A herceg és a Hegy? – 2025-ös évindító
Aki már most a Fidesz-hatalom végét zengi, annak hadd ajánljuk figyelmébe a Trónok harca nem egészen négy perces jelenetét, amelyben a jóképű, fiatal, ruganyos Oberyn Martell herceg párbajozik a Hegy nevezetű hatalmas, iszonyatosan erős, lomha ám profi gyilkossal. Most, 2025 elején 2:25 másodpercnél tartunk a jelenetben. A Hegy térdre rogyott, a herceg táncikál, pattog körülötte. Nem sokkal később le is döfi, ki is teríti a Hegyet. Aztán mégis mi lesz a vége… Hogy ez lesz-e a vége a magyar valóságban is, nem tudhatjuk még. Azt viszont igen, hogy ennél nagyobbat, mint az elmúlt évben, csak rendszerváltásokkor fordult a magyar világ. A mozdulatlanságnak és az unalomnak tehát mindenképpen vége van. S megjelent egy rég nem látott ismerős is: a remény. Hogy pontosan miben is érdemes reménykednünk? Évindító írásunkban választ adunk erre is.
Mi úgy tartjuk, hogy a hagyományok: jók. Még ha tudományosan vizsgálva értelmük gyakran nincs is sok, igazodási pontként szolgálnak és otthonosabbá teszik az életet. (Persze ha valami ismétlődik, de kifejezetten káros, az attól még nem hagyomány: az ilyet egyszerűen rossz szokásnak nevezzük.) Értelme annak sincs sok, hogy éppen január első napjaiban tekintünk vissza az óévre és előre az újra. Ahogy a legtöbb helyen, a Válasznál mégis ilyenkor tesszük ezt.
A hagyománytisztelet persze nem kötelező. A magyar köztársaság jelenlegi elnöke például rendkívül modern, progresszív ember, fittyet is hány az ilyesmire. Igaz, első újévi beszédével lett volna rá némi sansza, hogy legalább egyetlen magyar ember megjegyezze a nevét, aki nem újságíró vagy politikai elemző, ő mégsem élt a lehetőséggel. E döntésével viszont akarata ellenére bár, de 2025 első perceit különleges műalkotássá avatta. Elintézte, hogy azokban sűrítve képeződhessen le, ismétlődhessen meg újra 2024.
Mert miről is szólt az óév idehaza? Egy köztársasági elnöki hibának köszönhetően tér nyílt a nyilvánosságban, amelyet jó érzékkel töltött be valaki, aki aztán év végére Orbán Viktor egyértelmű kihívójává vált, ezért aztán bevetették ellene a csodafegyvert, bizonyos Menczer Tamást – na nem azért, mert utóbbinak észveszejtően nagy a szelleme. Ellenkezőleg. Azért, mert olyan kicsi neki, hogy befér egy egészen apró palackba. Oda, mellé akarták visszagyömöszölni Magyar Pétert – mérsékelt sikerrel. Ennek ellenére szilveszterkor is az elnöki döntés következtében szabadon maradó műsorsávot betöltő, újévi üzenetet mondó Magyar Pétert láthattunk, aki ellen ismét M. „Kicsi” Tamást küldték harcba – igaz, most csak a sávra engedték rá saját, kicsi, menczeri újévi beszéddel, nem Magyar arcára, három centire, hogy fröcsögve szidalmazza a Tisza Párt elnökét.
Ennél nagyobbat mindenesetre, mint a mögöttünk hagyott 12 hónapban, csupán rendszerváltások alkalmával fordult a magyar világ.
Tavaly ilyenkor senki nem láthatta még, hogy 2024 Magyar Péter éve lesz. Aki tudott egyáltalán a létezéséről, tipikus NER-es miniszterfeleségként tekintett rá, aki ilyetén minőségében persze kapott állami vezetői állást és milliókkal járó felügyelőbizottsági tagságokat, de alsópolcos termék volt, nem érdemelt sok figyelmet. A Vidéki Prókátor nevű forrás csak február legelején küldte meg szerkesztőségeknek, hogy Novák Katalin kegyelmet adott egy pedofil bűnelkövető tettestársának, a 444 erről szóló híre február 2-án borította be a magyar sajtót (a kormánypropagandát persze csak napokkal később), Magyar pedig egy héttel később debütált a Partizán stúdiójában. Hogy egyértelműen cserebogárrá fejlődjön, arra áprilisig kellett várni. Ezt és ami utána történt, tehát nem láthattuk előre mi sem. Ám nagyrészt még így is bejött, amit tavalyi évindítónkban előrevetítettünk 2024-re.
