Papp István: A mesztegnyői fenyőárus
Nyolc évvel ezelőtt kezdődött a történet, amikor a történész egy hirtelen gondolattól vezérelve felkereste a fenyőárust. Azóta Papp István minden évben így tesz, egyre többet és többet tudva meg története főhőséről. Vendégszerzőnk nem először lepi meg személyes hangú írással a Válasz olvasóit, karácsonyi friss esszéje viszont olyan tájakra kalauzol, amelyeket garantáltan kevesen ismernek.
Néha még a tévedés is jó útra vezethet minket. Gyerekkorom kedves foglalatosságaként tartottam számon az akkoriban még tömzsi, sárga-kék színekben rikító vasúti menetrend tanulmányozását. Néhány éven át mindig vásároltunk otthonra egy példányt, éppúgy hozzátartozott ez a házhoz, mint a nyolcvanas években a Kincses Kalendárium. A menetrend segítségével képzeletben beutaztam Magyarországot. Máig fülemben csengenek olyan, több falunevet magukba olvasztó állomásnevek, mint Keszőhidegkút–Gyönk vagy éppen Zalabér–Batyk. Az emelkedő számsorrendben következő fő-, majd mellékvonalak után jöttek az erdei kisvasutak. Ezek közül a Balatontól délre eső, az egykori nagybereki lápvidéken közlekedő kisvasút tetszett meg a legjobban, talán Csisztapuszta, Táska és Somogyszentpál szépen csengő nevei miatt. Kicsit el is bíztam magam, hiszen ehhez a belső-somogyi kistájhoz soroltam azt a települést is, ahonnét a most következő történet főhőse származik.
Pedig Mesztegnyő délre esik az egykori tőzegláptól, az 1400 lakosú falu Marcali szomszédja. Sosem jártam még ezen a tájon, s bizony kartográfiai magabiztosságom is megbicsaklott, ahogy megkerestem a települést az atlaszban. Mégis ismerek onnét egy embert, akivel hat éve mindig találkozom évente egyetlenegyszer, ugyanazon a napon, ugyanott és ugyanabból a célból. Ő a mesztegnyői fenyőárus.
Az elégedetlenség vitt el hozzá. Hat évvel ezelőtt a Rákospalota szélén lévő Kolozsvár úti piacon válogattam a karácsonyfának szánt tűlevelűek között, de nem leltem kedvemre valót. Eléggé szorított az idő, hiszen már 24-e (az otthoni öregek szerint Szentnap) délelőttjén szitált az apró szemű hó. Ekkor eszembe vágódott egy kép, amit a villamosról láttam. A Rákos-patak partján, az Erzsébet királynő és a Rákospatak utca szegletében vékony füst szálldogált egy bódéból, körötte szerteszét fenyőfák hevertek. Amikor először odaértem, ugyanaz a látvány fogadott, mint azóta is minden esztendőben. Vékony lécekből összetákolt, barnára meszelt nappali melegedő, a belsejében viseltes, piszkos szivacsdarab, olyasmi, amit otthon a kutya házába gyömöszöltünk. A bejárat előtt a hasogatásra szolgáló tőke, mellette fejszék, nyesésre élezett vasak, itt-ott fűrészek, s persze a gépolaj tárolására alkalmas margarinos doboz. S az elmaradhatatlan italosüveg, benne a „kevert”, ami annyi férfit vitt sírba a Nagykunságban. Úgy látszik, itt is elmaradhatatlan.
Tört arcú, picit bizalmatlan férfi fogad. Első pillantásra kortalan, hatvanéves éppúgy lehet, mint negyven. A keze kérges, mint a smirglipapír, parolázáskor szinte karcolja elpuhult tenyeremet. Az árus szájában sodort cigaretta, a barna papír lassan kucorodik a tűz alatt. Kérdésemre, hogy milyen fenyője van, szakértelemmel felel: normann, ezüst és luc is akad, mindenféle méretben, a háromméterestől az aprócska csemetéig.
Tudakolom tőle, hogy tán Zalából jött, mire bemondja a faluja nevét. Befelé elmosolyodom, jóleső érzéssel nyugtázom Mesztegnyő helyét a térképen – utólag már tudom: tévesen.
