Az év felfedezése: visegrádi teniszpálya alól kerültek elő Benedetto da Maiano alkotásai
Az itáliai reneszánsz egyik legnagyobb szobrászának alkotásai kerültek elő egy teniszpálya alól Visegrádon. A Királyi Palota melletti ferences kolostor templomának feltárása ráadásul más szenzációt is hozott: kiderült, hogy a szentély összetett hálóboltozatát a bécsi Stephansdom építőpáholyának későbbi vezetője, Anton Pilgram készítette. Két valóban világhírű európai művészről derült ki idén, hogy a magyar királyok építkezésein dolgoztak. Ennél jobban semmi nem mutatja Mátyás és a Jagellók Magyarországának egykori súlyát – alig néhány évtizeddel a teljes összeomlás előtt.
Az év régészeti felfedezését hozta a visegrádi ferences kolostor templomának idei feltárása. De akár az évszázad leletének is mondhatnánk, talán még az sem lenne túlzás. A késő gótika és a kora reneszánsz két világhírű európai művészéről derült ugyanis ki, hogy a magyar királyok visegrádi építkezésein dolgoztak: Benedetto da Maiano és Anton Pilgram alkotásai kerültek elő egy teniszpálya salakja alól. Olyan felfedezések ezek, amelyek átírják a nyugati művészet történetét, és azt is megmutatják, hogy Mátyás és a Jagellók Magyarországa valóban a kor legjelentősebb államai közé tartozott.
A visegrádi Királyi Palota közvetlen szomszédságában található egykori ferences kolostor a turisták számára gyakorlatilag láthatatlan. A romterület nyilvánosság elől elzárt részén lévő romokat védőtető rejti, az utca felől egy egyszerű fehér barakképület is eltakarja őket. A terület régóta rendezetlen, noha maguk a romok jelentősek, a középkori kolostor falai helyenként akár méteres magasságban is állnak. A négyzetes kerengő körüli épületszárnyakat az egykori kápolnával már jórészt feltárták az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején, az épületegyütteshez tartozó templom feltárásáról viszont sokáig csak álmodozhattak a szakemberek.
Pedig a helyét pontosan tudták: a kerengőtől délre eső Fő utca 41. számú telken 1989-ben megtalálták néhány részletét a teniszpálya alatt. Ebből már sejteni lehetett, hogy tekintélyes méretű gótikus templom rejtőzik a későbbi omladék és feltöltés alatt. Az obszerváns ferences rend kolostora királyi alapítású volt, és a palotakomplexum részét képezte, ezért nem volt kétséges: a templomnak az uralkodói székhelyhez méltó épületnek kellett lennie.
Ennek ellenére a romok fölött idén tavaszig az egyik közeli hotel vendégei gyakorolták a szervákat és tenyereseket, a területet ugyanis évtizedek óta két salakos teniszpálya foglalta el. Idén év elején azonban a Visegrád Reneszánsza fejlesztési program részeként az egyik pályát felszámolták, és a templomot végre feltárhatták a Magyar Nemzeti Múzeum szakemberei a programot irányító Várkapitányság Nonprofit Zrt. megbízásából. És amit találtak, a legmerészebb várakozásokat is felülmúlta.
Az egyhajós, nagy gótikus templom öt boltszakaszos hajóból, keskenyebb kórusból és a nyolcszög három oldalával záródó szentélyből állt, falait kívülről támpillérek erősítették meg. A felmenő falakból meglepően kevés maradt meg, minden bizonnyal kőbányának használták a későbbi korok építkezéseihez, és a palota épületeihez hasonlóan kőanyaga nagyrészt beépülhetett a 18-19. századi Visegrád község sváb parasztházaiba. Egyetlen kivétellel: a templom északi fala ugyanis két telek kerítésfalává vált, és ezért több méter magasan állva maradt. A szentélyben előkerült a főoltár alapja, és előtte egy beszakadt szerzetesi kripta. Ebből a két helyiségből álló kriptából került elő az, ami igazán izgalmas.
