visszaéléseket elkövető tagjaitól való megtisztítását jelentené és valamilyen garanciát arra, hogy a jövőben ilyesmi egyáltalán nem fordulhat elő papok, szerzetesek, apácák között. Ebben a pillanatban mindez elengedhetetlennek tűnik ahhoz, hogy a hívek ismét teljes bizalommal fordulhassanak feléjük.
– Mindent meg kell tenni ezért. Irányelvek, előírások, egyházi törvény született. Képzéseket indított több egyházi intézmény. Az erkölcsi tanítás nem változott, de talán az egész közösség, illetve az egyes intézmények és papjaik, munkatársaik is másként kell, hogy együttműködjenek. Bűn volt és marad a világban, volt és marad az egyházban is. A személyes felelősség mellett mégis másként kell az egész szervezetet gondozni és építeni.
– Hogyan látja a sajtó szerepét ebben a történetben? Hortobágyi Cirill úgy fogalmazott, „a nyilvánosság nekünk nem ellenségünk, hanem partnerünk a feltárások folyamatában”. Ön szerint gyengíti az egyházat a nyilvánosság vagy erősíti?
– Az egyház és a nyilvánosság kapcsolata a rendszerváltás óta kissé hányatott. Általában inkább egyfajta védekező-támadó alaphelyzetet érzékelek. Ehelyett
kellene egy olyan nyilvánosságot építenünk, amelynek gyógyító ereje van.
Úgy vélem, ritkán ragadtuk meg az alkalmat, hogy az egyház hozzáállását világossá tegyük, inkább vártuk, hogy elüljön a vihar. Márpedig, ha ilyenkor mégis van hír, az rossz hír. Ezen a hozzáálláson változtatni kell, amennyire lehet. Mindenesetre a nyilvánosság akkor képes pozitív szerepet betölteni, ha van olyan eljárásrend, olyan vezetői akarat és tervszerű cselekvés, amelyhez kapcsolódhat. Amikor Várszegi Asztrik az első pannonhalmi esetet nyilvánosságra hozta, már tudta, mit fog mondani, már feltárta, ami történt.
– Mit tud a híveinek mondani, hogy eloszlassa a bizalmatlanság légkörét? Milyen válaszai vannak a kétségekre, a csalódottságra, a döbbenetre?
– Arról van tapasztalatom, mit jelent meghallgatni egy érintett közösség tagjait. Támogatni őket abban, hogy kimondják a kérdéseiket, megfogalmazzák a csalódottságukat, esetleg a fájdalmat, bizonytalanságot. Az emberek döbbenten emlékeznek valakire, akit szerettek, akitől sok jót tapasztaltak, és nem értik, mi történhetett. A bűn, a rossz kimondása, a nehéz érzések validálása megerősíti az embert, valahogy helyre is teszi. Azt is ki kell mondani, hogy egymást tudjuk segíteni, hordozni, és azt is, hogy esetleg további beszélgetésre, nehéz helyzetben szakmai segítségre lehet szükség. Amit egy ilyen beszélgetés hoz, a múlt értékelése, gyakran közös imádság, az elszigeteltség oldása, nagyon is reménykeltő.
Bármennyire is fájdalmas ezekkel a tényekkel szembesülni, az, amit most megélünk, mégiscsak egy közös útkeresés, nagyon világos alapelvek mentén és egy lépés abba az irányba, hogy az egyház felvállalja azt, hogy odaáll az emberi méltóság mellé.
– Amikor erről beszél, Rónaszéki Gáborra gondol, aki itt dolgozott, a szemináriumban?
– Igen.
– Ön még itt jobb helyzetben lehet, de hány vidéki pap van, aki öt falu plébánosaként mint egy magányos dzsungelharcos küzd mindezzel?
– Nem jó magányos dzsungelharcosnak lenni. Ezt a szerepet ne vegye magára senki, ha meg úgy találja, hogy belekerült, segítőt kell keresnie. A legtöbb egyházmegyében próbálnak reflektálni a papi szükségletekre, ugyanakkor az is biztos, hogy bizonyos lehetőségekkel élni is tudni kell. Több egyházmegyét tudnék mondani, ahol a püspök próbálja a papjai lelki egészségét coachokkal és egyéb módon segíteni.