Azt írtuk akkor: nyáron a Fidesz fog nyerni, az EP-választáson is neki lesz a legtöbb képviselője és az önkormányzatin is jobban fog szerepelni, mint 2019 őszén. Azt is írtuk, hogy „az egyetlen látványos csatatér Budapest lesz, a főpolgármesteri szék, de ha azt nem is szerzi vissza a kormánypárt, a Karácsony Gergely mögötti közgyűlési többséget még akár meg is roppanthatja egy-két trükkel”. Bejött, lásd trükközés Szentkirályi visszalépésével. Trump győzelmének előrevetítésével sem mentünk mellé, meg persze Putyinéval sem – igaz, utóbbit már akkor is viccnek szántuk.
Amiben tévedtünk: azt írtuk, jó éve lehet Orbán Viktornak 2024-ben. Személyi számmal rendelkező pénztárcáinak vastagsága persze megduplázódott, ennyiben tényleg jó éve volt neki, ám ha nem földesúrként, az ország főrészvényeseként tekintünk rá, hanem azon pozíciók szerint, amelyeket formálisan betölt, hát: miniszterelnökként és pártelnökként is borzalmas időszak áll mögötte.
Az EU-pénzekhez nem került közelebb, az EP-választás nem hozta meg a szélsőjobb nagy, európai áttörését, Trump ugyan nyert, de ennek profitja még nem körvonalazódik, Putyin pedig rendre megalázza annak ellenére is, hogy nyíltan odaállt mellé és a megtámadott ukránoknak szólogatott be. Nemhogy olcsóbb energiát nem kapott Magyarország cserébe, még a diplomáciai sikert sem tudta learatni az önjelölt békeharcos magyar kormányfő – a tömeggyilkos orosz diktátor év végére Robert Ficóban látta meg a lehetséges közvetítőt.
Orbán tehát az óév utolsó napjaiban ott találta magát a béke segge alatt.
Az ország meg közben a békáé alá került. Hiába ígérte egy éve a miniszterelnök, hogy 2024 most már aztán tényleg a gazdasági növekedés éve lesz, nem lett az. A második és a harmadik negyedévben is csökkent a gazdaság teljesítménye, a húsz évvel ezelőtt régiós éllovasként száguldozó Magyarország polgárai pedig mostanra kevesebbet engedhetnek meg maguknak a lengyeleknél és – fáj leírnunk – már a románoknál is.
A Fideszt már csak a Fidesz verheti meg – fogalmaztuk meg a 2022-es választás után, s 2024-ben mintha éppen ez történt volna. Egyrészt a számszerűsíthetően is borzalmas minőségű kormányzással, másrészt a kegyelmi üggyel a kormánypárt követett el óriási hibákat. Önmagában ezzel mégsem magyarázható mindaz, ami az óévben történt. El kell ismernünk:
ilyen politikai teljesítményt, amilyet Magyar Péter produkált, ilyen kis idő leforgása alatt még sosem láttunk.
A kérdés most már csak az, mire következtethetünk ebből az új évre vonatkozólag. Mert – hiába ismételgeti ezt Magyar Péter – a Fidesznek, a NER-nek messze nincs még vége. Ha stimmelnek a legutóbbi felmérések és akár 6-7 százalékkal is vezet a Tisza a kormánypárt előtt, akkor is az egyéni választókerületekben dől majd el a választás. Azaz még ekkora listás győzelem sem jelentene feltétlenül Magyar-kormányt. A Tisza elnökének újévi beszédében elhangzott követelés az előrehozott választásról tehát leginkább ügyes fogás és éppen azt célozza, hogy még véletlenül se legyen ilyen. A Tiszának az előrehozott választás nem érdeke, a Fidesz meg nem fogadhat szót Magyar Péternek, nem teljesítheti a követelését. Ha mégis jobban megérné a kormánypártnak az előrehozott választás, akkor persze kiírnak majd egyet, de Magyar akkor is sokkal jobban jön ki a dologból így, hogy ő maga kezdte követelni azt. Sokadszorra teremtett most olyan helyzetet, amelyből ő csak jól tud kijönni.
Mégis: aki már most a Fidesz-hatalom végét zengi, annak hadd ajánljuk figyelmébe a Trónok harca nem egészen négy perces jelenetét, amelyben a jóképű, fiatal, ruganyos Oberyn Martell herceg párbajozik a Hegy nevezetű hatalmas, iszonyatosan erős, lomha ám profi gyilkossal. Most, 2025 elején 2:25 másodpercnél tartunk a jelenetben. A Hegy térdre rogyott, a herceg táncikál, pattog körülötte. Nem sokkal később le is döfi, ki is teríti a Hegyet. Aztán mégis mi lesz a vége… (Aki nem látta még a jelenetet, vagy nincs 18 éves, csak akkor nézze meg, ha bírja a nagyon durva képsorokat.)