A felső törmelékrétegben elég sok kőelem volt a szentély beszakadt boltozatának bordáiból. Miután ezeket kiemelték, megtalálták magának a kriptának a beszakadt téglaboltozatát, alatta pedig egy nagyobb kőlap töredékét. Ezek a vaskarikával ellátott kőlapok alkották egykor a kripta felemelhető fedelét. Magában a kriptában azonban nem szabályszerűen eltemetett szerzeteseket találtak, ahogy azt feltételezni lehetett, hanem három behányt holttestet, amelyeket az összetört fedőlap darabjaival együtt hajíthattak be a kriptába. Számos egyértelmű jel utalt rá, hogy ezek a férfiak harc áldozatai lettek: egyikük koponyáján szúrás nyomai látszottak, a környéken sok puskagolyó került elő, valamint egy rézedény, amit védekezésképpen tarthatott maga elé valaki, mert vágásnyomok látszottak rajta. Ugyancsak csatára utaltak a betört üvegablakok töredékei meg egy vasból készült sarkantyú.
Ezeket a szomorú roncsokat a halottakkal együtt sietve dobálták be a kriptába, mégpedig – ez az időrend szempontjából lényeges lesz – nem ugyanakkor, mint amikor a szentély beomlott és a templom összedőlt. Buzás Gergely ásatásvezető régész, az MNMKK Mátyás Király Múzeum igazgatója az eseményeket úgy rekonstruálta, hogy a templomban lezajlott valamilyen kisebb csetepaté, amely után azonban sietősen rendet raktak, a hullákat és a törmeléket behányták a beszakadt kriptába, és a templomot a takarítás után bizonyára újra használatba vették. A pusztulás később következett be.
A kriptába behányt törmelékben volt két gyönyörű, fehér márványból faragott kerubfejes gyámkő, valamint két angyalszobor kisebb töredékei. Ezek a főoltárról szakadhattak le a harcok során, de maga az épített oltár ekkor még szintén állva maradhatott. Azonnal látszott, hogy ez kiemelkedő lelet:
Magyarországon régészeti feltárás során ilyen minőségű műalkotás talán még soha nem került elő.
Az is látszott, hogy ez nem nagyon készülhetett Közép-Európában, mert az 1480-as években, amikorra stílus alapján a faragványokat datálni lehetett, ennyire tiszta, kifinomultan tökéletes reneszánsz szobrászat még csak Itáliában létezett. Buzás Gergelynek támadt egy gyanúja, és megmutatta a leletek fényképét Francesco Cagliotinak, a pisai egyetem professzorának. A szakértő megerősítette a sejtést: ez bizony Benedetto da Maiano.
Benedetto da Maiano neve talán kevésbé ismerős a magyar olvasónak, de a firenzei művészt a maga korában és azóta is quattrocento egyik legnagyobb szobrászának tartották. Leghíresebb műve a firenzei Santa Croce-bazilika domborművekkel díszített, hatszögletű szószéke és a nápolyi Sant’Anna dei Lombardi templom két oldalkápolnájának márványoltárai. Nemrégiben egy olasz kutató az ő munkájaként azonosította a budapesti Szépművészeti Múzeum féltett kincseit, Mátyás és Beatrix híres portrédomborműveit is. Most az életmű egy újabb magyarországi darabbal bővült: a visegrádi ferences templom oltárával, amelyből ráadásul a két kerubfejes gyámkő értelmezhető méretű töredékként maradt fenn.
