Síppal, dobbal, medvével búcsúztak 2024-től Moldvában – exkluzív riport
Emberek valódi medvebőrbe bújva táncolnak végig egy napot, hogy egymásnak szerenádot adva elbúcsúztassák az óévet. Egész Románia, sőt a világsajtó figyeli, amint kisgyerekek és nyugdíjasok közösségeiket képviselve Kománfalva főterén megmutatják, mi fán terem az igazi medvetánc. Elvonatoztunk a városba, hogy saját szemünkkel lássuk az abszurdnak ható produkciót – meg, a véletlennek köszönhetően, az egyik hegyi közösség felkészülését. Hogy népszokás-bemutató következik-e? Kötve hisszük. De ez a helyieket a legkevésbé sem zavarja. Riportunk Moldvából.
A csípős-deres reggelen az állomásfőnök csak pár másodpercre szalad ki. Meneszteni a Csíkszeredából érkező személyt. Aki magyar, itt leszállt. Az egyetlen emeletes kocsiból álló szerelvény pár perc várakozás után továbbáll innen. Pedig még sokáig bámulnám a szétmállott vakolatú roppant épületet. A gyimesi nagyállomásban benne az egész 20. század. Valaha az Osztrák–Magyar Monarchia külső vámhatárállomásaként működött, az ezeréves határt reprezentálta az amúgy álmoskás-egyutcás Gyimesbükkön. Sokadjára döcögünk át a Tatroson, balra a Kontumáci-kápolna, jobbra a Rákóczi-vár és a hajdani Magyar Királyi Államvasutak egyik legkeletibb épülete, a 30-as őrház.
A következő megálló, Palánka csak pár percre van, de már más világ. A helységnévtábláról eltűnik a magyar felirat, és megváltozik minden: falusi építészet, népesség, vallás. A férfiak fején feltűnnek a fekete báránygyapjú kucsmák. Pedig ugyanúgy a Tatros szalad a 12A úttal párhuzamosan, ugyanabban a völgyben. Csakhogy
a 30-as őrház elhagyásával tájegységet is váltunk: Gyimesből Moldvába érünk.
(Hargitát már korábban elhagytuk, a „Gyimesközéplok vége” tábla óta Bákó megyében vagyunk.) Az időmértékes lüktetésű Bruszturószánál a nap is felkel, fél órával később pedig: végállomás.
Ősök szelleme
A szomszédos országokkal kapcsolatos, otthonról hozott reflex – „azért, mert van magyar neve, biztosan élnek is ott magyarok” – itt, Kománfalván (Comănești) sem működik. A 2021-es népszámlálás szerint a 20 ezres városban aki nem román, az roma. Azért jöttünk, hogy megnézzük, milyen, amikor kétszer ennyien vannak itt. Merthogy egy puszta városnézés elég rövidre sikerülne. A málló vakolatú vasútállomáson és a néprajzi múzeumnak – korábban pedig az úttörők házának – használt későbarokk Ghika-palotán kívül látnivaló nem sok van. Regionális középhatalmiságunk a MOL-kútban meg a közértben árult Mogyi-termékekben inkarnálódik.
Kománfalva egy szénmedence közepére épült, ám a 19. század óta tartó kitermelésnek 2005-ben vége lett: bezárt az utolsó bánya, az 1989-ben még 5 ezer embert foglalkoztató iparág utolsó 260 munkását is szélnek eresztették. S ahol szén meg folyó is van – a Gyimesben még patakként csordogáló Tatros itt már ránézésre Bodrog szélességű –, ott áramot is termelnek. Illetve: termeltek. Az 1954-ben épült ligniterőmű a város keleti látképének meghatározó eleme. Ipari műemlék is lehetne, ehelyett ma legfeljebb az urbexesek Mekkája.
A bányász településszerkezet azonban a hanyatlással is nyilvánvaló:
Kománfalva lényegében néhány, az 50-es években hozzácsatolt hegyi falu meg az azokat összeabroncsozó szocializmus-kori folyóvölgyi városmag elegye.