Az üzlet hamar megköttetik, s már be is csavarja zsákkötöző madzaggal a fát. Van, amikor megkérem, hántson le néhány forgácsot az aljából, így könnyebben tudom a talpba illeszteni. Óhajomnak mindig készségesen eleget tesz, a tőkére rakjuk a fát, és néhány eleven húzással le is faragja a nyers kérget. Közben önkéntelenül a lábára pillantok: két szétnyűtt cipő néz vissza, kötetlen fűzőkkel és középen akkora nyelvvel, mint ha egy tehén akarna nyaldosni. Különben mindig téblábol egy segéd is, aki a többi vevőnek segít. Tavaly az újpalotai tüskékből, vagyis a tízemeletes házak egyikéből jött egy férfi. De két egymást követő évben még nem volt ugyanaz a kísérő. Az árus nagyon szűkszavú, nemigen ered meg a nyelve. Azért az kiderül, hogy éjjel-nappal itt virrasztanak, különben ellopnák az árut. Nem tudom, van-e bármilyen hivatalos papírja, bár egy ízben nagy elképedésemre a kezembe nyomott egy nyugtát, amit addig sose tett. Civilben biztonsági őrként dolgozik, s a fenyőfák mellett haltenyésztéssel egészíti ki fizetését. A közlekedés bajos a faluból, hiszen vonat már nem jár Marcali felé, a vágány talpfáit belepi a gyom. Csak az erdei kisvasút zakatol még, teszi hozzá. Azt különben még a grófok építették, harapja el a szót.
Ahogy évről évre nézem ezt a férfit, mind jobban érdekel, ki is lehet ő. Valahogy attól tartok, egyszer majd nem találom ott a Rákos-patak partján, elenyészi az idő, baj, betegség. De csodálom konokságát, ahogy vállalva a nehézségeket dacol az évekkel, újból és újból elhozza a fáit Mesztegnyőről. Eszembe jutnak azok a vidékiek, akik hosszú-hosszú évtizedek óta ömlenek a magyar Amerikának tekintett Budapestre. A megváltás földjének tűnik ez a világ, pedig a tapasztalatok vegyesek. Gondoljunk csak a szintén Somogyból jött Kovács Lajira, aki egy budai villa építésénél segédkezett, ahogyan azt Németh László tolla megörökítette, vagy az óbudai gyárak népére, akiknek boldogság utáni vágyát oly szépen rezegtették Gelléri Andor Endre novellái.
Az alapprobléma nem sokat változott: zúdul a vidéki Magyarország a fővárosba, gürcöl, igyekszik, kapaszkodik, itt él heteket vagy hónapokat, ingázik éveket, akár évtizedeket is. A többség azért gyökeret ereszt, kis otthont alapít. Persze nagyok a különbségek, a rátermett, az okos, a szorgalmas azért csak boldogul, de nem kevesen egyhelyben topognak. Ha egy mai védőnő, gyámügyi előadó vagy tanító fejébe venné, hogy számba veszi azokat a gyerekeket, akiket elé vet a sors, ahogyan egy, a Medve utcai polgáriban dolgozó iskolaorvos tette a 30-as években, sokat gazdagodna tudásunk a nagy magyar méhkas társadalmáról.
Kezet rázok a mesztegnyői faárussal. Igyekszik vissza a bódéba, hiszen a patak voltaképpen szélcsatorna: az enyhe decemberben is keményen arcul csap a légáramlás. Remélem, látom őt jövőre is.
S úgy lett. 2016-tól fogva egészen mai napig minden évben találkozunk. Így szemmel követhetem egy ember élettörténetét, ahogyan ereszkedik lejjebb-lejjebb s kifelé bidereg a jelenvaló világból.
Tavaly barátaimnak így örökítette meg őt, Józsit: október 9-én töltötte be a 62-t, előnyugdíjas, havi 80 000 forintot kap. (Idén már 96-ot.) Saját maga neveli a fákat, három hétig árul a szélcsatornás, hideg parton. Normann fenyőt vettünk tőle, jó tizenöt éve ültette. Éjszaka a kocsiban alszanak, két jabroncával együtt, mert különben meglopják őket. Most is elvitték a fűrészét és baltáját, amivel formára vágta a fa gyökerét. Régebben egy kis kunyhóban melegedett, ott tartotta a gépolajat és a pálinkát. Rettenetesen büdös ukrán dohányt ereget, mahorkának mondják. Korábban halászként dolgozott, ám a jéghideg vízben való gémberedés tönkretette a derekát. Megittunk egy kis szőlőpálinkát, hogy melegedjen. Még Gyuri bácsi, apósom öccse főzte hat évvel ezelőtt Csorváson. Józsinak három gyerekétől öt unokája van, az idősebbik lánya Ausztriába költözött. Egyedül él, németjuhász kutyákat tenyészt, ebből egészíti ki jövedelmét. Tömpe ujjaival nem tudja kezelni a mobilját, mert nem elég finom a mozdulat, hogy elhúzás révén képernyőt váltson.
Két dologra jöttem rá Józsi története kapcsán. Egyrészt minden évben megtudok róla valami fontosat, ami egyre pontosabb képet rajzol az életéről. Ezekkel mindig kiegészítem a korábbi tudásomat. Mivel már hosszabb ideje ismerem, így van összehasonlítási alapom, honnan hová jutott. Most egyre nyilvánvalóbb leépülését, leromlását, lassú mozgásképtelenségét szemlélem. Ugyanakkor van bennem némi lelkiismeret-furdalás, mivel a tényirodalomhoz, szociográfiai riporthoz szerintem egyszerre kell empátia, ahogyan közeledünk az alanyhoz, másrészt távolságtartás, amivel távol tartjuk magunktól, hogy írni tudjunk róla.