De mi köze volt ennek a híres firenzei szobrásznak Magyarországhoz? Ezúttal szerencsére nem egy olyan kétes azonosításról van szó, hogy egy hazai lelethez mindenáron nagy külföldi nevet akarnánk társítani. Benedetto da Maiano dokumentáltan kapcsolatban állt Mátyás királlyal, járt Magyarországon és több megrendelést teljesített az uralkodó számára. A reneszánsz művészek életrajzírója, Giorgio Vasari megörökített egy anekdotát Benedetto magyarországi utazásáról. Állítólag a művész fiatalon még nem márvánnyal foglalkozott, hanem gazdagon díszített, intarziás fabútorokkal, és Mátyásnak is készített két különösen drága ládát. A király kérte, hogy ezeket személyesen hozza el neki. Benedetto hajóra szállt, és a gondosan becsomagolt ládákkal megérkezett Mátyás udvarába. A bútorokat ott adta át a királynak, de kicsomagolás után szörnyű látvány tárult a szeme elé: a rengeteg drága berakás mind kipotyogott a helyéről, mert a ládák a tengeri utazás során megszívták magukat nedvességgel, és a ragasztások elengedtek.
„Képzelhetjük, Benedetto mennyire döbbenten és zavarodottan állt ott, annyi előkelő uraság jelenlétében”, jegyzi meg Vasari. A mester amennyire lehetett, megjavította a ládákat, és Mátyás állítólag nem neheztelt rá az eset miatt, de Benedetto annyira szégyellte magát, és annyira irtózott ettől kezdve az intarziás munkáktól, hogy megfogadta: mostantól csak a legtartósabb anyaggal dolgozik. Márvánnyal.
Vasari szerint bizonyítani akarta Mátyásnak, hogy a baj a technológiával volt, nem az ő tehetségével, ezért számtalan nagyszerű műalkotást készített neki terrakottából és márványból, „amelyekkel a király igencsak meg volt elégedve”. Ezután hazatért Firenzébe, a kapcsolat azonban nem szakadt meg. Fennmaradt ugyanis két itáliai oklevél 1493. november 15-i és 29-i datálással, amelyekből kiderül: Mátyás megbízta Benedettót egy márványból faragott oltáriszentség tabernákulum elkészítésével, időközben azonban elhalálozott. Benedetto jogvitába került a király ottani ügynökével, aki a megbízást közvetítette. Az ügynök visszakövetelte az előlegbe adott 80 forintot. Három évvel később a vita kompromisszummal zárult: Benedetto az összeg felét megtarthatta, mivel a megbízáshoz már megvette a márványt Carrarából és el is kezdte megfaragni, a felét viszont vissza kellett adnia.
Mindent összevetve tehát teljesen biztos, hogy
Mátyás budai és visegrádi palotájában, valamint az ahhoz kapcsolódó ferences kolostor templomában Benedetto da Maiano munkái megtalálhatók voltak.
A Fő utca 41. számú telekről már az 1940-es években kerültek be faragványtöredékek a múzeumba, amelyeket eddig nem tudtak semmilyen ismert műalkotáshoz kapcsolni, de most minden jel arra mutat, hogy ezek ugyanahhoz a főoltárhoz tartoztak, mint a most előkerült töredékek.
Egyelőre azonban az oltár egykori felépítésének rekonstrukciójához ez nem elég. Csak abban lehetünk biztosak, hogy volt rajta két kerubfejes gyámkő, amelyeken térdelő angyalszobrok álltak. Buzás Gergely szerint a legközelebbi párhuzam egy olyan Benedetto da Maiano-oltár, amely a firenzei Santa Chiara-templomot díszítette, és ma a londoni Victoria and Albert Museumban látható: ezen szintén megjelenik két térdelő angyal, akik egy márvány tabernákulumot fognak közre, az egész pedig gazdagon tagolt, félköríves timpanonnal záródó építészeti keretbe van foglalva. Ezen az oltáron történetesen nincsenek kerubfejes gyámkövek, Benedetto egy másik híres munkáján, Filippo Strozzi síremlékén viszont látunk a visegrádihoz nagyon hasonló szárnyas angyalkákat, igaz, nem gyámkő szerepben.