Hagyományos értelemben vett belvárosa a központi parkban álló Konstantin és Elena Szent Uralkodók-székesegyházból meg a környékbeli utcákból áll. Hogy Kománfalva év végén mégis a világsajtó érdeklődésére tart számot, annak a 2004 óta polgármesterkedő Viorel Miron az oka. A nemzeti liberális politikus még önkormányzati képviselőként vetette fel: szervezett formában élesszék újra felmenőik óévbúcsúztató szokását, a Tatros-völgy moldvai részében meghonosodott medvefesztivált. A hivatalos nevén Ősi Szokások és Hagyományok Fesztiválját 2024-ben huszonhetedszerre rendezték meg, az érdeklődés pedig még mindig hatalmas. Az elgondolás nem bonyolult: az egykor önálló városrészek csapatai meg a szomszédos települések a főtéri színpadon valódi medvebőrbe öltözve táncolnak versenyt, a legszínvonalasabb fellépőnek pedig egy év dicsőség az osztályrésze. Hasonló rendezvényt ugyan tartanak a folyóvölgy más településein is december vége felé – talán a dormánfalvi a legerősebb konkurencia –, de a legnagyobb Kománfalván van. December 30-án.
Előeste
Szállásom a Tatrostól délre fekvő hegytetőn van egy kalyibában, Podina városrészben. A fesztivál előtti napon, a délutáni szürkületben már felhangzanak a medvetánc lüktetését adó dobok. Érződik: ez nem egy átlagos dechuszonkilenc.
A szomszédban a gazda helyi mulatósra teszi a húst a faszénre. A havas utcán elindulva egyszer csak meglátom az első medvebőrt. Az orrom előtt becsukják a kertkaput, én meg, összeszedve minden bátorságomat, becsengetek, hogy Budapestről jött fotóriporterként portrét készítenék a család fiúgyerekéről medvebőrben. A családapa elmosolyodik, exkuzál, hogy se franciául, se angolul nem beszél, majd az orrom előtt öltözteti be kisiskolás fiát. Elkészül a portré.
Meghívnak a pár óra múlva kezdődő táncpróbára, ahol már Podina összes medvéje ott lesz, hogy síppal-dobbal gyakorolják a másnapi koreográfiát. Időközben szállásadóm, Elena is megneszeli, miféle szerzet vagyok, és már visz is az úgynevezett szervezőhöz – a városrészi közösségeknek a medveünnepbe legtöbbet fektető tagjához, aki ezzel a táncutasítások bemondását is megnyeri magának. Merthogy fektetni a dologba: muszáj.
Egy tisztességesen elkészült medvebőr 5000 eurót is kóstál, bérelni 1000 lej (83 ezer forint) körül lehet – naponta. A táncosok jelmeze ugyanis valódi medvebunda. Érződik a szagán is. Minél többet látott, annál értékesebb.
Mivel a populációt ritkítani engedéllyel lehet, ezért évente véges számú új jelmez kerül csak a piacra. Nagy kincs hát egy saját hacuka – az meg pláne, ha családi örökség –, amelynek kötelező tartozéka a két, fémgyűrűvel összefont, kézzel sodort bojt (canafi). Hogy ennek mi értelme? Puszta dizájnelem – hangzik a helyiek válasza.
Mivel eldönthetetlen, hogy a készülődés nem valójában a forraltborozás fedőtevékenysége-e, a mínuszok meg már kemények este, Elenáék teával kínálnak a nappalijukban. Egyik kislányuk cigánykerekezésből érkezik spárgába.
– RSG-zik, vagy sima torna? – próbálom szakértőnek tettetni magam.
– Sima.
– Itt van a klub, Kománfalv…
– … nem, Ónfalván – Nadia Comăneci szülővárosában!
Elszégyellem magam, hogy ennyit sem tudok, de végül közös nevezőre jutunk: mind hallottunk a román tornászlegenda edzője, Károlyi Béla novemberi haláláról.
Vissza a készülődőkhöz. Szerencsére haladtak; elindulnak. Az esti menet a szervezők házától az utcavégi vegyesbolt/kocsma aszfaltos focipályájáig tart, ahol Podina népe kíváncsian – és pár láda Harghita sörrel – várja övéit. A pályán aztán elkezdődik a főpróba.
A dobolásról a szúfi dervistáncra asszociálunk, mert a monotonitása, ha önkívületi állapotot nem is, átlényegülést sokaknál okoz. Harghita nélkül is. „Ez a mi hagyományunk. Nem érdekel, más mit mond róla” – mondja az egyik helyi férfi, a Nutuként bemutatkozó egykori Waberer’s-sofőr. Pont azzal a félszeg mosollyal, amivel én nézem a podinai medvéket. Végül itt is győz az egyetértés: Budapest szép város.