– Amikor elhatározta, hogy pap lesz, hogyan képzelte el az életét?
– Először nem nagyon képzeltem el. Olyasmit éreztem, hogy hív az Isten, és én engedelmeskedni akarok neki. Volt bennem egy nagyon erős késztetés arra, hogy egy szigorú Isten hívását egész pontosan teljesítsem. És utólag visszanézve mindig oda lyukadok ki, hogy nehézségekkel küzdve is rengeteget kaptam ezen az úton, és amennyire csak tudtam, próbáltam ezeket visszatükrözni mások felé is. A nagy dolgokhoz igazából egyszerűnek kell lenni. Bennem is magas ideálok vannak, nagyon szépnek láttam a püspöki hivatást is, és be kell vallanom, hogy most, amikor elérkeztem idáig, azzal kell küzdenem, hogy ne forgácsolódjak szét a végletekig. Régen azt gondoltam, hogy a megyés püspökök emberileg elláthatatlan feladat- és felelősségtömeget hordoznak. Most úgy tűnik, hogy a segédpüspökök is hasonló helyzetben vannak.
– Hogyan kell az értelmi fogyatékos emberek lelkét ápolni? Korábban ezzel is foglalkozott…
– Igen, a Máltai Szeretetszolgálat egyik munkatársa megkért, hogy segítsek felkészíteni néhány fogyatékkal élőt az elsőáldozásra. A hittanórákat főleg ő tartotta, én pedig rendszeresen jártam gyóntatni őket. A legtöbb embernek, aki fogyatékkal élőkkel barátkozik, az a tapasztalata, hogy nagyon sok szeretetet lehet tőlük kapni. Amikor ezek a fiatalok meghívtak a karácsonyi műsorukra, mindig meghatódtam rajtuk, a szeretetükön, a közvetlenségükön. Más, amikor egy diákot azért választanak ki a karácsonyi vers elmondására, mert ő az iskola legjobb szavalója és más, amikor tudom, hogy valakinek arra, hogy azt az egy versszakot elmondja, egy hónapot kellett készülnie. Ugyanakkor mindez egy hónapnyi öröm is volt számára. A dolognak nem csak szomorú: gyönyörű oldala is létezik.
– Az ön jelmondata: „Veritatem diligis”, azaz „Te az igazságot kedveled”. Ma, Magyarországon papként – püspökként – minden esetben ki lehet mondani az igazságot?
– Gimnazista koromban nagyon megfogott Karinthy Frigyes Cirkusz című novellája. Nagyon átéreztem, hogy a főszereplőjének mennyi szörnyűséggel kell találkoznia, mennyi mindent ki kell állnia, milyen mutatványt kell bemutatnia ahhoz, hogy végül eljátszhassa azt a dallamot, ami a szívében van. Amikor én erre a bizonyos igazságra gondolok, radikálisan a saját igazságomat értem rajta, amelyről ugyanakkor hiszem, hogy ennek a szinte félelmetes mutatványnak a végén mégiscsak odaér a csúcsra és megérinti az Isten igazságát. A magam életében azzal szembesülök, hogy
az időnk nagy részében nem élünk még csak a saját igazságunk szintjén sem.
Időnként fel kell dühödni ahhoz, hogy az igazságot mégiscsak kimondjuk. Nem szabad feladni és össze kell tartani azokkal, akikben látjuk a szeretetet egymás és Isten igazsága iránt. Nem tudom egyébként, ez a kérdés mennyire szól Magyarországról. Amikor Kanadában jártam, ott azt mondták, Angliában jobban ki lehet mondani az igazságot, amikor német teológusokkal beszélgettem, ők azt mondták, náluk se lehet mindent leírni. De az biztos, hogy Magyarországról is szól. Nekünk az a feladatunk, hogy megpróbáljuk egymás számára azt a bátorságot sugározni, ami segít, hogy az igazságot jobban ki tudjuk mondani.
*
Nyitókép-kombó: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