Egyáltalán nem biztos, hogy Benedetto da Maiano oltárát még Mátyás életében felállították a templomban, ugyanis a kórus és a szentély boltozata csak a következő uralkodó, II. Ulászló idején készült el. Mégpedig egy pazar, rendkívül összetett szerkesztésű késő gótikus hálóboltozatként. A stílusok soha nem követik egymást lineárisan, a gótika sem ment ki a divatból azonnal attól, hogy megjelent a reneszánsz, főleg nem Közép-Európában. Mátyás felváltva építkezett gótikus és itáliai divat szerint, és ugyanez a Jagellókra is igaz. A ferences templom eleve gótikus épület volt, mindenképpen gótikus boltozattal kellett befejezni, és ez a boltozat ugyanolyan kivételes remekmű volt, mint alatta Benedetto mester márványoltára. És persze ebből is csak töredékek maradtak, a kriptába beesett bordák és csomópontok darabjai, amelyekből Szőke Balázs, a Gál Ferenc Egyetem tudományos munkatársa szerkesztette ki 3D szkennelés segítségével az elveszett eredeti formát.
A templom szinte teljes pusztulása miatt ez a remekmű a maga fizikai valójában már soha nem lesz látható, pedig ha létezne, valószínűleg a cseh-morva-osztrák késő gótikus építészet legjelentősebb alkotásai mellé sorolnák. Decemberben jelentette be a Magyar Nemzeti Múzeum a hírt, hogy
kivételes módon még az alkotójának a nevét is tudjuk: Anton Pilgram.
Anton Pilgram leghíresebb alkotásával minden magyar találkozik, aki egy bécsi látogatáson besétál a Stephansdomba. A világhírű Pilgram-szószék elképesztő, hátborzongató szobormű, a középkor kőbe faragott lelke, a maga kétértelmű, némiképp baljós eredetiségében letagadhatatlanul Bosch festményeinek kortársa. Az orgonakarzat éterien gyönyörű kővirágkelyhe ugyancsak Pilgram munkája, aki 1510 és 1515 között volt a Stephansdom építőpáholyának vezetője. A karzat sziromlevelekre emlékeztető bázisát elnézve már felfedezhetjük a hasonlóságot a rajzban rekonstruált visegrádi szentélyboltozattal, amely a gótikus szerkesztés legbonyolultabb, térgörbe boltozati formákat alkalmazó változatához tartozott.
A visegrádi boltozat három megtalált bordatöredéken látszik az egyedi kőfaragójegy, amely szignószerűen jelzi az alkotót. A kutatók jelenleg azt feltételezik, hogy Visegrádon Pilgram még ténylegesen kőfaragóként, kivitelezőként dolgozhatott, a boltozat tervezője pedig egy ismeretlen bécsi mester lehetett. Érdekes, hogy ennek a visegrádi boltozatnak még a rajza is fennmaradt, mégpedig Bécsben, a Stephansdom építőpáholyának dokumentumai között. A rajzon látható bonyolult hálóboltozatot eddig nem tudták az osztrák kutatók konkrét épülethez kötni, nem véletlenül, hiszen a visegrádi templom boltozatáról mindeddig semmit nem tudhattak. Ma már azonban egyértelmű, hogy a rajz minimális eltérésekkel, de még arányaiban is helyesen ábrázolja az egykor a ferences templom kórusa és szentélye fölé boruló szerkezetet.
A felfedezés azért is jelentős, mert kitölt egy fehér foltot Pilgram életrajzában. Mindeddig annyit lehetett tudni, hogy a brünni születésű építész pályáját Svábföldön kezdte, majd 1500-ban visszaköltözött szülővárosába városi építőmesternek (ebben a minőségében tervezte az ottani városháza fantáziadús, szertelen gótikus kapuzatát), innen ment aztán Bécsbe, ahol haláláig vezette a dóm évszázadok óta tartó építkezését. Azt azonban eddig nem lehetett tudni, mit csinált a svábföldi első munkák és a brünni visszaköltözés között, az 1490-es évek végén. Ma már kijelenthető: Visegrádon dolgozott II. Ulászló királynak, aki mindenképpen be akarta fejezni az elődje által félbehagyott ferences templom építését.