Az a benyomásom alakult ki, hogy Józsi elsősorban nem anyagiakra, hanem elismerésre és szeretetre vágyik, mint azt hiszem a legeslegtöbb ember. Nem is elesett és magányos olyan értelemben, mintha nagyvárosi szegény lenne. S ez utóbbi fontos. Amikor Pankának megmutattam a rólunk készült képet, első gondolata az volt, hogy egy hajléktalan emberrel fényképezkedtem. Utána elmondtam neki Józsi történetét, s azt felelte, hogy milyen kedves bácsi. Józsinak van saját kocsija, amit tud vezetni. Egy éven át táppénzen tartották, ami nagy ritkaság és bizonyos értelemben szerencse. Amikor elmeséltem neki, hogy 24-én Anikó elmegy a gyerekekkel a Bosnyák téri templomba, hogy megnézzék a pásztorjátékot, s addig feldíszítem a fát, elmondta, hogy ő is adományozott egy szép fát a mesztegnyői plébániának. Jár orvoshoz, aki tropára ment csípője miatt óvta attól, hogy éjszakákat fagyoskodjon át a fenyők mellett, mondván meg van őrülve, hogy ide jött.
Mit tudtam érte tenni? Tavaly megkért, hogy vegyek némi dohányt, s bevásároltam élelmet és nem szeszes italt a közeli boltban. Tegnap meg vittem nekik egy kis pálinkát a hidegben, hadd melegedjenek egy kicsit. Búcsúzóul megöleltük egymást, éreztem a több napos szúrós borostát az arcán. Többször rákérdezett, hogy leszedtem-e a fenyőfára tekert hálót, s biztatott, hogy tegyem meg, mert így szépen kirúgják magukat az ágak. Valamiféle dacos öntudat csillant meg a hangjában, hogy büszke arra, hogy szép karácsonyfákat hoz. Neki törzsvásárló vagyok, sosem kérdezte, mivel foglalkozom, csak a családomról beszélgettünk.
Abban biztos vagyok, hogy Józsi történetét nem lehet és szabad kizárólag valamiféle szegénység-beszédmód keretében elmondani. Ennél több figyelmet kíván: érzései, véleménye, álláspontja van a dolgokról. Önmagára sem ágrólszakadt emberként tekint.
Fiatalon lett apa, 22 és 23 éves korában született a két lánya. Korábban az Újpest-stadion mellett árult, s ápol némi kapcsolatot az egykori híres játékosokkal, például a nyáron részt vett Bene Ferenc balatonkiliti szobrának avatásán. Saját bevallása szerint 50 éves koráig rendszeresen futott. Szóval azt szűrtem le magamnak, hogy Józsi is többdimenziós ember, s ezt kell megragadni és érzékeltetni minden emberi élet ábrázolásánál. Ha segítünk neki, óvatosan és szeretettel lehet csak tenni. Ha nem Mesztegnyőn élne, régen valamelyik körúti ház tövében dideregne, már ha nem hunyta volna le a szemét.
Rácáfolva előzetes borúlátásomra az idén is találkozhattam Józsival a patak partján. Nagyon nehezen tudott már kikászálódni az autóból, az ajtó keretébe kapaszkodott. A nap nagyobb részét ülve tölti, lábánál a sodort mahorkát és maró pálinkát tartó kopott hátizsák mellett régi konzervdoboz, amibe a csikkeket szórja. Itt-ott narancshéjdarabkák. Most nincsen ölelés, sem csevegés. Józsi szűkszavú lett, mintha a lelkét is behúzta volna borostái mögé. Talán most vettem tőle a legcsinosabb, legformásabb kis fát. Eljössz jövőre is? – kérdezem, de nem kapok választ.
Ilyenkor, karácsonyt sok szó esik egy régi jászolról, meg egy piszkos istállóról, ahol az akkori idők számkivetett emberei között megszületett Valaki, s elkezdődött vele az emberiség legszebb története. S azon tűnődöm, hogy a Józsihoz hasonló emberekért mit is lehetne tenni, milyen tanulsággal szolgálnak ezek az emberi sorsok? A melldöngető ígéretek és harsány szólamok korában sosem éreztem meg ennyire igaznak a Názáreti szavait: „Az én királyságom nem e világból való.” Ez a legfőbb vigasz, amire Józsi kapcsán gondolni tudok. Hogy elég-e, abban nem vagyok egészen bizonyos…
Nyitókép: MTI/Balázs Attila (a kép illusztráció)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