A nagy nap
Hála a helyi könyvár vezetőjének, a fesztivál reggelén egy másik városrész, Leorda szervezői fogadnak. A menetrend hasonló az előző esti podinaihoz. A házigazda családja gondosan előkészíti a saját jelmezeit, más a dobkeretet köszörüli, a hangadó unokaöcs, Marian pedig pálinkával kínál – ők is így hívják: pălincă. Szilva, jólesik a hidegben. Aztán egyszerre benépesedik az udvar, megjelenik Leorda színe-java. Idős és fiatal, férfi és nő, fiú meg lány. Evés, ivás, beöltözés. Aki igazán komolyan veszi a dolgot, az cipőt is cserél: bakancsot a gyapjúzoknival hordott szandálszerű faklumpára, az opincire. Közben nevetés, sztorizás, rég nem látott – gyakran Nyugat-Európából az ünnepekre hazatért – barátok üdvözlése. (Az elvándorlás errefelé is téma: pontos kimutatás nincs, de a helyiek érzésre azt mondják: Kománfalva egynegyede dolgozik külföldön.) 11-re kell indulásképes állapotban lenniük: két népviseletbe öltözött lány a helységnévtáblával vezeti fel a hangszereseket és a zenéjükre táncoló medvéket. Aki nem tart velük, az is a portája elé állva üdvözli őket, sok sikert kívánva a medvetáncversenyhez. A nagy dolgok azonban a városházánál kezdődnek.
Utak lezárva, rendőrség, csendőrség mindenfelé. Lépni nem lehet. Egész Romániából jönnek kíváncsiskodók, hogy megnézzék a Tatros-völgyi népünnepélyt. Kománfalva negyedei és a folyó menti falvak küldöttségei a polgármesteri hivatal előtt adnak szerenádot egymásnak.
Az érzés, hogy az Ősi Szokások és Hagyományok Fesztiválját erős megkötésekkel lehetne tankönyvi értelemben vett népszokásnak nevezni, itt hatalmasodik el rajtam.
A medvéket még érteni vélem, a bocsokat kísérő busószerű krampuszokat is, de a környékbeli falvak közösségei már túl eklektikusak: katonai díszegyenruha-replika éppúgy feltűnik, mint különféle bazári maszkok – de van kifogástalan népviselet is. Elvitatni azonban, hogy a helyiek ezt valódi tradícióként élik meg, a széttartó kavalkád ellenére sincs jogom.
A nézők az út két oldalán sorakoznak, várva, hogy a küldöttségek végigvonuljanak a Strada Republiciin. A táncoló medvék a főtérre települt mics-sütők faszénszmogjába burkolózott katedrális mellett elhaladva üdvözlik a zsűrit, majd a színpad előtt a sorba állnak, hogy nagyjából kétórás várakozás után megkezdődjön a fesztivál leglényege: a táncműsor.
Ami nem rövid. Egy csapatra nagyjából fél óra jut, úgyhogy a tíz-tizenkettedikek az egész napot a sorban várakozva töltik. Időről időre spontán táncra perdülnek, Kománfalva központja beleremeg a dobszókánonba. Fogy a pălincă is, egyre hangosabb mindenki. A nézők végig vigyázzban – mégiscsak ez a város életének legfontosabb napja –, a zsűri pedig rendületlenül értékel: összhangot, létszámot, jelmezkinézetet. Azt csak ők tudják, mi alapján.
Estére végre kiderül: a versenyt Podina csapata nyerte. Megérte a forraltboros főpróba.
Epilógus
A kománfalvi medvefesztiválra jó évtizede, Dezső Tamás fotográfus varázslatos romániai munkáit látva bukkantam rá. Azóta a bakancslistámon volt. Halogattam évekig, aztán jött a vírus, az elvárásaim meg folyamatosan nőttek. Kicsit más volt hát, mint képzeltem: kevésbé meseszerű, sokkal profánabb. Abszurdnak viszont elég abszurd. Pont mint az év, amelyet a kománfalvi medvék elüldöztek a huszonhetedjére is ugyanúgy felcsillanó reményben: ennél csak jobb jöhet.
***
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