Milyen nagyszerű látvány lehetett ez a templom az 1510-es években, amikor közel négy évtizeden át tartó építkezés után végre elkészült! A merész, szinte összehajló virágszirmokból komponált hálóboltozat alatt ott állt Benedetto da Maiano fehér márvány reneszánsz oltára. Aki belépett, egy helyen láthatta a közép-európai késő gótika és az itáliai tiszta reneszánsz egy-egy főművét. Ahogy Varga Szabolcs történész fogalmazott a mohácsi csata évfordulójára írt esszéjében: számtalan gótikus templomunk és szárnyasoltárunk bizonyítja, a Jagellók országa gazdag és erős volt, a hanyatlás képe utólagos fikció csupán. E bizonyítékok közé tartozott a visegrádi Királyi Palota melletti ferences kolostor temploma is.
A középkori Magyar Királyságban ugyanazok a művészek dolgoztak a királyi udvarnak, akik a nápolyi és a bécsi uralkodókat, a firenzei Mediciket szolgálták tehetségükkel.
A különbség csak az, hogy nálunk az alkotásaikból mindössze néhány kriptába behullott töredék maradt.
Hogyan történt mindez? A fennmaradt dokumentumokból tudjuk, hogy a kolostor és a templom újjáépítése 1513-ra befejeződött, mert abban az évben május 15-én már itt tartották az obszerváns rendtartomány közgyűlését. A 16. század elején a kolostort többször említik, 1535-ben a gvardiánnal együtt nyolc szerzetes lakta. Igaz, a közösség addigra túlesett az első súlyos megpróbáltatáson: a mohácsi csata után, 1526 őszén a török portyázók Visegrádot is elérték. A fellegvárat sikerült megvédeni, mivel a portyázók gyorsan továbbálltak, de a hegy lábánál elhelyezkedő palotát és bizonyára a kolostort is végigdúlták.
Visegrád a következő években jelentős szerepet játszott a Szapolyai-párt és a Habsburg-párt közötti belháborúban, de az 1530-as éveket viszonylagos normalitás jellemezte. Némi optimizmussal szemlélve akár azt is lehetett hinni, mintha a mohácsi katasztrófa nem ejtett volna halálos sebet a Magyar Királyságon. Szapolyai János halála után, 1540 nyarán azonban ismét kitört a két vetélkedő csoport közötti harc, és a Habsburgok kísérletet tettek az ország közepének elfoglalására. Ferdinánd serege 1540. október 8-án, Leonhard von Vels vezetésével érkezett meg Visegrádra, és ostrom alá vette a várat. Öt nappal később az alsóvár őrsége megadta magát, a jobban védhető fellegvár elfoglalásával viszont Vels nem is próbálkozott, inkább továbbvonult Buda felé. A ferences kolostort ezzel az eseménnyel kapcsolatban említik utoljára, Vels ugyanis megtérítette a barátoknak okozott károkat.