Vége tehát legfeljebb a régi világnak van: a monolit Fidesz körül ugrándozó esélytelen pártocskák hosszúra nyúlt időszakának. A teljes mozdulatlanságnak. Remény, az van újra: remény a változás lehetőségére. Ismét reális forgatókönyv például egy kormányváltás a következő választáson. Ebben persze semmi különösnek nem kellene lennie, csak hát elszoktunk már tőle. Holott a demokrácia csupán ennyit jelent: hogy mindig, minden következő választáson reális lehetőség a kormányváltás.
Gyengébbek kedvéért: amikor reményről beszélünk 2025 kapcsán, az nem jelenti, hogy Magyar Péter „legkésőbb 2026-os”, vagy éppen újévi beszédében belengetett, előrehozott választásos győzelmében reménykedünk. Szerkesztőségként ez nem dolgunk, sőt, ha valamire megtanított minket a rendszerváltás utáni világ, az éppen ez: újságírók ne álljanak be politikusok mögé. Bizony tapasztaltuk már, hogy rossz vége lehet, ha nem vesszük komolyan az olyan retorikai fordulatokat, amilyen például Orbán Viktor 23 évvel ezelőtti, „a haza nem lehet ellenzékben”-szövege volt. Lehet legyinteni, hogy hát ezek a szövegek nem elegánsak bár, de kellenek a politikai sikerhez, a lényeget meg amúgy sem érintik… Csak aztán kiderül, hogy érintik. Ahogy az első egysejtűből némi idő elteltével milliónyi faj, gazdag, sokszínű flóra és fauna fejlődött ki a Földön, úgy fejlődött ki abból az egysejtű mondatból mindaz, amit ma NER-ként ismerünk. Így aztán jó, ha figyelünk és szólunk, amikor Magyar Péter is önmagát, pártját azonosítja „a magyarokkal” újévi beszédében, vagy amikor Orbánhoz és Gyurcsányhoz hasonlóan a független sajtóban találja meg minden bajok forrását, ahogy az az óévben többször előfordult.
Miféle reményre ad tehát okot akkor az új helyzet, amelyben 2025 elején találtuk magunkat? Nos,
abban igenis reménykedhetünk végre újra teljes szívvel, hogy a kormány leváltható.
Ez ugyanis tényleg csak annyit jelent, hogy: demokrácia van. Karattyoljanak bár félázsiai hordáról a magyarsággal kapcsolatban, ünnepeljenek bár keleti despotizmusokat, mi köszönjük, továbbra sem találunk jobb társadalomszervezési módszert a nyugati, jogállami, demokratikus megoldásnál. Hazánkat továbbra is e klub tagjaként szeretnénk látni – egyre megbecsültebb tagjaként.
S hogy egyáltalán tagja vagyunk-e még a klubnak, amelyhez papíron tartozunk, az fog kiderülni az előttünk álló másfél évben. Az előzmények alapján tiszta játékra nem számíthatunk, azt viszont idén jó eséllyel látni fogjuk, eljutunk-e a Lukasenka-modell hazai meghonosításáig 2026-ra. Ma azonban még cseppet sem egyértelmű, hogy élne-e a hatalom a demokrácia nyílt és teljes lebontásának akár erőszakos eszközeivel is, ahogy az sem, hogy egyáltalán szüksége van-e ilyesmire ahhoz, hogy nyeregben maradjon. Lehet, hogy elég a jól bevált trükközés. Egy százalékra levinni mondjuk a parlamenti bejutási küszöböt, hogy a roncsellenzék maradéka meg néhány új formáció elég ellenzéki szavazatot válasszon le a Tiszáról a Fidesz újabb győzelméhez.
Annyira új, kusza, de valódi és izgalmas helyzet van a magyar politikában 2025 elején, hogy kristálygömbünket – noha eddig mindig jól teljesített – ezúttal egyelőre elő sem vesszük. Másokat kérünk inkább, hogy értelmezzék a helyzetet, s vitassuk meg, milyen forgatókönyvek állnak Magyarország előtt politikailag, gazdaságilag, hogy valóban van-e még útja a változásnak, s ha igen, abból mi következik. Vitasorozatot indítunk tehát, hátha a végén mi is tisztábban látunk majd.
Van persze, amit már most is biztosan tudunk: unatkozni nem fogunk 2025-ben sem. S ha olvasóink továbbra is megtisztelnek minket támogatásukkal, mindent megteszünk azért, hogy izgalmas cikkeket írjunk – azaz ők se unatkozzanak az előttünk álló évben.
Nyitókép: Európai Parlament/Alain Rolland
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