Visegrádon a vég 1544 március végén érkezett el, amikor a törökök a városba érkeztek, és mindkét erődöt megadásra kényszerítették, a fellegvár őrségét szószegő módon le is mészárolták. Ettől kezdve a magyar királyok egykori rezidenciája oszmán végvár lett. Feltételezhetjük, hogy a kolostor a török hódításig még működött, utána azonban biztos, hogy nem. A következő évtizedek harcaiban minden bizonnyal romba dőlt, de utolsó nyomait még talán felfedezhetjük egy 1664-ben megjelent rézmetszeten, amely Sigmund von Birken Duna-atlaszához készült, és egy német illusztrátor, Jacob von Sandrart munkája. Hogy mennyire hiteles, nem lehet tudni, de a rajz jobb oldalán felfedezhető egy romos épületcsoport, amely egy nagy, négyszögletes toronyból és egy talán boltozott folyosóból áll. Némi jószándékkal ebbe beleláthatjuk a ferences kolostor tornyát és a kerengő keleti oldalán lévő épületszárnyat; ha ez igaz, akkor a templomból a föld felszíne fölött már nem nagyon állt semmi. Bár kevésbé jól kivehetően, de hasonló romokat mutat ezen a részen Wilhelm Dilich 1606-os metszete is, így arra kell következtetnünk, hogy a templom már a 16. században megsemmisült. A falak teljes elhordására azonban minden bizonnyal csak az újratelepülés után, a 18. században került sor, amikor ez a terület is sűrűn beépült, és a kolostornak még az emléke is feledésbe merült.
A fenti eseménysort egybevetve a régészeti leletekkel Buzás Gergely szerint a templom pusztulásának három fázisa állapítható meg. A csetepaté, aminek a nyomait igyekeztek eltüntetni azzal, hogy a hullákat és a törmeléket behányták a beszakadt kriptába, minden bizonnyal a Fels-féle 1540-es ostrom. A templom ekkor nem sérülhetett meg nagyon, de a jelek szerint az ablakok kitörtek, a főoltárról a kiálló szoborrészek letörtek, a kripta fedőlapja beszakadt. Abból, hogy ezeket a károkat megpróbálták eltüntetni, arra következtethetünk, hogy a ferencesek még valóban nem adták fel a kolostort. Erre csak négy évvel később, a török hódítás idején kerülhetett sor, és vagy ekkor vagy a következő évtizedekben a magas, karcsú ablakokkal áttört, sérülékeny gótikus épület összedőlhetett, Pilgram boltozata beomlott, és a leszakadó kövek beszakították a kripta téglaboltozatát.
Ha azonban jobban megnézzük a bájos kerubfejeket, az arcokon szándékos rongálás nyomait fedezhetjük fel. Ez nem történhetett 1540-ben, hiszen a Habsburg-sereg katonáinak erre nem volt okuk, viszont nagyon is jellemző azokra a keresztény műalkotásokra, amelyek török megszállás alá kerültek. Az esztergomi Bakócz-kápolnában például hasonló módon rongálták meg a törökök a reneszánsz faragványokat, minden bizonnyal az emberábrázolás muszlim tilalmát érvényesítve. De mikor sérülhetett meg a két kerub arca? Biztos nem 1544-ben, hiszen ekkor már a kriptába temetve hevertek. Az egyetlen lehetséges megfejtés a török sereg 1526-os átvonulása, közvetlenül a mohácsi katasztrófa után, amikor Visegrádot is elérték a portyázók.
A régészeti leletek ilyen módon összhangban vannak a krónikákból ismert tényekkel, de még pontosabb, átélhetőbb képet adnak a tragikus és véres összeomlásról.
Arról az összeomlásról, ami Magyarországon még a nyomát is eltüntette Benedetto da Maiano és Anton Pilgram művészetének, és ami a szó szoros értelmében a földdel tette egyenlővé Mátyás és a Jagellók országát. De éppen azért, mert a maradványok Visegrádon annyival csekélyebbek, mint Bécsben, Firenzében vagy Brünnben, és mert az a néhány törött kő, levésett arc magán viseli a szándékos rombolás nyomát, ezek a mélyből előkerült töredékek még becsesebbek.
December 14-én a visegrádi reneszánsz szoborlelet bekerült a Mátyás Király Múzeum állandó kiállítására, a Királyi Palota Herkules-termébe. A templom és a kolostor méltó bemutatása, a romterület rendezése viszont még várat magára. Ez a következő évek, de remélhetőleg nem évtizedek feladata lesz.
Nyitókép: a kerubfejes gyámok a Mátyás Király Múzeum állandó kiállításán (fotó: archeologia.hu)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
